2018. április 21., szombat

Néhány gondolat az orosz választások után

Kopátsy Sándor                PP                   2018 03 30

Néhány gondolat az orosz választások után

Purin simán, kétharmad felett nyerte meg a választásokat. Lesz még egy ciklusa. Látszólag nem változik meg semmi annak ellenére, hogy a bányajáradékok, amik az előző ciklusig soha nem tapasztalt bányajárulékot biztosítottak Oroszországnak harmadára csökkenek. Ezért pesszimista az ország jövőjét illetően pesszimista voltam.
Nemrég olvastam egy felmérést arról, hogy milyen pálya vonzza az orosz fiatalokat. Hihetetlennek tartottam, hogy a 30 év alattiak 75 százalék a titkos szolgálatokat tartja a legjobb pályának. A szülök 50 százalékának is ez a véleménye. Ezzel az orientációval egyedül állnak a világon. Ezt rossz jelzésnek tekintettem. Egy másik adatot pozitívnek tekintek. Jelenleg hat kormányzóság, két miniszter és 20 miniszter helyettes a 30 évesek közül kerül ki.
A szovjetunió káderpolitikájának süllyedő színvonalát azon mértem, hogy forradalom után a népbiztosok tanácsát tartottam a valaha volt politikai vezetés legmagasabb IQ értékűnek, és viszonylag fiatalnak. Utánuk egyre öregebbek, és egyre kisebb képességűek jöttek. A legalacsonyabb szintet Brezsnyev csapata jelentette. De még azoknál is alacsonyabb szintű lehetett a cári Oroszország vezetőinek a képessége.
A Szovjetunió társadalmi és gazdasági vezetését ezért viszonylag hatékonynak minősítettem. A teljesítményükről soha nem volt rossz a véleményem. Ebben a hitemben megerősített a nem régen készített felmérésem. Erre egy statisztikai adat késztetett. Meglepett ugyanis, hogy 1917-ben három birodalomban, Kínában, Indiában és Oroszországban azonos volt az egy laksora jutó jövedelem. Ezt a három birodalmat ezért érdemes összehasonlítani. A tényszámok ugyanis egészen mást mutatnak, mint amit a politikusok és a történészek festenek.
A Szovjetunió ugyan összeomlott, de csodát produkált. 1917 és 1990 között kilencszeresre nőtt az egy lakosra jutó jövedelme. A lakosságuk iskolázottságával még jobban vizsgáztak. A cári Oroszország, illetve a Szovjetunió térsége a sötét középkor, vagyis a nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer óta egyre jobban lemaradt Nyugat-Európától. A közel azonos szintről a hatodára csökkent. Ez a lemaradás a puritán, azaz az angolszász, a germán és skandináv népekhez képest stagnált, a latinokhoz képest javult. Még nem írta le egyetlen történész, hogy a Szovjetunió, a mediterrán országokhoz képest, lényegesen javított a helyzetén. Ezer év után először. Tehát a bolsevik Szovjetunió nem azért esett darabjaira, mert gyenge volt a hatékonysága. Hatvan éve látom, hogy a Szovjetunió azért omlott össze, mert erején felül fegyverkezett, imperialista lett. Ma is állna, ha a fegyverkezési kiadásai a nyugat-európai tőkés országokéhoz hasonló szintűek lettek volna.
Mindig megkülönböztetett figyelemmel kisérem a demográfiai adatokat. A Szovjetunión belüli Oroszországban évente 2.5 millió volt a születések száma. Ez az önálló Oroszországban tíz év alatt közel a felére zuhant. Az óta lassan közeledik a 2 millióhoz. Ezek az adatok azt jelzik, hogy ezer év óta először megállt a magas népszaporulatot eredményező gyermekvállalás. A nagycsaládos társadalmak azért kényszerültek a múltban a nagyobb halálokozásra, mert fékezni kellett a magas gyermekvállalást. Ezért a nagycsaládos kelet-európai és balkáni népek lényegesen nagyobb halálozásra kényszerültek. Nagyobb volt a nép nyomora, nagyobb volt a háborúk embervesztesége, és jobban kellett üldözni a tudásvágyat.
A 20. században, nagycsaládos társadalmak is kiscsaládosak lettek, és a század végére megoldhatóvá vált a fogamzásgátlás. Ezzel jó ezer év után a kelet-európai és a balkéni népek túlszaporodása is lelassult.
Ezért aztán nagy volt a bolsevik Szovjetunió sikere, ha az 1990 előtti Kínával és a jelenlegi Indiával hasonlítjuk össze. Ezért kellene a történészeknek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítni annak, hogy Európa keleti felén is megszűnt a nagycsaládos társadalmak hátránya. Ezt jól lemérhetjük azon, hogy az Észak-Amerikába és Óceániába áttelepült nagycsaládos szlávok kitűnően vizsgáztak az után, hogy a kiscsaládos környezetben maguk is kiscsaládosok lettek.
Kína fejlettsége az ipari forradalom előtti fölényéhez képest 1917-ben katasztrofális mély szinten volt. Nemrég készült egy felmérés arról, hogy a középkorban mi volt a különbség Kína és Nyugat-Európa között. A közép-korban csak a Pó völgye és Németalföld volt Kínával hasonló szinten. Az ipari forradalomnak köszönhetően Nagy Britannia, a Benelux országok, Franciaország és Németország messze megelőzték Kínát. A közép-európai és a baltikumi, főleg a protestáns országok is nagy fölénybe kerültek. Kína katasztrofális lemaradást nem tudom megmagyarázni, de illene tudni, hogy mi volt az oka, mert ennek világpolitikai következményei lettek.
A második világháború idején a mindig sokkal szegényebb Japán azt csinált Kínával, amit akart. A távol-kelti erőviszonyok alakulása is üres foltja a világtörténelemnek.
Az sem tisztázott, hogy milyen okokból teljesített nagyon szegényen a kommunista Kína, pedig egyértelmű a magyarázata, a népesség gyors növekedése. A kínai bolsevik rendszer negyven éve alatt szinte csak stagnált az egy lakosra jutó jövedelem.
1990-ben azonban csoda történt, a bolsevik párt vezetői felismerték, hogy az országuk két okból tehetetlen. Piacosítani kell a gazdaságát, és megállítani a lakosság növekedését. A reform kialakításának módja, szereplői ismeretlenek. Csak az valószínű, hogy Teng volt a főszereplő.
A két reformnak köszönhetően Kína a történelemben példátlanul sikeres, 27 éve közel tíz százalékkal növekszik az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, az oktatási rendszerük pedig az élvonalba került.
Nem tudom elhallgatni, hogy az egy gyermek vállalás kényszere ugyan túl erős volt, de elképzelhetetlen előnyt is hozott. Ötven éve bosszant, hogy a következő nemzedéket darabban számolják. Nem veszik tudomásul, hogy a gyermeknevelés eredménye óriási szóródású. A legalsó minőségi tized éréke negatív, a fölsőé pedig tízszeresnél is nagyobb lehet. A kínai egyetlen gyermekes generáció minősége azonban minden fantáziámat meghaladja. Az egyetlen gyermekek nevelése, életének megóvása elképzelhetetlenül hatékonyabb, mint a 4-5 gyermekes családokban. Mindig mondtam, hogy a gyermeknevelés eredményessége elsősorban a családi háttértől függ. A kínai egykék azonban csodákat produkálnak. Az újhoz való hozzáállásuk példátlan. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a következő egyetlen gyermekes generáció értéke az átlagos 2.5 testvérekének a sokszorosa.
Ez már Dél-Koreában is kiderült volna, ha mérnénk.
India az elrettentő példa. Amennyire alkalmam volt megismerni a kelet-európai orosz kultúrát, és 1990 óta figyelem a kínai csodát, az indiai, dél-ázsiai kultúra ismeretlen maradt. A maga kasztrendszerével nagyon más kultúra volt, ami ennek ellenére az ipari forradalomig a társadalmi fejlődés élvonalához tartozott. Aztán Kínához hasonlóan lemaradt. A természeti adottságainak köszönhetően a lakossága a nyomorban is jobban élhetett, mint Kínában, és az annál is mostohább adottságú Közel-Kelet.
Számomra India legnagyobb problémája a mély szegénységben működő politikai demokrácia. Mint angol gyarmat, végig a több pártos demokráciával kísérletezett, és kísérletezik ma is. Annak ellenére, hogy India mindig az angol demokráciával, életvitellel kísérletezett a centralizált Oroszország mögött is lemaradt. Ahogy ezt most leírtam, eszembe jutott, hogy még senki sem állította szemben Oroszország és India fejlődését. Ez először a második világháború után az indiai miniszterelnöknek, Nehrunak jutott az eszébe, aki a szovjetunióban a mély szegénységből felemelkedett, soknyelvű és soketnikumú országban követhető példát látott. Nem vette tudomásul, hogy Indiában sokkal mélyebbek ezek a különbségek. Ugyanakkor azt is látta, hogy a Szovjetunió a cári Oroszországhoz képest példátlan fejlődést ért el. Amíg Indiában 1917 utáni ötven évben szinte stagnált az egy lakosra jutó jövedelem, a Szovjetunióban hatszoros lett, és katonai tekintetben szuperhatalommá emelkedett.
Nemcsak Nehru, de az utódai sem képesek tudomásul venni, hogy Indiában példátlan a lakosság megosztottsága. Elég arra gondolni, hogy 16 hivatalos, és 1.500 eltérő nyelven beszél a lakossága.
Amíg Kína évezredek óta összekapcsolt vízi úthálózatra épült, India folyói nincsenek és nem is lehetnek összekötve.
A birodalom legnagyobb problémája, hogy megállíthatatlan a lakosság túlszaporodása. India, mint ország Kínához hasonlóan növeli a nemzeti jövedelmét, de az egy lakosra jutó jövedelem alig nő, a vagyon pedig csökken. Márpedig az elviselhetetlenül magas gyermekvállalást csak a korlátlan politikai hatalom képes megállítani. Indiában ilyennek nincs lehetősége.

Mivel India lakossága megállíthatatlanul évente 30 millióval szaporodik, nulla az esélye annak, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon nőljön.

A befogadó ország nyelvét nem ismerő képzetlenek beáramlása


Kopátsy Sándor              PP                     2018 04 16

A befogadó ország nyelvét nem ismerő képzetlenek beáramlása

A fejlett államokban támogatják a szinte használhatatlan, nyelvet nem ismerő, szakmával nem rendelkező, úgynevezett politikai vagy vallási okból üldözötteket, akik nem is akarnak, az új környezetükbe beépülni, de ezeket a társadalom nem is képes befogadni.
Néhány éve a közel-keleti országokban a muzulmán többségen belül is éles szembenállás van, a nem muzulmánokat, főleg keresztényeket kitaszítják. A politikai menekültek számát megsokszorozza azoké, akik ilyennek minősítik magukat. A politikai menekültek kötelező befogadását az Európai Unió találta ki, és Németország nyomására a tagállamok számára a tagságukkal járó kötelezettségnek minősítette. Ebben a dánok a svédek, a hollandok és a belgák is támogatták. Tényleges munkaerőhiány azonban csak Németországban van. Ott is elsősorban annak köszönhetően, hogy a kemény német márkához képes áttértek a számukra leértékelt euróra. Ennek következtében a munkaerőhiányuk a példátlanul nagy export többletéből fakad. A Németország számára leértékelt euró óriási exportot, ami pedig munkaerőhiányt eredményez. Ez bármennyire egyértelmű, míg sem tudatosítják.

A második világháborút követő lakosság mozgás.

