2017. augusztus 14., hétfő

Németországot irigylik

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 07 12

Németországot irigylik

A napokban jelent meg egy közvélemény kutatás arról, hogy melyik országban hogyan értékelik Merkel és Trump politikáját. Megdöbbentettek az adatok. Hollandiában, Franciaországban, Angliában, Japánban és Kanadában négyszer – kilencszer többen értenek egyed Merkel, mint Trump politikájával. Életem során még nem fordult elő, hogy egy nyugat-európai ország vezetője ehhez hasonló mértékben nem az Egyesült Államok elnökével szemben ilyen támogatást élvezett volna. Ezzel szemben Trumpnak csak két támogatója van, Oroszország és a Dél-Afrikai Köztársaság. Mi, magyarok szerencsések voltunk, hogy kimaradtunk az euró övezetből. A baj az, hogy úgy viselkedtünk, mintha az övezet tagjai lettünk volna azzal a különbséggel, hogy az euró helyett a svájci frankra tettünk. Mivel annak a kamatja tört része volt a forintban elérhető hiteleknek, svájci frankban adósodtunk el.
Szinte mindenki bártan vette fel a hiteleket svájci frankban, mivel ezek kamata olyan alacsony volt, mintha euróban adósodtunk volna el. Arra senki nem gondolt, hogy ezek az olcsó kamatú hitelek visszafizetése milyen nehéz lesz. Ráadásul a forintunkat az euróhoz képest keményen tartottuk. Azon mégsem akadt fel senki, hogy egyre negatívabb lett a külkereskedelmünk mérlege, gyorsan eladósodtunk.
Szerencsénkre, a Fidesz kormány leállította a svájci frankban felvehető hiteleket, állami és banki segítséget nyújtott a svájci frankban felvett hitelek átváltására forint hitelekké. Ez ugyan sem az ügyfeleknek, sem a bankoknak, sem az államnak nem volt tehermentes. Ezt a tehet megkönnyítette mindhárom fél számára, hogy a kormány az euróhoz képest, mintegy harmadával leértékelte a forintot. Ennek köszönhetően azonnal megindult a külkereskedelmi hiány csökkenése, majd aktívvá válása, fellendült a turizmus. Jelenleg már ott tartunk, hogy csökkenthetjük a külső adósságunk.
Az eladósodásunk egyetlen oka a kemény forintunk volt.
Most a Németország által követett stratégiát irigyli a világ, kivéve a bányajáradékból jól megélt, de most annak elvesztése miatt kesergőknek. Most minden ország azt szeretné, ha az ő valutáját is leértékelné. Ha ez sikerülne, oda lenne a német csoda, vagyis Németország erejéhez képest gyenge euróból történő gazdagodásának. Ha minden ország valutája gyenge lenne, akkor a valuták gyengeségéből élvezett előnyöknek vége.

Németország csak addig gazdagodhat a gyenge valutájának köszönhetően, amíg a mások valutája viszonylag kemény marad.

Németország külkereskedelmi többlete

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 07 11

Németország külkereskedelmi többlete

Végre megszólalt a The Economist is. Utolsó száma címlapján a vezércikke jelent meg: The German problem címmel. Ez a tévedhetetlen hetilap ismét tévedt. Jól látja a tényt, hogy Németország, és az EU fejlett, puritán országainak elviselhetetlen külkereskedelmi többletük van. Mindenekelőtt Németországnak. Ugyanakkor a mediterrán tagországok menthetetlenül eladósodtak. Azt azonban meg sem említi, hogy ennek az euró övezet létrehozása, és erőltetett fenntartása az oka. Németország nyomására olyan euró övezetet hoztak létre, amiben az euró a protestáns, puritán országok számára jelentősen, 30-40 százalékkal leértékelt, az inflációhoz szokott mediterránok számára pedig ennyivel felértékelt lett. Ennek a természetes következménye, hogy az övezet erős és puritán erkölcsű országai számára megvalósult a külkereskedelmi paradicsom, a mediterránokban pedig a megoldhatatlan külkereskedelmi deficit és a reménytelen eladósodás következett be.
Az euró övezet erős tagjai nemcsak a mediterránokkal szemben kerültek elviselhetetlen külkereskedelmi előnybe, de még a világgazdaság erős országaival szemben is.
Említés ritkán történik arról, hogy Németországnak 2.000 óta évente nőtt, és ma már 300 milliárdos a külkereskedelmi többlete. A hússzor népesebb Kínának pedig csak 200 milliárd. Az euró övezet négy kisebb, fejlett, már gazdag puritán országának, Svédországnak, Dániának, Svájcnak és Hollandiának az egy millió lakosra vetített külkereskedelmi többlete is nagyobb, mint Kínáé. Tehát azt kellene látni, hogy az euróval az övezet és Svájc valutája jelentősen leértékelt lett, a mediterrán tagországoké pedig ugyanakkor számukra leviselhetetlen mértékben felértékelődött. Ebből fakad az a tény is, hogy Németországban a belső fogyasztás a nemzeti jövedelem 54 százaléka, ugyanakkor ez a mutató az Egyesült Államokban 69, Angliában 65 százalék.
Elég megnézni Németország külkereskedelmi mérlegét. Ez 1.950 1.990 között szinte folyamatosan a nemzeti jövedelmének 1-2 százaléka között mozgott. Az ezt következő évtizedben azonban mindig 1 százalékos hiánya volt. Ebben az eladósodási folyamatban merült fel az egységes valuta ötlete, amelynek bevezetése során a már a közös euró a német márkához képest mintegy harmadával leértékelt valuta lett. Azt máig nem vallották be, hogy a mediterrán országok számára az euró harmadával felértékeltebb valuta lett. Ezt a hátrányukat azonban elfogadták, mert ezzel nemcsak megszabadultak a történelmi átkuktól, az európai átlagnál nagyobb inflációtól, és a hiteleik után negyed akkora kamatot élvezhettek.
Az euró övezet erős, puritán kultúrájú országaiban a pénzintézetek, nyugdíjalapok pedig a hazai hiteleknél lényegesen magasabb kamatú mediterrán államkölcsönöket vásárolhattak. Azt azonban nem vették tudomásul, hogy ezek a hitelek ugyan magas kamatúak, de behajthatatlanok voltak. A hitelminősítők is súlyosan hibáztak azzal, hogy a mediterrán országok külső hitelit biztosaknak minősítették. Ezeknek elég biztosítékot jelentett az, hogy a hitelezők gyorsan gazdagodnak, el fogják viselni, ha kiderül, hogy mediterrán országok államhiteli számukra behajthatatlanok maradnak. Ez be is következett. Ma már köztudott, hogy a négy mediterrán ország soha sem fogja visszafizetni a felvett államkölcsöneit, de a hitelezők ezt el fogják viselni.
Az EU protestáns országai a számukra leértékelt eurónak köszönhetően a Nyugat gyáripari műhelyei lettek. Ezt jól jellemzi a tény, hogy amíg 2016-ban, Németországban a gyáriparban dolgozik a munkaerő 20 százaléka. Ez a mutató Franciaországban 12, az Egyesült Államokban 10, Angliában 8.
Ennél is meggyőzőbb adat, hogy az euró övezet megalakulása óta a termelési értékhez viszonyított vér aránya 15 százalékkal csökkent. Ezzel szemben Spanyolországban 20, Olaszországban 10 százalékkal nőtt, és Németország előnye jelenleg is 20 százalék, annak ellenére, hogy a négy mediterrán országban a munkaerő nem biztosított harmadában a munkanélküliség kétszeresére nőtt.

A The Economist elmélkedésében fel sem merül, hogy az EU negyed százada tartó lemaradásának elsődleges oka az euró övezet bevezetése volt, és ennek felszámolásától mindkét fél megijed. 

Csak az években számolva öregedünk

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 07 13

Csak az években számolva öregedünk


A fajunk mintegy 150 ezer éves történetében az átlagos életkor csak az utóbbi néhány ezer évben haladta meg a húszas évek közepét. Tehát mintegy 7 ezredik generáció él most. Években számolva tehát ma már négyszer tovább élek, mint ahány évre a fajom tagjai számíthattak. Ezzel azonban soha nem értettem egyet. Számos zsenink fiatalon halt meg, de a kevés évük nagyon tartalmas volt. Mozart, Petőfi és Ady életébe talán ezerszer annyi élmény belefért, mint azokéba, akik szürkén száz évig éltek.
A jelenkor agykutató tudománya már felismerte, hogy az életük sűrűségét az emberek szókincse jellemzi. Ehhez azt tenném hozzá, hogy azzal is lehet mérni, hogy ki mennyi emberrel találkozott, milyen sűrűk voltak azokkal az élményei. Ennek alapján mondom, hogy ezerszer annyi emberrel találkoztam, százszor annyi kulturális és természeti környezetben fordultam meg, mint őseim, és ennek során százszor annyi élményem lehetett.
A közelmúltban olvastam egy tudományos felmérést az afrikai elefántok viselkedéséről. Kiderült, hogy az állatvilágban az elefánt él a legnagyobb számú közösségben. A csordák mintegy száztagúak, amiben minden egyed ismeri, társának tekinti egymást. Ez azért sokat mondó, mert az ember is életének 95 százalékát mintegy száztagú gyűjtögető közösségben élte le. Azt magam is megtapasztaltam, hogy a tanyavilágban élő nők ismeretségi köre még ennél is sokkal kisebb volt. Felnőtt korban szinte soha nem hagyták el a lakhelyüket.
Ezért az emberek életének sűrűségét elsősorban azzal mérem, mennyi emberrel találkoztak. Ezt a nép is figyelembe vette. A falvakban, tanyákon nagy tisztelete volt a katonaviselteknek, akik néhány évet olyan közösségben töltötték, aminek mintegy száz tagját megismerhették.
A falu lett a nagyobb közösség, ahol több száz lakos is ismerhette egymást. Ez megerősödött akkor, amikor általánossá vált a közoktatás. A közös iskolában járás, felért a családi kapcsolattal. Ezért az életsűrűségét mérni lehet az ismerősök számával is. Ezek száma öregedésemmel párhuzamosan csökkent, de jelentős maradt.
Annak ellenére, hogy sok évem van az élet hosszának az életévekkel való mérésével szemben, tudomásul veszem, hogy az élet hosszát a megélt idővel mérjük.
A halál közelsége.
Az Egyesült Államokban ma a 70 évesek 2 százaléka hal meg egy éven belül. Vagyis 98 százalékúk tovább él. 1940-ben ekkora továbbélési esélyük az 56 éveseknek volt. 1950-ben a világ népességének 8 százaléka volt 65 évesnél öregebb. Ez az arány 2050-ben még egyszer ekkora lesz. Az OECD országokban jelenleg a 65 évnél öregebbek arány 16 százalék, de ez 2050-ben már 25 százalék lesz. Angliában 1917-ben 24 száz évesnél öregebb élt, jelenleg 15 ezren vannak.
Azt már sokszor leírtam, hogy az osztálytársadalmak mintegy ötezer éve alatt a fegyverkezés kiadásai. Jelenleg általános módszerrel mérve, a nemzeti jövedelem 15-20 százalékát tették ki. Jelenleg a fejlett társadalmú, az OECD országokban a legnagyobb kiadás az egészségvédelem, a nemzeti jövedelem 16 százaléka. Az, hogy mennyi lesz 2100-ben megbecsülni is nehéz.
Amikor Bismarck 1880-ban bevezette a 70 évnél idősebbek nyugdíját, 45 év volt Poroszországban a várható életkor. Mivel nagyon kevesen voltak a 70 évnél idősebb nyugdíjasok, a korhatárt 65 évre csökkentették.
A 15 évesnél idősebb tanulókat a társadalomtudomány passzívaknak veszi számba, és általános a munkaképes élet három szakaszra, tanulásra, a munkavégzésre és a nyugdíjból élésre, bontása.
A közgazdaság addig még nem jutott el, hogy a munkaképes korig történő nevelés is felhalmozás, az elhasznált munkaerő újratermelése. A fizikai vagyon értékvesztésének pótlását értéktermelésnek tekinti a közgazdaságtan, a munkaerő is termelési tényező, aminek újratermelései értéktermelés.
Abban, hogy közgazdász lettem nagy szerepe volt Bródy András és Rácz Jenő könyvének, akik kimutatták, hogy nemcsak a munkaerő növekedését, de annak a vagyonigényét is újra kell termelni. Ebből tanultam meg, hogy a lakosság gyors növekedése elviselhetetlen vagyonigényt támaszt.
A fizikai erő előbb elfogy, mint a szellemi képesség.
A vizsgált tanulmány elsiklik a tény mögött, hogy az osztálytársadalmakban a munkaerőigény egyre nagyobb hányada fizikai erő volt. A termelésre épült társadalmakat ötezer éven keresztül az jellemezte, hogy a technikai eszközök, szerszámok fejlődése egyre kevesebb szellemi képességet igényelt. Bármennyire egyértelmű, hogy a fejlettebb eszközökkel történő termelés egyre kisebb szellemi igénnyel járt. A pattintott kőszerszámokkal történő munkavégzés sokkal több ismeretet, tapasztalatot kívánt, mint a kés és a bárd. Tegyük hozzá, hogy a pattintott kőszerszámok készítése is szinte tudomány volt a gyárakban készített kések munkaerőigényéhez képest.
Ez a folyamat csak a jelenkorban fordult meg. A tudományos és technikai forradalom eszközöket készít, amelyeknek a működtetése egyre nagyobb képességigénnyel jár. Klasszikus példája ennek a bányászat, ami évezredek óta nehéz fizikai munkát jelentett a lapáttal és a csákánnyal. Ma a bányákban olyan kombájnokkal dolgoznak, amelyeket diplomás mérnökök kezelnek, a fizikai erejük nem is szempont.
A leglátványosabb változás a jelenkorban a hajók be- és kirakása lett. Száz éve a hajók be- és kirakása képzetlen emberek hadával történt. Jelenleg tízed, ha nem század annyi munkaerővel történik. Korábban a tengeri szállítás költségének szűk keresztmetszete a be- és kirakodás volt. Ezért a hajók több időt töltöttek a kikötőkben, mint a tengeren. Jelenleg a hajók idejük tizedét sem töltik a kikötőkben, a munkát pedig néhány magasan képzett munkás végzi a száz éve még szükséges munkaerő ezredével.

