2017. november 3., péntek

Mikor, és hol hány pártra van szükség.

Kopátsy Sándor                EE                    2017 10 25

Mikor, és hol hány pártra van szükség.

Tegnapelőtt fejezte be a Kínai Kommunista párt elnökválasztó kongresszusát. Xi öt éve a párt egyértelmű vezetője. Mao halála óta szabállyá vált, hogy az elnököt öt évre, és beválása esetén még egy ciklusra választhatják. Ez azt a törekvést jelzi, hogy általában tízévenként cserélődjön a birodalom, azaz az emberiség ötödik a papíron kollektív, a valóságban egy személyi vezetője. Az is egyértelmű, hogy Xi korábbi személyi hatalma a második ciklusban még tovább növekedett.
Kínában a kommunista párt uralma 1990-ig két okból volt sikertelen.
Egyrészt a gazdaságban nem a piaci kereslet és kínálat alakulása a gazdasági döntések fő alakítója, hanem a politikai akarat. A politikai érdek nem lehet jó iránytűje a gazdaságnak.
Másrészt mintegy három százalékkal nőtt a lakosság száma. Minden társadalom számára elviselhetetlen károkozó a lakosság számának 1-2 ezreléknél sokkal nagyobb az éves változása. Mivel Kína lakossága évente mintegy 3 százalékkal növekedett, nem lehetett ezzel arányos mértékben az egy lakosra jutó jövedelmet és vagyont.
Ahogyan azonban ezt a két hibát korrigálták, Kína fejlődése a világtörténelemben példátlanul felgyorsult. Ezt az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság növekedésével mérjük.
Azt is figyelembe kell venni, hogy ennek a példátlan sikernek az elsődleges előfeltétele a lakosság puritanizmusa volt, és maradt. Weber jó száz éve már megfogalmazta, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amint a puritán erkölcsű népek a másikaknál hatékonyabban működtetnek. Ebből következik, hogy a puritánságban meglévő különbségek a fejlődés sebességében is megmutatkoznak. Mivel a konfuciánus kelet-ázsiaiak a Nyugati protestánsoknál is puritánabbak, a konfuciánusok még a protestánsoknál is gyorsabban fejlődnek. Ez először a második világháború után a gyors újjáépítéssel Japánban is bebizonyosodott. 1990 óta pedig a világgazdaság történelmében a kínai reform után egyértelműen bebizonyosodik. A távol-keleti népek országai a protestánsok Nyugatnál is gyorsabban fejlődik.
Ezt a Nyugat politikai és tudományos elitje nem veszi tudomásul. Szinte nyoma sincs annak, hogy legalább összevetnénk a Nyugat három kereszténységének hatékonyságát. Pedig egyértelműek a tapasztalatok Európában is, de sokkal inkább Amerikában, hogy a protestánsok megelőzik a római katolikusokat, az ortodox keresztények pedig még azokhoz képest is lemaradnak. Amerikában a kontinens területének északi egyharmadán, a többségében protestánsok által lakott Egyesült Államok és Kanada a legfontosabb társadalmi mutatókban három-négyszer fejlettebb, mint a latin-amerikai országok bármelyike. Sokat mond az a tény is, hogy a négy angolszász ország között csak a negyedik az Egyesült Államok. Ennek az egyértelmű magyarázatát mégsem mondja ki senki. Azért, mert a másik három államban sokkal kisebb a latin és az afrikai etnikum aránya. Mivel minden etnikum más felépítményt igényel, az egységes felépítmény legfeljebb az egyiknek jó, de már kettőnek sem lehet hatékony. Ezt láttam már a hatvanas években, Olaszországban. Az ország északi részén a lakosság úgy viselkedik, mint Svájcban, vagy Ausztriában, Nápolytól délre pedig úgy, mint Dél-Spanyolországban. A ténylege olaszországi felépítmény az ország egyik felének sem felel meg.
Azt a tényt, hogy Európa lakosságának puritanizmusában is jelentős különbségek vannak, mutatja a kontinens három kereszténysége. Az Alpoktól északi Nyugat-Európa etnikumai, az angolszászok, a germánok és a skandinávok puritánok akkor is, ha politikai helyzetüknél fogva római katolikusok maradtak. Az ebben a térségben élő népek puritán módon élnek, függetlenül attól, milyen a vallásuk és a nyelvük. Ezekben az országokban magasabb az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, valamint az iskolázottság is, mint a tőlük délre élő nyelvtestvéreiknél. Ez szinte mindenben megjelenik, kisebb az inflációjuk, az államadóságuk.
A három európai viselkedési kultúrát egyértelműen a térség három marxizmusa is megmutatta. A protestáns Nyugaton a marxisták szociáldemokraták, a mediterrán térségben a latinok euró-kommunisták, a kelet-európaiak bolsevikok lettek. Tehát Európát nemcsak három kereszténység, hanem három marxizmus is jellemezte.
Abban, hogy az eltérő kultúrák eltérő felépítményt igényelnek, a legnagyobb segítséget már az ötvenes évek elején, Bródy András és Rácz Jenő könyve adta. Nekik köszönhetem, hogy a puritánságok közti különbségeket azzal mérem, hogy hol, mekkora az egy lakosra jutó jövedelemhez viszonyított vagyon.
Ezt a mutatót már a háború után elkezdtem Baranya-megyében mérni. A tényeket látva, arra jutottam, hogyha a magyar katolikus falvakban az egy lakosra jutó vagyon 100, akkor ez a mutató a sváboknál 150, az egykéző magyar reformátusoknál 120, a rácoknál pedig 80. (Ezek a mutatók akkor még nem tartalmazták a szellemi vagyont.) Pedig később a legnagyobb különbséget éppen ebben találtam. Az egykéző református falvakból háromszor nagyobb valószínűségű volt a fiúk középfokú képzettsége.
Azt pedig az első zsidótörvény anyagaiból merítettem, hogy akkor a lakosság 6 százaléka volt zsidó, akiknek a középfokon 20, a műszaki és jogi diplomások között 40 százalék volt az arányuk.
Öregen, Miskolcra kötözve, felmértem, hogy a város háború előtti lakosságának az egy nyolcada volt zsidó, de az adók két ötödét ezek fizették. Ilyen, és hasonló országos adatokat is nagyon hasznos volna legalább utólag megállapítani.
Alig egy éve találkoztam az Egyesült Államokban élő etnikumoknak a Bródy-Rácz könyvben megismert mutatójával. Ott a kelet-ázsiai etnikumúak vagyona négyszerese az éves jövedelműknek, a protestánsoké háromszoros, a latinoké kétszeres, a négereké pedig alatta van. Ezek az adatok egyértelmű magyarázatot adnak arra, hogy ezzel a mutatóval miért előzi meg a másik három óceánokon túli angolszász ország az Egyesült Államokat.
A jelenlegi magyar átlagokat csak becsülni tudom, hogy az egy lakosra jutó vagyon közel háromszorosa az egy lakosra jutó jövedelemnek. A cigányságé pedig minden bizonnyal az egyszeresénél is kisebb. De e mutatók felmérése szigorúan tilos, annak ellenére, hogy a közvélemény talán még nagyobb különbséget vél.
A Bródy-Rácz könyvből megtanult mutató pályámon végig kísér. Ezzel mérem a lakosság puritanizmusának nagyságát. Mivel azt is bebizonyították, hogy ez a mutató nem változik az emelkedő jövedelmek esetében. Ez a könyv tanított meg ara is, hogy a lakosság jövedelmével arányosan növelni kell a nemzeti vagyont is. Ezért az emberiség létszámának évszázados növekedési átlaga nem haladhatta meg a néhány ezreléket. Ez alól egyetlen kivételt Európa népei számára Amerika és Ausztrália felfedezése jelentett. A kontinensünk nyugati mintegy félmillió négyzetkilométer.
Az Európai történészek ugyan hangsúlyozzák Amerika felfedezésének történelmi szerepét, de éppen a legfontosabbat meg sem emelik. Amerika és Óceánia felfedezésével Nyugat-Európa lakosságának az élettere megtízszereződött. A világtörténelem nem ismer másik példát arra, hogy egy kultúra élettere jelentősen növekedett volna. A Nyugaté azonban tízszeresére növekedett.
Egyik kedvenc világtörténelmi példám az óceánokat már meghódítani képessé vált kínai flottáját a császár eltüzelte, Kína térbeni terjeszkedését leállította. Ezzel terjeszkedési vákuumot teremtett a tized akkora, sok kis magánvállalkozásra szétosztott nyugat-európai tőkés kereskedők számára, hogy a világkereskedelem fellendítői, haszonélvezői lehettek.
Most, hogy a Selyem-út modernizálása divatos téma lett, ideje volna felmérni annak a világtörténelmi jelentőségét, hogy a Nyugat életterévé tehette nemcsak Amerikát és Óceániát, de fogyasztója lehetett Dél-Ázsia áruinak is.
Az iránytű megjelenése azt jelentette, hogy viszonylag olcsó és biztonságos lett az óceánokon történő szállítás. A tengereken való szállítás fölénye ugyan csökkentett, de nem változtatott a vasúti hálózatok kiépítése és a gőzgépek megjelenése sem, mivel az ugyanúgy forradalmasította a tengeri szállítások széljárásoktól való függőségét is. A hajózás fölényét fölényt a ki- ás berakások forradalma tovább növelte.
Becslésem szerintem már a vasút előtt, a vitorlás hajókon történő szállítás is századába került, mint a Selyem-úton, teveháton. Jelenleg a szibériai vasúton, de a selyemút történő korszerűbb vasúti szállításnál is százszor hatékonyabb marad a hajók ki- és berakásnak köszönhetően visszaállt a régi arány.

Kína lemaradása az ipari forradalom után.

