2017. december 9., szombat

Kínai és az európai rendszerváltás

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 11 29

Kínai és az európai rendszerváltás

1990-re a Nyugat úgy emlékszik, hogy összeomlott az európai marxizmus. Az fel sem merül, hogy ugyanebben az évben Kína a világtörténelem legnagyobb sikerébe kezdett. Az első annak eldöntése, melyik eseménynek van nagyobb jelentősége. A bolsevik, azaz a kelet-európai marxizmus hidegháború utáni összeomlásának egyszerű magyarázata van: A Szovjetunió az Egyesült Államokkal versenyzett a katonai szuperhatalomért. Ez is olyan verseny volt, amit csak elveszíteni lehetett. De még ennek is az volt az elsődleges oka, hogy az Egyesült Államok puritán polgári társadalom volt, a Szovjetunió pedig nem puritán és nem polgári társadalom.
Ezt már Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a jelenkor társadalmi felépítményeit csak a puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. A társadalmi siker elsődleges feltétele azonban Kelet-Európában eleve hiányzott. Ez mégsem jelentette azt, hogy a bolsevik rendszernek nem voltak jelentős előnyei. Ezekben a kelet-európai és balkáni utódállamokban a polgári demokrácia még úgy sem működik, mint ahogyan a bolsevik rendszer működött. Azt nem lecserélni, hanem piacosítani kellett volna úgy, ahogyan Kínában történt, és leállítani az elviselhetetlen terhet jelentő fegyverkezést.
Máig nem írta le senki, hogy a Szovjetuniót, vagy annak csatlósait nem akarták a tőkés demokráciák fegyveresen megsemmisíteni, legfeljebb Nyugat-Németország szerette volna magához csatolni Kelet-Németországot. Valamint Csehország, Észtország és Szlovénia állt volna át a demokratikus felépítményű táborba.
Ez sem jelentette volna azt, hogy kínai mértékben sikeresek lesznek a kelet- és közép-európai országok, de lényegesen jobban.
Ne higgye senki, hogy Lengyelország, Szlovákia, Magyarország és Horvátország közelebb lenne a puritán Nyugathoz, ha azokat nem a bolsevik Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok szállta volna meg. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy a jelenlegi állapotunk reménytelibb lenne, ha nem kerülünk a Szovjetunió felügyelete alá.
Még egyetlen magyar történésznek nem jutott eszébe, hogy megvizsgálja, mint nyertünk azzal, hogy az első világháború után a győztes demokráciák diktálták a békét, és hagyták megtörténni, hogy Magyarország fél-feudális társadalmat rendezhetett be magának. A Horthy rendszer nem előre, hanem hátrafelé lépett. A kiegyezés és az első világháború elveszése közötti fél évszázad ezer éves történelmünknek egyetlen olyan szakasza volt, amikor közelebb kerültünk a fejlett Nyugathoz, mint ezer éves történelmünk során valaha.
A magyar közvélemény nagy többsége még ma is csak az ország területe kétharmadának elvesztését látja. Az még senkinek sem jutott eszébe, hogy Trianon előtt kisebbségben éltünk az országban, Trianon után azonban nemzeti állam lettünk. Az ezer éves Magyarországban a lakosság fele nem magyar volt, Trianon után pedig 90 százalékban magyarok országa lettünk. Korábban az ország lakosságának felét, a kisebbségeket vagy gyűlöltük, vagy emberszámba sem vettük.
Száz évvel Trianon után sem jutott eszébe egyetlen magyar történésznek, hogy milyen lehetőségünk nyílt meg azzal, hogy végre nemzeti állam lettünk. Szinte egyetlen kisebbségünk maradt, a svábság. Akik többsége még a mezőgazdaságban akart megélni. A svábokból, akik már az úri középosztályba léptek, már elmagyarosodtak. A magyar társadalom motorja pedig a zsidó polgárság volt, az első magyarul beszélő, örömmel magyarrá levő polgársága volt.
A magyar társadalom legnagyobb gyengesége a magyarul beszélő polgárság hiánya volt. Ezt a hiányt először számolta fel a Magyarországon elő, mintegy 6 százalékos zsidóság, aminek négyötöde a trianoni ország területén, kétötöde pedig a főváros vonzáskörzetében élt. Ez a zsidóság nemcsak polgár, hanem a nyugat-európai értelemben vett polgár volt.