Az európai zsidóság nagy többségét a náci Németország példátlan zsidóirtása szinte felszámolta. A mintegy 8 milliós létszámukból mára csupán pár százezer maradt. Hiányuk a többször nagyobb háborús veszteségnél nagyobb, időben messze hatóbb marad. A megmaradt zsidóság 90 százaléka ma feleződve a saját országában és az Egyesült Államokban gazdagon és szabadon élhet. A legnagyobb vesztesek a közép-európai országok, amelyek a 20. század fordulóján a zsidó kisebbségüknek köszönhetően történelmük virágkorát élhették. A zsidóságuk elvesztését még évszázadok múlva is érezni fogják.
Európa keleti fele elvesztette a másik hózó etnikumát, a germánokat. Ezekkel Németország sokat nyert a kitelítők pedig sokat vesztettek. Németország a hazazavart germán etnikumának visszafogadásával szinte pótolni tudta a háborús veszteségét. Ezek most mintegy háromszor jobban élnek, mintha otthon maradtak volna.
A háborús károk pótlásához a hazatelepített germánok is kevésnek bizonyultak. A betelepült milliók közül szinte csak a törökök beépülése nem történt meg. Bármennyire egyértelmű a befogadottak eredménye, illetve eredménytelensége, a német politikai elit nem tanult belőle. A lengyel, a szlovák, a magyar, a horvát, a balti népek és még az ukránok vendégmunkásai is, zavartalanul beültek. Szinte csak a törökök élnek tovább az etnikai negyedükbe. Németország szerencséjére, az arabok főleg Franciaországba települtek.
Nagyon egyértelmű, hogy az európai keresztények, még az ortodoxok is, beépültek. A mohamedánok, azokon belül is az arabok, kudarcot vallottak.
Van egy másik tanulság is. A befogadó ország nyelvének ismerete nélkül, és a saját etnikai körzetük feladása nélkül lehetetlen a beépülés.
A jelenlegi bevándorlásban résztvevők között szinte csak a jobb életben bízók vannak. Ezért csak olyan feltételeket szabad állítani, ami bizonyítható. Azt, hogy őt vallása vagy etnikai hovatartozása miatt üldözik, nem lehet bizonyítani. A munkaerőhiányos ország csak azt fogadja be, aki legalább középfokon ismeri a célországa nyelvét, és valamilyen szakmát megtanult. A nyelvet nem ismerő, és szakmai ismeret nélküli bevándorlót és annak családját nem szabad befogadni. Az ilyen nem előny, hanem hátrány.
Ezért minden szuverén országnak az alkotmányába kell foglalni, hogy milyen feltételei vannak annak, hogy valaki állampolgárságot kapjon. Ennek feltételei:
A felnőttek legalább középfokon ismerjék az ország nyelvét.
A felnőtt családtagok tudjanak írni és olvasni.

A családfőnek legyen szakmai képzettsége.

A Renault – Nissan – Mitsubishi kerül az élre

Kopátsy Sándor                PG                   2018 04 15

A Renault – Nissan – Mitsubishi kerül az élre

Aligha tudta valaki húsz éve elképzelni, hogy egy francia–japán autógyár lesz az első, ráadásul a Volkswagen és a Toyota társaságában a negyedik helyre szorítja General Motorst, a Fordot pedig megelőzi a dél-koreai Hyundai-Kia.
Még meglepőbb, hogy a helycseréknek a főszereplője egy libanoni francia mérnök, Ghosn.
Az köztudott, hogy a japán Toyota az ezredfordulón meglepte az Egyesült Államok autóiparát, azzal, hogy a japán munkások jobban megfelelnek a futószalag melletti fegyelmezett munkának. Ez volt számomra az első példa arra, hogy a távol-keleti munkaerő még a monoton munkára is jó. Azt a Volkswagen gyárban láttam meg, hogy a nyugati puritán munkaerő java lenézi a monoton munkát. A futószalagok mellett szinte nem is voltak német munkások. A rendszerváltás után pedig arról győződtem meg, hogy Csehországban, Magyarországon és Szlovákiában azért érzik magukat jól a német autógyárak, mert ebben a három országban nemcsak olcsóbb, de jobb minőségű munkaerőt találnak a futószalag mellé.
Amikor először érsültem arról, hogy a Renault a libanoni Ghosnt küldte ki a Japánba, a Toyotával nem versenyképes Nissan irányítására, hogy bölcsen cselekedtek. A francia munkaerő nem ismeri a japán fegyelmet. Velük kell ott a Toyotánál igényesebb autókat gyártani. A Nissan sikerét a Mitsubishi is megértette, és a két japán gyár egyesült. A siker után Ghosn visszakerült az anyagyárhoz, és néhány év után felvetette a három autógyár egyesülését. Tavaly már a három cég termelése meghaladta a 10 millió darabot.
Ghosn felismerte, hogy nem elég a japán autógyártás fegyelmét kell bevezetni Franciaországban, hanem Japánban kell a technikai fegyelemhez francia ízlést.
Az Egyesült Államokban a Tesla a villanymotoros újdonság bevezetését készíti elő. Közben az előző száz év két amerikai óriása egyre hátrább szorul. A következő évtizedekben kínai gyár lesz az első, mert ott tízszer nagyobb lesz a piac és a még fegyelmezettebb munkaerő viszonylag olcsóbb marad.

Ez a kis autógyári story is azt illusztrálja, hogy a tudományos és technikai forradalom más logikával működik. 

A lemaradó világ urbanizációja

Kopátsy Sándor                EH                   2018 04 16

A lemaradó világ urbanizációja
Harari könyvhöz

A jelenkor válsága nemcsak a túlnépesedésből, de ezen belül is különösen a példátlanul gyors urbanizációból fakad. Az is elviselhetetlen, hogy az emberiség évente 70 millióval gyarapodik, de ezen belül a lemaradó népek gyarapodása meghaladja a 100 milliót. A puritán népek 3 milliárdos létszáma a néhány millió bevándorló ellenére is csökken. Ez a helyzet is csak annak köszönhető, hogy Kínában erőszakkal korlátozzák a második gyermek születését, és a gyermekvállalás erőszakos korlátozása nélkül 1990 óra mintegy 30 millióval kevesebb születtek Kínában. Erről azonban említést sem tesznek.
Azt még senki sem számolta ki, hogy milyen költségigényt jelent évente a 70 millióval több lakost felnevelni. Ennél is nagyobb felhalmozási igényt jelente az elmaradó világ évente 100 millióval növekvő urbanizáció befogadásának biztosítása. Amennyit foglalkozunk azzal, hogy milyen gyorsan nő fajunk létszáma, annyira említés sincs arról, hova vezet az olyan urbanizáció, aminek a vagyoni igényét nem képesek kielégíteni.
Amennyire már jó száz éve a társadalomtudósok megállapították, hogy nem elég a lakosság növekedésével járó fogyasztási igényeket kielégíteni, hanem az annál nagyobb vagyont is meg kell teremteni. Ezelőtt jó száz éve felismerték, hogy a nagyobb lakosság számára is az ott jellemző vagyonigényt, lakást, infrastruktúrát és a foglalkoztatást biztosító vagyont is létre kell hozni. Ezt a felismerést az 50-es évek elején, két közgazdász, Bródy András és Rácz Jenő könyvben publikálták. Bebizonyították, hogy az egy lakosra jutó vagyonigény elsősorban a lakosok kultúrájától függ, de az egy lakosra jutó jövedelemtől független arányú marad. Mára szinte köztudottá vált, hogy a távol-keleti népek és a Nyugat kultúrájába beépült zsidóság esetében a legmagasabb a vagyonigény, az egy lakosra jutó jövedelemnek mintegy négyszerese. A Nyugat puritán etnikumai esetében az arány háromszoros. A Nyugat katolikusainál két és fél szeres. A Nyugat latin népeinél pedig kétszeres. A magyarországi cigány etnikum esetében a szorzó egyszeres, akárcsak az Egyesült Államok afrikai fekete lakosságánál.
Azt is megmutatták, hogy ez a szorzó a hideg klímájú országokban magasabb, hiszen drágábbak a hideg ellen is védelmet jelentő lakások, a téli hónapokban szükséges táplálék és élelemtartalék is vagyon.
Az akkor még fel sem tűnt, hogy a tudományos és technikai forradalom sokszorosára növelte a lakosság szellemi vagyonnak, tudásának és minőségének az értékét. Ezért az ENSZ jó ötven év óta a tagállamok társadalmi fejlettségét három mutatóval, az egy lakosra jutó jövedelemmel, a várható életkorral és az iskolázottsággal méri. Annak ellenére, hogy az a mutató sem kielégítő, de a többinél sokkal jobb. Hiányolom, hogy éppen az egy lakosra jutó vagyont nem veszi figyelembe, a várható életkor nagysága pedig az olyan mutató, ami csak addig megfelelő, ameddig az a nyugdíjas korhatár alatt van. Tekintettel arra, hogy a korhatár után az érintettek többsége már nem értéktermelő, azaz csupán fogyasztó.
Ezt a mutatót 65 éve gondosan figyelemmel kísérem, és mivel csak rosszabbak vannak, használom is.
Azt csak lassan ismertem fel, hogy a vagyonigény függ a föld- és a bányajáradék nagyságától is. Számos elmarad ország 1990-2010 között példátlanul nagy bányajáradékot élvezhetett. Ez ugyan csökkent, de mégis nagyon jelentős maradt. Elég az olajban nagyon gazdag arab országokra, Oroszországra és Ausztráliára gondolni. Várhatóan a belátható jövőben éppen a túlnépesedés okán a földjáradékok növekedésére kell számítani. Ez az Egyesült Államok, Argentína, Brazília számára lesz kedvező.
E probléma szakemberei figyelmen kívül hagyták, hogy a vagyonigény ágazatoktól, a települések méretétől is függ.
Azt már a földreform során felismertem, hogy a farmergazdaság nagyon vagyonigényes ágazat. Nemcsak egyre nagyobbak és érékesebbek lesznek az egy család által megművelt földek, és a gépesítésük vagyonigénye.
A nagy meglepés azonban a közelmúltban ért, amikor rádöbbentem, hogy az urbanizáció mekkora vagyonigénnyel jár. Minél nagyobbak a városok, annál nagyobb lesz az egy lakosra jutó vagyonigény. Azt már hatvan éve tudom, hogy a lakosság 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedése elviselhetetlen vagyonnövelési igénnyel jár. Arra azonban csak most figyelek, hogy ennél is nagyobb az urbanizáció igénye, hogy minél nagyobbak a városok, azokban annál nagyobb az egy lakosra jutó vagyonigény. Márpedig a jelenkorban nagyon felgyorsult a nagyvárosok növekedése. Száz éve szinte minden értelmiségi ismerte a világ egymillió lakosnál nagyobb városait, ma még a szakmabeliek sem képesek követni az 5 milliónál nagyobbra nőtt városokat. Arról pedig még a szaklapok sem számolnak be, hogyan nőnek az elmaradt világban a sokmillió lakosnál is nagyobb városok. Arról pedig kevesen tudnak, hogy a nagyon szegény Nigéria fővárosa Lagos, már 20 milliónál több lakosa van, de azt, hogy mennyien laknak a városban, a polgármesteri hivatalban sem tudják. De arról sincs fogalmuk, hogy mennyi beruházásra volna szükség arra, hogy legyen elegendő lakás, legyenek közművek, a lakosság városon belüli mozgásához szükséges buszok, villamosok, metróvonalak.
Ismereteim szerint, Kína az egyetlen még viszonylag szegény állam, ahol az urbanizációval járó igényeket viszonylag kielégítették. Ehhez azonban olyan magas felhalmozási rátát kell tartani, ami példátlan a világtörténelemben. Ez is csak azért valósulhatott meg, mert a városi családok egyetlen gyermeket vállalhatnak 27 éve, és nagyon kemény egy párti diktatúra van.
Elég volna megnézni, hogy az évente 8 százalékkal növekvő gazdaságú Indiában, hogyan romlanak a nagyvárosokban a lakosság életviszonyai. Romlik a városok levegője, az iskolarendszere. Ha valami, India a legjobb példája annak, hogy az évente közel tíz százalékkal növekvő nemzeti jövedelem mellett sem lehet fenntartani az egy lakosra jutó vagyont szintjének tarását.

A tények arról győznek meg, hogy a lakosságnövekedéssel járó vagyonigény csak akkor nő lineárisan, ha nem nő az urbanizáció. 