Máig nem kapott magyarázatot, hogy az ipari forradalom vívmányai miért olyan csökkent mértékben érvényesültek a Távol-Keleten, mindenekelőtt Kínában. Az ipari forradalom előtt Kínával közeli szinten csak Németalföld és a Pó völgye volt. A távol-keleti átalag jelentősen meghaladta a nyugat európai átlagot. Az ipari forradalomnak köszönhetően, a 19. században a tizednyi Nagy Britannia, Németország, a Benelux államok lakossága háromszor jobban élt, mint a kínaiak. A katonai hatalmuk pedig a tizednyi lakosságukkal is nagyságrenddel volt nagyobb, mint Kínáé. Elég az Ópium-háborúra gondolni.
Még nagyobb titok az oka annak, hogy Japánban az ipari forradalom idején az egy laksora jutó jövedelem a kínai fele sem volt. A 20. század közepén, a második világháborúban a tized annyi lakosú Japán hadserege azt csinálta Kínában, amit akart. Kína tehát nemcsak Nyugat-Európához, de Japánhoz képest is óriásit esett vissza. Ennek okáról szinte semmit nem tudunk.
Rejtélynek tartom azonban a kínai diaszpóra sikerességét.
A külföldre vándorolt kínai diaszpóra sikere a távol-keleti déli szomszédjaiban szinte mása volt Európában a zsidóság példájának. Alig találtam történészi utalást arra, hogy a vasút századában milyen megkülönböztetett sikeres szerepet játszott Európában a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra sikere is.
Máig nem találtam meg a magyarázatot arra, hogy miért maradt le az ipari forradalom után a Távol-Kelet, mindenekelőtt Kína. Évezredeken keresztül Japán lényegesen Kína mögött kullogott, de a vasút századában, ami Japán számára viszonylag kisebb előnyt hozott, Japán Kína elé került. Előbb, már a 20. század küszöbén, megelőzte Oroszországot, majd a bolsevik Szovjetuniót is. A második világháborúban pedig, a lakossága számához viszonyítva az Egyesült Államoknál is egyenrangúan szerepelt. A vesztett háború után Japán újjáépítése volt a század második felének első gazdasági csodája.
Ezt a csodát jelentős mértékben annak köszönhette, hogy a megszállója, az Egyesült Államok nyugati alkotmányt kényszerített rá. Máig nem tudatosult, hogy a sikeres Japán társadalmi felépítménye mennyire középkori volt. Ma senkinek nem jut eszébe, hogy a náci Németország társadalma a nőket is mobilizálta, Japánban azonban, a kiváló oktatási rendszere ellenére, a nőknek nem volt szavazati joguk sem a politikában, sem a családban.
Ugyanakkor Japán a gyarmatosítás kelet-ázsiai sikeres imperialistája lett. Ezt azzal magyarázom, hogy a Japánok ugyan kegyetlen megszálló és kizsákmányoló volt, de a saját erejéből élvonalba nem kerülő gyarmatain olyan infrastruktúrát és oktatási rendszert épített ki, amivel azok a szuverenitásukat visszanyerve, mára japán színvonalra emelkedhettek. Érdemes volna feltárni azokat az okokat, aminek köszönhetően csak Nagy Britannia és Japán gyarmatai kerültek az élvonalba.
Ha Kína lemaradását meg tudnánk magyarázni, megtalálnánk az okát annak is, hogy miért támadtak fel a 20. század végén.
Talán az egyik ok, hogy a Nyugat gyarmattartói közül csak a brit bevándorlók többsége épített a paraszti életvitelük folytatására. A betelepültek a saját földjükön parasztok, és nem földesurak, tőkés ültetvényesek, kincskeresők, térítők akartak lenni. Máig nem vesszük tudomásul, hogy az angol gyarmatokon a betelepülők többsége paraszt akart maradni. Kivételt csupán az Egyesült Államok déli államaiban épültek ki afrikai rabszolgákkal dolgozó ültetvények. Azok azonban az észak-keleti államokkal szemben vesztettek a szabadágukért folyó háborúban. Nem ismerek olyan észak-amerikai történelmi munkát, ami megmutatná, hogy miért vesztettek a déli afrikai ragszolgákkal dolgozó tőkés ültetvények, a szabad parasztokkal szemben, akikkel szemben még a bérmunkásokkal dolgozó tőkés nagyüzemek is versenyben veszettek.
A marxista történészek egyik hiányosságának tartom, hogy figyelembe sem vették, hogy a mezőgazdaságban a családi gazdaságok legyőzték nemcsak a tőkés rabszolgákkal, de a bérmunkásokkal dolgozó nagyüzemeket is. A 20. századi agrártechnikai forradalom elsősorban a természetes csapadékra épülő családi mezőgazdaság tudományos és technikai forradalma volt, amiben eredményesebb volt a technikai forradalom, mint a bérunkásokkal működő nagyüzemekben és az önözéses gabonatermelő eredeti magas-kultúrákban. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a természetes csapadékra épülő búza, árpa, kukorica és burgonya vált olcsón termelhetővé, amíg az öntözéses rizs termelési költsége alig csökkent.
Sokat mondanának azok a számok, hogyan alakult az elmúlt száz évben a természetes csapadékon termelt búza, kukorica és burgonya ára az öntözéses rizséhez képest. Még többet mutatnának azok a számok, hogy mekkora volt a népsűrűség ott, ahol önözéssel termelték a gabonát, és mekkora ott, ahol a farmerek a természetes csapadékon.

Mikor, milyen volt a hatalom struktúrája?

Mind az önözéses gabonatermelő, mind a pásztornépek társadalmaiban a főhatalom birtoklása nagyon szigorú vérségi alapra épült. Ezt annyira komolyan vette a történelemtudomány, hogy az indokoltnál is nagyobb figyelmet fordított a főhatalmat birtoklókra, mint a társadalom alépítményét alakító eseményekre. Én még úgy érettségiztem, hogy minden királyunk nevét és uralkodási idejét tudni kellett. Az osztályok jövedelméről, a nők viszonylagos társadalmi helyzetéről, a kisebbségek jogairól pedig szó sem esett. Ez az egyoldalú tudományosság volt az oka annak, hogy történész szerettem volna lenni.
A tőkés osztálytársadalmak megjelenése előtt elsődleges volt az uralkodás vérségi öröklésének betartása. Ez sem véletlenül volt így, mert a társadalom stabilitásnak fő pillére az uralkodó megkérdőjelezhetetlen hatalma volt. Arra csak lassan jöttem rá, hogy ez az osztálytársadalmak stabilitásának a garanciája volt. Történelmi materialista létemre abban nem kételkedtem, hogy ami minden társadalomra jellemző, azt objektív szükségszerűség. Sokáig nem tudtam miért, de tudtam, hogy szükségszerű.
Az ipari forradalom hatására azonban a főhatalom vérségi öröklése még ott is megszűnt, ahol az uralkodó formailag megmaradt, a főhatalom azonban az uralkodó osztály érdekét képviselőkből választott testület lett. A főhatalmat jelentős országgyűlést választók köre azonban egyre nőtt. Előbb az uralkodó osztály minden felnőtt férfi tagja, majd a nők és az értelmiségiek is titkos választói jogot kaptak. Ebbe az irányba történt lépésnek tekinthető, hogy egy még szélesebb réteg, ha nem is titkosan, de nyíltan szavazhatott.
A diktatúrák pedig a titkos szavazást ugyan fenntartották, de csak a hatalom által választottakra lehetett szavazni. Ezt a trükköt átvették az össznépi társadalmak államai is azzal, hogy a szavazó egyúttal nemcsak a jelöltre, hanem a párt listájára is szavazott. A listás törvényhozókat nem a szavazók, hanem a pártok választják.
Általánosan azt állapíthatjuk meg, hogy amikor lassan változott a társadalom alépítménye, akkor a politikai hatalom csúcsa vérségi alapon öröklődött, ahogyan felgyorsult az alépítmény alakulása, egyre kevésbé öröklődtek az uralkodók.

Az össznépi államok társadalmi felépítménye.

Nemcsak Weber, de utódai sem tértek ki arra, hogy milyen legyen a jelenkor társadalmainak politikai felépítménye, hatalmi struktúrája. Weber csak feltételezte a puritán lakosságú társadalmakban spontán ki fog alakulni a megfelelő hatalmi struktúra is.
Jelenleg a hatalom rövid életűsége a legkevésbé stabil Nyugat-Európában, és a Közel-Keleten a nyugati zsidók által alapított Izraelben. Azt látjuk, hogy minél több párt harcol a hatalomért, annál rövidebb a kormányok hatalmi ideje.
Azt kell megvizsgálni, hogy milyen tényezőktől függ a kormányoknak a választások során megszerzett hatalmon maradásának ideje.
Jelenleg a puritán lakosú országok között vérségi alapon öröklődő hatalom, csak az elrettentő kivételt a kommunista Észak-Korea jelent. Elrettentő, mivel ilyen visszatartó szerepe van ennek a vérségi alapon örökölt hatalomnak. Korea déli fele, Dél-Korea a hidegháborúban a demokratikus oldal védelme alá került, a világtörténelem egyik legnagyobb társadalmi sikere lett. Jelenleg az egy főre jutó jövedelme tizenhatszor nagyobb, mint a kommunista táborban rekedt Észak-Koreának. Szinte ilyen példátlan különbség alakult ki a két ország oktatási rendszerében is. Arra sincs másik példa, hogy a kedvenc mutatómmal, a testmagassággal mérve, sem ismerünk akkora különbséget, mint ami a két Korea között kialakult.
Dél-Korea sikerének kulcsa a példátlan foglalkoztatás.
Nincs az országnak tartós munkanélkülisége. Gyakorlatilag elő sem fordul, hogy valaki félévnél tovább maradjon a munkaviszonyon kívül.
A munkaviszonyban ledolgozott órák tekinttében is az első. A háború után a katonai diktatúra törvénybe iktatta az évi 2.500 munkaóra teljesítését. A demokráciájukban is megtartották ezt a példátlanul magas szintet.
A legmagasabb korban mennek nyugdíjba. A hivatalos nyugdíjkorhatár 65 év, de a nyugdíjba vonulók átlagos kora 71.9 év. Nem ismerek még egy másik olyan országot, ahol a korhatár után mennek nyugdíjba. A második legkésőbbi nyugdíjba menő ország már 65 év alatt van.
Dél-Koreából megy, az egymillió lakosra vetítve, a legtöbb diák külföldi egyetemekre tanulni. Annak ellenére, hogy az egyetemi képzésük is kiváló.
A két kis kínai csoda.
Szingapúr és Hong-Kong világsikere.
Szingapúr a világgazdaság legnagyobb kikötői adottsága. Vegyes a lakosságának az etnikai összetétele. A legnagyobb etnikumot a kínaiak képezték. Azok ragadták magukhoz a politikai hatalmat, kezdettől fogva ez az egyetlen, kínai párt van hatalmon. A gazdasága azonban maximálisan liberálisan működtetett. Szingapúr volt az első társadalmi csoda, ami a politikai diktatúrájával a világ legliberálisabb gazdaságát működteti.
Ez Mao figyelmét is felkeltette, és már a tomboló kulturális forradalom alatt, kijelölt örökösét, Tenget oda küldte tapasztalatszerzésre. Nem véletlen tehát, hogy az 1990-es kínai reformot Teng vezényelte a gazdaság piacosításával és az egy párti uralommal a Szingapúri példát követte.
Hong-Kong sikere sem sokkal kisebb volt. Mint Nagy Britannia gyarmata ugyancsak példátlan kikötői adottságokkal rendelkezett, és angolszász politikai felépítménnyel sikeresen működött. Végül azonban politikai felépítményét megtartva, visszakerült Kína befolyása alá. Ezzel jól járt, mert a szédületesen a szuperhatalmi szerep felé száguldó Kína egyik kikötője lehet.
Tajvan példája is figyelemre méltó. Ez a sziget a történelem során a Kínai Birodalom része volt, de a második világháború előtt Japán gyarmata lett. A háború után Kínához csatolták vissza. Amikor a kommunisták által megvert kínai köztársasági hadsereg többsége, Csang Kaj-sek vezetése alatt, oda menekült, Csang Kaj-sek kemény katonai diktátorként uralkodott. Halála után azonban lassan kialakult a jelenleg is működő demokratikus rendszer. Mára Tajvan társadalmi és gazdasági tekintetben Japán színvonalára emelkedett. Kína azonban továbbra is elszakított területének tekinti.