Európának az első világháborút megelőző fél évszázadban a legnagyobb esemény a szinte a társadalmakon kívül, gettókban élő zsidóság példátlan sikerű polgárrá válása volt. Ez a kontinens keleti felén, ahol krónikus betegség a polgárok hiánya volt. Ez leginkább jellemző Lengyelországon és Magyarországon volt. Az ortodox keresztény és nagycsaládos kelet-európai balkáni népek annyira alkalmatlanok voltak a polgárosodásra, hogy a közöttük élő zsidóság képtelen volt a polgárosodásra. Tőlünk nyugatra pedig eleve volt elegendő polgár, a zsidóság is eleve az volt. Ezért a két kultúra között élő Lengyelország és Magyarország volt az a közép, amiben példátlanul gyorsan polgárrá válhatott az eddig gettókban élő zsidóság.
Történészeink sem hangsúlyozzák, hogy a kiegyezés és az első világháború között, Budapest és vonzásterülete volt az európai zsidóság legdinamikusabb centruma. Ennek a zsidóságnak köszönhetjük, hogy Budapest és vonzáskörzete lett a legnagyobb társadalmi és gazdasági siker térsége. Ezért kínálkozott Trianon után történelmükben az egyetlen alkalom arra, hogy a harmadnyi területű, nagy többségében magyarok és elmagyarosodni akaró zsidó polgárok gyorsan fejlődő, először a Nyugathoz felzárkózni képes ország. Ez az ezer éven keresztül mindig reménytelen felzárkózás akkor sikerülhetett volna, ha a lelkesen elmagyarosodott zsidóság maradhatott volna a magyar társadalom élcsapata.
E helyett Szegeden a magyar arisztokrácia összefogott a nemesség szerepét átvevő úri középosztállyal arra, hogy megszabadulnak a zsidó polgárságtól, ezzel újra a magyar társadalom vezetői lehetnek. Ez sikerült is, mert a magyar közvélemény elhitte, hogy Trianon nem lehetőséget biztosított arra, hogy végre nagy magyar többségű nemzeti államunk lehessen. Elfogadták az a politikai stratégiát, hogy minden más megelőző célunk a Trianon előtti ország területének visszaállítása, és a zsidóságtól való megszabadulás. Tejes revizionizmus és a zsidóság befolyásának felszámolása. Tehát a Horthy rendszer fő célja a szeges ellenkezője volt annak, ami sikert hozhatott volna.
Azt ugyan elfogadták a népiek, hogy nem területi revízióra van szükség, hanem gyökeres földreformra. Az ugyan senki nem látta meg, hogy a gyökeres földreform csak akkor jelenthet társadalmi sikert, ha a falvak lakosságának nagy többségét kivonjuk a mezőgazdaságból, és gyökeres iparosítást, urbanizációt hajtunk végre. Alapvető tévedés volt azt hinni, hogy a földreform megnyitja az utat a falvak lakosságának a gazdagodása felé. Nem volt semmi reális alapja annak, hogy a sok törpebirtok eredményesebb gazdaságot jelenthet a falvak népének meggazdagodása felé. Sajnos, ennek csak az volt az áldásos következménye, hogy az arisztokrácia és a katolikus egyház elvesztette a vagyonát, ezzel a már régen indoktalan politikai és gazdasági befolyását.
Életem egyik legnagyobb élménye ugyan az volt, amikor négy faluban, földosztóként, átélhettem, mit érzetek a földnélküli parasztok, amikor cövekkel jelölhették meg a földjük határát. Pedig egyértelmű volt, hogy a néhány hold, ami neki is jutott, legfeljebb a mindennapi kenyeret biztosíthatja, a jobban éléshez azonban kevés lesz. Ez az élmény döbbentett rá, hogy a falvakban többször annyi ember a földből akar megélni, amennyi akkora föld szükséges ahhoz, hogy elvárható módon meg lehessen abból élni. Már a földosztás során felismertem, hogy legfeljebb minden ötödik juttatott kerülhet olyan helyzetbe, hogy egypár lovat tarthasson. Tized annyinak juthatna akkor föld, mint egy dán, és huszad annyinak, mint egy amerikai farmernek.
Ez a felismerés vezetett oda, hogy a falusi lakosságnak nagy többsége számára a megélhetést nem a mezőgazdaságban, hanem az iparban és a szoláltatásokban kell munkaalkalmat teremteni.
Ezért azzal döbbentettem meg az agrárszakás barátaimat, hogy a magyar falvak lakossága, amit kapott, elsősorban Rákosi elvtársnak, az általuk folytatott, erőltetett iparosításnak köszönheti. Ha ez nem szívta volna el a falvak lakosságának többségét, ott sem tarthatnának a falvak, ahol tartanak.