Kínát nem lehet megállítani

Kopátsy Sándor                EH                   2018 04 14

Kínát nem lehet megállítani
Harari könyvhöz

Az Egyesült Államok zseniális taktikával nyerte meg a hidegháborút. Egy kisebb lakosságú, nem puritán erkölcsű és szegényebb országgal folytatott fegyverkezési versenyt. Neki elég volt, fegyverkezésre fordítani a nemzeti jövedelmének 7 százalékát ahhoz, hogy a szovjetuniónak a 25-30 százaléka se legyen elég. Ráadásul az Egyesült Államok a gazdasága egészébe beépült hadipara a gazdaság egészét húzta magával. A Szovjetunió pedig a hadiparát hermetikusan elzárta a gazdaság egészétől.
Kína egy laksora jutó nemzeti jövedelme 1990-ben úgy volt lemaradva az Egyesült Államoktól, ahogyan a hidegháború idején a Szovjetunió. Ma Kína ott tart, ahol a Szovjetunó 1990-ben abba hagyta a hidegháborút. Az Egyesült Államok igazi fölényét a fenti számoknál is jobban jellemezte, hogy az Egyesült Államok társadalmi felépítménye és a lakosságának a fele puritán. Ezzel szemben Kína lakossága szinte példátlan többségében puritán, puritánabb, mint az Egyesült Államoké.
A legnagyobb változást mégis az jelentette, hogy 1990 előtt Kína lakossága évente közel 3 százalékkal, 30 millióval nőtt évente, és a gazdaságban a kereslet és kínálat nem működhetett. Évente annyi emberrel többet kellett felnevelni, képezni, a városokban letelepíteni, számokra munkahelyet teremteni. Ez olyan költséget jelentett, ami lehetetlenné tette az egy lakosra jutó felhalmozást olyan mértékben növelni, amire a versenyképesség érdekében szükség volt. Ezért hiába vezették volna be a gazdaság piacosítását, az nem lehetett volna hatékony a gyermekvállalás korlátozása nélkül.
1990-ben tehát nemcsak a gazdaság piacosítását kellett megvalósítani, mert az évente 30 millióval több lakos olyan tehet jelentett, ami mellett nem lehetett volna az egy lakosra jutó jövedelmet, vagyont, iskolázottságot, urbanizációját felgyorsítani. Arról fogalmam sincs, mit vártak az egyetlen gyermekek jobb felnevelésétől. Arról nekem sem volt fogalmam.
Az a tény, hogy 1990 előtt a kommunista Kína és a demokrata India harminc éven keresztül, az egy lakosra jutó mutatók alapján, azonos mértékben fejlődött. Ekkor még a demokratikus India valamivel jobban állt, mint a kommunista Kína. Az elmúlt 27 évben azonban ezek a mutatók háromszor gyorsabban javultak, mint Indiában, és jelenleg Kínában az egy lakosra jutó jövedelem háromszor gyorsabban javul, mint Indiában. Az oktatási rendszerükben és az egy lakosra jutó vagyonban pedig még ennél is nagyobbak a különbségek.
Ma a Nyugaton is általános a vélemény, hogy a század közepére Kína az Egyesült Államok mellett a másik gazdasági szuperhatalom lesz.

Minek köszönheti Kína a várható sikerét?

Elsősorban annak, hogy Kína lakossága, a többi távol-keleti országéhoz hasonlóan keményen puritán. Ideje volna tudomásul venni, hogy mint állapított meg Max Weber a múlt század küszöbén. „A tudományos és technikai forradalom olyan új társadalmi alépítményt hozott létre, aminek felépítményét hatékonyan csak a protestáns erkölcsű népek képesek a többi kultúrák viselkedéséhez igazítani.” Ez a megállapítás az eltelt 120 év alapján azzal a módosítással beigazolódott, hogy a protestáns helyett puritánt kell mondani, és ennek megfelelően, például a katolikus alpi népek is puritánok. Még ennél is fontosabb korrekció, hogy a Nyugat puritán népein, az angolszászokon, a skandinávokon és a protestáns germánokon kívül a Távol-Keleten közel kétmilliárd puritán nép él. Ráadásul ezek még a Nyugat puritán népeinél is puritánabbak. E korrekció figyelembe vételével megértjük Nyugat a puritán népei sikerét, és még inkább megértjük a Távol-Keleti népek kibontakozó még nagyobb sikerét.
Ugyanakkor az is érthetővé válik, hogy az Európai Unió miért viszonylag sikertelen. Amerikában és Óceániában egyértelmű a puritánok sikere, mert a négy angolszász ország nem lépett vám és valutaközösségbe a latin-amerikai, a nem puritán latin-amerikaiakkal. Ezen a két kontinensen a két eltérő kultúra tudomásul veszi, hogy a protestánsoknak nem felel meg az a felépítmény, amire képesek a latin-amerikai népek. Tudomásul veszik, hogy a négy angolszász felépítményű országnak egészen más felépítményre van szüksége, mint a latin-amerikaiaknak.
A skandináv és a mediterrán országok számára a közös felépítmény éppen akkora ostobaság, mintha a két észak-amerikai angolszász ország a latin-amerikaiakkal vállalna közös valutát.

A távol-keleti csoda.

A hidegháború alatt a demokratikus oldalra kerültek a viszonylag kisebb országok, Japán és a volt gyarmatai, Tajvan és Dél-Korea. Ez a három ország ma egyformán fejlett. Japán önerőből már a 20. század elejére csatlakozott a Nyugat imperialistáihoz. Ráadásul hatékonyan gyarmatosított. Kizsákmányolta azokat, de kiépítette a két gyarmatán a fejlett infrastruktúrát, közigazgatást és oktatási rendszert. Ennek köszönhetően a második világháború után, ötven év alatt felzárkóztak Japánhoz. Ezt annak is köszönhették, hogy a fejlett Nyugat országai lelkesen felvásárolták ezek hatékony, olcsó ipari termékeit.
Annak a jelentőségét, hogy ebben a három országban általánossá vált a fogamzásgátlók használata, és ennek köszönhetően nem volt túlnépesedési nyomásuk. Tehát ezekben megvalósult az, amit 1990-ban Kínában bevezettek. A Nyugat társadalomtudósai máig sem veszik tudomásul, hogy a hideghátú alatt elért távol-keleti sikerek alapja az volt, hogy leállt a túlnépesedési nyomásuk. Spontán megtörtént náluk az, amit 1990-től Kína erőszakkal hajt végre.
A két páratlan kikötői adottság Szingapúr és Hong-Kong kikötői jelentősége megsokszorozódott már annak köszönhetően, hogy a három viszonylag kis ország világkereskedelmei hatalom lett.
Harari szinte nem is érinti a Távol-Kelet felemelkedését, pedig az volt az első világos bizonyíték arra, hogy a gyors fejődés első feltétele a népszaporulat megállítása. Márpedig e nélkül semmit nem érthetünk meg a második világháborút követő világtörténelemből. Csak azok az országok gazdagodtak meg, ahol leállt, vagy leállították a túlnépesedést. Ez alól négy kivétel volt, a négy óceánokon túli angolszász ország, amelyek nemcsak puritánok, de az életterükhöz képest alulnépesedettek.
Érthetetlen módon száz éve nincs olyan társadalom, amiben a természetes népszaporulat meghaladná az 1 százalékot, és sikeresen fejlődne. Ennek ellenére senki sem veszi tudomásul, hogy a túlnépesedés eleve kizárja a sikeres társadalmi fejlődést. Pedig ennek a bizonyítása már jó száz éve megtörtént. Az 50-es évek elején pedig Rácz Jenő és Bródy András könyvükben publikálták, hogy minden kultúrában és éghajlaton állandó az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon aránya. Ebből fakad, hogy nemcsak a növekvő lakosságot kell eltartani, munkaképes korig felnevelni, de a szükséges vagyont is biztosítani kell. Ezekben a felmérésekben a szellemi vagyont még nem vették figyelembe, mivel az spontán is bővebben termelődött újra, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt.
Ebből aztán az fakadt, ha egy adott társdalomban az egy lakosra jutó jövedelemnek négyszerese volt a vagyonigény, akkor a lakosság növekedésének minden százalékához a nemzeti jövedelmének 4 százalékát felhalmozásra kellett fordítani ahhoz, hogy ne csak a lakosság jövedelmét, de a vagyonát is újratermeljék.
Az idézett könyv olvasása alapján azt számoltam ki, hogy a zsidó etnikumnak a jövedelmük ötszörösét, a germánoknak négyszeresét, a magyaroknak háromszorosát, a cigányságnak egyszeresét kell felhalmozási igényként számba venni. Pár éve az akkori egy lakosra jutó jövedelmünk tízszeresén élő Egyesült Államokban a 2.015-ös vagyonigény nagyon hasonló számokat mutatott. A távol-keleti etnikumúaknak a jövedelmük négyszeres, a protestánsoknak háromszoros, a latin-amerikaiaknak kétszeres, a feketéknek egyseres volt a vagyonigényük.
Jelenleg a Szahara alatti Afrikában az egy lakosra jutó vagyon, ha a külföldi tőkések vagyonától eltekintünk, egyszeres az egy lakosra jutó vagyonigény. Indiában az a mutató kétszeres, Kínában négyszeres. Indiában azért alacsony, mert az urbanizáció során ők sem gondoskodnak a kor követelményének megfelelő vagyonigényről.
Harari sem tér ki arra, hogy az elmaradt társadalmakban nemcsak a népszaporulat támaszt elviselhetetlen felhalmozási igényt, de a lakosság szaporodásának kétszeresét meghaladó urbanizáció is.
Mindez bármennyire érthető, a társadalomtudományok szinte nem is foglalkoznak a lakosság növekedésével járó felhalmozási igénnyel. Ezért aztán a jelenkor, a tudományos és technikai forradalom és a népességrobbanás követelményeit figyelmen kívül hagyják. Botránkoznak azon, hogy Kínában erőszakkal korlátozzák az egynél több gyermek vállalását, mert nem érti meg, hogy e nélkül szó sem lehetne a példátlan sikerről. A kínai reformnak éppen olyan elengedhetetlen része volt a gyermekvállalás korlátozása, mint a gazdaság piacosítása.

Az egyetlen gyermek nevelésének előnyei.

Mi négyen voltunk testvérek, de kilencen éves koromban döbbentem rá, hogy mennyire függött az életvitelünk attól, hogy hatszemélyes család vagyunk. Pedig óriási különbsége jelentett volna, ha a szüleink nem vállalnak gyermeket, vagy ha csak egyet. Ezt csak 90 éves korban mértem fel, de akkor is, csak azért mert láthattam a csodálatos kínai változást. Ezt megelőzően csak az országos tényeket kísértem figyelemmel. Most látom, hogy az egyetlen gyermeknek lehet nagyobb társadalmi értéke, mint a négynek.
Azt már 1985-ben az Egyesült Államokban egy ingatlan ügynöktől megtanultam, hogy az olyan szülők, akinek középiskolás gyermekük van, csak olyan körzetben vesznek lakást, ahol magasan minősített iskola van. Ez az egygyermekes Kínában általánossá vált. Tehát az egyetlen gyermekes szülők gondosabban választanak iskolát. Ez Magyarországon is bebizonyosodott annak ellenére, hogy nyilvánosságot csak a tíz legjobb középiskola kap, pedig az egyetemi felvételek is egyértelműen bizonyítják, hogy óriási különbségek vannak az iskolák között abban, hogy az ott érettségiző diákokat milyen arányban veszik fel az egyetemekre.
Ez Dél-Koreában ötven éve azzal kerülik meg, hogy az egyetemi felvételek felett nem az érintett egyetemek döntenek, hanem minden oktatási körzetben vannak olyan képességfelmérő bizottságok, amelyek rangsorolják az egyetemeken tovább tanulók képességét. Ezek a bizottságok nem ismerik a pályázók szülei hátterét, az érettségiztető iskolát. Az általuk megállapított sorrend alapján történik az egyetemi felvétel. A legmagasabb 1 százalék államköltségen mehet az világ bármelyik egyetemére. A pályázók utolsó ötöde pedig a hazai egyetemre is csak a költségek fizetése mellett mehet. A legnagyobb kitüntetés a minőégét igazoló oklevéllel jutalmazott. Ezekre a világ minden egyeteme örömmel vár. A tapasztalatokból tuják, hogy ez náluk is kiemelkedő lesz.
Ezt a felvételi módszer Szingapúr is átvette. Nem véletlen tehát, hogy Dél-Korea Finnországgal az első helyen cseréli egymást az ENSZ Pisa rangsorában.
Annak ellenére, hogy senki sem kételkedhet abban, hogy az iskolák a szellemi vagyont termelők, de a termelési eredményeiket szigorúan titokban tartják. A pedagógus szakszervezetek tiltakoznak az ellen, nehogy a szellemi vagyontermelőket az általuk termelt érték alapján fizessék meg. Javaslatomra egy pedagógus felháborodva mondta, hogy számura sokkal nagyobb feladat a kisebb képességűek felkészítése, mint a tehetségeseké.
Erről jutott eszembe, hogy tervhivatali dolgozóként az a megtiszteltetés ért az 50-es évek elején, hogy nézzem meg mi az oka annak, hogy az erőgazdaságokban nagyon alacsony az értékes választék aránya. Kiderült, hogy szovjet tanácsra bevezették az önköltségi árrendszert az erdőgazdaságokba. Vagyis minden választék ára akkora volt, mint a ráfordított költség. Ez azt jelentette, hogy a tűzifának felhasogatott tuskó volt a legdrágább, a hámozási rönk pedig a legolcsóbb, hiszen azzal nem volt költség. Ezért aztán a világpiacon legértékesebb diófarönk olcsóbb volt, mint a felhasogatott tuskó. Ezért aztán a Rákosi rendszer fénykorában engedélyezték a világpiaci árarányok bevezetését. A következő évben minden erőgazdaság élüzem lett, mert kevesebb munkával, sokkal nagyobb lett az árbevételük.
Én pedig egy életre megtanultam, hogy az értékelmélet ostobaság. Az árakat a kereslet és a kínálat egyensúlya alakítja. Az árak nem attól függenek, hogy mennyiért állították elő, hanem hogy a kínálatához viszonyítva mekkora a kereslete. Nem a termékek értékét, hanem a keresletük és kínálatuk közti egyensúlyt kell biztosítani. Ez a napnál is világosabb ott, ahol a termelésből választék kerül ki. Azt, hogy a búzatermelésből kikerülő búza és szalmája között milyen árarány van, csak a piac mutathatja meg. Még inkább egyértelmű az, hogy az őrlés után milyen legyen a különböző lisztek és a korpa áraránya, a keresletük és kínálatuk egyensúlya mutathatja meg.
Most hatvanöt évvel később ugyanabból az okból romlik le az oktatási rendszerünk, hogy az erős pedagógus szakszervezetek hallani sem akarnak arról, hogy a szellemi vagyont képző pedagógusok díjazása attól függjön, mennyi fáradságukba került a szellemi tuskók tűzifává alakítása. Ez az értetlenség azért is nehezen menthető, mert a művészek és a hívatásos sportolók képzése évezredek óta ma is az elért eredmény alapján történik. A zeneakadémiákon, ha egy zongoratanár öt világhírű zongoristát képzett, világhírű lesz, és nagy pénzért sorba állnak nála a diákok, hogy a tanítványai legyenek.
A három világbajnok úszót tanító tréner világhírű lesz, és nem azt nézik, hogy milyen kevés tanítványa nem fulladt a vízbe.
A pedagógus tudományt az sem zavarja, hogy a magyar zeneművészek és sportolók képzése a világszínvonal élén van, az oktatási rendszerünk pedig egyre hátrább csúszik. Ennek egyetlen oka van, hogy művészetre és élsportra csak azokat képezzük, akiknek erre van képességük. A társadalom szolgálatára pedig úgy képezzünk, hogy a képességüktől függetlenül alkalmasak legyenek. Nem lehet megmagyarázni, hogy a legtöbb szakmához csak az arra alkalmasakat lehet eredményesen felkészíteni. Akinek nincs matematikai érzéke, arra éppen úgy kár tanítani, mint a zenére, vagy a labdajátékokra.
Akinek valami pedagógiai tapasztalata van, az tudja, hogy mindenkit arra kell képezni, amire képessége van. Ezt is eredményesen csak akkor történhet, ha a tanítványok képessége közel azonos. Nincs olyan hatékony oktatási rendszer, amit a nagyon eltérő képességű tanulócsoportok estében is hatékony lehet. Ennek alapján könnyű volna megállapítani, hogy miért romlik az oktatási rendszerünk hatékonysága, ha megnéznénk, hogy a tanulócsoporton belül mekkorák a képességkülönbségek.