A politikai hatalom stabilitása.

Elvként mondanám ki, hogy nagyon fontos, hogy a választáson megszerzett politikai hatalom stabil legyen.
Erre a puritán, a már gazdag államok számára jól megoldotta a feladatot az Egyesült Államok alkotmánya azzal, hogy gyakorlatilag csak két pártnak legyen lehetősége a hatalom megszerzésére, és a választáson erősebb párt a cikluson belül hatalmon maradt. A választást megnyerő elnök halála, vagy bűnössé válása esetén a győztes párt alelnöke lesz a kormányfő. Vagyis a győztes pártot nem lehet lecserélni.
A két pártot azzal lehet biztosítani, hogy csak a választáson legjobban szereplő két párt képviselői lehetnek törvényhozók. Ezzel értelmetlenné válik, hogy olyan pártot alakítsanak, amelyiknek nincs esélye az első két hely egyikére.
Ezt a rendszert azért tartom jónak, mert hatékonyságát bizonyító csak az a pártprogram lehet, ami nyerése esetében legalább egy ciklusra hatalmon marad.
Ez az út is csak az olyan államokban járható, amelyek puritánok, erős a polgárságuk és már gazdagok. van azonban két ország, Kína és Vietnám, amelyik a világ puritán népeinek a felét jelenti, de a gazdasága szegény, és a polgársága gyenge. Márpedig szegény és gyenge polgárságú országban nem lehet hatékony a polgári demokrácia. Illetve, a politikai demokrácia csak a már gazdag és polgárosult országban lehet hatékony. Ezt ismerték fel a kínai marxisták. A meggazdagodás érdekében piacosították a gazdaságot, és megfékezték az elviselhetetlen népszaporulatot.

Kína példátlan sikere biztosította, hogy ugyan csak a puritán népek lehetnek gazdagok, de a demokrácia előfeltétele a gazdaggá válás. 