A bolsevik diktatúrának csak a módszereit bírájuk, azt meg sem nézzük, hova vezettek. Pedig a munkaerő kínálatánál nagyobb kereslet teremtése nélkül nincs munkáshatalom. A kelet-európai diktatúra ugyan nem adta meg a dolgozók szabadságát, de a mesterségesen létrehozott munkaerőhiány létre hozta azt.

A termelés költsége nem az értékre mutat

Kopátsy Sándor                 EH                  2017 11 28

A termelés költsége nem az értékre mutat

Marx közgazdaságtana az áruk és szolgáltatások értékére épült. Az árak centrumát a termelésükre fordított kiadással, anyagi és munkaráfordítással kívánta mérni. Nem vette tudomásul, hogy az érték szerves részének tekintette a föld- és a bányajáradékot, de profitot már a tőkés tulajdonviszonyból és nem a tőkehiányból vezette le. Máig senkinek nem jutott az eszébe, ha a föld- vagy a bánya tulajdonos jövedelmét a föld- és a bányahiányból vezette el, akkor a profit sem a tőketulajdonból, hanem a tőkehiányból fakadó jövedelem.
A hiány ugyanúgy áralakító, ahogyan a ráfordítások. Ez a munkaerőre is igaz. A munkaerő ára akkor magas, ha a kereslete nagyobb, mint a kínálata, és fordítva, ha a kínálata nagyobb a keresleténél, akkor kizsákmányolja. Az osztálytársadalmak mindegyikére azért volt jellemző, hogy a munkaerő megvásárolója, legyen az rabszolga, jobbágy, vagy bérmunkás, meg nem dolgozott jövedelemhez jutott. Ezért az árak centruma nem az értékük, hanem a keresletük és kínálatuk egyensúlya.
A marxizmus tévedéséből fakadt, hogy a Szovjetunió árrendszere arra a meggyőződésre épült, hogy az áruk és szolgáltatások költsége az értékükre mutat. Ez a meggyőződés vezetett oda, hogy az árakat az önköltséghez igyekeztek igazítani. Nem vették tudomásul, hogy a számvitel nem lehet az áruk értékének mércéje. Az csak arra alkalmas, hogy a tulajdonos jövedelmét mérje. Ezt már a járadék és a profit figyelembe vétele is mutatta.
A mezőgazdaság és a bányászat termékeinek a költségeibe beleszámították a járadékokat, majd a tőkés társadalomban a tőke profitját is. Nem vették figyelembe, hogy a járadékok és a profit nem költség, hanem az áraknak a tulajdonosnak járó része, ami abból fakad, hogy kevés a termőföld, a bányakincs és a tőke. A profit is a tőkehiányból fakadó járadék. A járadékok és a profit abból fakadó jövedelmek, hogy kevés a termőföld, kevés a bányakincs és kevés a tőke. Ezek azok olyan feltételei a termelésnek, amelyekben nagyobb a kereslet, mint a kínálat.
Marx sem vette tudomásul, hogy földjáradék, bányajáradék és a kölcsön utáni kamat már akkor is volt, amikor a munkaerő munkaideje még nem volt áru. A kölcsönadónak akkor is kellett a hitel visszafizetésén felül kamatot fizetni, ha a kölcsönadó nem tőkés vállalkozó volt.
A vállalat mérlege csak arra alkalmas, hogy a tulajdonosnak a vállalkozása működtetésével járó eredményét megmutassa. Arra viszont alkalmatlan, hogy a vállalat mekkora társadalmi érdeket szolgált. Ennek ellenére a marxista közgazdászok a veszteséges vállatokat a társadalmi érdeket sértőnek tekintették, azok működtetése felett háborogtak. Szerintük, ami a vállalkozás számára veszteséges, ezért az állami költségvetésből támogatást igényel, kártokozó. Számításon kívül hagyták, hogy a veszteséges vállatok, mint adnak a társadalomnak.
Foglalkoztatás.
A nem foglalkoztatott munkaképes lakosság a társadalom számára veszteség. Ennek ellenére a munkanélküliséget a klasszikus közgazdaságtan sem tekintete veszteségnek. Pedig a foglalkoztatás tejes költségét meg nem térítő foglalkoztatás is, a társadalom számára plusz jövedelem.
Az osztálytársadalmak azért fejlődtek lassan, mert a munkaerejük jelentős hányadát nem tudták hasznosítani. Sem a rabszolgatartók, sem a jobbágytartók, sem a tőkések sem voltak képesek a gyenge minőségű munkaerőt úgy foglalkoztatni, hogy az számukra jövedelmező legyen. Pedig minden osztálytársadalom érdeke megkívánta, hogy az is dolgozzon, aki nem termel a munkaadója számára akkora értéket, amekkora költséggel járt a foglalkoztatása.