A technikai fejlődéssel járó munkaerőigény.

A tudományos és technikai forradalom azzal hozott fordulatot a társadalmi fejlődésbe, hogy a munkaerő minősége lett a hiánycikk, abban van kielégíthetetlen kereslet.
A történészek viszonylag sokat foglalkoznak a technikai forradalmakkal, de azok lényegét máig nem ismerték fel. Egészen a tudományos és technikai forradalomig a technikai forradalmak mindig csökkentették a munkavégzőkkel szemben támasztott igényt.
A kőszerszámok pattintása ugyan nagy szakmai képességet kívánt, de azok használta egyszerűbbé tette a munkavégzést. Minden technikai forradalom után csökkent a munkavégzők többségével szemben támasztott képességigény.
Harari ugyan nagy híve a gyűjtögető társadalomnak, mégsem hangsúlyozza, hogy az a csapatok vezetésére alkalmas egyénnel szemben nagyon magas képességigényt támasztott.
Kevés szakmát ismerek, amelyik a gombagyűjtésnél, a horgászatnál, a kézi fegyverekkel, nyíllal, dárdával, parittyával történő vadászatnál nagyobb képességigényt támasztott. Minél fejlettebbek lettek az eszközök, annál kisebb lett az eredményességhez szükséges képességigényt. Kiváló vadásznak tartottam magam, de század annyi vadat sem tudtam volna nyíllal elejteni, mint a modern fegyverekkel.
Gyermekorom falujában a minőségi munkavégzést jobban értékelték a nők, mint a férfiak estében. A Faluban híre volt annak az asszonynak, aki a legjobb kenyeret süti, kinek a főztje a legjobb ízű, ki szövi a legszebb mintákat, de arról nem alakult ki a falu véleménye, hogy melyik férfi a legjobb kaszás, szántóvető.
A legkevésbé az ipari forradalom által támasztott képességigény csökkenését vesszük tudomásul. Pedig nagyon egyértelmű, hogy a céhipar nagyon magas képzettségi igényű volt, azt követően a gyáripari termelés a minőségi igény zuhanásával járt.
A nyugat-európai agrártechnikai forradalom a kiscsaládos jobbágyrendszerével óriási társadalmi forradalom volt. Maga a jobbágytelek művelése azonban nem támasztott nagyobb képességigényt. Még nyomát sem találtam annak, hogy a földesúr szelektált volna, kire bízza a jobbágytelkét, hogy annak nagyságát a jobbágy képességéhez igazítsa. Az egész jobbágyközösség mindig ugyanazt a munkát végezte. Egy időben szántottak, vetettek, arattak, csépeltek, vásárokba jártak. Ezért aztán a jobbágycsaládok életvitele nagyon egyforma volt. Az élt jobban, aki kevesebb gyereket nevelt. Ezt sem írta még le így senki. Pedig a jobbágycsaládok szegénysége szinte csak attól függött, hány személyből állt a család. Az öreg szülők eltartása nem volt probléma, mert rövid volt a munkaképességet meghaladó kor. Ráadásul az öreg igyekeztek segédkezni. A férfiak szerszámokat javítottak, kosarat fontak. Az asszonyok szőttek, fontak, mostak, főztek, az unokákkal foglalkoztak. Ennek ellenére az öregeknek érezniük kellett, hogy eltartottak. Sokszor a lakásból is kiszorultak, csak az istállóban aludhattak.
A társadalomtudósok is hallgatnak arról, hogy a jobbágyok gyermekei viszonylag későn alapíthattak családot. Ennek az említésével sem találkoztam. Engem is megdöbbentett, hogy a nyugat-európai feudális társadalmak ezer éve alatt a házasságok átlagosan a nemi érettség után tíz évvel később történhettek. Az európai középkort csak akkor értettem meg, amikor megtudtam, hogy milyen korban történtek a házasságok.
A jelenkori fiatalok elképzelni sem tudják, hogy milyen korlátot jelentett a nemi érettség utáni tíz esztendő szexuális élet nélkül. Érdekes módon, a jelenkori értelmiségeik ismét a harmincas évük közelében házasodnak, de a szexuális életüket előtte, a fogamzásgátlóknak köszönhetően, szabadon kiélik.
A fogamzásgátlók megjelenésével senki sem foglalkozik, pedig azt tartom az elmúlt száz év legjelentősebb tudományos eredményének. Ennek ellenére nyomát sem találtam annak, hogy valaki vizsgálta volna, hogyan alakult volna a világtörténelem utóbbi száz éve, ha nincs megoldva a fogamzásmentes szexuális élet. Pedig alapvetően másként. Ha nem lett volna szinte általános a fejlett, gazdag, iskolázott társadalmakban a korábbinál is gyorsabban nőtt volna a gyermekvállalás és a várható életkor. Ahol nincs megoldva a fogamzásmentes szexuális élet, a népszaporult spontán még a korábbinál is gyorsabb lesz. Vagyis ugyanaz történik, mint az elmaradt dél-ázsiai, közel-keleti és dél-afrikai társadalmakban, 3-4 százalékos lett volna a népszaporulat. Márpedig ilyen népszaporulat mellett lehetetlen az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növekedése.
Elég arra gondolni, hogy Nigériában az elmúlt száz évben negyvenszeresre nőtt a lakosság száma. Ez a Trianon utáni Magyarországon azt jelentené, hogy jelenleg 35 millió lenne a lakosság száma. Ekkora népességnövekedés esetén még az egy laksora jutó jövedelem és vagyon szinten tartása is lehetetlen. A gyermekvállalást erőszakkal Kínában is csak annak köszönhetően lehet, hogy az állam biztosítja a fogamzásgátlókkal való ellátást, kikényszeríti a terhesség megszakítását. Tehát a gyermekvállalás korlátozása is csak ott valósítható meg, ahol az állam biztosítja a fogamzásgátlást, illetve a terhesség megszakítását. Kínában kétmilliós szervezet működik annak érdekében, hogy legyen megoldva a fogamzásgátlást biztosító szexuális élet, és a mégis terhes nők szülését orvosi beavatkozással, terhesség megszakítással akadályozzák meg.
Még nyomát sem találtam annak, hogy valaki megvizsgálta volna, mekkora lenne a születések száma, ha nem volna általános a fogamzásgátlók használata. Például, a mélyen katolikus Lengyelországban, ha nem volna általános a fogamzásgátlók alkalmazása. Becslésem szerint, 3-4 százalékos lenne a népszaporulat, ami jelenleg a nullához van közel. Nemcsak a lengyel, de a magyar politikai is a több születést tartja kívánatosnak, de addig egyik sem jutott el, hogy meggondolná, hova vezetne, ha a katolikus klérus és a politikusok kívánságának megfelelően mellőznék a fogamzásgátlók használatát.
A katolikus klérustól el sem várom, hogy számoljon utána, mi lenne annak a következménye, ha a hívők megfogadnák a vallásuk parancsát, és lemondanának a fogamzásgátlók használatáról, és ráadásul felszámolnák a terhesség megszakíthatóságát. A politikusoktól azonban elvárható volna, hogy számoljanak a következményekkel. Másutt már kifejtettem, hogy az elmúlt száz évben nem volt olyan ország, ahol a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat mellett sikeres társadalomfejlesztés történhetett volna.

Piacosítani kell a szellemi vagyon képzését.