Túl a 80.000 dik letöltésen

Oldalmegjelenítési előzmények (összes)
80 371

Miért hibás az értékelmélet

Kopátsy Sándor                EE                   2017 10 27

Miért hibás az értékelmélet

Kezdő közgazdászként az Országos Tervhivatalba kerülve azonnal összeütköztem az értékelmélettel. Gerő Ernő a gazdasági szféra megkérdőjelezhetetlen ura szólította fel a Tervhivatal elnökét, vizsgálja meg annak az okát, hogy a bútoripar miért nem jut diórönkhöz, amikor a háború előtt bőven volt diórönk.
Mint parasztpárti, a Tervhivatal Mezőgazdasági Főosztályán dolgoztam, rám sózták ezt a feladatot.
Az erdőgazdaságban dolgozók azonnal magyarázatot adtak. Ott is a Szovjetunióból átvett önköltségi árakat vezették be. Ez pedig számukra azt jelentette, hogy ami korábban drága volt, az olcsó lett, ami meg olcsó volt megdrágult. Mivel a korábban nagyon drága volt a hámozási rönk, az idős fák egyenes törzse, nagy értéket jelentett, vigyáztunk ennek a választéknak a megmentésére. A fák gyökeres tönkjeit pedig a földben hagyták, mert nem kaptunk érte annyit, amennyiért kiásták, feldarabolták volna. Most meg a hámozásra alkalmas rönknek alkalmas egyenes törzseket is felvágják tűzifának, mert azért többet kapnak. Ráadásul a diórönk mindig a családi kertek kiöregedett fájából származott. A bútoripar számára értékes törzsek áráért tízszer több tűzifát vásárolhattak.
Szerencsém volt, hogy éppen az erdészetben találkoztam az önköltségi árrendszer ostobaságával. Itt a leghosszabb a termelési folyamat, a nyolcvan éve elültetett csemeték kerülnek kitermelésre, közben ugyan viszonylag olcsón, de ápolni, rikítani kell, hogy minél érékesebb legyen a véghasználat, amiben a hámozási rönk százszor annyit ér, mind a tuskó, hússzor annyit, mint a tűzifa. A nyolcvan éves ráfordítás nagy többsége a drága hámozási rönk mennyisén térül meg. Ez minden erdész számára természetes. Legendásan emlegetik, hogy Németországban van olyan erdő, ahol 300 éves korukig nevelik a tölgyeket, hogy aztán mesés áron adják el a bútoriparnak. Minden egyes fát külön árverésen adnak el.
Az erdészek felvilágosítása alapján megírtam a jelentést. Ha bevezetjük a világpiaci árakat, megfordul a választék, nagyságrenddel megváltozik a termelési érték.
A bátor és nagytekintélyű elnökünk, Vas Zoltán megdöbbenéssel olvasta a jelentésem, de azt tanácsolta, hogy aludjunk rá egyet, mert a piaci árak indokoltsága dogmákat dönt. Másnap este pedig hívott a lakáson. Elmondta, hogy Gerő elvtárs, szokása szerint, azonnal válaszolt. „Állítson fel egy szakértői bizottságot, és ha ez így van, változtassunk rajta.” A tekintélyes erdészekből összeállt bizottság bemutatta választékokként, hogy mi az önköltségi és mi a világpiaci ár. Szinte ellentétesek voltak az árak.
Gerő Ernő azonnal döntött, hogy vezessük be a világpiaci faárakat. A következő évben minden erőgazdaság élüzem lett, ötszörösére nőtt a kitermelés értéke, a veszteség pedig nyereséggé vált. A hússzoros ára emelkedett diórönk pedig elárasztotta a bútoripart.
Az élet belelökött a legjobb illusztrálásába annak, hogy az értékelmélet értelmetlen. Az árakat nem az újratermelés költsége, hanem a kereslet és kínálat aránya alakítja.
Ennek a leckének köszönhettem, hogy két évvel később, 1954 augusztusában, azzal bízott meg a miniszterelnök Nagy Imre, hogy két munkatársával közösen készítsük el egy gazdasági reformjavaslatot.
Ebben a legjobb mesterem a lengyel akadémikus, Oszkár Lange volt, aki új modelleket javasolt. Az én elképzelésem azonban a kereslet kínálat által alakított árrendszer volt, de felmértem, hogy azt szentségtörésnek fogja Rákosi és Gerő, a két félelmetes politikai erő minősíteni. Ezért döntöttem, hogy a javasolt reformunkat új mechanizmusnak nevezzük. Az új mechanizmus alatt a kereslet és kínálat hatásának érvényesítését értettük.
Nagy Imre a hármunk által írt közel száz oldalas javaslatot változatlan formában a minisztertanács elé terjesztette. Gerő azonban azonnal megállapította, hogy ez „Bucharinista förmedvény!” Tájékoztatta Rákosit, aki azonnal összehívta a párt Gazdasági Bizottságát. Az letiltotta az anyag tárgyalását, a szétküldött anyagot visszagyűjtette, és megsemmisítette. Tőlünk még az indigókat is begyűjtötték. Nagy Imre kérésére a javaslat három készítőjét azonban nem vonták felelősségre.
A következő harminc évben nemcsak én hittem, hogy örökre elveszett az új mechanizmus első megfogalmazása, de Nyers Rezső és Fehér Lajos is nálam kereste. Ennek ellenére néhány évvel a forradalom után megalakultak a reformbizottságok, amelyek munkájába engem is bevontak, de a szerepem már másodlagos maradt, kivéve, hogy a legjobb propaganda anyagának, a Magyarázom a mechanizmust címen megjelent rajfilm sorozatnak én lettem a szerkesztője. Ez lett életem egyik legsikeresebb szereplése.
Az 1954-ben Nagy Imre számára készített anyagunkat azonban 1980 körül egy kutató megtalálta.
A következő bekezdést most írom le először, mert csak most mértem fel a jelentőségét.
A mechanizmus reform kizárólag a miniszterelnök, Nagy Imre miniszterelnök programjának készült. A párton belüli hatalmi viszonyokon nem akartunk változtatni. Arra figyeltem, hogy az anyag mind a magyar, mind a szovjet pártvezetés számára elfogadható legyen. Ne érintse a pártvezetés hatalmát. Sem a Szovjetunió sem az Egyesült Államok vezetését, vagyis a világpolitikai helyzetet nem láttam nemcsak akkor, de 1956 őszén sem érettnek arra, hogy politikai változás is történhessen. Ezért gondosan vigyáztunk arra, hogy csak a gazdaságot működtető módszerek reformjánál maradjunk.
Még fontosabb érvünk volt, hogy Magyarországon nem szabad olyan politikai reformmal foglalkozni, amiből a magyar zsidóságot kizárjuk, mert nélkülük nem lehet sikeres a reformunk kivitelezése sikeres. Rákosi és köre ugyan a magyar közvélemény számára elviselhetetlen módszereket alkalmazott, de okosabbak voltak, mint akiket az elszabadult népharag állított volna az élvonalba. Ha Rákosi és köre Moszkvából azt érzi, hogy a brutalitásukat nem támogatják, és ott is a gazdaság működtetésének rugalmasabb, piacosabb módját keresik, ők is változtatni fognak.
A Horthy rendszerben egy életre megtanultam, hogy Magyarországon a magyar zsidóság kizárása esetén nem működhet a társadalmi haladást serkentő rendszer. Ezt azonban nemcsak Rákosi és társai, de még Nagy Imre és csapata sem értette meg.
Azt csak feltételezhetem, ha Rákosi és társai a politikai hatalom birtokában maradnak, ha 1954-ben tudomásul veszik az Új mechanizmus reformot, és elkerüljük a példátlan támogatást élvező, de az első tíz nap után vállat irreális célokat vállaló 56-os forradalmat is.
Azt, hogy a forradalmat leverő szovjet haderőt elismerő Kádár és nem Rákosi került hatalomra, elsősorban Münnich Ferencnek köszönhetjük, aki felpakolta Kádárt, és elvitte a Szovjetunióba. Kádár pedig csak azzal a feltétellel vállalta a behívó szerepét, ha Rákosi nem jön vissza.
Azt akkor is, és ma is úgy látom, hogy a legjobb megoldás az lett volna, ha a több pártos demokráciát már Nagy Imre és Kádár János hívja be a szovjet csapatokat. Ennek elmulasztása és a szovjet csapatok bevonulása után Nagy Imrének le kellett volna mondani.
Azt a jelenlegi rendszer sem képes megérteni, hogy a Kádár átállása, és nem a forradalmi harc folytatása volt az egyetlen megoldás. A forradalom hősei nem a Szovjetunió hatalma alól való kiszabadulásért harcolók, hanem a még elérhető legkisebb rosszat elfogadóknak köszönhetjük, hogy elkerülhettük a borzalmas megoldást.
Ennek ellenére, életem legnagyobb élménye az ország lakosságának 95 százaléka által lelkesen támogatott forradalom első tíz napja volt. De csak eddig, amíg nem lépte át az elérhetetlenség határát. De már október 25.-én felmértem, hogy baj van, amikor Nagy Imre a Kossuth téren, a palament ablakában tudomásul vette, hogy nem elvtársaihoz beszél, és megrémültem, amikor több pártos kormányt alapított.
Azt ugyan már 1945. május elsején, Pécsen felmértem, hogy a bolsevik rendszer nem marxizmus, hanem annak egy ortodoxvallássá torzultsága. Azonban megértettem, hogy nélkülük, belső erő hiányában nem számolhattuk volna fel az arisztokrácia és az úri középosztály fél-feudalizmusát. A mai népszerű közép-jobb kormány is nagyon más lenne, ha nem kerülünk a Szovjetunió hatalma alá.
Egészen 1990-ig semmi reményt nem éreztem arra, hogy felmerülhet a kommunista társadalom piacosításának a lehetősége. A hidegháború szocialista oldalán Európában nem volt olyan ország, amik elég erős és puritán lakosságú és alkalmas lehetett volna a példamutatásra. A Szovjetuniót pedig olyan válságba sodorta az erejét messze meghaladó fegyverkezési verseny, hogy semmi reményt nem éreztem arra, hogy onnan reformok kezdeményezésére számíthatunk. A hatalma és puritán lakosságú Kínában a kulturális forradalom ázsiai terrorja és a lakosság túlszaporodása okozott reménytelenséget.
Ezért váratlanul ért 1990-ben a minden igényemet meghaladó reformra. Nemcsak a gazdaságot piacosították, de sor került az eddig sehol nem emlegetett gyermekvállalás korlátozása is.
Számomra ugyan Weber és a Bródy-Rácz könyv olvasása után, vagyis az 50-es évek óta egyértelmű volt, hogy Kínában a 3 százalékos népességnövekedése eleve a piacosítás kudarcát jelenti. Meglepett, hogy hogy Teng és a pártvezetés is tisztában volt ezzel, és a gazdaság piacosításával párhuzamosan a gyermekvállalás kegyetlen korlátozását is bevezették. A kellemes meglepetésem ellenére elképzelni sem tudtam az elmúlt 27 évben elért eredményt.
Ha Marx felismerte volna, hogy az árak nem az érték körül ingadoznak, hanem azokat a kereslet és a kínált az értékétől függetlenül alakítja, akkor a kizsákmányolást nem a tőkéstulajdon természetévvel, hanem csak a túlnépesedéssel, a munkaerő túlkínálatával magyarázhatja.
Abból, hogy az árcentrumát az értékük jelenti, nemcsak a klasszikus közgazdaságtan, de Marx sem szabadulhatott meg, és kénytelen volt a föld- és a bányajáradék áralakító szerepét elfogadni. Nem tűnt fel neki, hogy a földesúr jövedelmét nem ugyanolyan kizsákmányolásnak tekinti, mint ahogyan a profitot a tőkés tulajdonviszonnyal magyarázta. Ahogyan a földesúr jövedelme a földhiányból, a bányatulajdonos jövedelme az ásványok hiányából fakadt. Erre a két járadékra, ami a tőkés osztálytársadalom előtt is árelem volt, nem állította, hogy a tulajdonviszonyból fakad, a tőkés kizsákmányolást mégsem a tőkehiánnyal, hanem a tőkés tulajdonformával magyarázta. Pedig a profit ugyanúgy a tőkehiányból származik, ahogyan a föld- és a bányajáradék is a termőföld és az ásványi kincsek hiányának a szükségszerű következménye.
Marx másik elméleti tévedése pedig a munkaerő árujellegének a figyelmen kívül hagyása volt. Forradalmár buzgalma nem engedte meg, hogy a munkaerő kizsákmányolását a túlkínálatával magyarázza. A tőkések kizsákmányolását nem tőkések politikai hatalmának felszámolásával, hanem a munkaerő túlkínálatával lehet megszűntetni. Ha Marx tudomásul vette volna, hogy a munkaerő ára csak akkor emelkedhet, ha megszűnik a túlkínálata, nem forradalmár lesz, hanem demográfus. Ezzel szemben a munkaerő jobb megfizetését a munkások politikai hatalmának biztosításával akarta megteremteni.
Arra sem gondolt, hogy a jobban megfizetett munkás tovább él, és több gyermeket nevel, akik nagyobb munkaerő kínálatot teremtenek, az pedig a munkaerő árának csökkenését fogja okozni. Ha a munkaerő áru, az ára a keresletéhez viszonyított kínálatának a nagyságától függ. A munkaerő csak addig lesz kizsákmányolva, amíg többen vannak, mint amennyi munkaerőre a vállalkozásoknak szükségük van.
A példátlan nagyra nőtt bányajáradék oka. 1990 után a kínai iparosítás a nyersanyagok olyan óriási keresletét támasztotta, ami példátlan áremelkedését okozott. Ez a világgazdaság történelmében páratlan bányajáradékot eredményezett. Ahogyan befejeződött a kínai iparfejlesztés kezdeti, nyersanyag igényes szakasza, és nőtt a drága ára miatt nőtt a nyersanyagokkal való takarékosság, csökkentek a nyersanyagok árai, ezzel a bányajáradékok harmadára zuhantak.
Mivel nem történhet a világgazdaság történelmében a kínaihoz hasonló iparosítás, a takarékosabb felhasználás pedig megállíthatatlanul folytatódik, a magas bányajáradék a belátható jövőben nem térhet vissza.
Még egy másik, bizonyítékokat is szolgáltat a kínai reform.
A munkaképes lakosság csökkenésének köszönhetően nem csak a kínai dollár milliárdosok sokasodtak meg, hanem a világtörténelem legnagyobb nyomorcsökkenése is ott történt. A Világbank felmérése szerint, az elmúlt negyedszázadban megszűnt Kínában a mély nyomor. 1990-ben 650 millió kínainak volt 1.9 dollár alatt a napi jövedelme. Mára ennek 90 százaléka megszűnt. Ez azt jelenti, hogy a Kínai reform során nemcsak a dollármilliárdosok száma nőtt meg negyedével, de 600 millió kínai 90 százaléka is kiemelkedhetett a mély szegénységből. Az utóbbi azt jelenti, hogy az emberiségen belül a nagyon szegényeknek nemcsak az aránya, de a száma is felére csökkent.
Sok mindent el tudtam képzelni, de azt nem, hogy a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően csökken a nagyon szegények aránya is. Még inkább meglepődtem azon, hogy ez a nagyon gazdagok gyors növekedésével párhuzamosan történt meg.
Közel száz éve nem volt közgazdaságtani műnek akkora tudományos sikere, mint Pikettynek, a francia akadémikusnak. Aki a művében azon háborog, hogy egyre nő a vagyonok differenciálódása. Ez tény, de azt nem veszi tudomásul, hogy a vagyon differenciálódással párhuzamosan csökken a nagyon szegényeknek az aránya. Piketty könyvéből éppen az ellenkezőjét vontam le, mint amit bizonyítani akart. Az egyre differenciálódottabb vagyon ugyanis hatékonyabban működik, mint a kevésbé differenciált, és ennek következtében egyre gazdagabb a társadalom. A gazdag társadalomban nemcsak a nagyon gazdagoknak, de a nagyon szegényeknek is több jut. Piketty könyvénél jobb antimarxista művel még nem találkoztam. Marx a jövedelmeket akarta a szegények érdekében egyenlőbb an elosztani. Az fel sem merült nála, hogy a társadalom érdeke nem az elosztás egyenlőbbé tétele, hanem a vagyon olyan elosztása, ami a legnagyobb értéktermelést biztosítja. Ha ez az egyre differenciáltabb vagyonelosztás mellett történik meg, akkor a differenciáltabb vagyonelosztás a szegényeknek is érdeke.
Az bennem fel sem merült, hogy ennek a legjobb bizonyítását az 1990-es kínai reform sikere bizonyítja. Az adott még a fejlett tőkésállamoknál is nagyobb lehetőséget arra, hogy a legügyesebbek dollármilliárdosok lehessenek. A példátlan meggazdagodási lehetőség teremtett annyi többletjövedelmet, amiből nemcsak a bérek emelkedtek példátlanul gyorsan, de egy milliárdosra 700 ezer nagyon szegény jövedelme is nagyon gyorsan növekedhetett.
Nemcsak Marx és tanítványai akarták megváltani a szegényeket segíteni a minél egyenlőbb elosztással, de Piketty is. Általában, a jámborok egyenlőbb elosztást követlenek, az élet ezzel szemben azt bizonyítja, hogy a szegények érdekét is az szolgálja a leginkább, ami a megtermelt javakat egyenlőbben kell elosztani, hanem a vagyon működtetését kell azokra bízni, akik a minél jobb hatékonyságot biztosítják. A szegénységet nem az elosztással, hanem a vagyon minél jobb működtetésével kell felszámolni. Ezt Kína 1990 óta megmutatja.
Tudomásul kell venni, hogy az áruk árát csak a kereslet és kínálat képes a társadalom érekének megfelelően alakítani. Nem kell az áruk, nem a tulajdonosi jövedelmek differenciáltságával, nem a járadékkal, nem a profittal kell foglalkozni, mivel azok sem a tulajdon formájától, hanem az áruk keresletétől és a kínálatának arányától függnek.
A társadalmak versenyképességének három feltétele van.
Mennyire puritán viselkedésű a lakosság.
A gazdaság iránytűje a piacon kialakult kereslet kielégítése legyen.