Marx sem ismerte fel, hogy az osztálytársadalmak mindegyike több munkaerőt termelt, mint amennyit azok képesek voltak számukra jövedelmet hozó módon hasznosítani. A gyűjtögetésről a termelésre áttérő társadalmak a korábbinál lényegesen biztosabb eltartást biztosítottak. Ennek következtében csökkent a halandóság, és nőtt a születésszám. Fajunk mintegy 150 ezer éves történelmében a spontán népességnövekedés átlaga ezrelékes szinte maradt. Ennek ellenre fajunk szinte a föld minden természeti környezetében megjelent, de mindegyikben alacsony népsűrűségi szinten maradt. Becslésem szerint a várható életkor valahol a húszak években maradt.
Azzal azonban, hogy az ember a természet ajándékaiból való életviteléről áttért a munkájával megtermelt javakból élésre, hirtelen túlnépesedő fajjá vált. A szántóföldi öntözéses gabonatermelő kultúrák történelmét ismerem jobban, ezekben szinte azonnal jelentkezett a túlnépesedés elleni védekezés. Minden a munkával eltartó társadalomban szinte azonnal megjelentek a túlnépesedést fékező rendszerek. Egyiptomban szinte azonnal megjelentek a közmunkák, a dolgozó többség megadóztatása, a hadviselés és a tudásvágy üldözése. Ez a gyors társadalmi reflex több okkal magyarázható.
A gravitációsan öntözhető területek nem voltak jelentősen növelhetők. Lényegében csak az árterületek voltak önözhető gabonaföldek. Csak feltételezni tudom, hogy az öntözéses gabonatermelés területe a következő hatezer évben alig változott, a jelenkorig lényegében a tengerszint 70 méteres emelkedésének köszönhető szinten maradt. Az önözéses gabonatermelés egységnyi területen százszor annyi embert tartott el, mint a gyűjtögetés, de az önözhető terület alig volt növelhető.
Az önözött gabonaterületeken nemcsak gyorsan nőtt a lakosság, de nagy volt az odavándorlás is. Először fordult elő fajunk történetében, hogy megjelent egy olyan életmód, ami jelentősen nagyobb eltartó képességet biztosított, mint a meglévő. A gyűjtögető ember számára óriási előrelépést jelentett a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés. Fajunk óriási többsége számára a gyűjtögetés nem biztosította még a közvetlen jövőt sem. Az önözéses gabonatermelés azonban egy éves táplálkozást biztosított. Hangsúlyozni kellene, hogy a meleg éghajlaton a gabonatermelés volt az első, ami egy évre biztosította a szükséges táplálékot. Nem véletlen tehát, hogy a vallások a létbiztonságot a kenyér biztonságával azonosították. Amíg a pásztortársadalmak számára az állatállományuk eleve élelemtartalékot jelentett, addig a földművelők számára a gabona volt a létbiztonság alapja.
A gabonatermelés megjelenése következtében a fajunk várható életkora egyre inkább meghaladta az előző mintegy 150 ezer év átlagát, ezzel egyre inkább túlszaporodóvá vált. Ezzel elkezdődött a túlnépesedés elleni védekezés. Az embernek kellett halálokozóvá válni. Márpedig a túlnépesedés ellen csak a halálokozással lehet védekezni. Gyermekvállalásnak a létszám tartás közelében tartása csak akkor oldható meg a szervezett halálokozás nélkül, amikor a tudományos és technikai forradalom megoldotta a normális, de fogamzásmentes szexuális életet.
Ezek a feltételek csak a 20. század derekára oldódtak meg, de akkor is csak a puritán viselkedésű, már gazdag és iskolázott társadalmakban. Ezekben a túlnépesedést okozó gyermekvállalás spontán, minden politikai erőszak nélkül megszűnt. Sőt olyan mértékben csökkeni kezdett a gyermekvállalás, hogy azt a társadalomnak anyagilag támogatni kell.