Azt ugyan senki sem tagadhatja, hogy a jelenkorban csak az a társdalom lehet hatékony, amelyikben hatékonyan működik a tudásvagyont termelő szektor, az oktatás. A szellemi vagyon ugyan még ott is gyorsan nő, ahol az oktatási rendszer hatékonysága nagyon alacsony. Az a tény, hogy jelenleg a munkaerőpiac egyre inkább a munkaerő minőségét fizeti meg, az államot, hogy az iskolarendszer kapacitását száz éve még elképzelhetetlen mértékben megnövelte. Ezt bizonyítják a tények, 1941-ben, amikor érettségiztem, a fiuk évjártának 4.2 százaléka szerzett középfokú képzettséget. Ennek 90 százaléka az úri középosztály és a zsidóság fia volt. Vagyis a társadalom hatodából került ki. A lakosság öthatodát kitevő, fizikai munkájából meglő családok fiúgyermekeinek egyetlen százaléka sem kapott középszintű képzést.
A leányok iskolázottsága még felháborítóbb volt. 6 ezrelékük szerzett középfokú képzést. Köztük 1 ezrelék sem volt, aki paraszti és munkáscsaládból származott. Az érettségizett lányok nagy többsége nem azért tanult, hogy jobb állása legyen, férjhez mentek, eltartottként akartak élni.
A jelenlegi fiatalok nem is sejtik, hogy ekkor még társadalmi rangot jelentett az érettségi. Ez számunkra köztudott volt, hogy a hadseregben megkülönböztettek, karpaszományosak lettünk, aki tartalékos tisztek lehettek.
Azt azonban én is csak jóval később tudtam meg, hogy az érettségi lényegében nemességet jelentett. Azt ugyan tudtam, hogy apán az érettségije után az apjától egy ezüstfejű sétabotot kapott. Ezt jó ötven évvel később tudtam meg, hogy az egészséges emberek bottal járása nemesi jog volt. Engedély nélkül csak az arisztokraták és a nemesek hordhattak kardot vagy sétálhattak bottal. Ez alul kivételt a hatóság adhatott a botra szorult öregeknek. A jobbágság felszámolása után a születés alapján járó nemesi megkülönbözetés ugyan megszűnt, de a két világháború között is megmaradt olyan formában, hogy az érettségihez kötődött. Vagyis a nemes fia is csak akkor járhatott bottal, ha leérettségizett, de akkor már automatikusan nemesként kezelte a hadsereg, kardot viselhetett, párbajozhatott.
Az egyetemi diplomát az érettségizett fiúk tizede szerezhetett. Ezen a képzettségi szinten már nagyon megnőtt a jogi, a műszaki és a közgazdasági diplomások között a zsidóság aránya. Ezt korlátozta aztán a Horthy rendszer első zsidótörvénye, a numerus clausus.
Ma már a fiuk és lányok közel kilenctizede középfokú képzettséget szerez. Az egyetemeken és főiskolákon a fiúk és a lányok aránya közel azonos, harmaduk szerez diplomát. Az iskolázottság növelése főleg a szülők és az érettségizettek ambíciójának köszönhető. A politikai hatalomra törő pártok érdeke az oktatás terjeszkedése.
A jelenkor egyik érdekes jelensége, hogy az oktatási kapacitás növelése az elmaradt társadalmakban is jellemző. Meglepő módon, abban az egyházak járnak az élen. terjeszkedésük érdekben buzgó iskolaépítők. Azt még nem ismerték fel, hogy a fejlett világba igyekvő sok százmillió fiatal bevándorlását kellene az iskoláknak vállalni.
Az ugyan nem vitatható, hogy a fejlett világban munkaerőhiány van. A spontán beözönlés azonban éppen a gyengén képzettek többségét jelenti. Egyetlen hatékony megoldásnak azt tartanám, ha a túlnépesedő, éppen ezért lemaradó országok iskolái lennének a bevándorlás irányítói. A fejlett befogadó országoknak az elmaradt világ iskoláin keresztül kellene a náluk végzeteket ajánlani. Az ilyen feladatot elvállaló iskolák vonzóvá válnának azzal, hogy nemcsak tanítanak, de bevándorlást szerveznek is. Az ilyen iskolákat kellene megfizetni, hogy a befogadó ország nyelvét is tanítsák.
Ezt a lehetőséget nem ismerték fel sem a bevándorlókat igénylő, sem az elmaradott országokban iskolákat fenntartó vallások klérusai sem. Pedig nem tenné semmi vonzóbbá az olyan iskolákat, amelyek eleve meghirdetik, hogy milyen befogadó országok nyelvét és keresett szakmáit oktatják. Ezeket az iskolákat nemcsak a szülők keresnék, hanem az iskolával szerződő ország is anyagilag támogatná. E támogatást piacosítani lehetne azzal, hogy előre megállapodnának, hogy milyen szakmájú bevándorlóért mennyit fizetnek. Az iskolázott és a befogadó ország nyelvét középfokon elsajátított bevándorlók százszor többet érnek, mint a jelenlegi spontán beözönlők. Ez lenne az első gyakorlati példája a képzett munkaerő importjának. Jelenleg nem képzetlen a nyelvet nem ismerő munkaerő kell, ahogyan ezt háromszáz éve az amerikai ültevényekre behordott néger rabszolgák megfeleltek, a jelenkorban.

A munkaerő áru legyen.

Az osztálytársadalmakban a munkaerő túlkínálata volt a jellemző. Minden termelésre épült társadalom lakossága gyorsabban szaporodott, mint amennyire az életterének eltartó képességét növelni tudta. Tovább éltek az emberek, ezért ösztönösen szaporábbak lettek. A gyűjtögető életük 150 éve alatt viszonylagos egyensúly volt a 25 év körüli várható életkoruknak, és a szexuális életük spontán kiélése mellett a nők termékenysége között. Az adott életterükben gyorsan alkalmazkodtak a környezetüknek megfelelő életmódhoz, elérték a térségük eltartó képességét, aminek növelésére nem voltak képesek. Ennek klasszikus példája volt a Harari által is emelgetett Ausztrália. Ezen a kontinensnyi szigeten 40 ezer éve megjelent a gyűjtögető ember. Lassan minden élettérbe elterjedt. Mivel ezen a kontinensen nem volt jelentős klímaváltozás, az eltérő élettereikben nem kényszerültek változatni az ott spontán kialakult életmódjukon, a gyűjtögetés változatlan szintjén stagnálhattak.
Mivel nem változott meg az életterükön a természeti környezet, a 40 ezer év alatt az életterükhöz igazított életmódjukon nem változtattak. Nem találtam adatot arról, hogy a kontinens felfedezése idején mekkora volt a létszámuk, csak legfeljebb néhány százezerre becsülöm. Az a tény, hogy mintegy 150 nyelv alakult ki a kontinensen, aligha lehetett az életterek között kapcsolat. Annak sem található a nyoma, hogy az életterüket felélték volna, ahogyan az a Húsvét Szigeteken történt. A gyér lakosság mindig talált a szomszédságban lakatlan terjeszkedési területet magának.
A fennmaradt sziklarajzaikon nyoma sincs az emberek egymásközti harcának, a fegyverek használatának, de még a vadászatnak sem. Harari ugyan itt is emlegeti az ember által kipusztított óriás erszényeseket, de erre bizonyítéka nincsen. Az egyetlen fegyverük a bumeráng volt, amivel nem lehetett a nagy állatokat elejteni. De mivel a nagy állatok elejtése csodálatos esemény volt, az szerepelt volna a sziklarajzokon, ahogyan az neandervölgyi és a sapiens sziklarajzain megjelennek.
Fenntartom az 1985-ben Ausztráliában kialakult felismerésemnek, hogy fajfejődés csak ott van, ahol heliocentrikus okokból jelentősen megváltozik a klíma és kipusztulnak a fajok, és azok helyére új fajok számára életterek üresednek meg. Ezt egyértelműen bizonyítja a tény, hogy ahol nem történik éghajlatváltozás, ott áll a fajfejődés. Ezt a sapiens történelme is bizonyítja. Fajunk Afrika déli felén jelent meg, és ott 150 ezer évig stagnált a fejlődése. Ahogyan megjelent a Közel-Keleten, onnan elterjed Dél- és Kelet-Ázsiában magasabb rendű, fejlődésképes fajjá emelkedett, de csak annak köszönhetően, hogy a felmelegedés következtében az életterei jele4ntősen megváltoztak.
Bármennyire egyértelmű, ha nincs jelentős klímaváltozás, fajunk még ma is gyűjtögetne.
Harari sem említi, hogyha nincsen jelentős klímaváltozás, még mindig gyűjtögetnénk. Nagyot téved azonban, amikor a földművelésre történő áttérést a fajunk becsapásnak minősíti. Fajunk csak annak következtében vált állatból isten teremtményévé, hogy a klímaváltozás termelésre kényszerítette. A zsidó professzor nem is érinti, hogy a szent könyvük, a biblia Ádámot és Évát tekinti az első nem állati teremtménynek. Szerinte az ember teremtése nem Dél-Afrikában, hanem Mezopotámiában, nem 150 ezer évvel korábban, és Dél-Afrikában, és alig 8 ezer éve történt. De ezt nemcsak a zsidók bibliája állatja, hanem minden eredeti magas-kultúra erre az időre datálja. Minden a földművelésre és a pásztorkodásra épült kultúra közös jellemzője, hogy az ember teremtése a klímaváltozással egy időben történt. Harari is ösztönösen a gyűjtögető embert csupán ritka állatnak tekinti.
Az ember csak akkor vált magasabb rendűvé az állatok közül, amikor a gyűjtögetésről a gabonatermelésre és az állatok tartására tért. Ugyanakkor a gyűjtögetésről a termelésre térést a legnagyobb becsapásnak minősíti.
A nagy csoda az, hogy az időszámításunk előtti utolsó évezred közepén Babilonban, a ragságban odahurcolt zsidó rabbik visszamennek ötezer évvel az időben, akkora datálják az ember teremtését. Máig csodának lehet csak minősíteni azt a tényt, hogy az ember teremetését 3.500 éves múltba helyezik. Ennél a tudomány mai állása szerint akkor helyesebb lett volna mintegy 4-5 ezer évvel többet mondani, mégis megdöbbentő a visszanyúlás realitása.
A vízözön legendája is a realitásérzékre mutat. A kezdete ugyanis az i. e. 7-8 ezer éve történt. Harari sem érzékeli, hogy a vízözön az emberi fej történelmében fordulópontot jelent. Ha nem emelkedik mintegy 70 méterrel a tengerszínt, nem jöhetett volna létre a kelet-ászai, a dél-ázsiai és a közel-keleti folyamok gravitációs önözésének lehetősége. A jelenkori földrajztudomány és vízügy szégyene, hogy máig nem fogalmazták meg, hogy a tengerszint emelkedése nélkül a három eredeti magas-kultúra öntözéses gabonatermelése létre sem jöhetett volna, ha a tengerszínt a jégkorszak alatti szinten marad. Az ugyan tény, hogy a tengerszint emelkedése jelentős szárazföldeket öntött el, de ez a veszteség eltörpül, amilyen elehetőséget teremtett a három nagy öntözéses gabonatermelő kultúra számára, hogy a folyamok tengerbe ömlésének emelkedése nélkül a síkságai nem lettek volna gravitációsan önözhetők. Elég a Nílus völgyére gondolni. A jégkorszak idején ez a folyam gyorsan, jelentős árterületek nélkül ömlött volna a Földközi Tengerbe. A tengerszínt emelkedése előtt ennek a folyamnak a völgye nem lett volna öntözhető. Ez azonban Afroázsia minden folyamáról elmondható.
Nem kisebb jeltőssége volt a felmelegedésnek a pásztorkodásra gyakorolt hatása. Ha nincs felmelegedés, a legelő állatok többségnek domesztikációjára sem kerülhetett volna sor. Az állattartó szakma sem tudatosítja, hogy csak azok a növényevő állatok domesztikációja történhetett meg, amelyek vadon életképtelenné váltak. A szarvasmarha, a bivaly, a kecske és a juh vadon szinte kihalt faj. Nem tudatosítjuk, hogy ezeknek a fajoknak a vad elődei nem azért pusztultak ki, mert a domesztikált utódai kiszorították, hanem azok az ember gondozása nélkül életképtelenekké váltak. Még a nyomát sem találtam annak, hogy az állattenyésztők felmérték volna, a házasult állatoknak hány százaléka él ma vadon.
A jégkorszak előtti állatállománynak vadon élő formában nagyon kis hányada marat meg.
A disznó az egyetlen háziállat, ami vadon továbbra is úgy szaporodik, hogy csak az ember vadászata tudja a túlszaporodását féken tartani.
Azt, hogy a szarvasmarha és a bivaly domesztikálódott cáfolni látszik az a tény, hogy Észak-Amerikában sokmilliós állománya fennmaradt. Ezt a fajt az ember a jelenkorban irtotta ki. De megvan a magyarázata, az észak-amerikai prérin a klímaváltozás során nem volt olyan jelentős az éghajlatváltozása, ami a vadonélését megnehezítette volna. Ezt az egyetlen példája annak, hogy ahol nem volt jelen az ember, nem történhetett domesztikáció. Az észak-amerikai síkságokon nem alakult ki öntözéses gabonatermelés. Ezért nem volt az ott élő, kevés még gyűjtögető őslakosságnak szüksége az igavonó állatra. Az ugyan nem vitatható, hogyha sok ember élt volna, és önözéses gabonatermelés alakul ki a Mississippi völgyében nem próbálkoznak a bölények domesztikálásával. De ez is csak feltételezés. Egyetlen kivételt ismerek, Indiában párhuzamosan él a vad és a domesztikált elefánt.
Harari említést sem tesz a domesztikált állatok tartásának történelmi szerepéről. Pedig a szarvasmarha és a bivaly igába állítása is a szántóföldi öntözéses gabonatermelés létfeltétele volt. Csak a hasított körmű igásállat jelenthetett megoldást mind a talajművelésre, mind a talaj termőképességét megőrző trágyázásra.
A sokkal később domesztikált igásállat, a ló csak a személyek közlekedésében is a hadviselésben lehetett haszonállat. A patkolatlan lovak patája ugyanis nem volt alkalmas a vizes, csúszós, meredek terepen sem a harcban, sem az igavonásban. Ezért a ló csak parkolva és a természetes csapadékú gabonatermelésben válhatott igavonásra alkalmas haszonállattá.
Harari is azok közé a történészek közé tartozik, akik nem tekintik az állattenyésztést a földműveléssel egyenlő fontosságúnak. Az igásállat jelentőségét jól bizonyítja felfedezése előtti Amerika történelme. A két amerikai kapáskultúra azért nem tarthatott lépést Afroázsia fejlődésével, mert nem volt igásállata, nem volt kerekes járműve és a talajerőt biztosító trágyatermelője. Ausztrália pedig ezért ragadt meg a gyűjtögetésnél, mert nem volt domesztikált állata, amit igavonásra, trágyatermelésre lehetett volna használni.
Diákkorom óta bosszantott, hogy a történészek százszor annyit foglalkoznak a politikával, a háborúzással, mint a háziállatok szerepével. Arról szinte említést sem tesznek. A magyar történészek azt ugyan tudomásul adják, hogy a honfoglalás után a magyar nomád pásztortársadalom letelepedett földművelő lett. Azt, már nem is feszegetik, hogyan történt ez. Hogyan lett a katonai uralkodó osztályú pásztortársadalom a helyét elfoglaló földesurak feudális földesurak feudális társadalma. Erről a folyamatról szinte semmit nem tudunk.
Öreg fejjel értettem meg, hogy Amerika felfedezése a burgonya és a kukorica termelésének térhódításával hatott a legjobban az európai és benne a magyar társadalmi fejlődésre. A kapás növények térhódításának köszönhetően nőtt meg az eleve túlnépesedett favakban a nagyobb lakosság eltarthatósága, a nők nagyobb gazdasági szerepe. Ezekről említést sem tesznek a történészek. Elsősorban a burgonya termelés hatására lett nagyobb az Alpoktól északra élő népek száma, gazdasági és politikai súlya.
Véletlen szerencsémnek köszönhetem, hogy kezembe került egy tanulmány, ami bebizonyította, hogy az istállós tehéntartás elterjedését a svábok betelepítésének köszönhetjük. Ez fontos szerepet játszott abban, hogy a nők a leadott tejért havonta rendszeres pénzbevételhez jutottak, és egészségesebb táplálkozást biztosíthattak. A megnövekedett tejfogyasztásnak köszönhetően szinte megszűnt az angolkór, a gyenge csontozat népbetegség lenni. Megtanulhattam, hogy az istállós tehéntartás fontosabb történelmi esemény volt, mint az 1848. március 15.-i forradalom és a Szabadságharc. De ennek kimondásai is hazaárulásnak minősül. A magyar történészek ezért is felelősek.