Az öregkori munkavégzés életet hosszabbít.

A nők hosszabb életét a munkavégző feladatuk megmaradásának köszönhetik. Bármennyire egyértelmű, hogy a nők azért éltek 6-8 évvel tovább, mert nem mehetnek a semmittevő nyugdíjba. A háztartás, a főzés a takarítás feladata a nők számára megmarad. Ehhez járul az unokákkal történő foglalkozás is. Ezzel szemben a házgyári lakásokban élő gyári munkás, bányász nyugdíjba menetelével munka nélkül marad.
A kertes családi házak védelme érdekében megmutattam, hogy a bányászok is közel tíz évvel tovább élnek, mint a házgyári lakótelepeken lakók. A kertes családi ház feladatokat kínál.
Még az életbiztosítók sem hangsúlyozzák, hogy az öregedés motorja a feladathiány.
Hosszú életem elsősorban a szövegszerkesztőnek köszönhetem. A kezem remegése lehetetlenné tette a kézírást. Az e-mail és a telefon pedig megkímél a postázástól. A jelenkor technikai eszközei nélkül munkaképtelen lennék. Ennek köszönhetően 92 éves koromig volt mellékállásom, és most is naponta 6-8 órát dolgozok, 4-6 gépelt oldalt írok, és az adatok után olvasok.
De nemcsak a szellemi munka áll ellent az öregedésnek. A családi vállalkozásokban a családtagok szinte életük végéig aktívan részt vesznek.
Számomra a családi vállalkozok eszményi példája a farmer. Ez a családi vállalkozás legyőzte a mezőgazdasági nagyüzemet, mert a fizikai erő szerepe szinte megszűnt. Az időjáráshoz való alkalmazkodás, a drága gépekre való vigyázás pedig elsődleges szemponttá vált. A farmerek szinte éltük végéig részt vesznek a családi munkamegosztásban. Kedvenc témám a dán farmerek prémes állat tartása. Alig 1.500 farmer profilja a prémes állattartás. Ezek több nemes prémet visznek a piacra, mint Oroszország. Az éves bevallott átlagjövedelmük pedig fél-millió euró. Valószínű, hogy az átalagnál tovább élnek.

Az EU és a mediterrán népek egyre kevesebbet dolgoznak.

A távol keleti országok fényes eredményei a többet dolgoznak, az EU és a mediterrán népek pedig egyre kevesebbet. Az EU brüsszeli bürokratái gondoskodnak arról, hogy az európai közvélemény ne vegyen tudomást arról, hogy Európa fokozatos lemaradása elsősorban abból fakad, hogy alacsony a foglalkoztatás, alacsony az évente ledolgozott óraszám és a várható életkorhoz viszonyítva korán mennek nyugdíjba. Ez az EU tagországai között is így van. Ezt a tényt Max Weber ugyan már a 20. század küszöbén felismerte. Kijelentette, hogy a Nyugat protestáns etikájú, azaz puritán erkölcsű népei hatékonyabban működtetik a társadalmat, mint a latin keresztények, és még nagyobb a kelet-európai és a balkáni ortodox keresztények. Webernek akkor még nem volt ismerete arról, hogy a Nyugat puritán népeinél is sokkal puritánabbak a távol keleti konfuciánus erkölcsű népek.
Akkor ugyanis a távol-keleti országok közül csak Japán mutatta meg képességét. Az is csak Oroszországgal szemben. Japán ereje csak a második világháborúban vált egyértelművé. A nyugat-európai gyarmattartókkal szemben megszégyenítő fölénybe került. Csak abban hibázott, hogy az Egyesült Államok erejét lebecsülte. Ahogy Európa történelme a második világháborúban lényegesen másként alakul, ha a náci Németország a bolsevik Szovjetuniót nem akarja felszámolni. Az európai történészek máig lapítanak azzal, hogyan alakulhatott volna a második világháború, ha Hitler szövetséget köt a Szovjetunióval, és nem üzen hadat az Egyesült Államoknak.
Ezzel nagyon párhuzamos a második világháború a Csendes Óceán térségében. Japán vezetőinek fogalma sem volt arról, hogy az Egyesült Államok örömmel nézte, hogy az európai gyarmattartók sorra elvesztik a gyarmataikat, és a közvélemény hallani sem akart a Japán elleni háborúról. Ez ugyan nem jelentette volna, hogy az Egyesült Államok egyetért Japán gyarmatosításával, de abban mégsem látott akkora veszélyt, mint az angol és a francia gyarmatbirodalomban.
Azt ugyan senki nem vette tudomásul, hogy Japán ugyan keményen bánt a gyarmatival, de ott kiépítette az infrastruktúrát, és kiváló oktatási rendszert vezetett be. Még egyetlen történész sem merte elírni, hogy amíg az alig lakott gyarmatokon az angolok puritán kultúrájú társadalmakat építettek fel, amelyek a 20. században már fejlettebbek, puritánabbak lettek, mint az anyaország. Mára pedig a Nyugat társadalmi élcsapata már nem Anglia, Franciaország, Németország, hanem a négy óceánokon túli angol gyarmat. Annak ellenére, hogy a gyarmatok a második világháború után felszabadultak, csak az angoloké emelkedtek az anyaországuk fölé, ezt nem fogalmazta meg senki. Pedig az utóbbi ötszáz év egyik legjelentősebb történelmi változása az volt, hogy a protestáns gyarmattartó Nagy Britannia gyarmati Európa fölé emelkedtek, és a fölényük nem csökken, hanem növekszik. Ezzel szemben a latin népek gyarmatai közül egyetlen nem tart még ott sem, ahol az anyaországa.
Arra azonban még utalást sem találtam, hogy miért voltak a németek sikertelen gyarmatosítók.
Annál meglepőbb, hogy a Japán két gyarmata, Dél-Korea és Tajvan, mára megelőzték Japánt.
A Távol-Kelet igazi csodája azonban csak 1990 után bontakozik ki. Ma már elfogadott, hogy a század közepére az Egyesült Államok mellé egy másik szuperhatalom zárkózik fel, Kína. Ezzel Európa ezer éves főszerepe lezáródik.
A Távol-Kelet várható fölényét az garantálja, hogy a munkaereje a minőségéhez viszonyítva olcsó és többet dolgozik. Európában csak a puritán népek, mindenekelőtt a skandinávok maradnak talpon. Jobban iskolázottak, többen és többet dolgoznak. Ezzel az Európában tovább nő a skandináv népek fölénye az egyre jobban lemaradó Európában.
Érdekes módon a kettészakadt Korea a puritán népek két pólusán áll. Dél-Korea az elmúlt hatvan évben a legsikeresebb. Észak-Korea pedig az egyetlen koldussá süllyedt puritán ország. Példátlan a kettészakadt ország eltérő eredménye. Magamat történelmi materialistának tartom, és ebben nem csalódtam. A két Koreára azonban nincsen magyarázatom. Szerintem minden országnak olyan a társadalmi felépítménye, amilyent az alépítménye megkíván. A puritán népek még a jobb- és a baloldali diktatúrákban is kultúrájuknak megfelelően szerepeltek.
A jobboldali diktatúrák ugyan háborút vesztettek, de abban viszonylag jelesre vizsgáztak, a háború után pedig a két puritán fasizmus, a német és a japán tüneményesen gyorsan talpra állt. Ezzel szemben a latin fasizmusok a háborúban is latin módon viselkedtek, a háború után pedig a demokráciájuk is gyengén teljesít.
A háború után, a hidegháborúban kettészakadt Németország azt bizonyította, hogy a demokratikus, piacgazdaságú Német Szövetségi Köztársaság háromszoros életszínvonalra emelkedett a bolsevik megszállás alá került Német Demokratikus Köztársasághoz viszonyítva. Ez az egyesülést követő példátlan anyagi segélyezés ellenére is csak csökkent, de nem tűnt el.
Ezzel szemben az elmúlt ötven ében a demokratikus Dél-Koreában tizenhatszor nagyobb lett az egy lakosra jutó jövedelem, mint a sztálinista diktatúraként megmaradt Észak-Koreában. Akkora lett a különbség, hogy az egyesülés is megoldhatatlanná vált.
A másik példa a Szovjetunió szétesése. Ezt magyarázni tudom. Kelet Európa ezer éve rendszerétől függetlenül egyre jobban lemarad. A puritán Nyugat Európától a feudális és a tőkés, valamint a politikai demokratikus rendszere még gyengébben teljesít, mint ahogyan a bolsevik diktatúrában teljesített, a soknemzetiségű katonai szuperhatalomban is jobban teljesített, mint az etnikumaira szétesett szuverén államok formájában. Be kellene látni, hogy a nagycsaládos, ortodox keresztény kelet európai népek semmilyen felépítménnyel nem lehetnek a nyugat európai puritán népek államaival versenyképesek. Az ortodox keresztény, inkább mondanám, a nagycsaládos Európában nemcsak a feudális és a tőkés osztálytársadalmak és a jelenlegi össznépi társadalmak is egyformán versenyképtelenek.

A korosztályok foglalkoztatása.