A népesség számának az ingadozása néhány ezreléken belül maradjon.

Az államalkotás indokoltsága

Kopátsy Sándor                EH                    2017 10 28

Az államalkotás indokoltsága

A közelmúltban felpergett a katalánok önállóságának a kérdése. Pár napja pedig a két legfejlettebb észak-olasz tartományban szavaztak a nagyobb önállóságra. Előtte a Brexit vetette fel Skócia önállóságát. Folytatódik a szuverén államokra osztódás, amit az első világháború során az Egyesült Államok elnöke, Wilson vetett fel azzal, hogy minden népnek joga van arra, hogy szuverén állama legyen. Ez érvényesült követő párizsi békeszerződésekben.
A 18. század végétől kezdve a politikai modernizáció Észak-Amerikából jött. Az első, máig is időálló alkotmány az Amerikai Egyesült Államoké volt. Az európai fejedelmek egyre nagyobb birodalom megszerzésére törekedtek, számukra a nemzeti államok szuverenitása tabu téma volt. Még az első világháború is terjeszkedési célokkal indult. Szerencsére, az európai hatalmak közti háború azzal dőlt el, hogy az Egyesült Államok beavatkozott. Méghozzá azzal a céllal, hogy jobban érvényesüljön a népek egyenjogúsága, minden jelentős etnikumnak önálló állama legyen, és még a gyarmatok is szuverén államok legyenek.
Wilson törekvését csak részben valósíthatta meg, de a Habsburgok Osztrák Magyar Monarchiája és az oszmán Szultán még heterogénebb birodalma elemeire esett szét.
Ezt a folyamatot azzal magyarázom, hogy minél fejlettebbek a társadalmak, annál inkább érdekükben áll, hogy szuverén állammá váljon minden olyan etnikum, amelyiknek a kultúrája és gazdasági fejlettsége eltér attól az államétól, aminek része.
Ennek a megérett folyamatnak volt része az első világháború után Magyarország feldarabolás is, amit a magyar etnikum máig durva sérelmének tekint. Még a nyoma sem látszik annak, hogy a magyarság megértené, hogy nemcsak Ausztria, Csehország megérett arra, hogy önálló államként éljen, de indokoltnak látszott az is, hogy a szlovákok az etnikai tekintetben rokon csehekkel közös államban éljenek. Indokolt lett volna az is, ha az Erdélyi Fejedelemség közép-európai Svájcé válik, ha visszatér arra az útra, amin az oszmán hódoltság idején elindult. Ezt a lehetőséget mi, magyarok játszottuk el a Szabadságharcban Erdély bekebelezésébe, az ott élő etnikumok véleményének figyelmen kívül hagyásával.
Ennek ellenére sem a magyar kormányok, sem közvélemény máig sem veszi tudomásul, hogy a Kárpát Medence egésze egyetlen nép állama nem maradhatott. A horvátoknak, szerbeknek, a szlovákoknak és az erdélyi etnikumoknak joguk volt a szuverén állammá válásnak.
Azzal a problémával, hogy az egynyelvű etnikumok is tartozhatnak két olyan eltérő kultúrával, ami indokolttá tenné, hogy külön államban éljenek. Ezzel akkor szembesültem, amikor az 1960-as években, hat hónapon keresztül Olaszországban élhettem. Az olaszul beszélők 150 éve egy országban élnek, de két nagyon eltérő kultúrájúak. Az ország nehézségei abból származnak, hogy a társadalmi felépítményük közös, egyik kultúrának sem megfelelő, mert kompromisszumos. Ez csak mára vált felismertté. Főleg az északi, fejlett tartományok lakossága érzi ennek a hátrányát. Egyre erősebb lett az északi tartományok nagyobb függetlenségének támogatottsága. Ezek ugyan nem akarnak elszakadni, de nagyobb önállóságot követelnek. Azonban nem csak az állam, de a kevésbé fejlett régiók is tiltakoznak az elszakadási törekvések ellen. Minden állam sokkal inkább nagyobb, mint kisebb akar lenni, annak ellenére, hogy a kulturális és gazdasági homogenitás mindkét fel számára több előny, mint hátrány lenne.
Arra, hogy minden etnikum érdeke az lenne, hogy kulturálisan homogén államban élhet, jó tíz éve az ENSZ tagjainak rangsora hívta fel a figyelmemet. Kezdettől fogva irritált, amikor az országuk nagyságát a lakosságuk számával, illetve a nemzeti jövedelmük nagyságával mérik. Ez addig volt elfogadható, amíg az országok fejlettsége közti különbségek viszonylag kicsik voltak. A történészek figyelmen kívül hagyják, hogy mikor melyik államban mekkora volt az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor. Ennek egy komplex mutatóját látom az átalagos testmagasság. Nem is annyira a testmagasággal, hanem annak változásával lehet a társadalmi fejlődést mérni. Ráadásul, a csontmaradványokból megbízhatóan lehet megállapítani, hogy hol, hogyan alakult a testmagasság mérése. Az is egyértelmű, hogy az osztályok közti jövedelemkülönbségeket is jól méri a testmagasság. Gyermekkorom Magyarországában az arisztokrácia húsz centivel az átlagnál magasabb volt. A legalacsonyabbak a kubikusok voltak. Ennek ellenére, ezt a mutatót a történészek nem használják.
Szinte csak a közelmúltban láttam egy olyan statisztikát, ami Európa országainak fejlettségégét vetette össze Kína tartományaiéval. Sokat tanultam belőle. Ennek ellenére a statisztikusok továbbra is az országok nemzeti jövedelmét vetik össze. Ezért fogadtam örömmel, amikor az ENSZ bevezette, hogy a tagállamai gazdasági fejlettségét három egy laksora vetített mutató eredőjével méri. A három mutató az egy laksora jutó jövedelem, fogyasztási áron, a várható életkor és az iskolázottság átlaga. Ezek alapján a tíz legfejlettebb tagállam sorrendben: Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Finnország, Új-Zéland, Ausztrália, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. A közvélemény számára is meglepő, hogy Nagy Britannia, Németország és Japán nincs az első tízen. A hat európai leggazdagabb társadalom országa viszonylag kicsi, de kulturálisan homogének.
Itt jegyzem meg, hogy mit kell érteni a kulturálisan homogén alatt. Svájc a legjobb példa. Ennek a kis országnak a lakossága három nyelven beszél, két keresztény vallásra oszlik, de viselkedése homogén. Ezt nemcsak Svájcra, de az alpi népek egészére is el lehet mondani. Lehetnek germánok, franciák olaszok vagy szlávok, közös az életvitelük, megférnek egymással.
Ezzel szemben az északi olaszok lehetnének svájciak, a déliek pedig akár melyik mediterrán nép déli felén lakókkal egyformán viselkednek. Olaszország északi és déli felén élők között a különbség azonban sokkal nagyobb, mint a csehek és a szlovákok között. Az utóbbiak mégsem fértek meg a közös országukban.
Az ipari forradalom és a vasúthálózat kiépítése után általános volt a vélemény, hogy a közös nyelv jó alapja a közös államnak. Így lett Olaszország az olaszul beszélők közös országa. Ezen az alapon akarta Hitler a 20. század közepén az összes germán nép közös birodalmát. A germánok között ugyan sokkal kisebb a különbség, mint az olaszok között, mégis szétváltak. A közös államiságot az érintett germánok ugyan nem bánták, de amikor történelmi okokból Ausztria újra önálló lett, az osztrákok nem erőltetik az egyesülést Németországgal, pedig sokkal közelebb vannak a bajorokhoz, mint a kelet-németek a nyugat-németekhez.
Ausztráliában, a 80-as években még azt láttam, hogy a balkáni népek összefognak az idegen országban, de tíz évvel később otthon ölték egymást. A viszonylag példás kisebbségi politikát folytató, kommunista Jugoszlávia nemcsak szétesett, de kegyetlenül ölték egymást.

Nagyon keveset foglalkozunk azzal, ami Amerikában történt. Az őslakosság óriási többsége a mai Mexikó északi határától délre élt. Ezek térségét a spanyol és portugál kincskeresők és térítők vették az uralmuk alá, és spanyolul illetve portugálul beszélő gyarmatokat alapítottak, ezek latin-amerikai államok lettek. Ezzel szemben a mai Mexikótól északra, ahol négy évszakos klíma van, a szegény parasztok földet foglaltak, amit parasztokként műveltek. Ebben a térségben családi parasztgazdaságok jelentették az első megélhetést. A közigazgatás és a nyelve az angol lett. Itt két óriás, angol állam, az Egyesült Államok és Kanada lett.
Amerika nyolcszor nagyobb területén egyértelművé vált, amit Max Weber Európában csak a 20. század elején ismert fel, hogy a jelenkor tudományára és technikájára másokénál hatékonyabb felépítményt csak a protestáns viselkedésű népek építhetnek. Ma a két észak-amerikai állam a világ tíz legfejlettebb országa közé emelkedett, ahol az egy főre jutó jövedelem négyszer magasabb lett, mint a latin-amerikai országokban. Az Egyesült Államok pedig a világtörténelemben példátlan szuperhatalommá vált. Az, hogy a másik két óceánokon túli protestáns gyarmat, Ausztrália és Új-Zéland is ilyen sikeres lett, bizonyítja a tény, hogy az első tíz között vannak.
Nyoma sem található annak, hogy valaki felismerte volna mi fog történni mára, hogy a 20. század végén a tíz legfejlettebb állam között lesz a négy angol gyarmatból lett ország, és ezek lakossága ötször több mint a hat legfejlettebb európai lakosságé. A Nyugat súlypontja már nem Európa nyugati fele, hanem a négy volt angol gyarmat utódállama.
Az európai latin államok viszonylagosan kevésbé gyenge teljesítményét magyarázza egyrészt Franciaország jobb teljesítménye, másrészt a puritánokkal közös térségük. Az egyik fő devizabevételük a gazdagabb északi szomszédjaik turizmusa, majd az EU-ból folyó támogatásuk.
A leírtakból is egyértelmű, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan alépítmény hozott létre, aminek a legfontosabb alapja a lakosság viselkedési kultúrája.
Az alépítmény fontosságából következik az, hogy hatékony felépítménye csak az olyan államoknak lehet, amelyek lakosságát a puritanizmus jellemzi. Az olyan ország pedig eleve viszonylagos hátrányban van, amelyikben a lakosság jelentős hányada nem puritán. Ennek bizonyítása a tény, hogy a tíz legfejlettebb társadalmú állam között az utolsó az Egyesült Államok azért, mert a lakosságában viszonylag jelentős latin és afrikai etnikumú él.