A tudományos és technikai forradalom azonban nemcsak a fogamzásmentes szexuális életet tette lehetővé, de az elmaradt világban az egészségügyi vívmányok beáramlásának köszönhetően nemcsak a fogazásgátlás oldódott meg, de ennek hatása előtt jelentősen megnövekedett a várható életkor, ami mellett már a népszaporulat, a tartósan elviselhetőnek közel százszorosára is növekedhetett. Fajunk létszáma a már nem szaporodó ötöde ellenére is száz év alatt hétszeresére növekedett. A 20. és a 21. század így fog bevonulni a fajunk történelmébe.
A puritán népek már gazdag és iskolázott fele, az emberiség ötöde, a 20. század elejétől kezdve egyre kevesebb gyermeket vállalt annak ellenére, hogy a társadalom ezt anyagilag is támogatta. Számukra megszűnt a halálozás fokozásának szükségszerűsége, ezzel a többség nyomorának fokozása. Spontán, erőszak nélkül létre jöttek az össznépi társadalmak. Nem is a születések számával van probléma, hanem a kontraszelekcióval. A gyermekvállalások a családok potenciális gyermeknevelési képességével fordítottan arányosak. Ez különösen az anyákra igaz. A diplomás, jó keresetű anyák termékenysége minden fejlett társadalomban 1.5 alatt van. Vagyis a következő nemzedék kontraszelekció eredménye. Ezt ugyan részben ellensúlyozza az egyre magasabb képzettség, de így is felmérhetetlen veszteséget okoz. Megoldást csak az jelentene, ha az öregkori ellátást nem az életkeresethez, hanem a gyermeknevelés értékéhez szabnák.
A puritán népek másik fele, az emberiség ötöde, Kína erőszakkal korlátozza a gyermekvállalást. Az első 25 év tapasztalati ízt bizonyítják, hogy az egyetlen gyermek vállalhatósága megnövelte a szülők gyermeknevelésének a hatékonyságát, több jövedelmet és időt fordítanak a sikeres nevelésre. Minden várakozást messze meghaladó növekedést értek el. A 21. század nagy történelmi eredménye az lesz, hogy a második felétől Kína is szuperhatalom lesz.
Az emberiség nagyobb felében elszabadult a túlnépesedés. Amíg az emberiség kétötöde elképesztő módon fejlődik, a nagyobbik fele azért marad egyre jobban le, mert túlnépesedik. A gyorsan fejlődő társadalmakban élők száma a nem jelentős befogadás mellett csökken, a gyorsan lemaradó társadalmak lakossága pedig évente 70 millióval növekszik. A gyermekvállalás százalékos növekedésének lassulása ugyan megindult, de még jó ideig ennek hatását elnyomja a halálozás csökkenése.
Ha a forradalmárok felismerték volna, hogy az osztálytársadalmakra jellemző embertelenségek kikerülhetetlen szükségszerűségből fakadnak, nem a politikai erőviszonyok erőszakos megváltoztatását tekintették volna megoldásnak, hanem a kevesebb gyermekvállalást.
Ez engem személyesen is nagyon érintett a gyermekvállalás korlátozásának elkerülhetetlensége. Földosztóként azt kellett látom, hogy a falusi családokra jutó föld olyan kevés, hogy a farmgazdaságok kialakulása mindaddig reménytelen, ameddig a falvak határának hatékony megműveléséhez ötöd annyi munkaerő is elég lett volna. Ezt előttem felismerte a Baranya-megyei református falvak lakossága, akik megfelelő fogamzásgátlók, és az egyetlen gyermek életben maradásának megbízhatatlansága ellenére kegyetlen erkölcsi kontrollal, de megvalósították az egykézést. Ennek az lett az eredménye, hogy az egy laksora jutó föld nagyobb, és az élet gazdagabb lett, mint a gyermekvállalást nem korlátozó katolikus falvakban.
A gyermekvállalás korlátozásánál nagyságrenddel nagyobb hatása volt azonban a bolsevik rendszer erőltetett iparosításának. Még nem írta le senki, hogy 45 évvel később egy, a földje műveléséből megélni akaró laksora kétszer annyi föld jutott, mint amennyivel a földreform után elindultak. De az is le kellene írni, hogy még így is ötöd annyi földje van egy falusi parasztcsaládnak, mint Dániában, és huszada, amennyi az amerikai farmercsaládoknak van.
Ezért kell továbbra is elvonni a mezőgazdaságból megélni kénytelen munkaerőt a falvakból, és növelni a földművelés intenzitását.
Utóirat.