Először látok olyan felmérést, hogy a gazdag, a fejlődő és a szegény társadalmakban hogyan alakul a foglalkoztatási ráta. A fejlődőktől eltekintek, mert eleve ostoba fogalom volt. A fejlődők ugyanis lemaradnak, egyetlen kivétel volt Kína. A társadalomtudományok eleve abban a tévedésben éltek, hogy fejlődőknek a lemaradó. de túlnépesedő társadalmakat tekintették, mert ezeknek az országoknak gyorsan nőtt a népessége, ezért a nemzeti jövedelme is. Ezért aztán, az egy lakosra vetített mutatói alapján mérve, egyre jobban lemaradtak.
Ennek klasszikus példája volt a BRICs országok, Brazília, Oroszország, India és Kína, felzárkózó országnak tekintése.
A négyből csak egy Kína bizonyult a felzárkózásra képesnek. De ez is csak akkor, amikor piacosította a gazdaságát és korlátozta a gyermekvállalását.
Brazília és Oroszország a kínai példátlan mértékű iparosításának köszönhetően a bányajáradékokból, az ásványok exportjából viszonylag vidáman élhetett. Jelenleg azonban súlyos társadalmi válságban van. Brazília egyrészt latin-amerikai ország, amelyikek között nincs, mert nem is lehet sikeres. Ráadásul az indián és az afrikai etnikuma még a portugáloknál is sikertelenebb. Oroszország lakossága is eleve alkalmatlan a felzárkózásra. Ott ugyan nincs túlnépesedési probléma, de nem azért, mert a lakosság puritán, előrelátó, hanem azért mert ennek az ellenkezője.
India jövője is több okból reménytelen.
Elsősorban azért, mert évente 30 millióval nő a lakossága. Ott fennmaradt a túlnépesedési nyomás, amitől Kína megszabadult. Másodsorban azért mert a lakosság viselkedési kultúrája eleve nem alkalmas több munkára, és megtakarításra.
Másodsorban azért, mert az ország nem gazdasági egység, a folyamok nem kínálják egymással az összeköttetést. Dél-Ázsia soha nem volt és nem is lehet gazdasági és kulturális egység.
Harmadsorban India szegény és kulturálisan heterogén, ezért minél demokratikusabb a felépítménye, annál inkább szét fog hullani. A politikai demokrácia Kínát is csődbe, széthullásba vitte volna.
Visszatérve a foglalkoztatási görbére.
Megdöbbenve látom, hogy minél gyorsabban öregednek, minél rövidebb a várható életkor, annál tovább dolgoznak az öregek. Végre van adatom arra, hogy a fejlett világ nem hajlandó tudomásul venni, hogy a várható életkor hosszabbodásával a munkaképesség kitolódik. Nem tudtam elképzelni, hogy a szegény országokban a 65 év felettiek 50 százaléka dolgozik a gyengébb fizikai állapotuk és a kevesebb szellemi vagyonuk ellenére. Ezzel szemben a gazdag országokban a jobb fizikai és szellemi állapotuk ellenére, hat közül csak egy dolgozik.
Ezek az adatok még megdöbbentőbbek lennének, ha a gazdag országokban ezt a felmérést külön kimutatnák a Nyugaton belül a protestánsokra és a latinokra, és szembe állítanák a konfuciánusokat az EU tagországokkal. Én mindig a mediterrán országok kényelmes életét állítom szembe Dél-Koreával, ahol évente 300 órával többet dolgoznak, tized annyi munkaszüneti nap van, fele az éves szabadság, és közel húsz évvel később mennek nyugdíjba. A várható életkoruk azonban közel azonos. Ezért Görögországban a bérekhez viszonyított nyugdíjfedezet még egyszer olyan magas, mint Dél-Koreában.

Miből élnek a 65 év felettiek.

Megdöbbentő a 65 év felettiek jövedelmének hármas felosztása, állami nyugdíj, magánnyugdíj és megtakarítás, valamint munkajövedelem. Ez a három jövedelemforrás már jól kifejezi a kulturális különbségeket. A felsorolt tíz ország között a két szélsőség Franciaország és Dél-Korea. Az előbbiben a munkával megszerzett jövedelem 8, az utóbbiban 52 százalék a munkával szerzett jövedelem. Ez már olyan minőségi különbség, ami minden más különbséget is megmagyaráz. A munkával szerzett jövedelem Japánban is magas, 40 százalék. Tehát a Távol Keleten az öregek is dolgoznak.
Európában, egyetlen országban sem éri el a munkával szerzett jövedelem a 20 százalékot. Az Egyesült Államokban közel 40, Ausztráliában 25 százalék. A két utóbbi adat magyarázatot ad arra, hogy a négy óceánokon túli ország miért előzi meg az összes európai „nagyhatalmat”.
Sokszor ér ilyen meglepetés, hogy valamire bizonyítékot találok. Ez még gyakoribb volna, ha a vegyes etnikumú államokban az etnikumok közti különbségeket is bemutatnánk. Példám mindig az Egyesült Államok, amelyik az ENSZ rangsorban a másik három óceánokon túli angolszász mögött van. De, ha külön volnának a puritán, a latin európai és az afrikai etnikumokra vonatkozó adatok, azonnal kiderülne, hogy a puritán népek az Egyesült Államokban a leggazdagabbak, de az eredményüket lerontja az ott élő latin és afrikai etnikum.
Számomra ez a legjobb bizonyíték arra, hogy a társadalom gazdagsága elsősorban a lakosság kulturális homogenitásától függ. Csak a puritán népek lehetnek másoknál hatékonyabbak, de azt sérti a lakosság nem puritán etnikumú része. Az ENSZ társadalmi fejlettségi rangsorában a tíz első ország között csak tízedik az Egyesült Államok, a megelőző kilenc mindegyike nagy többségében puritán lakosságú.
Az a tény, hogy a 65 év felettiek Kelet-Ázsiában tízszer annyit dolgoznak, mint Európában, magyarázatot ad arra, hogy miért sokkal gyorsabban javulnak ott az egy laksora vetített adatok, mint Európában.
Érdemes volna az EU tagországok mindegyikére bemutatni az adatokat. Kiderülne, hogy a latinok várható életkora ugyan nem kisebb, mint a protestáns népeké, de sokkal kevesebbet dolgoznak.

Az internet és a mobil telefon.

Az közismert, hogy a mobil telefon szinte kortól és jövedelemtől független, az internet azonban nehezebben hódítja meg azokat, akik idősebbek. Ezért mond valamit az a felmérés, hogy a 65 éven felüliek hány százaléka használja ezt a két, kommunikációs eszközt.
Svédország és Hollandia áll az élen. Ez nem meglepő. Az annál inkább, hogy a mobil telefon használatának szintje független a gazdasági fejlettségtől, Franciaország, Németország, Magyarország, Spanyolország, Olaszország és Görögország szinte azonos szinten áll. Ezzel szemben az internet használatban mi a sereghajtók, a mediterrán országok szintjén vagyunk.

A 25 éves korban várható életkor és az iskolázottság.

Ez is egy olyan adat, amivel még nem találkoztam, pedig sokat mond. Nyolc nyugati ország szerepel, köztük Magyarország és Lengyelország. Két óceánokon túli angolszász, az USA és Ausztrália. Magyarország és Lengyelország lóg ki a többi között. Ebben a két országban jelentősen hosszabb, 15 év a diplomások várható életkora 25 éves korban, ugyanakkor legalább 10 évvel alacsonyabb a várható átalag is.

Amennyire a magyar történészek számára jellemző a fejlett Nyugathoz való felzárkózásunk, annyira nem keresik a lemaradásunkat illusztráló mutatókat. 

Piacosítsuk a munkaerő termelését III.

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 06 22

Piacosítsuk a munkaerő termelését
III.

A munkaerő értékét a kereslete és kínálata határozza meg.

Azt már az előzőkben igyekeztem bizonyítani, hogy a munkaerő áru, de az árát nem az értéke, hanem a kereslete és kínálata alakítja. A tények azt igazolják, hogy a jelenkor fejlett társadalmaiban a minőségi munkaerő ára ugyan egyre jobban emelkedik, mivel a kereslete meghaladja a kínálatát, de bárhogyan is drágul, keresletéhez viszonyított hiánya egyre nő. A minőségi munkaerő lett az első olyan áru, amit minél jobban megfizetnek, annál kevésbé szaporodik.
Ezt karakterisztikusan mutatja a tény, hogy minél képzettebbek a nők, annál jobban keresnek, de annál alacsonyabb lesz a gyermekvállalásuk. Ennek az oka, hogy minél képzettebbek a nők, annál nagyobb áldozatot jelent számukra a gyermekvállalás. Ezért minden fejlett társadalom arra kényszerül, hogy anyagilag támogassa a gyermekvállalást. Ezt azonban nem a gyermeknevelés hatékonyságával, hanem a darabszámukkal jutalmazza. Ennek az a következménye, hogy minél képzettebbek, sikersebben keresők az anyák, a tényleges áldozatukhoz képest annál kevesebb támogatást kapnak. Ugyanakkor a képzetlen, munkát sem találó anyák számára a gyermekvállalás jövedelmet jelent.
Még nem találkoztam olyan felméréssel, ami bemutatná, hogy az anyák keresetétől és végzettségétől függően milyen sikeres a gyermeknevelésük. Még arról sincs adat, hogy a gyermeknevelésben mennyivel nagyobb az anyák szerepe, mint az apáké. A politika csak a született gyermekek számát figyeli és ösztönzi, pedig a minősége százszor fontosabb, mint a mennyisége. Az utókor értetlenül fogja regisztrálni, hogy a jelenkor politikai vezetése mennyire nem vette tudomásul, hogy a következő nemzedéknek ugyan a száma is fontos, de százszor fontosabb a minősége. A felnevelt gyerekek felső tizede az átlag többszörösét éri, az alsó tizedének pedig negatív az értéke.
Évtizedek óta újra és újra idézem a véleményem. „Ha a családok felső harmadában annyi gyermeket nevelnének, mint az alsó harmadban, és ott csak annyit, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva az egy lakosra jutó jövedelem még egyszer nagyobb lenne, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.” Ha igazam van, akkor a társadalom jövője, a következő generáció teljesítménye jobban függ a gyermekvállalástól, mint a napi politika minősségétől. Ennek ellenére ezerszer annyit foglalkozik a kommunikáció a napi politikával, mint a gyermeknevelés hatékonyságának a feltételeivel.
Ezt látom és a hatvan éve olvasott Max Weber megállapítását. A jelenkor társadalmait a puritán erkölcsű népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni.
Ez a gyermeknevelés és az oktatás hatékonysága szempontjából azt jelenti, hogy annak a hatékonysága elsősorban a szülőknek a gyermekneveléshez való hozzáállásán múlik. Számos esetben olvashattam, hogy a távol-keleti konfuciánus kultúrában a szülők lényegesen több anyagi áldozatot hoznak, lényegesen több időt fordítanak a gyermekük iskolai eredmény javítására.
Nagyon szeretem az olyan mutatókat, amik megmutatják, hogyan alakul a különböző kultúrákban az éves jövedelemhez viszonyított vagyon. Ezt a mutatót már a két háború között is felismerték, a gyakorlatban azonban mellékesen kezelték. Pedig ezen keresztül lehet meggyőződni arról, hogy a puritán népek miért sikeresebbek. Jelenleg az Egyesült Államokban a távol-keleti, konfuciánus etnikumú lakosok vagyona az éves jövedelműk ötszöröse, a protestáns nyugati népeknél az a szorzó háromszoros, a latinoknál kétszeres, az afrikai feketéknél egyszerest sem éri el. Ezek a különbségek is azt mutatják, hogy csak a homogén kultúrájú társadalmak lehetnek hatékonyak, mivel az eltérő kultúráknak eltérő jogrendszerre van szükségük. Ez az oka annak, hogy az Egyesült Államokat a másik három óceánokon túli angolszász ország megelőzi. Ez fakad abból, hogy a társadalmai kevesebb afrikai és latin-amerikai etnikumot tartalmaznak.
Ez még inkább egyértelmű, ha az európai országok hat legfejlettebbjét nézzük. Ezek sorrendje, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Azért előzik meg Németországot, Nagy Britanniát, mert homogénebbek.
Ugyanezt látom, ha a börtönlakók arányát vetem össze. A fejlett országok között az Egyesült Államok azért az utolsó, mert feketék is vannak. Ha azok ellen hatékony büntetési szabályokat vezetnek be, többször akkora lesz a börtönlakók aránya, mint az olyan országokban, ahol nincsen jelentős néger etnikum. Ugyanezt látnánk az EU közép-európai tagállamai esetében is. A nem jelentős iskolázatlan, munkanélküli cigány etnikumukban többszörös a börtönlakók aránya, mint a nem cigányok között. Ez ellen a politika azzal védekezik, hogy a börtönlakók etnikai arányát nem engedi mérni.
A különböző erkölcsű és szintű etnikumok együttélési nehézségeit mi, magyarok azzal akarjuk elpalástolni, hogy hallgatunk róla. Ezért aztán képtelenek vagyunk arra is, hogy az ország trianoni feldarabolását megértsük.
Az államalkotó magyarságnál is lényegesen fejlettebb, sikeresebb etnikumokat, a zsidókat és a germánokat ellenségnek minősítettük, akik elvették előlük a polgárosodás alkalmait. A nálunk is kevésbé fejlett etnikumokat pedig eleve alacsonyabb rendűnek tartottuk, akiket igyekeztünk kizárni az állam politikai hatalmi rendszeréből.
Ezért aztán képtelenek vagyunk megérteni, hogy Trianonnak köszönhetjük, hogy a magyarság négyötöde viszonylag homogén nemzeti államban élhet. Az még egyetlen hazafinak sem jutott az eszébe, hogyan alakult volna a sorsunk, ha a történelmi Magyarország egyben marad. Pedig egyértelmű a válasz, a 90-es évek Jugoszláviájánál is nagyobb pusztulásba kerülünk. Elfeledjük, hogy Csehország, Jugoszlávia és a Szovjetunió is szétesett, annak ellenére, hogy nálunk sokkal jobb kisebbségi politikát folytattak.
Lassan száz éves lesz Trianon, de máig sem jutottunk el odáig, hogy reálisan felmérjük a Trianon előtti Magyarország tarthatatlanná válását.
A második világháborút követő rendezés a hidegháborút, a két táborra szakadást eredményezte. Minket az imperialista, erején felül fegyverkező és a kelet-európai ortodox kultúrához tartozó bolsevik Szovjetunió fennhatósága alá helyeztek. Ennek a megszállás alatt csak az előnyéről, a rendszerváltás után pedig csak a hátrányáról beszélhettünk.