Fontos a lakosság viselkedésének a homogénsége.

Mivel a kor tudományát és technikáját csak a puritán viselkedésű lakosság képes másoknál hatékonyabban működtetni, eleve hátrányt jelent, ha a lakosság jelentős hányada nem puritán módon viselkedik.
A tíz legfejlettebb hat európai állam kicsi és a lakossága egyértelműen puritán módon él, viselkedik, ezért ezek eleve előnyben vannak. A négy óceánokon túli angolszász ország lakossága ugyan vegyes kultúrájú, de ebben a nehezen beilleszkedők aránya nagyon különböző. Közös előnyük, hogy viszonylag alacsony az életterük kihasználtsága, vagyis alulnépesedettek. Ezért abban a kellemes helyzetben vannak, hogy vonzzák a bevándorolni akarókat, és válogathatnak köztük. A befogadás lehetőségükkel mind a négy ország a kor elvárásihoz bölcsen alkalmazkodva él. Márpedig a jelenkor fontos előnye, hogy bőven jelentkeznek a bevándorolni akarók. Százszor többen akarnak a gazdagabb országokba települni, mint amennyi befogadására azok képesek. Ezért az örömmel jönni akarók legjobb egyetlen százalékát lehet kiszelektálni.
Ebben a tekintetben Nyugat-Európa van nehéz helyzetben. A gazdag országokba sokan akarnak jönni, a szegényebbekbe pedig senki. Csak a gazdag országok vonzzák a bevándorlókat, de még azok nyelvét nagyon kevesen tudják. Ráadásul az EU országai között nincsenek lezárt határok, a bevándorlók tehát oda költöznek, ahova akarnak. Márpedig a számukra várható munkaalkalom és jövedelem egy az öt arányban tér el.
A történelmi materializmus fő szabályai.
Csak az a felépítmény lehet hatékony, amelyik az alépítményhez igazodó. Ezért csak az olyan társadalmaknak lehet hatékony a felépítményük, amelyek alépítménye homogén. A homogénség elsősorban a lakosság viselkedési kultúrájára vonatkozik.
Ez lett volna a magyar történelem megértésének is az iránytűje. Magyarország lakossága soha nem volt homogén. Sőt a Kárpát Medence mindig Európa legheterogénebb térsége volt. Ez szinte minden értelemben igaz. A lakosság nyelveinek száma tíz körül volt. Vallási tekintetben mind a három kereszténység jelen volt. Az etnikumok egy laksora jutó jövedelmében is példátlan nagyok voltak a különbségek. Ezzel nemcsak a magyar politikai vezetés, de még a történészek sem foglalkoznak. Pedig ezek az adottságot eleve kizárták, hogy Magyarország a nyugat-európai puritán társadalmakhoz felzárkózhasson.
Azt a materialista társadalomtudományok sem hangsúlyozták, hogy hatékony felépítménye csak a homogén társadalmaknak lehet. Pedig ebből következik, hogy a vegyes kultúrájú országok felépítménye vagy kompromisszumos, vagy csak az uralkodó osztályhoz igazított lehet.
A Trianon utáni Magyarország lett végre nemzeti állam. A magyar államalkotó etnikumnál elmaradottabb etnikum csak a rutének és a románok, valamint viszonylag kisszámú cigányság volt. Ugyanakkor két etnikum előttünk járt, nagyon a zsidó és jelentősen a germán. Mindkettőt tört részére zsugorítottuk. Ez a tatárjárásnál és a török hódoltságnál sokkal nagyobb kárt okozott, és a hiányuk évszázadokig érezhető marad.
Minden ország társadalmának árt, ha a fejletteket üldözi, és használ, ha az elmaradottak elszakadása megtörténik. Ezen az alapon kellene Trianont értékelni.
Először lettünk nemzeti állam, a lakosság szinte egésze, a nem magyarok is beszéltek magyarul.
Először volt magyarul beszélő, és magyarnak lenni akaró polgárságunk. Egészen a kiegyezésig az országban polgárok szinte csak a szászok voltak, de azok nem akartak magyarosodni, őrizték az izoláltságukat. A vasúthálózat kiépülése azonban megtízszerezte a kereskedelem, ezzel a polgárrá válás lehetőségeit. Ezzel a lehetőséggel azonban nemcsak az arisztokrácia, de a nemesség szerepét átvevő úri középosztály sem élt. Az országban élő zsidóság annál inkább. Egyik generációból a másikra a gettókban élő zsidóság tőkés polgárrá emelkedett. Ugyan senki nem készített erről felméréseket, de a kiegyezés és Trianon között a gettósodott zsidóság az ország lakosságának hat százaléka példátlanul gazdagodó polgársága lett.
Az ország lendületes fejlődését megtörte azonban a Trianoni Szerződés. Az arisztokrácia és az úri középosztály a háború vesztésért a magyar zsidósságot tette felelőssé, és az első törvények között meghozta a zsidóság magasabb képzésben való részvételét korlátozó első zsidótörvényt. Az antiszemitizmus a második világháború kitöréséig egyre durvább módon korlátozta a szidóság részvételét a gazdasági életben. A háború alatt a vidéken élő zsidóságot kényszermunka címé, de ténylegesen megsemmisítésre átadtuk a náciknak. A zsidóság másik felét pedig a Budapesti gettóban mentette meg a nácik háború vesztése.

Mennyi szuverén ország léte indokolt.

A szuverén országgá válás indokolt minden több milliós etnikumnak, amelyiknek a kultúrája és fejlettségi szintje jelentősen különbözik az országétól és területileg elhatárolódhatóan él.
Erre békés körülmények között, a második világháború óta Kelet-Ázsiában Szingapúr az egyedüli példa. A háborút követő kelet-ázsiai békeszerződés Malajziához csatolta a korábbi Angol koronagyarmatot, Szingapúrt. Ott azonban kezdettől fogva jellemző volt a kínaiak korlátozása. Ezért Szingapúr kínai polgármestere kezdeményezte a város önállóságát. Ez viszonylag békésen meg is történt. Utána a szigorúan egy párti, de erősen liberális gazdaságú város világsiker lett. Hong-Kong ugyancsak brit koronagyarmat volt, amit kénytelen volt korlátozott, de garantált autonómiával visszaadni a sikeres Kínai Birodalomnak. Ezzel a világ legnagyobb kikötője lehetett.
Európában nem változást a Szovjetunió szétesése jelentett. Tucatnyi tagország vált önállóvá. Sikeresnek csak a balti államok önállósága bizonyult. De ez elkerülhetetlen volt, mert nagyon eltérő kultúrákat tartott össze. Ezzel párhuzamosan Csehszlovákia kettévált, mindkét ország nem is gondol az újraegyesülésre. Jugoszlávia véres belső háborúkban esett szét alig életképes etnikumaira. Európa nyugati felére a német újraegyesülés volt a legjelentősebb, de az ország nyugati, gazdagabb felének példátlan támogatása ellenére nem váltak eléggé az együttélésre.

Éppen a jelent azt bizonyítja, hogy Skócia, Katalónia és Észak-Olaszország legalább nagyobb autonómiát akar. Jelenleg Katalónia okoz válságot. A spanyol kormány az alkotmányra hivatkozik. A függetlenégre érett népek önállóságát az érintett ország alkotmányára nem szabad hivatkozni. Az alkotmány nem tilthatja meg az önrendelkezést, legfeljebb rendezi annak a végrehajtási feltételeit. 