A társadalom csak akkor lehet össznépi, ha a munkaerőnek a kínálatát meghaladó kereslet van. 

A legfontosabb teendő a következő generáció optimalizálása

Kopátsy Sándor                 EO                   2017 11 30

A legfontosabb teendő a következő generáció optimalizálása

Először került az emberiség puritán ötöde abba a helyzetbe, hogy megszabadult a túlnépesedési nyomástól, illetve puritán egyötöde, Kína, hogy a túlnépesedés erőszakkal képes volt megállítani.
Fajunk eddigi történelmét azzal lehetett két időszakra bontani, hogy a megjelenését követő mintegy 150 ezer évben lassan csak azzal szaporodhatott, ha képes volt újabb és újabb természeti környezetbe berendezkedni. Mire életében bekövetkezett az első, szinte minden életterében bekövetkezett jelentős éghajlati változás, már minden kontinensen jelen volt, és ott járta a maga nagyon lassú fejlődési útját. Mindenütt izolált volt, egymás tapasztalatait nem vehette át. Nagyon ritka, maximum 1-2 fő/négyzetkilométeres sűrűségben élt, a maga lassú fejlődési útját járta. Fajunk létszáma legfeljebb néhány tízmillió lehetett.

Fajunk csak a változó környezetben fejlődhetett.

A társadalomtudomány máig sem jutott el annak felismeréséig, hogy felismeréséig, hogy mind faj, tehát genetikailag nem fejlődött, ugyanaz a faj maradt. Tehát nem a Darwin által felismert fajfejlődési utat járta, nem a mutáció és a szelekció hosszú útján váltak a jelentősen eltérő környezetbe kerülte új fajjá, hanem a genetikai elődeinél sokkal fejlettebb agyukkal, kezükkel, hangképző képességükkel igazodni tudtak minden természeti környezethez. Nem új fajokká váltak, hanem genetikailag változatlanul homo sapiens maradtak annak ellenére, hogy nagyon különböző módon éltek.
Mintegy 6-8 ezer éve azonban tőlünk teljesen független okokból viszonylag gyorsan megtörtént egy jelentős felmelegedés, és ennek hatására, az élettereink éghajlata, növény- és állatvilága jelentősen megváltozott. Ennek hatására az embernek szinte minden életterében jelentősen változtatnia kellett az életvitelén. A felmelegedéssel járó változások között fajunk életére a leginkább az hatott, hogy mintegy 70 méterrel emelkedett a tengerszint. Ez nagyon visszaduzzasztotta a folyók, folyamok tengerbe ömlését. Ezzel elsősorban Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten a folyamok völgyei árterületekké, gravitációsan öntözhetővé váltak.
Ez lehetőséget biztosított a már kapás növények szántóföldi művelésére ott, ahol volt az igavonásra és a talajművelésre alkalmas háziállat, a szarvasmarha és bivaly. Az öntözéses, szántóföldi gabonatermelés közel százszor akkora népességet tudott eltartani, mint a gyűjtögetés.
Három térségben, a Távol-Keleten, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten, voltak olyan folyamvölgyek és olyan igás állatok, amik lehetővé tették az öntözéses gabonatermelést. Ennek a három eredeti, egymástól függetlenül kialakult magas kultúrának köszönhető, hogy nemcsak az emberiség létszáma megtízszereződött, de a várható életkor is háromszorosára nőtt. Ennek lett a következménye, hogy fajunk túlnépesedővé vált, magának kellett a halálozást növelni, a tudásvágyat pedig elnyomni. Ezt a funkciót, ha nem is tudatosan, de következetesen, 6-8 ezer évben az osztálytársadalmak töltötték be.
A társadalomtudományok máig nem vették tudomásul, hogy fajunk csak azért élhette túl az utóbbi 6-8 ezer évet, mert halálozásokozó, és tudásvágy üldöző volt. Ez sem működött soha olyan következetesen, hogy az osztálytársadalmak mindegyike viszonylag túlnépesedett lett. Nehezen magyarázható, hogy nyoma sem található annak, hogy valaki felismerte volna, hogy az életterek túlnépesedtek voltak. Minden társadalmi egység lakossága jobban élt volna, ha kevesebben éltek volna a nem növelhető életterükben.
A történelem egyetlen olyan könyvet ismer, ami a túlnépesedés veszélyéjét veti fel, ennek szerzője egy anglikán pap, Thomas Malthus 1798-ban megjelent könyve volt. De ő sem a jelenlegi állapotot tartotta túlnépesedettnek, csak a jövőt féltette. Azt is csak a lakosság élelmezése okán. Minden tudományos, vallási és politikai fórum azonban még a téma felvetését is ostobaságnak minősítette.
Malthus abból semmit nem látott, és nem is láthatott előre, hogy a 20. század első felében megtörténik az agrártechnikai forradalom, a mezőgazdaság gépesítése, a fajtanemesítés forradalmai létrehozták azt, ami kétszáz évvel előbb az iparban és közlekedésben történt. Az utóbbi száz év alatt hétszeresére nőtt az emberiség létszáma, és ennek ellenére az átlagos élelmezés többel javult, mint előtte évezredek alatt. Az alultápláltság után a legnagyobb népbetegség a túlsúlyosság lett. Fajunk korábbi egész életében a táplálkozás volt az emberiség legnagyobb gondja.
A gyűjtögetés hosszú ideje alatt az éhség volt a legnagyobb motiváció, az éhhalál pedig a legnagyobb népességkorlátozó.
A szántóföldi öntözéses földművelés először hozta a változást, a munkával megtermelt gabona évente biztosította a táplálkozást. Megindult a várható életkor növekedése, és ennek következtében az elviselhetetlen népességnövekedés. Még nem írta le senki, hogy a szántóföldi gabonatermelő és a pásztorkodó társadalmakban egész százalékos volt a potenciális népességnövekedés, ezzel szemben az öntözhető terület és a termésátlagok éves növekedése nem érte el az egyetlen ezreléket sem. Ezzel szemben a lakosság spontán növekedése ennek a sokszorosa volt. Elég lett volna arra gondolni, hogyan alakult volna a létszámunk, ha nincsen mesterségesen létrehozott nyomor, nincsenek háborúk.