A Bolsevik megszállás előnyei.

Az első világháború utáni politikai események azt igazolták, hogy a háborút vesztő magyar társadalomban nem volt olyan erő, ami biztosíthatta volna a helyes politikai megoldást.
Az összeomlás utáni állapotban, az ország drasztikus felosztása után két reális esély kínálkozott. Vagy kelet-európai bolsevik diktatúrát vezetünk be, vagy restaurálunk az arisztokráciának az úri középosztállyal közös uralmát.
A kelet-európai bolsevik diktatúra szinte csak a magyar zsidóság többsége számára volt a kisebbik rossz. Hozzájuk csak nagyon szűk magyar etnikumú értelmiség csatlakozott. Azt a második világháborút követő sztálinista diktatúra bizonyította be, hogy a magyar társadalomban nem volt reális támaszuk. A bolsevik diktatúrának tehát nem volt reális társadalmi támasza.
Az arisztokráciának a fel-feudális társadalma azért jelentett realitást, mert a magyar nemesség utódszerepébe lépett úri középosztály támogatását élvezhette. Ezt a magyar közvélemény is jobban tudomásul vette, mint a bolsevik diktatúrát. A magyar közvéleménynek fogalma sem volt arról, hogy miért osztották fel Trianonban az országot. Az arisztokrácia Szegedi Programnak nem volt variánsa. A revízió elsődlegességében egyetértett a közvélemény. Kár keresni, mit lehetet volna tenni Trianon után.
A második világháború után azonban más volt a világpolitikai helyzet. Sztálinnal szemben nagyon korlátozott volt a mozgásszabadságunk. A szűk lehetőséget csak Finnország tudta kihasználni. Ott a politikai elit nemcsak megértette, de a közvéleménnyel is el tudta fogadtatni, hogy a nagyobb mozgásszabadság érdekében nem szabad türelmetlen antibolseviknak lenni. A csatlós államok elérhető mozgásszabadsága azon múlt, mennyire nem tekintenek a Szovjetunió ellenségének. Ezzel szemben az összes többi csatlós országban nem volt olyan demokratikus politikai erő, ami tudomásul vette a bolsevik módszerek alkalmazását, kivéve a bolsevikokat és a megmaradt zsidóságot.
A többi csatlós országban szinte nem maradt zsidó etnikum. Az egyetlen kivétel Magyarország volt, ahol talán az ötöde megmaradt. Ezeknek létük függött attól, hogy mennyi erejük lesz a sztálinista pártban. A magyar zsidóság joggal jobban bízott a sztálinista Szovjetunióban, és az onnan hazatelepült néhány magyar zsidóban, mint a bolsevik rendszert gyökeresen elutasító magyarságban.
Máig nem akad senki, aki kimondja, hogy a megszállás után a magyar zsidókon kívül senki sem volt hajlandó a diktatúrában szerepet vállalni. A magyar zsidóságnak a Rákosi rendszerben játszott szerepét máig nem értjük meg, mert csak azt látjuk, hogy nyüzsögtek, de azt nem, hogy ez a létérdekük volt. Ez az 56-os forradalom első hetében kiderült, hogy a közvélemény zsidóellenes.
Sztálin halála után azonban a Szovjetunióban egyrészt megjelentek a rendszeren belüli reform hívei, másrészt felszínre került az antiszemitizmus is.

A mechanizmus reform.

Sztálin halála után, főleg a Szovjetunió titkos szolgálataiban felmerült a politikai diktatúrán belül a gazdasági reform igénye is. Szerencsénk volt, hogy az elképzelt reformok kipróbálására Magyarországot tartották alkalmasnak. Máig nem tudatosítjuk, hogy a reform kezdeményezője a Szovjetunió titkos szolgálatainak korlátlan hatalmú vezetője, a zsidó Berija volt. 1953 nyarán ő szervezte és vezette le az a politikai bizottsági ülést, amire meghívták a magyar felső vezetőket, köztük a Rákosi ellenfelének tekintett Nagy Imrét is, aki azért nem került Rajk László és társai sorsára, mert Berija káderéhez nem lehetett hozzányúlni.
Ezen az ülésen Berija bejelentette, hogy Rákosi helyett Nagy Imre lesz a miniszterelnök, és széleskörű agrárreformokat kell neki megvalósítani. Néhány fiatal kádert a vezetőségbe kell választani.
A gazdasági reformot, és Rákosi hatalmának csökkentését a párton belüli többség is támogatta. Nagy Imre miniszterelnökként zavartalanul megvalósította a két agrárreformot. Ezek bevezetésébe Rákosi és szűkebb köre sem avatkozott be. Egy év alatt azonban kiderült, hogy Nagy Imre hatalma csak a mezőgazdaságra és a falupolitikára korlátozódott. A gazdaság egésze Gerő Ernő irányítása alatt maradt. Egyre inkább kiderült, hogy Rákosi nem mondott le a gazdaság egésze feletti felügyeltéről.

Népi urbánus ellentét.

Előttem fel sem merült, hogy eredményes politikát lehet folytatni a népiek és az urbánusok összefogása nélkül. Nagy Imre híve voltam, de nem akartam a kommunista párt mögé állt zsidó polgárságot megkerülni. Ady és Bartók híve voltam abban az értelemben, hogy a zsidó polgárság nélkül nincs lehetőség a társadalmi haladásra. Ezért fel sem merült bennem, hogy a Rákosi mögé állt kommunisták nélkül lehet mélyreható társadalmi reformokat elérni. Ezért nem azt akartam, hogy Rákosi híveit kizárják a halalomból, hanem azt, hogy ne csak a mezőgazdaságot piacosítsák, hanem az egész gazdaságot is. A magyar társadalomban nem volt olyan népi erő, ami megegyezést köthetett volna a moszkvai vezetéssel. A betegesen polgárhiányos magyar társadalomban általános reformokat nem lehet a zsidó polgárság nélkül működtetni. Nem azt akartam, hogy a magyar zsidósággal szemben Nagy Imre vezetése alatt a népiek nyerjék el a hatalmat, hanem kössenek szövetséget a közös cél érdekében. A magyar gazdaság egészének piacosítása sokkal inkább a zsidó polgárok, mint a népiek ügye.
Az egyértelmű volt, hogy Nagy Imre mögé állt a baloldali nemzeti haladók, a népiek, de meg kellett nyerni a kommunista zsidó értelmiséget, az urbánusok többségét is. Szűnjön meg a népi-urbánus ellentét.
Ezt látva, 1954 nyarán egy feljegyzést írtam Nagy Imrének, hogy nincs a reformjának értelme, ha az csak a mezőgazdaságra korlátozódik, az egész gazdaságot piacosítani kell. Azonnal reagált, és két munkatársával leküldtek a balatoni kormányüdülőbe, hogy dolgozzunk ki egy a gazdaság egészére kiterjedő reformjavaslatot. Új mechanizmus címmel el is készítettünk egy terjedelmes javaslatot. Ebben fel sem merült, hogy a politikai hatalmat is át kell adni Nagy Imrének. Ez így ugyan nem volt megfogalmazva, de a kínai reform ismeretében joggal lehetett azzal párhuzamba állítani. Legyen a gazdaság piacirányított, de maradjon fenn a kemény politikai diktatúra. Vagyis ne csak Moszkva, de Rákosi által vezetett politikai diktatúra is maradjon fenn.
Nagy Imrével nem volt olyan a kapcsolatom, hogy az ilyen problémákat is felvethessem, de semmi jelét nem láttam annak, hogy az egy párti diktatúrát is fel akarja számolni. Rákosi és csapata nézeteiről pedig fogalmam sem volt. Akkor is, ma is úgy látom, hogy realitása csak egy olyan mechanizmus reformnak lehetett, amelyik erre a kompromisszumra épül. Ennél többnek nem volt realitása, kevesebbnek pedig nem lehetett eredménye. Ennek a realitása azonban meggyengült azzal, hogy Beriját kivégezték, ezzel Nagy Imre a fő védelmezőjét elvesztette. Az mégis vigasztalónak tűnt, hogy Berija első helyettese, Andropov a KGB élén maradt.
Ugyanakkor a nyomát sem találtam annak, hogy Rákosi és Gerő, illetve Nagy Imre és csapta keresi a kompromisszumot. Pedig mindkét oldal számára az egymással kötött kompromisszum volt a teljes bukásuk elkerülhetőségét jelentő megoldás. Reménykeltő csak az volt, hogy Mao és Tito befolyása Moszkvában megnőtt, akik egyértelműen Nagy Imrét támogatták. Ezt ugyan Nagy Imre is tudta, de azt nem értette meg, hogy ezek számára a politikai hatalom demokratizálása elfogadhatatlan. Ismereteim szerint, Nagy Imre nemcsak most, de az 56-os forradalom alatt sem kérte ki a két fő támogatójának a politikai reformokra vonatkozó véleményét. Nagy Imre a forradalom alatt sem a szocialista táborban kereste a támogatást, hanem a politikai forradalom híveivel akart kompromisszumot kötni.
Jellemző módon a feszültség csúcspontján nem Nagy Imre ment Belgrádba Tito egyszemélyi vezetővel egyeztetni, hanem Rákosi jobb keze a gazdasági reformok esküdt ellensége, Gerő Ernő. Ez pedig azt nem értette meg, hogy Tito számára a gazdaság piacosítása elengedhetetlen követelmény.
Az idő azonban azt bizonyította, hogy Rákosi és társai politikai hatalmának a megtartása csak akkor lett volna reális, ha a gazdaság piacosítását Nagy Imrére bízzák, Nagy Imre is csak akkor érhette volna el a célját, ha nem a politikai életet demokratizálni akaró forradalmárokkal keresi a megegyezést, hanem a bolsevik táboron belül.
A történészeknek pedig hatvan év után illene belátni, hogy az 56-os forradalom elérhető, reális célja csak a gazdaság piacosítása lehetett, a politikai demokrácia követelésének pedig semmi realitása nem volt.
Az 56-os forradalom reális célja csak a gazdaság piacosítása volt. Akik ennél kevesebbet akartak éppen úgy eltűntek a politikai színpadról, mint akik többet követeltek. Nem volt más reális megoldás, mint Rákosi és Nagy megállapodása abban, hogy Rákosi a párt, Nagy pedig a kormány élén marad. Egy még viszonylag elmaradott és polgárság hiányos társadalomban csak a politikai diktatúra és a piacos gazdaság párhuzamossága lehet a reális megoldás. Ezt 27 évvel a kínai reform után már illene tudomásul venni. A kínai reform realitását csak azok a tanok biztosították, melyek letiporták azokat, akiknek a gazdaság reform kevés volt, politikai demokráciát is követeltek.

Ezt a politizáló kitérőt azért írtam le, mert a történészek képtelenek a tények tanulságát levonni. Magyarországon csak akkor lehet sikeres a reform, ha mögötte a zsidó polgárság és a népi értelmiség áll.

Piacosítsuk a lakosság újratermelését IV.

Kopátsy Sándor                 EE                  2017 06 24

Piacosítsuk a lakosság újratermelését
IV.