Az oktatás piacosítása az elmaradt társadalmakban gyorsabb.

A Nyugat gazdag és fejlett és demokratikus társadalmaiban az oktatás piacosítását elsősorban a pedagógus szakszervezetek akadályozzák. Ideje volna leleplezni, hogy a szakszervezetek a piaci szférából egyre jobban kiszorulnak, az állami funkciók ellátásában azonban egyre nagyobb szerepet játszanak. A legerősebbek a közszolgálatokban lettek.
A közoktatásban nem csökkent, hanem nőtt a szakszervezetek szerepe. Pedagógusokat igyekeztem meggyőzni arról, hogy a jelenkori oktatás egyre inkább olyan lesz, mint a kincskeresés, a pedagógusokat arra kellene ösztönözni, hogy az oktatásuk eredményében legyenek érdekeltek. A jelenkorban a nagy tehetség még a drágaköveknél is nagyobb kincs. Egy zseni felfedezése és kiképzése százszor akkora nemzeti érték, mint a matematikai érzék nélküli gyermeket matematikai tudása. Az egyik kolléga azzal intett le, hogy egy ostoba megtanítása nagy munka, egy zseni tanítása pedig igazi élvezet. Vagyis, mint felkészült marxista azt hirdeti, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér jár. A nagyobb munkáért többet kell fizetni.
Szerencsére, a nagyon elmaradt országokban gomba módra terjeszkednek a magániskolák, ahol azt tanítják, amire a tanulóknak szüksége van. A piacosított oktatás azt tanítja, aminek a tudására szükség van. A fejlett Nyugaton elvárják, hogy mindenkinek általános műveltsége legyen. Amikor én érettségiztem, a történelmi tételek címe legtöbbször egy király neve volt. Azt tudni kellett, hogy minden király mikor és hány évig uralkodott. Azt, hogy akkor hány évig éltek az emberek, hányan tudtak írni és olvasni, fel sem merült. Azt is tudni kellett, hogy a királynak honnan hoztak feleséget, vagy Mátyás királynak hány kézzel írt könyve volt.
Harari nagy érdeme, hogy az osztálytársadalmak oktatási rendszeréről tárgyilagosan megállapítja, hogy nem gondolkodni, hanem a fennálló rend stabilitását kellett szolgálni. Addig azonban ő sem megy el, hogy a termelésre épült társadalmakban miért volt bűn a tudásvágy, miért volt a társadalomnak olyan apparátusra szüksége, melyik gondolkodás nélkül elfogadja a fennálló rendet. Ezt csak az érti meg, aki tudomásul veszi, hogy minden fizikai munkával termelt javakra épülő társadalom túlnépesedik, ami ellen csak a halálozás fokozásával lehet védekezni. A halálozás okozása pedig olyan szükségszerűség volt, amit nem volt szabd megérteni. Ösztönösen minden osztálytársadalom szervezetten halálokozó volt. Ezt azonban egyetlen forradalmár sem érthette meg. Mindegyik úgy vélte, hogy a többség nyomorának fokozása, az embert és vagyont pusztító háborúzás és a tudásvágy elnyomása bűn, amit akár erőszakkal is, de fel kell számolni. Ennek az alapvető tévedésnek az áldozata volt Marx is, aki abban a tévhitben élt, hogy a túlnépesedésből nem születik szükségszerűen még több nyomor, háború és tudásüldözés. Sem neki, sem egyetlen tanítványának nem jutott az eszébe, hogy mivel minden felszámolandó rossz a túlnépesedésből fakadó szükségszerűség, azok csak akkor szűnhetnek meg, ha leáll a túlnépesedés.
Aki a tőkés imperializmust fel akarta számolni, annak a fogamzásmentes szexuális életet kellett volna megoldani. Az elmúlt közel száz év bebizonyította, hogy ahol leállt a túlnépesedés, ott megszűntek az osztálytársadalmak. Ahol fennmarat az elviselhetetlen népesség növekedés, ott lehetetlen volt létrehozni az osztálynélküli társadalmat.
1917-ben hiába győzött Oroszországban a marxista forradalom, hiába minden politikai és gazdasági hatalom a marxista párt klérusának a birtokába került. Annak ellenére, hogy Lenin halála után az egyszemélyes vezetés a zsarnok Sztálin kezébe került, viszonylag sikeresen működött. Az erőltetett iparosításnak köszönhetően megvalósult a teljes foglakoztatás, az iskolázottság szinte mindenki előtt nyitva állt. Ezért aztán a marxista Szovjetunió vonzó volt a fejlettebb nyugati demokráciák előtt is. A Szovjetunió ugyan nem zárkózott fel a puritán Nyugathoz, de jobban teljesített, mint a latin országok. Ezzel két kérdésre adott választ.
Egyrészt egy nagyon alacsony szintről is el lehet indulni, de nem demokratikus politikai felépítménnyel.
Másrészt a puritán demokráciákhoz való felzárkózás a nem puritán népek számára lehetetlen.
A második világháború után a Jaltai Szerződésben gazdagon megjutalmazott Szovjetunió megkapta Közép-Európa, a Balkán és a Balti Országok feletti uralmat. Ettől megjött az imperialista étvágya, és szuperhatalmi fegyverkezési versenyt vállalt az Egyesült Államokkal. Ezzel nagy szívességet tett az egyetlen katonai és gazdasági szuperhatalomnak, mert minden demokrácia az Egyesült Államok védelme alá menekült.
A számára elviselhetetlen költséggel járó szuperhatalmi verseny kimerítette a Szovjetunó erőforrásait. Becslésem szerint, a Szovjetunió a kisebb nemezi jövedelmének ötszörösét költötte a hadserege fejlesztésére, mint az Egyesült Államok. Ráadásul, mivel a hadiipara hermetikusan izolálva volt a gazdaságtól, az ott megvalósult technikai eredményeket nem hasznosíthatta a gazdaság egésze.
Máig nem akadt senki, aki kiszámolta volna, hogy hol tarthatott volna a Szovjetunió gazdasága, lakosainak jövedelme, ha a fegyverkezési kiadások 4-5 százalékos szinten maradnak. Ebből világossá vált volna, hogy 1990-ben a Szovjetunió nem esik szét, ha nem száll az Egyesült Államokkal fegyverkezési versenybe. Ha a Szovjetunió nem folytat indokolatlan fegyverkezési versenyt, senki nem támadja meg.
Már az 50-es évek elején a szovjet felső vezetésben felmerült a gazdaság fokozatos piacosítása. Erre kísérletnek Magyarországot jelölték ki, és a feladatot Nagy Imrére bízták. Ezt a feladatot még Nagy Imre sem értette meg, a lakosság óriási többsége pedig a hidegháború másik oldalára való átállás lehetőséget látta benne. Ennek azonban nem volt semmi realitása. A szovjetvezetés pedig megtanulta, hogy minden reform a létét veszélyezteti. Ezért aztán a Szovjetunó a reformok fogadásától véglegesen elállt.
Az a véletlen műve volt, hogy 1990-ben az európai marxizmusok megbuktak, és ezzel párhuzamosan Kínában a marxizmus gyökeres reformára tértek rá. Ott nemcsak a gazdaság piacosítását kellett megvalósítani, de a lakosság évente 30 milliós növekedését is meg kellett állítani. Egy időben bukott meg a kelet-európai, nem puritán népek marxizmusa, és arat példátlan történelmi sikert a puritán Kínában a marxizmus.
A 20. század elején Max Weber felismerte, hogy a jelenkor tudományos és technikai forradalma olyan alépítményt hozott létre, aminek felépítményét csak a puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni.
Weber azonban azt még nem ismerte fel, hogy a Távol-Keleten kétszer annyi és a nyugat puritánoknál is puritánabb népek élnek. 1990-ban aztán kiderült, hogy az osztálytársadalmakon a nem puritán kelet-európai népek sem tudnak túllépni.
A hidegháborúban a puritán népek szinte mindegyike sikeres osztálynélküli társadalmat épített. Nemcsak Japán, de a két gyarmata, Dél-Korea és Tajvan is a társadalmi fejlődés élvonalába került. A három bolsevik állam, a hatalmas Kína, a százmilliós Vietnám és Észak-Korea megfeneklett. 1990 óta Kína azonban a világtörténelem legnagyobb csodáját mutatja. A bolsevik Észak-Korea pedig rohan az összeomlása felé.

Ezeket a betoldásokat azzal kezdtem, Kínát nem lehet megállítani. Hozzáteszem, hogy utánozni is csak Vietnám képes. Máris ezen az úton jár. Észak-Korea már annyira lemaradt Dél-Koreához képest, hogy segíteni sem lehet rajta, és népessége nem éri el azt a szintet, aminek világpolitikai súlya lehet. 