A klímavédelem.

Az vitathatatlan, hogy az éghajlat melegedésének a levegőszennyezés az elsődleges oka, de az egyáltalán nem bizonyított, hogy ez milyen kivédhetetlen károkat okoz. A fajunk életében egyetlen felmelegedés történt, ami a jégkorszak megszűnését okozta. Az sem vitatható, hogy ennek köszönhetjük, hogy fajunk arra kényszerült, hogy feladja a gyűjtögetésre épült életvitelét és áttérjen a megtermelt javakból élésre. Ha ez a felmelegedés nem történt volna meg, minden valószínség szerint ma század ennyin és tized ilyen jól sem élhetnénk. Az ide jutásunkat annak köszönhetjük, hogy óriási változás történt a földünk éghajlatában. Vagyis 6-8 ezer éve megindult mind a létszámunk, mind az életviszonyainak gyors növekedése a felmelegedésnek köszönhetjük.
Ennek ellenére, még utalást sem találtam arra, hogy mi volna az emberiség számára az optimális éghajlat. Az ugyan nem vitatható, hogy a néhány celziusz fokkal hidegebb éghajlat sokkal kedvezőtlenebb volt a fajunk számára, mint a jégkorszakot követé 6-8 ezer esztendő éghajlata. Ebből mégsem következik az, hogy a jelenlegi az optimális, az ennél melegebb pedig rosszabb. Ez még inkább igaz a tengerszínt optimumára. A 70 méterrel alacsonyabb tengerszint mellett ki sem alakulhattak volna az önözéses gabonatermelés vízügyi feltételei. Gyakran hivatkozok arra, hogy a 70 méterrel alacsonyabb tengerszinten a magas-kultúrák egyike sem jöhetett volna létre.

A 20. század történelmi szerepe.