Az emberiség azért él ötezer évig halálozást fokozó, a többség nyomorát növelő, egymást háborúkkal pusztító és a tudásvágyat üldöző társadalmakban, mert túlnépesedett. Ez csak akkor vált megoldhatóvá, amikor és ahol a túlnépesedési nyomás megszűnt, sőt a társadalom csak akkor termeli újra a lakosságát, ha ezt az állam anyagilag támogatja. Ezt minden olyan állam, ahol leállt a népesség növekedése azonban olyan módszerrel igyekszik megoldani, ami minőségi kontraszelekciót okoz. Ez azért tragédia mert a társadalmaknak nem több lakosra, mint százszor inkább jobb minőségű lakosságra, munkaerőre van igénye.
Ezért minden olyan jelenkori társadalom, ahol csökken a lakosság, olyan gyermekvállalási támogatást vezet be, amivel támogatja a gyermekvállalás számát. Ez azonban minőségi kontraszelekciót teremt. A következő nemzedék minősége ugyanis elsősorban attól függ, milyen a gyermekvállalás mögötti családi háttér.
Mitől függ a gyermekvállalás minősége?
A tanulás társadalmi rangjától. Jó hatvan éve olvastam Max Webernek a 20. század közepén megfogalmazott véleményét, ami szerint a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amit csak a puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Ezt közgazdászként úgy fordítottam le, hogy csak a puritán kultúrájú népek hoznak racionális döntéseket, a költésüket a jövedelmükhöz igazítják. Ez a fő oka annak, hogy jelenleg a világ húsz legfejlettebb, és a húsz az elmúlt száz évben a leggyorsabban növekvő társadalma vagy protestáns, vagy konfuciánus lakosságú.
Akkor arra még nem gondoltam, hogy a társadalmi sikernek egyre inkább az elsődleges oka a korai képesség felismerés és az ennek megfelelő iskoláztatás. Egyre inkább az ENSZ PISA felméréseit tartom a legjobb mutatónak. Ennek a mutatónak az első húsz helyezettje is puritán ország. Mivel a társadalom gazdasági teljesítménye egyre inkább a munkaerő minőségétől függ, az pedig a lakosság puritanizmusával arányos az országok iskolarendszereinek a hatékonyságától, nem csak a jelen, de még sokkal inkább a várható eredményt legjobb mutatója az oktatási rendszer színvonala. Az pedig sokkal inkább a szülők hozzáállásán, odafigyelésén, iskolaválasztásán múlik.

Az oktatási rendszer elsősorban a szülőkön múlik.

Ezért a szülők érdekeltté tétele az első feladat. Ezt csak az olyan öregkori ellátás biztosíthatja, aminek nagysága a gyermeknevelésük hatékonyságán múlik. A jelenlegi nyugdíjrendszer az életkereset nagyságától függ. Ez a családok gyermekvállalásának a kontraszelekcióját hozza létre. Nem találtam olyan jelentős országot, amiben a gyermekvállalás nem a szülők jövedelmével és iskolázottságával fordítottan arányos. Vagyis minél kedvezőtlenebbek a felnevelési feltételek, annál több, és minél kedvezőbbek, annál kevesebb a gyermekvállalás. Ennél nagyobb társadalmi kárt semmivel sem okozni. Ez azonban egyenes következménye annak, hogy az állam nem a gyermeknevelés minőségét, hanem a számát támogatja.
Ezért csak az olyan országnak lehet hatékony az iskolarendszere, amelyik nem a vállat gyerekek számát, hanem azok értékét jutalmazza.
Az iskolaválasztás jogát a szülőkre kell bízni. Bármennyire közismert, hogy az iskolák oktatási eredményei között óriásiak a különbségek, a kormányok az iskolák körzetéhez igazodást követelik meg. Azt ugyan senki sem vonja kétségbe, hogy az iskolák közti különbségek jelentősen meghatározzák az ottani tanulás minőségét és mennyiségét, a legjobb és a legrosszabb iskola mégis azonos módon elérhető, a körzetében kell lakni. Ennek következtében a gyermekeiket eredményesen képeztetni akaró szülőknek a választott iskola körzetében kell lakni. Jó negyed százada mondta egy amerikai ingatlanközvetítő, hogy olyan család számára, ahol két gyermek tovább tanul, az ingatlanvásárlás elsődleges szempontja, milyen iskola körzetében van a lakás. Tehát a jó iskoláért az ingatlanpiacon kell fizetni.

Hogyan kell értékelni a szülők gyermeknevelését.

Az iskolai végzettséget kell megszorozni a szülők képzettségi szintjéhez viszonyítva. Tehát azt kell jutalmazni, amelyen szintet a gyermekük elért, és ezt növeli egy olyan szorzóval, ami a szülők iskolázottságától való távolságot fejezi ki. Tehát az iskolázatlan, munkanélküli szülők ugyanazért a képzettségi fokért viszonylag többet kapnak. Az öregkori ellátás tehát nemcsak az elért szinttől, hanem annak a szülők végzettségéhez viszonyított arányától is függ. Ezért potenciálisan az alacsonyan iskolázott, keveset kereső szülő érheti el a legnagyobb öregkori jutalmat.
Az iskolákat piacosítani kell, tehát a legjobb iskolák érékét egyrészt a szülők érdekeltsége és a tovább tanulási eredmények alapján állapítsák meg.
Minden iskola olyan rangsorolva legyen, ami az iskolát választó szülők keresletét segítheti. Vagyis az iskolák értékét a szülők kereslete, az általuk felajánlott tandíj nagysága határozza meg.
A privatizált művészek és sportolók képzési rendszerét kövesse. Csak az lehet a jó képzés, ahol a legjobb tanárok a szakmában ismertek. A művészek és a sportolók legjobb oktatói nemcsak az országon belül, de a világon is ismertek, ugyanakkor a legjobb matematika, fizika, természetrajz tanárokat legfeljebb azok ismerik, akiknek a gyermekeit éppen tanította. Ma már minden szakmában a legjobb, a zseni jobban meg van fizetve, becsülve, mint a legmagasabban képzettek átlaga. Legyen az a legjobb asztalos, fodrász, fogorvos, fotós, bármelyik szakma legjobbja.
A művészetekben és sportokban nemcsak a legjobb tanárok ismertek, de a legjobb képességfelismerők is. Ma már az agykutatók is megállapították, hogy a képességek kibontakozhatósága szinte a fogazás után megkezdődik, és ettől számítva az első öt évben a legfontosabb.

A következő generáció értéke már a magzati korban elkezdődik.

A finn csoda alapját ötven éve abban is látom, hogy mérik a magzati kihordás minőségét. Finnországban már a harmincas évek közepe óta mérik a születéskori fizikai fejlettséget, az újszülöttek testsúlyát, testhosszát és a koponya körméretét, és ötévenként mérik ennek az eredményét. A 80-as években szakmai szenzáció volt, amikor az örven éves korosztály teljesítményét is publikálták. Kiderült, hogy az újszülöttek felső tizede három évvel tovább maradt a képzésben, és háromszor annyi adót fizetett, mint az átlag. Vagyis alapvető társadalmi érdek a minél jobb kihordás.
Ezért indokolt volna jutalmazni a jó kihordó anyákat. Ezzel szemben az orvostudomány és a társadalom százszor annyit költ a koraszülöttek megmentésére, mint a jól kihordás jutalmazására. Nem az a baj, hogy megmentjük a koraszülötteket, hanem az, hogy nem jutalmazzuk a jó kihordást. A következő generáció várható értéke sokkal inkább függ a jó kihordástól, mint a gyenge kihordottak megmentésétől.
Az azonban a legfrissebb felismerés, hogy a várható szellemi teljesítmény maximalizálásához nem elég a jó kihordás, hanem fontos az első négy-öt év szellemi hatása is. Az Egyesült Államokban 15 éve elkezdték mérni a négy éves gyermekek szókincsét, és ma már az egész korosztály mérése folyik. Kiderült, hogy a 15 évesek iskolai eredménye és a négy éves kori szókincs között nagyon szoros a kapcsolat. Ezért fontos társadalmi érdek az első négy évben megszerezhető szókincs növelése. Ennek érdekét szolgálja a bölcsőde és az óvoda, vagyis a korosztályok közössége.
Vagyis kiderült, hogy az osztálytársadalmak oktatási rendszere nem véletlenül akkor kezdődött, amikor az agyfejlődés befejeződött. Az agyfejlődés alatt azt kell érteni, amikor az agy kapacitásának fejlődése befejeződött. Ez alól kivétel csak a már sokszor említett két szakma, a művészet és a sport volt. Ott a minél korábbi képességfejlesztés eleve feladat volt. Ez számomra azért volt megdöbbentő, mert felismerem a párhuzamot. A társadalom érdeke a tudásvágy elfojtása volt, kivéve a művészeteket és a hivatásos sportot. Az utóbbi két területen a képesség maximalizálása a cél. Ugyanakkor az osztálytársadalmak érdeke a tudáságy elnyomása az érdek. Ezért az osztálytársadalmak az oktatást hat éves korban kezdték, kivéve a művészeteket és a sportokat, mert ezekkel szemben a képesség maximuma volt a cél.
Mivel a tudományos és technikai forradalom a társadalom minden ágazatában a maximumokban teremtett kielégíthetetlen igényt, az oktatási rendszer egészét is át kell állítani a fogamzástól számított öt év hasznosítására. Ha teológus volnánk, azt mondhatnám, hogy a tudományos és technikai forradalom hozta létre az a társadalmi alépítményt, ami megváltotta a fejlett társadalmakat az eredendő bűntől, a tudásvágy szükségszerű elnyomásától. A túlnépesedő társadalmak ugyanis nem engedhették meg a tudásvágy kibontakozását, mert a jobban élés növelte volna a túlnépesedési nyomást.
A tudományos és technikai forradalom azonban létrehozta az olyan társadalmi alépítményt, amiben a tudomány megoldotta a szexuális vágynak a fogamzásmentes kiélhetőségét, és olyan technikát hozott létre, amiben a munkaerő hatékonysága már nem a fizikai erejétől, hanem a kiművelt képességétől függ.
A fogamzásgátlás először tette lehetővé, hogy a szülők csak annyi születést vállaljanak, amennyit akarnak. Számomra érthetetlen, hogy a társadalomtudományok fel sem vetik, hogy az osztálytársadalmak túlszaporodása spontán volt. A házasok szexuális ösztönüknek megfelelő szexuális életet éltek, amiből annak megfelelő születés származott. Ez csak addig nem okozott túlnépesedést, ameddig a várható életkor valahol a 25 évkörül ingadozott.
Ez az egyensúly a szánóföldi termelés, és a pásztorkodás mellett megbomlott. Ugyanakkor az életterek bővítése és eltartó képességük növelése nem engedett meg 1-2 ezreléknél gyorsabb népesdést. Ezzel az ember túlnépesedett fajjá változott át, aminek magának kellett a túlnépesedését önpusztítással, a halálozás fokozásával féken tartani. Mivel azt a tényt egyetlen társadalom sem ismerte fel, de ha még fel is ismerte volna, nem volt képes megállítani az osztálytársadalmak túlnépesedését, halálozás okozását fenn kellett tartani.
Azt a történelmi materializmus sem volt képes megérteni, hogy a fajunk történelme is determinált, amíg a túlnépesedést nem lehet megállítani, a halálozás fokozása és a tudásvágy üldözése nem úttévesztés, hanem a determinált út követése. A történelmi materialisták ugyan elismerték, hogy a társadalmak történelme determinált, mégsem vették tudomásul, a determinálton csak akkor lehet változtatni, ha a determináló okot meg lehet szüntetni.
A tudományos és technikai forradalom azonban spontán olyan új alépítményt hozott létre, ami lehetővé tette, hogy a szülők csak annyi gyermeket vállaljanak, amennyit akarnak, ugyanakkor olyan technikai feltételeket hozott létre, amelyek mellett a munkaerőtől nem fizikai erőt, hanem egyre több képességet igényelt.
Ennek köszönhetően a szülők egyre kevesebb, de egyre képzettebb gyermeket vállalnak. Ennek az lett a következménye, hogy a szülők még a létszám tartásáról sem gondoskodtak. A társadalomnak kellett a gyermekvállalást támogatni. Ez a támogatás azonban kontraszelekciós hatású lett. Minél kedvezőtlenebbek a családok gyermeknevelési feltételei, annál több, minél kedvezőbbek, annál kevesebb gyermeket vállalnak. Ez csak azért nem okoz nagy társadalmi tragédiát, mert egyre nő az átlagos képzettség. A kedvezőtlen nevelési feltételű családok gyermekei is egyre magasabb iskolázottak lesznek.
Ez még a nagyon szegény, és kedvezőtlen kultúrájú társadalmakban is így van. A Szahara alatti elviselhetetlenül szaporodó társadalmakban is ez történik. Gyorsan nő a közép- és a felsőfokú képzettségek aránya annak ellenére, hogy a gazdaságnak még nincs ilyenekkel szemben igénye.
Az iskoláztatás növelését mind a világvallások, mind a jótékonysági alapítványok megkülönböztetetten támogatják. A vallások, ezek között szereznek, legkönnyebben híveket, a jótékonyak is csak ezen a területen számíthatnak sikerre. Az ugyan tagadhatatlan, hogy az iskolázottságnak van két kísérő eredménye. Egyrészt késlelteti a korai házasságokat, másrészt növeli a fogamzásgátlókkal alkalmazott szexuális életet. Egyelőre fogalmam nincs arról, hogyan lehet a reménytelen helyzetéből sikeres pályára állítani a dél-ázsiai, a közel-keleti és a Szahara alatti társadalmakat, de az élet mindig talál megoldásokat.
A napenergia általános használata ígérhet valamilyen megoldást. Ez jelenthet a meleg égövben élők számára előnyt. Már a jelenlegi technikai feltételek kedvezők ahhoz, hogy a meleggel hűthessenek. Hűthessék a lakótereket, tárolhassák a romlandó ételeket. Méghozzá ez ott is könnyen megoldható, ahol nincs energia elosztó hálózat. Minden lakó és munkahely saját energiájával hűthető. Ráadásul a személyek távolságlegyőző képessége is megoldható.
Fajunk az egyenlítő övezetéből indult el, és menekült egyre északabbra, mivel a hideget le tudta győzni, a meleg ellen alig száz éve fejlődik a védekező képessége.