2018. április 8., vasárnap

Nem az országok, hanem a lakosainak jóléte fontos Harari könyvéhez

Kopátsy Sándor                PH                   2018 04 04

Nem az országok, hanem a lakosainak jóléte fontos
Harari könyvéhez

A The Economist legutóbbi száma a világgazdaság tíz éves növekedését mutatja be, fejlettek, fejlődők, India és Kína bontásban. Az utóbbi tíz évben a világgazdaság változatlan áron megkétszerezte a nemzeti jövedelmét. Ehhez hasonló növekedés fajunk történelmében csak 1990, a Kínai reform óta történik. Van azonban ennek a példátlan eredménynek egy szépséghiánya is. A világ népessége évente 70 millióval nő, és az ebből fakadó igényeket figyelmen kívül hagyja. Még egyetlen társadalomtudósnak sem jutott az eszébe, hogy a világgazdaság növekedését négy mutatóval kellene mérni.
Ha csak a gazdasági növekedést mérnénk, elég volna az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon változását mérni.
Az egy lakosra jutó jövedelem mérése egyértelmű, ezt egy év dollárjának a változatlan vásárlóerejével mérhetjük. Ez az adat rendelkezésre áll. Azonnal kiderül, hogy ezt az adatot is csak egy lakosra vetítve lehet mércének tekinteni. A világgazdaság e tíz év alatt kétszeresére nőtt. Ezt kellene elosztani az emberiség számának növekedési százalékával. Ebben a tíz évben a létszámunk 700 millióval gyarapodott. Ezért az egy lakosra jutó növekedés százalékával osztjuk el a nemzeti jövedelemnek az utóbbi tíz év alatti megkétszereződést. Ez is példátlanul nagy szám növekedés. Ma az emberiség egy lakosra jutó jövedelme 90 százalékkal nagyobb, mint tíz éve volt. Ez a növekedés Kínában, az emberiség ötödében hatszoros volt. A fejlett ötödben azonban az egy lakosra jutó jövedelem tíz év alatt felével nőtt. Még ez is példátlanul nagy.
Ezek a mutatók azonban csak akkor volnának a tényleges növekedés mérésére, ha a többi egy lakosra jutó fejlődést is figyelembe vennénk.
Az egy lakosra jutó vagyon már probléma. elsősorban azért, mert ebben a szellemi vagyonnak csak az a kis része szerepel a nemzeti vagyonban, ami a piacon vagyonként van értékelve. Ezt a problémát az ENSZ azzal oldotta meg, hogy a nem értékelt szellemi vagyont a lakosság iskolázottságával méri. Ennek köszönhetően az ENSZ által használt mutató elfogadható annak ellenére, hogy az iskolázottság éveivel csak megközelítőleg lehet a lakosság szellemi vagyonát mérni.
A várható életkor növekedése lakos számra a legfontosabb mérce. Közgazdász szemmel azonban óvatosabbnak kellene lenni. A társadalom gazdasági érdeke a munkaképes korosztályok értékének a növekedése. A munkaképes kornál fiatalabbak csak potenciális értéket jelentenek. A munkaképes koruk előtt meghaltak ugyanis nem jelentenek értéket. Ebben a tekintetben óriási változás történik a jelenkorban. Fajunk történetében jellemző volt, hogy a születettek harmada nem érte meg a munkaképessé válást. A magas gyermekhalandóság az elmúlt száz évben tizedénél is kisebbre csökkent. Problémát jelent viszonyt az, hogy a statisztika a munkaképes kort 15 évesekkel kezdi. Ez torzítást okoz, mert a 15 év feletti tanulókat munkanélkülieknek minősíti. Ezeket azonban foglalkoztatottaknak kell tekinteni, hiszen a jelenkor legfontosabb vagyonát, a szellemi vagyont képzőknek kellene tekinteni. A jelenkori fejlett társadalmak elsősorban azért gazdagodnak, mert a tudományos és technikai forradalom felértékelte a szellemi vagyont.
A társadalomtudományok azért nem érthetik meg a jelenkori változás lényegét. Erre Harari sem figyelt fel. Azzal ugyan nagyon nem értek egyet, hogy a gyűjtögetést a társadalmi munkamegosztással szemben nagyon felértékeli. Igaz azonban, hogy a munkamegosztásban való részvétel átlagos képesség és képzettségigénye csökkent. A legalacsonyabb éppen a tudományos és technikai forradalom előtt volt. A gyűjtögetésről a földművelésre és a pásztorkodásra való áttérés lényegesen jobb és biztosabb életet biztosított, ugyanakkor kevesebb örömmel, és alacsonyabb tudásigénnyel járt. Több fizikai munkát, de egyre hosszabb várható életkort biztosított.
Ez a folyamat a legnagyobb lépést az egyre kisebb minőségű igényt támasztott a munkaerővel az ipari forradalom találmányainak köszönhetően. Előtte a céhipar hosszú képzettségű munkaerőt igényelt, utána a legtöbb munka elvégzéséhez megfelelt a képzetlen férfiak, nők, gyermekek munkája is.
A tudományos és technikai forradalom ebben a tekintetben is fordulatot hozott.
A történészek alig figyeltek fel arra, hogy a vallások igényelték először a hívek olvasását. A protestánsok a keresztény fejezetek közti teológiai vitába nemcsak a nemzetek nyelvét, de a szent könyvek fordításait használták. A népoktatásra a reformációnak volt szüksége. A reformáció főszereplői a vallások klérusai voltak. A vita tárgya pedig a biblia, és a dogmák szövege volt. A népoktatás bevezetése a reformáció érdeme volt.
A közigazgatásnak egészen a polgári forradalmakig nem volt szüksége a lakosság olvasási tudására. Az állampolgárok írás és olvasás tudására a közigazgatásnak csak akkor lett szüksége, amikor a politikai döntéseket a szavazókra bízták. A közművek szolgáltatásainak elszámolása szükségesé tette a családokkal történő elszámolást. Ennek ellenére a lakosság nagy többsége nem, vagy alig használta az iskolában megtanult írást és olvasást. Ez a háborúkban derült ki, amikor kiderült, hogy a katonák többsége ugyan papíron írás és olvasástudó, hat elemit végzett volt, de mivel nem használta, elfelejtette. A pénzeket ugyan felismerték, a számokkal boldogultak, de olvasni kevesen, levelet írni még többen elfelejtettek. Általános volt, hogy a közkatonák többsége helyett valamelyik bajtársuk írta, és olvasta a leveleket.
Most éppen azt bizonyítom, hogy sokan leírni sem tudnak. A szakma legrangosabb hetilapja el akarja mondani, hogyan alakult a világgazdaság az elmúlt tíz évben. Ezt úgy mondja el, hogy azt a látszatot kelti, mintha az emberiség éves jövedelme gyorsan közeledne az azonos szint felé. Az emberiség alsó jövedelmi négyötöde ötször gyorsabban gazdagodik, mint a leggazdagabb ötöd. Ezzel szemben az a tény, hogy a leggazdagabb ötöd egyre magasabb lett az átlaghoz képest. Egyetlen kivételes ötöd Kína, amely 1990-ben még lényegesen a világ átlaga alatt volt, és a relatív szegénysége stagnál, de ez óta példátlanul gyorsan zárkózik fel. Ezt a kivételt az magyarázza, hogy kemény eszközökkel a városi lakosság számára egyetlen gyermekvállalást engedélyezett, és nagyon magas szinte tartja a felhalmozási rátáját, ami garanciát jelent arra, hogy az egy lakosra jutó vagyona is növekszik. Elegendő új munkahelyet teremt a mezőgazdaságban felszabaduló munkaerő számára, és biztosítani tudja a városokba áramlásuk vagyoni feltételeit.
Ezzel szemben az emberiség Dél-Ázsiában, a Közel-Keleten és Dél-Afrikában a legszegényebb kétötöd elviselhetetlenül gyorsan szaporodik, ezért az átlaghoz képest egyre inkább lemarad. Ebbe a kétötödbe tartozik az országos szinten gyorsan növekvő India, amelyik ennek ellenére, főleg az egy lakosra jutó vagyon tekintetében, lemarad.
A hiányzó egyötöd, a Nyugat latin, és kelet-európai népei lassabban túlnépesednek, ráadásul eleve alul népesdettek, az átlagos szintjükön maradnak. Ennek az ötödnek a jövője azért nem reménytelen, mert gyorsan csökken a népszaporulata.
Az idézett cikkben közölt táblázat félrevezető, a világgazdaságban az elmúlt tíz év tényleges tartalmáról félrevezető képet mutat, elrejti a jelenkor világgazdaságának a legnagyobb problémáját. A világgazdaság nem egységessége, hanem a differenciálódása felé rohan. Az emberiség puritán kétötöde, a puritán Nyugat, és az egész Távol-Kelet példátlanul gyorsan fejlődik. A Nyugat nem puritán népei középső helyzetben maradnak, mert bőséges az életterük, és csökken a népszaporulatuk. A jelenkor legnagyobb problémája az évente 70 millió lakossal gyarapodó kétötöd, ami még a relatív szegénységét sem képes fenntartani.

Ne csodálkozzunk, ha a világ közvéleménye szinte semmit nem ért meg abból, ami a jelenlegi világgazdaságban történik, hiszen félre van vezetve.

A következő nemzedék minőségi újratermelése

Kopátsy Sándor                EH                    2012 06 26

A következő nemzedék minőségi újratermelése

Érthetetlen módon a társadalomtudományok ugyan nem tagadják a következő nemzedék minőségének fontosságát, de ennek érdekben elegendőnek tekintik a minél jobb oktatási rendszert, a pedagógusok jobb megfizetését, az iskolák jobb felszerelését. Ezek sem mellékesek, de mindennél fontosabb a gyerekek családi háttere. Ezt jól bizonyítja, a saját oktatási tapasztalom, a közvélemény, és egy a közelmúltban megjelent amerikai tanulmány.
Diákkoromban már tanítványaim voltak. Megtanultam, hogy az oktatásom eredménye elsősorban nem rajtam, hanem a tanítványomon múlik. A kudarcaim általában akkor voltak, ha a szülők sem becsülték sokra a tanulást, az iskolázottságot. Az osztályunkon belül a diplomás úri középosztály és a zsidó szülők gyerekei jobban szerepeltek, mert jobb családi háttérből érkeztek.
Később évtizedeken keresztül figyeltem a középiskolák közötti rangsort. Tucatnyi iskolában voltam érettségi elnök. Ez arról győzött meg, hogyha megnézem az iskola mögötti társadalmi hátteret, megmondom, milyen szintű az iskola.
Amikor a Fasori Evangélikus Gimnázium világsikerének okát kerestem, rájöttem, hogy a tanulók mögötti szülői háttér volt példátlanul szerencsés. A diákon egyik fele a pesti kikeresztelkedett zsidó polgárságból, a másik fele a vidéki lutheránus papok családjából került Budapestre. A zsidó diákok hozták a nagypolgárág nyitottságát, világlátását, az idegen nyelvek ismeretét, igényességet. A lutheránus papok gyerekei pedig a keményebb, puritánabb erkölcsöt, a hazaszeretetet, a szép magyar nyelvet. A két érték találkozott, azt vették át egymástól. A zsidó fiuk már nyugati nyelveket is beszéltek. de itt a vidékről felkerült osztálytársaiktól tanultak meg úgy magyarul, mintha vidéken nőttek volna fel. A vidékről felkerült értelmiségi fiuk pedig felvették a nagypolgári igényességet. Nem valami bölcs terv, hanem a véletlenek összejátszása hozta létre a világ egyik legszerencsésebb diákközösségét, és lett belőle az oktatástörténelem legjobb iskolája.
Csak öregkoromban jutottam el a felismerésig: az oktatásban a tanulóközösségek homogenitása vezethet kiemelkedő eredményekre. Ma már egyértelmű az oktatáspolitikám. A minél homogénebb tanulócsoportok létrehozása a kulcs.