A háztartás forradalma

Kopátsy Sándor          EH                   2017 11 03

A háztartás forradalma

A társadalomtudomány mivel a tőkés osztálytársadalom fénykorában született, figyelmen kívül hagyta a háztartásban végzett munkát, annak ellenére, hogy ez az életkörülmények megteremtésében ugyan folyamatosan csökkent, de továbbra is jelentős súllyal szerepelt még az ipari forradalom korában is. Ezért tartottam a malomipart ebben az irányban tett jelentős lépésnek. Felmértem, hogy a megtermelt és kicsépelt búza termelése nem igényelt annyi munkát, mint a maguk megtörése, a megtört anyag szétszitálása, a kenyér elkészítése, megsütése. A gabonából kenyér készítésének egyik nehéz munkafolyamata volt a magok megtörése, és annak szétszitálása. Ezért tartottam a nők számára forradalmi technikai változásnak, amikor a gabonából lisztek őrlése kikerült a háztartásból, és önálló iparrá vált.
Harminc éve foglalkoztat a probléma, hogy Amerika és Óceánia felfedezése és benépesítése mellett a legnagyobb szerepet a kapásnövények megjelenése okozta. A kapás növények indították el a nők gazdasági szerepnek folytonos növekedését.
Európa északi fele számára a burgonyatermelés jelentette a nők számára a felemelkedésük felgyorsulását. Ez jelentette az első lépését a nők szerepe növekedése felé vezető úton.
A klímaváltozás előtt a kapás növények termelése már több ezer éve jelen volt, mint a nők házkörüli kiegészítő élelmiszer termelése. Ezt követte a szántóföldi öntözéses gabona, azaz rizs és búzatermelése, amiben a nők szerepe fontos maradt. Ők palántáztak, az aratásban, a kicsépelésben is részt vettek. Ehhez viszonyítva az első évezred végén Európában megjelenő, a természetes csapadékra épült gabonatermelésben lényegesen csökkent a nők szerepe. Abban, egészen az aratásig, jelen sem voltak. A kicsépelt gabonának élelem számára való hasznosítása ugyan a nők feladata maradt, de ezt figyelembe sem vett háztartási munkának minősítette a közgazdaságtan.
Ahogy említgettem, a nőktől átvett első feladat az volt, hogy az őrlést átvették a malmok, mint a férfiak feladatát jelentő ipari ágazat. Nyomát sem találtam annak, hogy a gabona őrlése milyen hatékonysági forradalmat jelentett, hogy a szél, illetve a víz erejének hasznosításával átvettek a férfiak. Ezzel a nők egyik legnagyobb munkájuktól szabadultak meg.
Közel egy évezred telt el, amíg megjelentek és általánossá vált az Amerikából hozott szántóföldi burgonya és kukorica termelése. Ezek azt jelentették, hogy a nők egyrészt részeseivé váltak a szántóföldi földművelésnek, másrészt nagyot nőtt a szántóföldi növénytermelés lakosságeltartó képessége is. Amíg a téli fagyot kibíró árpa és búza megjelenése elsősorban Európa déli felét emelte magas-kultúrát eltartó képessé, az amerikai hegyekből hozott burgonya a kontinens északi felén lendített nagyobbat.
Még az agrártörténészek sem ismerték fel annak a történelemformáló szerepét, hogy Amerikából megjelentek a kapás növények. A kukorica és a burgonya kétszer annyi kalóriaértékű táplálékot terem egységnyi földön, mint a kalászos gabonák. Ez a különbség az emberek táplálkozásában, a sertések hús és zsír, és a szárnyasok hústermelésében még nagyobb.
Ezeket a szempontokat világosabban látnánk, ha volnának olyan adatok, hogyan alakult az idők folyamán, és az éghajlattól függően, a lakosság táplálkozását biztosító munka aránya. Becslésem szerint, a trópusokon a munkák nagy többsége az élelem biztosítását szolgálta. A ruházkodás. a lakás, annak fűtése, a téli táplálkozást biztosító élelem, csak északon jelentett nagy feladatot. Ezt jól jellemzi egyik kedvenc mutatóm, az egy évre jutó jövedelem és a biztonságot garantáló vagyon aránya. Ez a mutató a meleg éghajlaton alacsony, a hidegben magas volt. Ez a két arány közti különbség csak a jelenkor fejlett társadalmaiban csökkent, mivel a nagyon megnövekedett szellemi vagyonigény, ami az éghajlattól független.
Érdeklődési körömben jelenős irányt változtatott, amikor megismerhettem az istállós tehéntartás történelemformáló szerepét. Hetven éves koromban kaptam meg egy középiskolai társam utolsó könyvét, ami a törökök kiűzése utáni száz évben négy dél-dunántúli megyében vizsgálta a tejtermelés elterjedését. Ebből kiderült, hogy a betelepült sváb családok tizede hozott magával tehenet, vagy üsző borjat. Ők ugyanis olyan urbanizált nyugat-német térségből jöttek, ahol már általános volt az lakóház telén épített istállóban tartott fejőstehén, és tejének nemcsak házi felhasználása, de a városi lakóknak eladott tej is. A megtartott tej nagyon fontos eleme volt a család élelmezésének, az eladott tej pedig rendszeres pénzbevétel biztosított az asszonyoknak. Ezért minden betelepült sváb asszonynak a legnagyobb vágya volt, hogy neki is legyen fejős tehene. Ezt felismerték a Bonyhádon lakó zsidó kereskedők, és Stájerből, a Dráva völgyön keresztül a svájci szimentáli fajtát hozták az üsző borjukat. Tíz év alatt minden sváb családnak volt istállóban tartott tehene. Ezt látva, alig tíz év késedelemmel, a szomszéd magyar és horvát faluk asszonyai is fejős tehenet tartottak.
A városok tejkerekedői megszervezték a tej begyűjtését, és ezzel minden családban az asszonyok havonta rendszeresen pénzhez jutottak. A magyar történelemben először jutottak a feleségek havi rendszeres pénzbevételhez. Ettől kedve a dohányzó férfiak az asszonytól kértek pénzt dohányra és fröccsre a kocsmában.
Legalább ilyen fontos volt az asszonyoknak, hogy könnyebbé és egészségesebbé vált a család élelmezése. A tej és a burgonya értékes táplálék volt, a disznót is csak ott lehet hizlalni, zsírról, szalonnáról gondoskodni, ahol kukorica és burgonya is van. Azt pedig csak később tudtam meg, hogy a fejfogyasztás hatására megszűnt a két legnagyobb népbetegség a korai gyermekhalandóság és az angolkór. Ahol van tej, ott könnyebb a gyerekek táplálása, és ott nincs angolkór.
Számomra érdekes volt, hogy miért hívták a magnéziumhiányból származó csontritkulást angolkórnak. Még nem találkoztam olyan orvossal sem, aki tudta volna, pedig nagyon egyértelmű. A fűben, gazdag Angliában a vidéken élők nem szenvedtek tejhiányban, a városokba költözött proletárok annál inkább. A tejben gazdag táplálkozásról tértek át a tejhiányosra. Ezért lett tipikusan angol népbetegség a gyenge csontozat. Magyarországon pedig azért, mert nem fejték a teheneket, a szilaj magyar szarvasmarha soha nem látott istállót, csak a borjának adott elég tejet.
A Kádár-kor végén pedig a hűtőszekrény elterjedése javított sokat a falusi háztartások élelmezési gondján. A lakosság számára azért volt nagy lehetőség a 70 dolláros külföldre utazás, mert hűtőszekrényt vásárolhattak. Ez pedig az értékéhez viszonyított legjobb befektetés volt. A városi középosztály már használta a jégszekrényt, amik a jegesektől vásárolt jégtáblákkal működtek. A falvak gongját ezzel azonban nem lehetett megoldani.
Az elektromos műtőszekrény volt a vidéki háziasszonyok vágya. Ez tette lehetővé, hogy a háziállatokat akkor vághassák le, amikor erre alkalmassá váltak. Ennek a baromfijak tartásában volt a legnagyobb jelentősége. Baromfit a szegény családok is tarthattak, de ezeket csak akkor lehetett levágni, amikor elfogyasztották. A hűtőszekrény azonban lehetővé tette, hogy hetekre, hónapokra lehetett tárolni a húsokat. Akkor kiszámoltam, hogy egy nagyobb családban a hűtőszekrény olyan beruházás, ami egyetlen év alatt megtérül. Az ilyen ritkaság volt a mobil telefonok előtt.
Az étkezésről történő ipari gondoskodást az üzemi étkeztetés jelentette. Arról mg nem találtam elemzést, hogy egy étkezést hány órai munkával termel meg a konyhaipar, és mennyivel a háziasszony. Pedig ez az ipari forradalom több nő munkáját takarította meg, mint a varrógép. Mivel azonban nem a szakszervezeti tagokat érinti, nem is hallottam tiltakozást miatta.
Ebbe az írásba pedig azért kezdtem, mert egy szaklap írását arról olvastam, hogy az egyik gyorsan fejlődő ágazat a családoknak kiszállított étkeztetés. Jelenleg évente a fejlett társadalmakban és a gyorsan fejlődő Kínában évente 50 millióval növekszik a házhoz szállított koszt. Nem tudok mondani másik olyan technikai változást, ami ilyen gyorsan terjedt el. Ha azt vesszem figyelembe, hogy minden család napi öt óra munkát takarít meg azzal, hogy nem otthon főznek, hanem a kosztot hozatják. Az ötórai munka megtakarítása egyórai munkavérbe kerül. Erre sem tudok hasonló példát, ami évente 50 millió családdal többet jelent.
Az is figyelemre méltó, hogy a gyors növekedést két szektor okozza.
A felső oktatási intézmények gyors térhódítása étkeztetést igényel.
A nők foglalkoztatása. A kereső nők számára egyértelmű, hogy mennyivel racionálisabb dolgozni, és pénzt keresni, mint háztartást vezetni.
Ezt a diplomás nők viszonylagos magas keresete váltja ki. Minél nagyobbak a keresetarányok, annál több racionális megoldás születik a társadalmi munkamegosztásban.


Foglalkoztatás

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 10 30

Foglalkoztatás.