A születést követő négy év az agyfejlődés szempontjából.

Az Egyesült Államok lett az úttörő abban, hogy a szellemi képességeink fejlődése szempontjából az első négy év a sorsdöntő. Alig 15 éve kezdték el a négy éves gyermekek szókincsének a mérését. Ennek eredményei azt bizonyítják, hogy az agyunk felvevő képessége, kapacitása a magzati kihordással nem fejeződik be, hanem négy évig még tovább tart. Az ember a születéskor még messze van attól, hogy életképes legyen. Az ember fizikai adottságai is messze vannak az életképességtől, és azok kifejlesztése is annál sikeresebb lehet, minél korábban elkezdik a fejlesztésüket. Köztudott, hogy a vízbiztonság, az egyensúlyérzék, általában csak a születés után a szerezhető meg. Ráadásul ez annál sikeresebb, minél korábban kezdik.
A hivatásos sportok oktatói ezért törekednek arra, hogy a sportágukban fontos reflexeket minél korábban fejleszthessék. A vízben való viselkedést már akkor el kell sajátítani, amikor még élnek a magzatvízben való viselkedés reflexei, vagyis a születés utáni első hónapokban. A spotokban fontos reflexeket is minél korábban kell életben tartani.

Az agyunk azért is lényegesen fejlettebb minden biológiai elődünknél, hogy a kapacitása a születés után még mintegy négy évig fejlődik. A felmérések egyértelműen bizonyítják, hogy az agyunk kapacitása szoros összefüggésben van a négy éves korig megszerzett szókinccsel. A szókincs pedig elsősorban a közösségeken fejlődik. Ez felértékelte a bölcsődék, óvodák, napközik iskola előtti szerepét. Ennek tudtában már az is meglepő, hogy a használt szavak számát kincsnek nevezik. Nyoma sem található annak, hogy valaki sejtette volna, hogy a gyerekkorban megismert szavak a felnőtt korban elérhető tudásvagyon nagysága szempontjából kincset jelenteken, mégis kincsnek nevezték. A társadalmakra jellemző, hogy az ösztönös viselkedések bölcsek. Ilyennek tartom az állapotos asszonyok társadalmi kezelését. A gyerekkorom falujában tanultam meg, hogy az állapotos asszonyok kívánásait teljesíteni kell. Az mégis csak a legutóbbi században bizonyosodott be, hogy a magzatok jó kihordása fontos életre szóló eredményt ígér.

A zsidó és a germán etnikumok elvesztése

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 06 09

A zsidó és a germán etnikumok elvesztése

A 20. század második fele óta azért értik félre Európa keleti felén történteket, mert figyelmen kívül hagyják, hogy ez a térség elvesztette a társadalmi élcsapatát, a zsidó és germán etnikumot.
Az európai vasúthálózat kiépítése ugyan tizedére csökkentette a Nyugat-Európát vízi úton el nem érhető keleti felének távolságát. Ez a térség korábban alkalmatlan volt arra, hogy Nyugat-Európával társadalmilag integrálódjon. Ezért tartanám fontosnak az olyan térképek ismeretét, amelyek a személyek és áruk egynapi, egyheti szállítási távolságát ábrázolnák. Az ilyen térképek megmutatnák, hogy a vasút előtt Európa keleti, közeli tengeri kikötővel nem rendelkező térségei Nyugat-Európával a társadalmi és gazdasági együttműködésre képtelenek voltak a vasút és az autópályák előtt.
Mi a magyar történelmet máig úgy tanítjuk, mintha a Kárpát Medence gazdaság földrajzilag Nyugat-Európa szerves része volna. Holott Ukrajna, a Baltikum, a Balkán, de még Lengyelország is szállítási költségben sokkal közelebb volt Nyugat-Európához, mint a Kárpát Medence. Ez a különbség ugyan a vasút, majd az autópályák kiépítése után az áruk mozgatásában a tizedére csökkent, a repülőgépeknek, végül a kommunikációnak köszönhetően a személyek számára pedig megszűnt a távolság.
A Kárpát Medence gazdaságföldrajzi tekintetben, a vasúthálózat előtt, a honfoglalást követő ezer éven át is izolált maradt Nyugat-Európától. Exportálni csak a nagyon drága színes fémeket és a lábon elhajtható jószágot lehetett. A legnagyobb adottság, a legjobb kenyérgabona elszállíthatatlan volt. Ennek figyelembevétele nélkül érthetetlen a történelmi Magyarország történelme. Erről mégsem teszünk említést.
A vasúton történő szállítás azonban csak akkor jelent meg, amikor már az óceánok gőzhajókkal történő meghódítása megtörtént. Még említést sem teszünk arról, hogy a nyugat-európai piac vasúton elérhetővé vált, de ugyanakkor az amerikai, az ukrán és a lengyel, valamint az amerikai gabona az ötször, tízszer hosszabb távon, az óceánon még olcsóbbá vált. Tehát nem volt olyan helyzet az országunk történelmében, amikor gabonaexportunk a versenytársainkkal azonos helyzete került volna.
Ez a magyarázata annak, hogy a vasúthálózat nem annyira a gabonatermelő arisztokrácia, mint a falvak mezőgazdasági melléktermékeivel kereskedő zsidó polgárság, és a kisárutermelő parasztok számára jelentettek gazdasági előnyt. E nélkül aligha érthetjük meg a kiegyezés és az első világháború közti magyar történelmet.
A 19. századot Európa egész keleti felén az itt élő néhány százalékos zsidó etnikum példátlan meggazdagodása és a kisárutermelő parasztság árutermelésének megerősödése jellemezte. Ez talán sehol nem volt jellemzőbb, mint a történelmi Magyarországon.
Az ugyan 25 éve felismerhettem, hogy mint jelentett a parasztság életében az istállós tehéntartás. Ez lett a falusi asszonyok társadalmi felemelkedésének első lépése. A tejtermelés volt az első jelentős olyan családi faladat, ami megnövelte a nők családon belüli gazdasági szerepét. A városba behordott tej volt az asszonyok első saját jövedelme, ami a vasúthálózat kiépülése után minden faluban a tej begyűjthetőségét, a városokba juthatóságát jelentette. Népük életében a nők családon belüli fontos szerepe a tejtermelés volt.
Annak még az említésével sem találkoztam, hogy burgonya és a tej termelésének köszönhetően a család élelmezése jelentősen megjavult. Ennek hatására szorult vissza a két népbetegség, a csecsemőhalandóság és az angolkór, vagyis a csontritkulás. A családi élet alakulása szempontjából fontos szerepet játszottak a kapás növények. Nem véletlenül, a férj-feleség helyzetet az ásó és a kapa közös szerepével azonosították.
A vasúthálózat kiépülése azonban nemcsak a tej, hanem szinte minden falusi termék, melléktermék begyűjthetőségét, áruvá válhatóvá válását is jelentette. A tojás, a baromfi, a dió, a nyúlbőr, a gyümölcs, a zöldség korábban csak az asszonyok fején hordva, néhány kilométerről kerülhettek a városok piacára. A vasútnak köszönhetően szinte minden falu piaci terméke begyűjthetővé, és exportra is képessé, a távoli piacokra is leszállíthatóvá vált. Becsülni sem tudom, hogy ezek a melléktermékek mennyivel több jövedelmet hoztak a falusi asszonyoknak és a zsidó kereskedőknek, mint a gabona és a vágóállat a nagybirtokosoknak.
Az európai zsidóság meggazdagodása általános volt Európa, keleti, nagyobb felén. De arról sem szólnak a történészek, hogy a három legnagyobb zsidósággal rendelkező ország, Ukrajna, Lengyelország és Magyarország volt. Ezek között is a legnagyobb zsidó siker a mi országunkban volt. A 20. század küszöbén Nagy-Budapest volt a legnagyobb zsidó lakosságú város a világon, a lakossága ötöde volt zsidó. De nemcsak a számuk volt a legnagyobb, hanem a politikai és vallási szerepük a zsidó öntudat alakításában is jelentős volt. A nagyon gazdag és tekintélyes zsidó családok közül sokan Budapesten éltek.
A 20. század fordulója körül ebben a városban született a legtöbb világhírű zsidó. Ennek a kornak a két legnagyobb magyarja, Ady Endre és Bertók Béla is csak azért lehetett ilyen óriás, mert a magyar zsidósás felkarolta őket.
Számomra a magyar történelem egyik szimbóluma a Fasori Evangélikus Gimnázium, ahol a zsidó nagypolgárok gyerekei a lutheránus értelmiség gyerekeivel együtt tanulhattak, és végül az Egyesült Államokig menekülve, fontos tagjai lehettek az atombombát kifejlesztő tudóscsoportnak.
Ezt a virágzó Magyarországot tette tönkre az arisztokrácia és az úri középosztály revizionista, antiszemita szövetsége.
Azt, hogy mit vesztett Európa keleti fele a zsidósság és a germánság elvesztésével, minden országnak elsősorban a saját országán kellene lemérni. Ezt azonban egyetlen érintett ország sem tette meg. A zsidóság is ezt csak a maga tragédiáját látja utólag is. Ők sem hangsúlyozzák, hogy Európa keleti fele mit vesztett azzal, hogy jelentéktelenné vált a zsidó etnikuma, és azzal vigasztalja magát, hogy Hitler uralma nélkül aligha lenne saját hazájuk.
Nem vagyok a zsidó történelem szakértője, a zsidó nép múlhatatlan érdeme, hogy a vallástörténelembe hozta a keménye n egy istent hívő vallást, nélkülük nehéz elképzelne a két nagy világvallás, a keresztény és a mohamedán létrejöttét. Az is vitathatatlan, hogy a mohamedán vallás első ötszáz évében a Közel-Kelet értelmiségéhez tartoztak.
A Nyugat kultúrájában a motor szerepét azonban csak a vasút századában és Európa keleti felén játszották. Ezt a szerepüket átvitték a klasszikus Nyugatra is. A 20. század elejére az európai zsidóság a világ legfejlettebb etnikuma lett annak ellenére, hogy nem volt saját államuk. Diaszpórában a nyugati zsidóság volt a Nyugat élcsapata, a legfejlettebb etnikuma.
Európában a zsidóság történelmének legnagyobb eredményét érte el a vasút századában. A 20. századelején a Nyugton elő zsidóság a világ anyagiakban, tudományokban és művészetekben leggazdagabb etnikum volt. Ehhez azt kell hozzátenni, hogy ez a siker csak a Nyugaton élő zsidóságra volt igaz. A Közel-Keleten maradt zsidóság azonban megrekedt a környezete színvonalán. Izrael ezen akar minden áldozatot vállalva segíteni. Ehhez az Egyesült Államok zsidósága igen jelentős anyagi segítséget és védelmet ad.
Számomra az a kérdőjel, hogy a Közel-Keleten marad zsidóság miért együtt emelkedett és süllyed az arab környezetével, Európa keleti felén pedig a Nyugat csúcsát jelentette.
Európa keleti felén a zsidóság szerepének a felmérésre volna szükség. Bármennyire vitathatatlan, hogy ebben a térségben csodára volt képes az üldözött, a gettókból alig kiszabadult zsidóság egyetlen rövid félszázad alatt magasan az államalkotó etnikumok fölé emelkedett. Ennek a felülemelkedésnek azonban hiányzik a tudományos bizonyítása. Európa keleti felén mekkora volt az államalkotó etnikumnak és a zsidóságnak mekkora volt az egy lakosra jövedelme, várható életkora, iskolázottsága.
Különösen érdekes volna, hogy Trianon után gazdagabb, iskolázottabb és életképesebb állam lettünk annál, ami voltunk, de a zsidó etnikumunk mennyivel fejlettebb volt, mint a zsidókat ellenségnek tekintő magyar uralkodó réteg.
A magyar közvélemény azzal sincs tisztában, hogyan alakult volna a sorsunk, ha mink marad az egész történelmi ország. Magyarországról máig nem írta le senki, hogy egyetlen olyan ország voltunk ezer éven keresztül, ahol az államalkotó etnikum kisebbségben volt. Svájcban, Belgiumban ugyan két, vagy több jelentős etnikum élt és él a közös országukban, de mindegyiknek államalkotó joga van. Látni kellene, nem az volt az ezeréves hibánk, hogy az ország lakosságának a fele nem volt magyar, hanem azt, hogy a lakosságának a fele ki volt zárva az államalkotó státuszból, a harmada pedig még önkormányzati jogot sem élvezhetett.
Máig nem találtam olyan magyarországi etnikai felbontást, amiből kiderülne, hogy milyen etnikumok, milyen politikai státusszal rendelkeztek. A jobbágyfelszabadítás előtt csak a magyar nemesség volt teljes jogú állampolgár. Ezek alkották az államot birtokló etnikumot. Semmit sem találtam arról, hogy a nemességben mekkora volt a nem magyarok aránya, pedig szinte csak a horvátoknak volt saját nemességük, de azok sem vehettek részt az állam irányításában.
Még bonyolultabb volt a polgárság összetétele.
A magyar történelem megértésnek kulcsa az, hogy a nyugati, feudális társadalmakban kevés a nemes, alig egy százalék, de hatszor annyi városi polgár volt. Magyarországon városi polgársága csak a germán etnikumoknak, vagyis a szászoknak volt, de az államalkotó szerepük ezeknek is csak az Erdélyi Fejedelemségben volt, de ez is megszűnt 1848-ban Erdély önállóságának felszámolásával.
Az Oszmán Hódoltságtól eltekintve magyar etnikumú polgárság nem volt. Alig említjük, hogy ebben a magyarok többsége által lakott térségben élt a magyar etnikumú lakosság többsége. Itt nem voltak földesurak, főpapok, minden föld a szultán tulajdonában volt, aki nem tulajdonának, hanem önkéntes bérlőjének tekintette azokat, akik bérelték a földet. Ez a bérleti díj lehetett nagyobb, mint a földesúr jobbágyától elvont jövedelem, de nagyobb szabadságot jelentett a bérlői státusz. Felmondhatták a bérletüket, szabadon költözhettek, vásárolhattak ingatlant, kereskedhettek. Az ugyan kétségtelen, hogy a jobbágyok átlaga nem volt gazdagabb, de lehetett köztük nagyon gazdag marhakereskedő is.
Álszent módon elhallgatjuk, hogy Tököli apja dúsgazdag marhakereskedő jobbágy volt, akinek a felszabadítását a budai basa járta ki az osztrák császárnál. Ha nem is ilyen karriert értek el a falvakban élő parasztok, de a közigazgatásuknak büszke polgárai lehettek. Azonban ezek a büszke magyar etnikumú polgárok is csak a lakhelyükön számítottak parasztpolgároknak. Az országos politikában nem volt szerepük. Ezt a parasztpolgárságot tudományosan először Erdei Ferenc dolgozta fel, de az óta igyekszünk elfelejteni.
Pedig elég volna megnézni az első alapos országos népszámlálást, 1847-ből. Ebből világossá válna, hogy magyar etnikumú városaink szinte csak a Hódoltság térségeiben voltak.