Ezzel el is jutottam a harmadik társadalmi feladathoz

Az európai zsidóság elvesztése

Kopátsy Sándor                EH                   2018 04 05

Az európai zsidóság elvesztése
Betoldás a Harari könyvhöz

Európa legnagyobb vesztesége a 20. században elveszett zsidóság volt. Szinte folyamatosan lázadoztam az ellen, ha Magyarország történelmét Európa történelme nélkül értékelik. ennél is jobban bosszantott, ha Európa történelmét nem a világtörténelembe ágyazva magyarázzák. Harari, mint izraeli professzor, meg sem említi azt, mint kapott, és mint vesztett Európa a zsidó etnikuma felszámolásával.
A vasúthálózat kiépítése mit jelentett Európának.
Nagyon tagolt kontinensünk is elég nagy volt ahhoz, hogy a történelmünk alakulásában figyelmen kívül hagyhassuk a belvízi szállítás szerepét. Ez különösen fontos szerepet játszott a Kárpát Medence, a történelmi Magyarország izolációjában. Nacionalista politikusaink és történészeink állandóan hangsúlyozták a Kárpát Medence nagyon kedvező földrajzi adottságait. Ugyanakkor egyetlen említés sem található arról, hogy a legkedvezőtlenebb szállítási lehetőséget éppen országuk jelentette.
A vasút előtt szárazföldön az áruszállítás tőlünk volt a legköltségesebb elérni a gazdagabb Nyugat-Európai piacokat. Egy olyan térkép bizonyítná az állításomat, ami azt ábrázolná, hogy a szárazföldi áruszállításnak honnan mekkora volt a költsége. Ez meggyőzne arról, hogy miért nem tudtunk beépülni a fejlett Nyugat-Európa gazdaságába.
Ezt a kor földbirtokosai jól látták. Minden nagy földesúri magyar család tudta, hogy nyugati piaca csak a súlyához viszonyítva nagyon értékes áru viselte el a szállítási költséget. Ez a felismerést jól jellemezte az a tény, hogy minden arisztokrata család élőállat exportjára rendezkedett be. A színes fémek, a keletről érkezett fűszerek és drága luxuscikkek viselték el a szállítás költségét. Mivel az utóbbiak közvetítő kereskedelmére a magyar arisztokrácia alkalmatlan volt, jelentős szerepe csak a lábon hajtott állatnak volt. Ezért szinte minden arisztokrata család három helyen igyekezett birokot szerezni. Az ország keleti felén, a hegyvidéken, ahol a legelőkön nevelt állat volt a legolcsóbb. Aztán legyen egy birtokuk az alföldön, ahol a rövid időre elég gazdagok a legelők, az exportra szánt jószág feljavítására. A harmadik birtokra Nyugat-Magyarországban volt szükség, ahol a hajtókkal együtt eladták a csordát a nyugat-európai nagykereskedőknek. Ez a két piac Székesfehérváron és Nagyszombaton volt. Az előbbi az olasz az utóbbi a német kereskedők felvásárló helye volt.
Ez az élőállat export is csak akkor virágzott fel, amikor a török megszállók felismerték, hogy mekkora lehetősége van az élő állat exportjának. Ezt aztán a Bécsi Udvar is felismerte, és vállalta az együttműködést.
A vasúti hálózat kiépítése aztán óriási, de nem elégséges volt a tény, hogy a vasúti szállítás ideje és költsége tizede volt a lábon hajtásnak, még így is drága, de már elviselhető lett. A magyar nagybirtokosok földjeinek az értéke többszörösére nőtt annak köszönhetően, hogy a magyar zsidóság kihasználta a megnövekedett export lehetőségeket. Egy generáció alatt a földesúri kastélyok, parkok, paloták százai épülhettek. Az arisztokrácia azonban csak a zsidók meggazdagodásán botránkozott, a saját érdekét sem volt képes felismerni.
Harari pedig említést sem tesz arról, hogy mit köszönhetnek az európai társadalmak, különösen a saját etnikumú polgársággal nem rendelkező közép- és kelet-európai országok az európai zsidóságnak. A vasúthálózat kiépülésének köszönhetően az alacsony urbanizációjú, polgársághiányos Közép- és Kelet-Európa államai, ahol a vasút előtt csak a falusi térségek kis hányada volt olyan közel a városok piacaihoz, hogy árulhassa a családi gazdaságok termékeit. Nem találtam arra vonatkozó felmérést, hogy a vasúthálózat kiépülése után hogyan nőtt meg a falusi lakosság potenciális áruinak a volumene. Becslésem szerint a falvakban termelt zöldség, gyümölcs, baromfi, tej és termékei, az állatok tolla, bőre tizede sem válhatott áruvá a vasút előtt.
A Nemzeti Parasztpárt elitcsapatának lehettem a tagja, de arról a körükben sem hallottam, hogy mennyit köszönhetett a magyar parasztság annak, hogy a kiegyezést követő ötven év alatt mintegy tízszeresére nőtt a parasztasszonyok árutermelése. Ilyen szerencsében csak a városokhoz tíz kilométernél nem távolabbi falvak asszonyainak volt szerencséje.
Arra sem találtam adatot, hogy az ország etnikumai között hogyan oszlott fel az adófizetés aránya.
Tehát még a magyar zsidóság sem mutatta be, hogyan járult hozzá az állami bevételekhez.
Véleményem szerint, az első zsidótörvényt azért vezette be a Horthy rendszer, mert bosszantotta, hogy a zsidók gyermekei olyan arányban végeznek középiskolát és egyetemet, mint az úri középosztály. Az nem zavarta az urakat, hogy a lakosságban az úri középosztály aránya közel azonos volt a zsidóság számával. De arra hivatkoztak, hogy a zsidóság is egy etnikum. Ugyanakkor a magyar választási törvényben a zsidó nem etnikumként, hanem vallásként szerepelt, mert csak így érhette el a magyarság a lakosság 50 százalékát. A zsidótörvények ugyanakkor fajként kezelték a zsidóságot, és még egyetlen nagyszülő is elég volt, hogy zsidóként üldözhessék.
Magyarországon belül a már polgárrá emelkedett, legalább középfokon képzett zsidóság aránya a legmagasabb volt. Lengyelországban és Ukrajnában ugyan magasabb volt a zsidók aránya, de nem az iskolázottaké.
Minek volt köszönhető, hogy a 20. század küszöbén Nagy-Budapest volt a legtöbb szidó lakosú város a világon, a négy legnagyobb zsinagóga közül kettő Pesten volt, nálunk jelent meg a legtöbb zsidó újság, itt volt a legtöbb zsidó tőkés.
Ez annak volt köszönhető, hogy komp-ország voltunk, Nyugat-Európától keletnek, Kelet-Európától nyugatnak számítottunk.
Tőlünk nyugatra a zsidóságnak az államalkotó nép erős polgárságával kellett versenyezni. Tőlünk keletre pedig kedvezőtlenebbek voltak a viszonyok, a lakosság még nagyobb többsége volt a kereskedelembe bevonható.
Az európai történészek még fel sem vetették, hogy mint köszönhetett Európa a lakosság néhány százalékát kitevő, alig tízmilliós zsidóságának, és mit veszett azzal, hogy ennek kilencven százalékát elpusztítottuk, illetve Izraelbe és az Egyesült Államokba kötöztek. Meggyőződésem, hogyha nincs a nácik által történő zsidópusztítása, nincsenek zsidóüldözések, az európai zsidóság nagy többsége Európában marad.
Még nehezebben érthető, hogy a világ zsidó diaszpórájában csak a nyugati kultúrába menekültek tartoztak a világ szellemi élvonalába. Amennyire minden okuk megvan a nyugati zsidóknak arra, hogy magukat a világ legfejlettebb diaszpórájának tekintsék, az nekik sem jutott az eszükbe, hogy ez csak az európai zsidóságra igaz. Ez keményen jelentkezik az Izraelbe hazatértek között. A nyugati és a közel-keleti zsidók társadalmi fejlettsége között óriási a különbség. A Nyugaton élő zsidóság torony magasan az első helyen áll a lakosságuk számához viszonyított Nobel díjasok arányában. Ugyan a közel-keleti zsidók között nincsenek. Ez legalább ennyire egyértelmű, ha azt vetjük össze, mekkora volt az arányuk a művészetekben. Tehát az kellene feltárni, hogy minek köszönhető, hogy a zsidóság a Nyugaton példátlanul kiemelkedett, a Távol-Keleten pedig az arab világ csillogása óta nyoma sincs.

A világ két legsikeresebb etnikuma.

Bármennyire egyértelmű tény, hogy az elmúlt száz évben két diaszpórában élő etnikum a zsidó és a kínai volt a leggazdagabb, a legmagasabban képzett. Nem az anyaországában, hanem az üldözött, kiközösített kisebbségben.
Jelenleg a zsidóság közel fele az Egyesült Államokban él. Nincsen az egy lakosra jutó vagyonukról és iskolázottságukról adatom, de vitathatatlannak tartom, hogy az ott élők ma is lényegesen megelőzik az Izraelben élőket. Ezt jól bizonyítja az Izraelnek adott támogatásuk nagysága. Egy ilyen adat jól bizonyítaná, hogy mit veszített Európa azzal, hogy az európai zsidóságot elpusztította, illetve elüldözte. Megdöbbentő különbség válna nyilvánvalóvá, milyen lenne Európa 8 milliós zsidó etnikumával.
Ez a legnagyobb különbséget Magyarországon jelentené. Még nem akadt olyan történészünk, aki megmutatta volna, hol tartana országunk, ha megmarad a 700 ezres zsidóságunk. Feltételezésem szerint, a második világháború óta nagyon másként, sokkal eredményesebben alakul a történelmünk, ha megmarad a zsidóságunk, és azoknak nem ellett volna, és kellene ma is félni a magyarság antiszemitizmusától.
A Rákosi rendszer máig úgy marad meg a közvélemény tudatában, hogy annak tagadhatatlan túlzásai jelentős részben annak köszönhető, hogy a zsidóság megmaradó hatoda jobban félt a magyar antiszemitizmustól, mint a sztálinista terrortól. A kor tanújaként állítom, hogy a megmaradt magyar zsidóságnak sem tetszett a sztálinista terror, de attól kevésbé féltek, mint a lakosság zsidóellenességétől. Az 56-os forradalomban is egyértelműen jelentkezett az antiszemitizmus. Holnapután lesz a választás, és a szélsőjobbot a második pártnak várom. Nem attól félek, hogy a mai Európában sikere lehetne egy szélsőjobb pártnak, de megértem a magyar zsidóság túlzott óvatosságát is.
A háború alatt a Nyilas Párt kormányra kerülése sem csak a Hitler támogatásán múlt, hanem a magyar szavazók antiszemitizmusán is. A jobbik várható szereplése is azt bizonyítja, hogy nem alaptalan a magyar zsidóság óvatossága.
Malajziában magam is tapasztalhattam a kínai etnikum elleni gyűlöletet. Ott ma is kínai ellenes törvények vannak. Ez volt az oka annak is, hogy Szingapúr elszakadt az országtól. Szerencséjére, mert az országon belül maradva nem juthatott volna olyan magasra, mint az önálló, kínai többségű Szingapúrban, ahol magasabb az egy lakosra jutó jövedelem, mint az Egyesült Államokban. Ez ugyan annak is köszönhető, hogy a világ legjobb kikötői adottságú városállam.
Azt mégis érdemes volna tudatosítani, hogy már Mao azért küldte kiszemelt utódját, Tenget féléves tanulmányútra Szingapúrba, hogy tárja fel a kikötőváros páratlan sikerének a kulcsát. Az már csak véletlen, hogy Teng és a szingapúri elnök, Lee és családjának egy párti, gazdasági tekintetben nagyon liberális politikát folytató, az etnikumokat rugalmasan kezelő diktatúrája. Érdekes véletlen, hogy mind Teng, mind Lee ugyanahhoz a kínai etnikumból származott.
Dél-Korea csodája is azt bizonyította, hogy a kínai kultúra mire képes. A Koreai Háborúban az ENSZ, gyakorlatilag az Egyesült Államok megvédte Dél-Koreát. Ez óta ez az ország a legsikeresebben fejlődő lett a világon.
A háború után közel tíz éven keresztül katonai diktatúra volt, amelyik példát mutatott arra, hogy nemcsak a demokrácia lehet hatékony. A diktatúra törvényesen megkövetelte, hogy minden munkaképes lakos évente 2.600 órát dolgozzon. Ez évente közel ezer órával több munkát jelentett. Ki sem lehetett mutatni, hogy hány százalékos foglalkoztatásnak felelt meg.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a magas foglalkoztatás milyen siker alapja lehet. Dél-Koreában jelenleg is 2.300 az évente ledolgozott órák száma. Ez a mutató az EU országokban 1.600 óra, a négy angolszász országban 1.800 óra. Ehhez számoljuk hozzá, hogy Dél-Koreában a nyugdíjba menők átlagos kora 71.9 év. vagyis jó tíz évvel tovább dolgoznak, mint az EU tagországokban.
A Dél-Koreai csodát jól jellemzi a tény, hogy 1990-ben, Németország egyesülése idején a bolsevik NDK lakosinak harmada akkora volt az egy laksora jutó jövedelme, mind a demokratikus NSZK-ban. Ezzel szemben ma dél-Koreában 16-szor magasabb az egy lakosra jövedelem, mint a bolsevik Észak-Koreában.
Izrael és Szingapúr szembeállítása is érdekes. Izrael térsége nagyon mostoha adottságú, és a több százmilliós zsidógyűlölő arab világba ékelődött. Ezért kényszerült a kozmopolita zsidó nép elképesztő katonai erényekre. Ezt az sem kisebbíti, hogy számíthatott az Egyesült Államok védelmére, és az amerikai zsidóság anyagi támogatására. Ennek ellenére Izrael csodálatosan teljesített. Azt el sem lehet képzelni, hogy mit érhetett volna el Izrael, ha a Panama Csatorna térségében épülhetett volna.
Az Európai Uniónak pedig azt kellene látnia, hogy száz éve 8 millió olyan zsidó élt Európában, aki százszor többet ért, mint a beözönlő arabok és afrikaiak. Az a tény, hogy Európa ma fele olyan sebességgel fejlődik, mint az Egyesült Államok, és negyed úgy, mint a Távol-Kelet. Tehát egyre jobban lemarad az a Nyugat-Európa, amelyik az első évezred utolsó századai óta fokozatosan az élre tört.