A társadalmak működésének hatékonyságát merő mutatók között szerepeltetném a munkaképes lakosság foglalkoztatását is. Ehhez azonban a jelenleg használt mutatóját módosítani kell.
A 15 év felett tanulókat foglalkoztatottnak kell tekinteni. Ezek ugyanis a legfontosabb nemzeti vagyont, a szellemit gyarapítják. Azzal, hogy munkaképes korukban képzettebbek lesznek, étékesebb munkaerővé válnak. Jelenleg a 15 év felettiek szinte mindegyike tanul. Nagy társadalmi kár származna abból, ha a fiatalok 15 éves korukban befejeznék a tanulást, és munkát vállalnának. A középfokú képzettségnél megállók is hibáznak, ha képesek diplomát szerezni, de inkább elmennek munkavállalásba. A fejlett társadalmakban a korosztály közel fele egyetemen tanul tovább, és 25 éves kora után vállal munkát.
Még bonyolultabb a gyermeket vállaló nőket a szülés miatt kieső évben munkanélkülieknek tekinteni, hiszen ezzel a következő nemzedék újratermelését szolgálja.
A nem foglalkoztatott munkaképes lakosság a társadalom számára veszteség. A munkanélküliséget a klasszikus közgazdaságtan nem tekintette veszteségnek, mert a foglalkoztatás tejes költségét meg nem térítő foglalkoztatást nem tudta megoldani annak ellenére, hogy a társadalom számára az is jövedelem lenne. Az osztálytársadalmak azért fejlődtek lassan, mert a munkaerejük jelentős hányadát nem tudták hasznosítani. A népszaporulat gyorsabb volt, mint a társadalom munkahelyet növelő képessége. A tőkés munkaadók nem voltak képesek a gyenge minőségű munkaerőt úgy foglalkoztatni, hogy az számukra jövedelmező legyen. Pedig a tőkés társadalom érdeke is megkívánta, hogy az is dolgozzon, aki nem termel a munkaadója számára akkora értéket, amekkora költséggel járt a foglalkoztatása. Ez csak akkor oldható meg, ha az állam a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását támogatja. Ez azzal is megoldható, hogy az állam a bérekkel arányos elvonásokat csökkenti. Ez megoldható azzal, hogy a gyenge munkaerő bére utáni elvonást csökkeneti, vagy elengedi. Nincs ugyanis akkora kedvezmény, ami sok volna a tartós munkanélküliség által okozott társadalmi kárnál.
A magas foglalkoztatás fontos társadalmi érdek.
A magas foglalkoztatásnak szakszervezetek voltak a legnagyobb ellenségei. Azok ugyanis csak a már foglalkoztatottak érdekvédelmi szervei, érdekük a már foglalkoztatottak számára minél magasabb bért kiharcolni. Viszont figyelembe sem veszik, hogy minél magasabbak béreket harcolnak ki, annál kisebb lesz a gyenge munkaerő kereslete, annál magasabb a munkanélküliség. Nemcsak a társadalom, de a dolgozók összességének az érdeke azonban az olyan bérezés, aminél legmagasabb a foglalkoztatás. Ezt azonban csak akkor lehet elérni, ha a gyenge munkaerő a munkaadónak olyan olcsó lesz, ami érkeltté teszi azok foglalkoztatását is. A társadalomnak ugyanis az olyanok foglalkoztatása is az érdeke, akik akár a bérüknél is kevesebb értéket termelnek. Ezért olyanok foglalkoztatását is biztosítani kell, hogy a gyenge minőségű munkaerőt is érdemes legyen alkalmazni.
Jelenleg azonban az állam azt is elvárja, hogy a munkaadó ne csak a munkás bérét fizesse meg, hanem a nyugdíját, a családjának az egészségellátást is fedezze. Ezek fedezetét a munkaadóknak bérarányosan kell megfizetni. Ezzel a gyenge minőségű munkaerő olyan drága lesz, ami mellett a gyenge minőségű munkaerőt a magas ára kiszorítja a piacról. Jelenleg olyanok a foglalkoztatási feltételek, amik a munkaadó számára a veszteséget jelentenek. A társadalom érdeke azonban az, hogy gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatási költsége akkora legyen, hogy érdemes legyen foglalkoztatni. Ezt az elvárást a bolsevik rendszer sikeresen oldotta meg azzal, hogy nem a gyenge munkaerő foglalkoztatását tette olcsóvá, hanem egyrészt meghatározta a fizethető átlagbért, másészt a veszteséges vállalatokat támogatta. Az állam nem a kifizetett bérek mennyiségét, hanem az átlagbért szabályozta. Ez csak akkor tette lehetővé az igényes, jobban megfizetett munkás alkalmazását, ha ellensúlyozását az átlagbérnél olcsóbb munkaerő felvételével ellensúlyozta. Ezzel a kis értékű munkaerő számára keresletet teremtett. Gyakran egy jó mérnököt csak akkor tudott jól megfizetni, ha három olcsóbérű munkást is talált ezzel párhuzamosan.
A bolsevik rendszer összeomlását követő rendszerváltás azonban olyan politikai és gazdasági vezetést hozott, amelyek a veszteséges vállatok leállításával akarták versenyképesebbé tenni a gazdaságot. A magyar rendszerváltás olyan foglalkoztatási rendszert hozott létre, amiben az olcsó, kis értéket termelő munkaerő foglalkozatási rátája alacsonyra zuhant. A bolsevik rendszer erőltetett iparosítása a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásban megelőzött minden demokratikus osztálytársadalmat. Ezt akkor én is úgy láttam, hogy a foglalkoztatási rátánk meghaladta az optimumot, nem tudtuk a jó munkaerőt jól megfizeti, ezért azt a maximális teljesítményre ösztönözni. Ugyanakkor a gyenge minőségű munkaerő fegyelme is laza volt.
Ma úgy látom, hogy a statisztikai adatok alapján a foglalkoztatási rátánk ugyan magas volt, de a nagyon alacsony és sok kedvezményes a nyugdíjkorhatár, a sok hiányzás és a szabadság, a gyenge érdekeltség és munkafegyelem mellett, kevés volt az egy dolgozó által ledolgozott teljesítmény. Ezekkel ugyanis a fejlett tőkés társadalmakhoz viszonyítva, sereghajtók között voltunk.
A foglalkoztatási mutatók tekintetében a világelső Dél-Korea. Ott nemcsak a foglalkoztatás magas, de az évente ledolgozott órák száma 600-al meghaladta a mienket. A ténylegesen nyugdíjba menők kora pedig nálunk 58 év, náluk 71.9 év, vagyis közel ott az átlag 14 évvel tovább dolgozik. Ideje volna a foglalkoztatást azzal is mérni, hogy az országokban mekkora a munkaviszony egész idején, a munkavállalás és a nyugdíjba vonulás között ledolgozott órák száma. Ebből kiderülne, hogy a bolsevik rendszerben ugyan szinte mindenkinek volt munkája, de az egy munkás élete során ledolgozott órákban nemcsak most, de akkor is a kelet-ázsiaiak jelentősen előttünk jártak.
Azt csak a közelmúltban ismertem fel, hogy a nem puritán és alacsonyan képzett munkaerőt nem havonta, hanem hetente kellene fizetni. A háború előtt minden államban csak a tisztviselők kaptak havi fizetést, a munkások pedig hetente. A tartósan munkanélküli, leszakadt réteg, és a cigányság még ma sem érett arra, hogy havonta fizessük. A heti bért jobban beosztják, és azért jobban megdolgoznak.
Az egységes fogalakoztatási feltételek tehát csak ott lehetnek hatékonyak, ahol a munkaerő minősége és jövedelmét beosztó képessége homogén. Megint csak azt kell látni, hogy a foglalkoztatást szabályozó feltételek, az egységes felépítmény csak a homogén társadalmakban lehet hatékony.


500 éves a reformáció

Kopátsy Sándor                PV                    2017 11 01

500 éves a reformáció

Amennyire örülök, hogy először lehet a reformációt szinte nemzeti ünnepnek tekinteni, fel sem merül annak bemutatása, hogy mint jelentett a reformáció a magyar társadalom fejlődése szempontjából, minek köszönhetjük, hogy a hisztérikus Habsburg ellenreformációt túlélhette az ország. Említés sem történik arról, hogy a reformációt milyen fergeteges sikerrel fogadta a magyar társadalom az arisztokráciától a jobbágyágig. A becslésem szerint, mikor a Habsburg Monarchia császárt fogadtuk el magyar királynak, az ország lakosságának a többsége református.
Miért volt olyan népszerű a reformáció? Ezt a kérdést a történészek sem vetik fel. Elsősorban azért, mert 500 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a katolikus klérus uralma és befolyása egyáltalán lehetővé tegye, hogy tárgyilagosan beszélhessünk a reformáció szerepéről.
Én Erdei Ferencnek köszönhetem, hogy a reformátusvallás legalább másodhegedűsként egyáltalán megmaradhatott. Ő tárta fel először, amit korábban nem lehetett kimondani: A reformáció eltűnt volna, ha az ország négyötöde nem kerül oszmán hódoltság, illetve Erdély, mint provincia a szultán felügyelete alá. Ezt a tényt még a protestáns egyház vezetői is szemérmesen elhallgatják. Jó húsz éve olvastam a történelmi közlemények között, hogy Werbőczy, mint a királyi Magyarország küldötte vett részt a Német-Római Császárság Regensburgi nemzetgyűlésén, ahol megkereste Luther, aki igyekezett őt felvilágosítani. Luther is csak azért lehetett résztvevő ebben a gyülekezetben, mert a Spanyol Osztrák Habsburg császár hatalmát veszélyezteti az Oszmán Birodalom terjeszkedése. A szulán ugyan meghódította a keresztény Balkánt is, és a közép-európai Magyarországot, de ott sem térített, ahogyan Magyarországon sem. Werbőczy ezt leírta a naplójában. Öt évvel később ismét ott volt Werbőczy és most ő kereste fel Luthert. Ezt is leírta a naplójában.
A magyar történelem szempontjából olyan fontosnak tartottam Luther véleményét, hogy protestáns egyház vezetőknél érdeklődtem utána. Senki nem tudott ennek létezéséről. Jó tíz évvel később, egy értelmiségi találkozón került mellém egy barátom és a felesége, aki a Budapesti református egyházkerület könyvtárában dolgozott, és közölte, hogy ott őrzik Werbőczy naplóját és abban a két Lutherrel való találkozás is szerepel.
Ritkán használom a történelemben a mi történt volna, ha valami megtörténik. Ennek alapján vetettem fel: Hogyan alakult volna a magyar történelem, ha a szultán seregeinek sikerül Bécset is elfoglalni? Ez a kérdés azért izgatott, mert öreg koromban tudatosult meg bennem, az alföldi városok önkormányzataiban a parasztpolgárosodás jelentősége. Ebből pedig az következett, hogy a magyar társdalom végzetes polgárhiányosságát először az Oszmán Hódoltságban törtük meg a városok és községek önkormányzataival. A parasztpolgárok ugyan nem lettek az országos politika szereplői, de a maguk lakóhelyén független polgárok lettek. Függetlenek abban is, hogy protestánsok maradhattak. Ennek szimbóluma, hogy Debrecen a magyarországi kálvinisták Rómája lehetett.
Ezért kellett volna a reformáció ünnepén azt is hangsúlyozni, hogy azt a nemzeti ünneplést az oszmán megszállásnak is köszönhetjük.
Van azonban egy ennél is nagyobb panaszom. Azt ugyan most is hangsúlyozták, hogy a reformáció mennyivel szabadabb, modernebb vallás, de ennek a tényekkel való alátámasztása hiányzott. Számomra a keresztény egyházak közti különbséget nem mérik, pedig lehetne. Ez ugyanis könnyebb volt a szovjet megszállás előtt, amíg a vallási hovatartozást nyilván tartották. Egyértelmű volt, hogy a leggazdagabbak, a legiskolázottabbak a nem is keresztények, a zsidók voltak. A keresztények között a lutheránusok és a kálvinisták voltak az elsők. A lutheránusok ezt a germán etnikumúaknak, a kálvinisták az egykézésüknek köszönhették. A római katolikusok csak a görög-keletieket és az ortodoxokat előzték meg. Ma is ez lenne a sorrend, ha mérni lehetne.
Jelenleg a fenti sorrendet az országok társadalmi fejlettsége bizonyítja.
Nem véletlen, hogy a múlt század küszöbén Max Weber még a puritánok helyett, protestánsokat tekintette a többi kereszténynél alkalmasabbnak arra, hogy a másik keresztényeknél gazdagabbak legyenek. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az ENSZ európai tagjai között az első tíz ország lakossága vagy protestáns, vagy ugyan katolikus, de protestáns módon élő. Ezt a tényt minden vallási dogmánál fontosabbnak tartom. Ezért a reformáció 500 éves ünnepén minden vallásra vonatozó összevetésnél fontosabbnak tartom, hogy hol, mekkora az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, hány éve végeztek az iskolában. Ebben egyértelmű tény, hogy a négy legfejlettebb társadalmú ország Norvégia, Dánia, Svédország és Finnország. Ezt azzal is indokolnám, hogy Krisztus példamutatását ebben a négy országban valósítják meg a leginkább következetesen.

Ha az isten irányítja a népek, azon belül az egyedek sorsát, akkor az a nép, az a vallás tetszik jobban az istennek, amelyik jobban él.