Magyarország elvesztette a zsidóság öthatodát.

Trianonnal ugyan elveszett a magyar zsidóság harmada, de sértetlenül megmaradt a budapesti magja. A megmaradt ország lakosságán belül nőtt az arányuk, még inkább az értékük súlya. Közel száz éve minden bajunkat Trianonnal magyarázzuk, azt, hogy mit nyertünk vele meg sem említjük. A sok sirámból annyi igaz, hogy elvesztettük a magyar etnikum ötödét. Arról azonban hallgatunk, hogy végre nemzeti állam lehettünk, nem húznak vissza bennünk a lemaradó, minket joggal ellenségének tekintő etnikumok.
Diákkorom óta meggyőződésem, hogy Trianonnal többet nyertünk, mint veszettünk. Közel száz éve azon siránkozik a magyarság jelentős többsége, hogy elveszettük az országunk területének kétharmadát. Ez négyzetkilométerben igaz, de sok tekintetben többet nyertünk, mint vesztettünk.
Az első szempont, amiről megfeledkezünk, hogy Európában 1990 után olyan egyetlen ország sem maradhatott fenn, ami etnikai tekintetben olyan tagolt, volt, mint a Magyar Királyság. Trianon előtt ebben túltettünk az életképtelen Osztrák-Magyar Monarchián is.
Azt sem írta le egyetlen magyar történész sem, hogy Magyarország területén hatvan évvel tovább fennmaradt a jobbágyrendszer, mint a Monarchia örökös tartományaiban. Ráadásul az örökös tartományok egyike sem volt etnikai tekintetben olyan vegyes, mint Magyarország. Ez a Császári Udvar vezetői előtt tarthatatlan állapot volt, amit igyekeztek felszámolni.
A Szabadságharc végét látva, a csehországi Olmützbe menekült Bécsi Udvar 1849 áprilisában eljöttnek látva az alkalmat, leváltják az alkalmatlan császárt, és a még tízes éveiben lévő Ferenc főherceget jelölik utódjának. Azt, hogy mit várnak a fiatal császártól, jelzi, hogy felvetetik vele a Ferenc mellé a József nevet, ezzel utalva a Monarchiát megújító, a klérus hatalmát korlátozó, a jobbágyokat felszabadító II. József elbukott reformjainak, mindenekelőtt a jobbágyfelszabadításnak a magyarországi megvalósítását várják el tőle. De ezzel sem elégszenek meg. Az ezer éves Magyarországot felosztják. Horvátország, a Temesvár székhelyű Szerb Vajdaság és az Erdélyi Fejedelemség önálló örökös tartomány lesz. A szlovák többségű Felvidék azért nem kerül Csehországhoz, illetve nem válik magában örökös tartománnyá, mert Csehország megerősödését sem akarják.
A magyar történészek egyik legnagyobb mulasztása az Olmützi Alkotmány elhallgatása. Ha ez köztudott lenne, nem állíthatnánk be a Trianoni Szerződést valami háborúveszést követő büntetésnek. Be kellene vallani, hogy az Olmützi Alkotmány aláíráskor ott volt Andrássy Gyulais. Amikor Debrecenben közölték az ország Olmützben aláirt felosztását Kossuth Lajossal, az kimondatta az országgyűléssel a Habsburgok detronizálását. Ez ugyan a politikai elit számára köztudott volt, de a közvélemény előtt máig titokként kezeli minden magyar kormány.
Még nem találkoztam olyan történésszel, aki megfogalmazta volna, hogy Ferenc József azért kapta meg a József nevet a császárrá avatása előtt, hogy első császári faladata volt Magyarország felosztása, az önálló Erdély, Horvátország és a Szerb Vajdaság alkotmányba foglalása volt.
Ezzel szemen engem még arra tanítottak a gimnáziumban, hogy az Antant Hatalmak találták ki a háború végén, büntetésként az országuk felosztását. Mivel az ország vezetői tudtak az Olmützi Alkotmányról, felelőtlenek voltak a világháború elindításában.
Mindezt azért írtam le, mert utalni akartam arra, hogy egyik zsidó barátom a 80-as évek végén felhívott, hogy szeretne velem találkozni. Ott mondta el, hogy olvasta a Trianonról írt véleményem, és közölni akarta vele, hogy az apja ugyanezt mondta neki a halálos ágyán. „Fiam, te talán megéred, hogy valaki megfogalmazza, hogy Trianon nélkül még rosszabb sors várt volna az ország lakóira.”
Pár évvel később szétesett a soknemzetiségű Szovjetunió, polgárháborúban ölték egymást Jugoszlávia népei, és Csehországtól elszakadt Szlovákia. Történt ez annak ellenére, hogy mindhárom ország klasszisokkal jobb nemzetiségi politikát folytatott, mint a Trianon előtti Magyarország. Ebben először egy magyar zsidó nagytőkéssel érthettem egyet.
Magyarországon a vasút századában csak a zsidóság élt a vasút által biztosított lehetőséggel, azzal, hogy mind az országon belül, mind a nyugati exportra áruvá válhattak a magyar paraszti mezőgazdaság termékei. Azt is csak a magyar zsidóság ismerte fel, hogy a történelmi Magyarország már olyan törékeny volt, hogy képtelen lett volt élni az adódó alkalmakkal. Ha nincs Trianon, a fennmaradó Magyar Királyság szétesik, legkésőbb akkor, amikor a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesett.
Csak az a Magyarország lehetett képes élni a kínálkozó lehetőségekkel, amelyik nemzeti állam, és csak két jelentős etnikuma van a zsidó és a germán marad. Ezzel szemben az első világháború után a magyar arisztokrácia csak azt érezte meg, hogy a százszor életképesebb zsidóság mellett nem rúghat labdába. Sajnos, ezt hitte nemcsak az arisztokrácia, de az úri középosztály is, ha nem lettek volna az élelmes zsidók, ők gazdagodtak volna meg.
Elhitték, vagy csak el akarták a közvéleménnyel hitetni, hogy a háborúvesztés oka a zsidóság volt. Annyi érzékük sem volt az országok katonai erejéhez, hogy felmérjék, a magyar zsidóság nélkül sokkal gyorsabban, és több emberáldozattal veszítünk, ha nincs a magyar zsidóság által felépített iparunk és kereskedelmi hálózatunk, és azt nem a zsidóság működteti.
Mint veszettünk azzal, hogy eltávolítottuk, elüldöztük a magyar zsidóság öthatodát.
Azt már a kormányaink is elismerik, hogy embertelenül bántunk a magyar zsidósággal. De arról mélyen hallgatunk, hogy milyen kárt okoztunk ezzel saját népünknek.
Az első világháború után a megmaradt ország lakosságának mintegy 6 százalékát tette ki a lakosságnak a zsidóság. De ez önmagában nem mond semmit. Azt kellene közölni a közvéleménnyel, hogy a tőke hány százalékával rendelkeztek a zsidók, milyen arányban szerepeltek a gazdasági életben használható diplomákkal, milyen volt az iskolázottságuk az átlaghoz képest. Vagyis mennyi fizikai és szellemi vagyon jutott az átlaghoz képest egy zsidóra. Milyen szerepet játszottak a kultúrákban, a tudományokban, a művészetekben, vagy éppen a Nobel díjasok között.
Nem veti fel senki, hogyan alakulhatott volna a politika, ha az országban megmarad a 6 százalék zsidó és azok politikai, gazdasági, kulturális befolyása.
Sokan felvetik a magyar zsidóságnak a Rákosi rendszerben játszott szerepét, de az senkinek nem jut eszébe, hogyan állt volna helyt a magyar zsidóság, ha nem éli át a magyar politikai hatalom által levezényelt és a közvélemény támogatását élvező antiszemitizmusát. Minden bizonnyal kritikusabb lett volna a sztálinista módszerekkel szemben. Senkinek nem jutott az eszébe, hogy a megmaradt zsidóság számára a bolsevik politikai terror, a kulturális szabadság hiánya, a piac kizárása a gazdaságból, sokkal inkább abszurdum volt, mint a magyar arisztokráciának és az úri középosztálynak.
Ez világosan bebizonyosodott, amikor kiderült, hogy a magyar zsidóság a gazdasági reformok mögé állt. Erre azonban Sztálin életében reménykedni sem lehetett. Amint azonban felcsillant a mechanizmus reformok esélye, a magyar zsidóság mögéje állt.
A Horthy rendszer és a nyilas uralom után azonban érhető, hogy a megmarat zsidóság az antiszemitizmusnak még az árnyékától is félt. Ezt a magyar közvélemény máig képtelen megérteni. Pedig elég volna csak arra gondolni, hogy a magyar zsidóság mit élt át nemcsak a náci nyomás és a nyilas rémuralom, hanem elve a Horthy korszakban is.

A germán etikumok szerepe.

A Trianon előtti Magyarországon a területi autonómiát évező szászok jelentették a nyugati értelemben vett polgárságot. Tekintettel arra, hogy ezek Trianon előtt csak Erdélyben és a Felvidéken éltek, akik még az Árpádoktól saját területet is kaptak, ahova más etnikumok be sem telepedhettek, és a jogrendszerük szinte olyan maradt, mint amit szülőföldjükön hagytak. A többségük a területük fővárosában élt, kereskedett és iparral foglalkozott. Brassó volt a keleti kereskedelem fő szervezője, a Selyemúton érkező luxuscikkek importjának bonyolítója.
Az oszmán uralom alatt az Erdélyi Fejedelemség, lényegében a szultán provinciája volt. A szultán által jóváhagyott alkotmánya három etnikumot tekintett államalkotónak, a magyart, a székelyt és szászt. A lakosság legnagyobb etnikuma a román azonban a hatalomból kizárt maradt. A nagy többségük a nagybirtokos magyar arisztokrácia jobbágya volt. Amíg a három hivatalos államalkotó etnikum nyugati keresztény, és a papjai hívatásuknál fogva nemeseknek számítottak, a románság ortodox keresztény volt, és még a pópái sem számítottak nemesnek, teljes jogú állampolgárnak. Amennyire a nyugati keresztény egyházak Erdélyben teljes jogúak voltak, ebben nem részesült a Habsburg császárok által elfogadhatatlan kereszténynek számító ortodox egyház.
Az oszmán uralom után aztán megindult az erdélyi ortodox románság erőszakos térítése. Akárcsak Nyugat-Ukrajnában. Trianon után a Romániához került Erdélyben az erőszakkal áttérített románság egységesen visszatért a románok ősi vallására.
Erdély visszaépítése a Magyar Királyságba az 1848. március 15.-i tíz pontban az Unió Erdéllyel pontban került megfogalmazásra. Ezt Kossuth utasítására, Bem tábornok katonai erővel valósítja meg. Ezzel az erdélyi szászokat is magunk ellen állítottuk. Erdélyt tehát nem Trianonban veszettük el, hanem akkor, amikor fegyveres erővel felszámoltuk a szászok sok száz éves államalkotói, és nem adtuk meg a legnagyobb erdélyi etnikumnak, a romáságnak az állami hatalomban részesülés jogát az Erdélyi fejedelemségben.
A Felvidéken is autonóm városi voltak a szászoknak, amik belső ügyeibe nem avatkozott be az országos törvényhozás. Trianon után azonban az egész felvidék Csehszlovákia részévé vált. A csehszlovák kormány sem avatkozott be a szászok önállóságába, de Hitler annál inkább. A Csehországban élő germánok nagy többségét a szudétanémetek jelentették. Ezek a második világháború előtt behívták a náci csapatokat azzal, hogy a Német Birodalomhoz akarnak csatlakozni. Ez a náci csábítás megfertőzte a Németországtól keletre élő germán etnikumok mindegyikét. A felvidéki és az erdélyi szászok, és a básági és magyarországi svábok is németek akartak lenni.
A történelmi Magyarországra az oszmán uralom kiűzése után jobbágyként betelepített svábok lettek a legnagyobb germán etnikum. Ezek Hitler befolyására megtagadták az államok hadseregébe való részvételt, a náci SS alakulatokba épültek be.
A második világháború után a megmaradt germán etnikumok nagy többségét erőszakkal kitelepítették, illetve később és folyamatosan a Német Szövetségi Köztársaságnak jó pénzért eladták. A megmaradó kisebbségük pedig elvesztette korábbi etnikai identitását.
Az első ezredforduló után a hazájuktól kitelepítet, illetve a kimenekült mintegy 10 millió germán a Német Szövetségi Köztársaságba települt vissza, és nagyon gyorsan felzárkózott a hazájuk lényegesen fejlettebb szintjének háromszorosára.
Amennyire eredménytelennek bizonyult a mohamedán munkaerő betelepítése, annyira sikeres volt a keletről kiűzöttek és kimenekültek germán lakosság beépülése.
A második világháború előtt mintegy húsz millió germánságát megtartó német élt Európa keleti felén. Ezek háromnegyede a háború után hazatelített, illetve haza menekült és gyorsan lényegesen jobban élő lett, mintha otthon maradhatott volna. A negyede pedig, mivel elvesztette történelmi autonómiáját, felszívódott az államalkotó etnikumokba.
A második világháború előtt mintegy húszmillió germán a 400 milliós kelet-európai térségen öt százalékos kisebbséget jelentett, de mivel ők voltak a puritánizmus, és a protestáns kereszténység képviselői, a szerepük legalább kétszerese volt az államok átlagának. Ezért mondhatom, hogy ma Európa keleti fele tíz százalékkal gazdagabb, iskolázottabb lenne, ha megmaradnak az itt élő germánok.

Összegzés.

Európa keleti fele a második világháború alatt és közvetlen azt követően elvesztette zsidó és germán élcsapatát, mintegy húszmillió embert és azoknak a társadalmi fejlődésében játszott szerepét.
Számomra csak a magyar történelemben játszott szerepük világos.
Szent István feudális államszervezése a német lovagok katonai ereje nélkül aligha lehetett volna ilyen sikeres. Ezt ugyan a magyar történészek igyekeznek elhallgatni. Pedig nem véletlen, hogy a 20. században, Itáliában talált korabeli feljegyzés úgy említi Szent István és Koppány csatáját, mint a királyt támogató német lovagok sikerét Koppány magyar serege felett. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy István oldalán nem voltak magyarok, csak azt, hogy a német lovagokon dőlt el a csata sorsa.
Számomra végzete hiba volt, hogy István a római pápától kérte a koronát, a jövőnk szempontjából százszor fontosabb lett volna a német-római, germán császár választófejedelmének lenni. Elég arra gondolni, hogy mennyivel jobban alakult a csehek sorsa. Ők lettek az egyetlen szláv nép, amelyik ezer éven keresztül a nyugat-európai germánok módjára élhetett. Még senki sem vetette fel, hogy a Habsburg Monarchiából csak két államalkotó nép lett valóban nyugat-európai, az osztrák és a cseh.
Azt sem valljuk be, hogy mit köszönhettünk annak is, hogy a Habsburg császár volt a magyar király. Ha mi valóban nyugat-európaiak akartunk lenni, és ez volt a reális érdekünk, akkor ne a balkáni népek feletti uralomra koncentráljunk, hanem az osztrákokkal és a csehekkel működjünk össze, akik sikerrel járták az első királyunk által kijelölt és az óta hangoztatott nyugatosodásunk útját.
A magyarországi zsidóság szerepe viszont csak a vasút századéban vált nemzeti stratégiánkká. Ezer évig krónikus polgársághiányban éltünk. Ekkor azonban először vált lehetőségünk arra, hogy a nyugat-európai piacokra mezőgazdasági termékeket vihessünk. A vasút tette lehetővé, hogy a paraszti mezőgazdaság termékeit össze lehessen gyűjteni, és azokkal a nyugat-európai piacokon megjelenhessünk. Erre a kereskedelmi feladatra csak az ország zsidó lakossága volt képes. A magyar arisztokrácia és az úri középosztály erre eleve alkalmatlan volt.
A vasúthálózat kiépülésének ötven éve alatt a magyar zsidóság gazdag, nyelveket beszélő polgár lett. Megdöbbentő lenne egy olyan tanulmány, amelyik bemutatná, hogyan változott meg a magyar zsidóság vagyona, iskolázottsága és idegen nyelvek ismerete 1849-1914 között a magyar átlaggal szemben.
A mási realista összehasonlítás az volna, hogyan bántak a kommün, és a Rákosi uralma alatt a hatalmon lévő zsidók az osztályellenségüknek tekintett arisztokráciát és úri középosztályt. Ezzel szemben hogyan bánt a fehérterror, általában a Horthy rendszer, majd a nyilas hatalom a magyar zsidósággal. Máig fennáll az a szemlélet, hogy az úri világnak joga volt a kegyetlenségre, a hatalomra került zsidóknak viszont nem. Nem akadt senki, aki elismerte volna, hogy a Rákosi uralom alatt a megmaradt és hatalmat kapott zsidóság viselkedése érthető volt. Az 56-os forradalom első tíz napja is azt bizonyította, hogy volt zsidógyűlölet, és oka volt a magyar zsidóságnak félni a bosszúállástól.
A náci Németország virágzása alatt a Kárpát Medencében élő germánok, ezen belül a magyarországi svábok viselkedése felháborító volt, de alig másként viselkedtek, mint a Trianon után határainkon túl rekedt magyarság. A történelmi előzmények ugyan mások voltak, de az utódállamokban rekedtek esetében már ez sem igaz.
Az Ausztriába került kisszámú magyarság nem lázadt, mert lényegesen jobban élhetett, ott, mintha az országában maradt. A Csehszlovákiába maradtak estében lényegében ez hasonló volt a helyzet. Arról személyesen győződhettem meg, hogy a kisalföld északi felében a magyarok is jobban, több politikai joggal élhettek, mint a trianoni országban maradtak. Tehát nekik sem volt több joguk arra, hogy elszakadást követeljenek, úgy viselkedjenek, mint a svábok Magyarországon, hogy csak a német hadseregben hajlandók szolgálni. A Benes-dekrétum tehát legalább annyira indokolt a csehszlovákiai magyarok, mint a mi sváb kitelepítésünk indoka volt.
A Jugoszláviába maradt magyarság sérelemi sem jogosak, mert a szerb partizánok valóban szigorú bosszút álltak a Horthy megszálló seregek ellenük elkövetett viselkedéséért, de nekünk is be kellene látni, hogy miután Örök Barátsági Szerződést kötöttünk Jugoszláviával, kapva kaptunk az alkalmon, és Hitler megszálló csapaival együtt foglaltuk el a Délvidéket.
Romániához került a legnagyobb számú magyar etnikum, és ők valóban rosszabbul jártak, mint az országukban maradók. De nem annyira anyagi, mint politikai tekintetben. Itt is jó volna a reális helyzet felmérésére törekedni. Az ott maradt magyarság helyzete romlott, hiszen Románia mindig lényegesen szegényebb ország volt, és maradt, mint a trianoni Magyarország lakosai. Az ottani magyarság valóban hátrányosabb helyzetbe került, mintha magyarországiak maradhattak volna. A megkárosodásukat az bizonyítná, ha volnának olyan adatok, hogy Erdélyen belül az egyes etnikumokban milyen a lakosság átlagos jövedelme, iskolázottsága, a gépkocsival rendelkezők, a Nyugatra utazók aránya. Mivel nincsenek ilyen adatok, csak feltételezni tudom, hogy Erdélyben a magyarság nem él rosszabban, mint az ott élő románok. Ugyanakkor szégyellem, hogy nem is törekedtünk a reális felmérésre, csak háborgunk.
Az Ukrajnához került magyarság jól járt, amikor Csehszlovákiához tartoztak, és nagyon rosszra fordult a helyzetük, amikor Ukrajnához csatolták őket. Ha valakiknek először kellene támogatást adni, ahhoz, hogy az anyaországukba települjenek, akkor az Ukrajnában élőkön kellene segíteni. Erre talán éppen most kínálkozik alkalom, amikor megkapták az EU térségében való szabad utazás lehetőségét.

Nem akarom tovább boncolgatni a Kárpát Medencében élő határainkon túli magyarság helyzetét, mert a reális megértést reménytelennek tartom, megelégszem azzal, hogy végre kimondhatom, hogy nemzeti kötelességeinket komolyan kell venni, és tárgyilagos megoldásokat kell keresni.