A 20. század azzal hozott minőségi változást fajunk történelmében, hogy az emberiség már gazdag és puritán ötödében megszűnt a túlnépesedés. Azt már a század elején Max Weber felismerte, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amire minden más kultúránál hatékonyabb felépítményt csak a protestáns népek képesek felépíteni. Weber két tényt nem vett tudomásul.
Másoknál hatékonyabb társadalmat nemcsak a protestáns, de nyugaton a puritán katolikusok népek is, a Távol-Keleten pedig a protestánsoknál puritánabb konfuciánus népek is hatékony társadalomépítők lesznek. Ráadásul, azok számukban is többen vannak.
Webernek másik nagy tévedése az volt, hogy a társadalmi sikernek van még egy másik feltétele is. A puritán népek is csak akkor lehetnek sikeresek, ha már nem túlnépesedők. Ennek a két előfeltételnek a szükségességét ugyan a tények egyértelműen bizonyítják, a társadalomtudomány mégsem veszi tudomásul. Ezt bizonyítja a tény, hogy a puritán kultúrájú Kína csak az óta sikeres, ami óta erősszakkal leállította a túlnépesedését.
Jelenleg az emberiség puritán kétötöde egyre jobban a többiek fölé emelkedik. Ezen belül a már gazdag népek államainak a politikai felépítménye demokratikus, a még szegény, és csak erőszakkal kikényszerítve nem túlnépesedő Kína azonban politikai diktatúra maradt. Azt a Nyugat társadalomtudósai képtelenek megérteni, hogy a még szegény és nagyon gyorsan szaporodó lakosságú Kína nem lehetett demokrácia, mert a nagyon gyors népszaporulatát csak erősszakkal lehetett megállítani.
A tények egyértelmű tapasztalatát ideje volna tudomásul venni.
Csak a puritán népek képesek a többi kultúránál lényegesen hatékonyabb társadalmat működtetni. De ezek is csak akkor, ha nem túlnépesedők. A túlnépesedés spontán, a lakosság többsége által elfogadott, vagyis demokrata társadalomban, csak akkor állhat meg, ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollár/fő szintet, a lakosság iskolázottsága pedig a 12 évet, a fogamzásgátlók használta pedig általános. Ahol ezek a feltételek létrejönnek, demokratikus felépítmény is megfelel. Ahol azonban ezek még hiányoznak, a gyermekvállalást korlátozni kell, ami csak erőszakkal kényszeríthető ki. Ez történik Kínában.

A jelenkor fejlett társadalmainak új oktatási rendszer kell.

Harminc éve mondom, hogy olyan oktatási rendszert kell bevezetni, amivel a művészeket és sportolókat évezredek óta képzik. Ezt a magyar oktatáspolitika nem érti meg. A Magyar Televízió két versenyét, a Virtuózokat és a Felszállott a pávát, megnéztem, és láthattam, hogy az mindenkinek tetszett, a sikerük láttán kezdek el reménykedni. Ezt a műsort ugyanis nem csak itthon, de szerte a világban is sikeresnek tartják. A zsűritagok, és akik ennek a két szakmának a jeleseit kinevelték, ragyogtak a gyermekük, tanítványuk, a versenyzők sikerét látva.
Még sem jutott az illetékeseknek az eszébe, hogy a versenyzők azért sikeresek, mert a tehetséges gyermekek a művészeket és élsportolókat képző oktatásban részesültek.
Pedig nagyon egyértelmű a sikeres oktatás magyarázata. Ezekkel a gyerekekkel a szüleik korán és sokat foglalkoztak, és nagyon korán olyan oktatási rendszerbe kerültek, ahol képesség tekintetében homogén tanulócsoportokban oktatták őket. A veleszületett képességek ugyanis annál feljebb emelkednek, minél korábban a képességük fejlesztésére irányul a képzésük, és ez hasonló képességű tanulócsoportokban történik. A képzés azonban így csak ezen a két szakterületen működik.
Az sem hangsúlyozzuk, hogy a művészek és sportolók képzése évezredek óta, az osztálytársadalmakban is így történt. Csak ebben a két szakmában nem számított a tanulók szüleinek az osztályhelyzete. Minden tanulót eleve a képessége alapján minősített nemcsak az iskolájuk, de a társadalom is. Ritka az olyan olimpiai bajnok, vagy világhírű művész, akinek a származását feszegették.
Ezzel szemben az osztályuralom számára fontos szakmák munkaerejét nem a képessége kibontakoztatására, hanem a gondolkodás nélküli engedelmességre, a dogmák, a tradíciók, a törvények tiszteletére képezték. Nemcsak a vallásoknak és a hadseregnek, de a közigazgatásnak is a törvények betartásáról kellett gondoskodni. A pap, a katona, a köztisztviselő ne a jobb megoldásokat keresse, hanem a dogmák, a tradíciók, a törvények betartását biztosítsa. Ezért ezek képzésével nem a képességek kibontakoztatását, hanem a dogmákhoz, parancsokhoz, törvényekhez való igazodást várta el az osztálytársadalom érdeke.
Az osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történelmét azért nem érjük meg, mert nem arra építjük, hogy ezek elviselhetetlenül túlnépesedettek voltak, a stabilitásukat csak a szervezett halálokozás és a tudásvágy üldözése biztosíthatta. Ezért még a történelmi materialisták sem vették tudomásul, hogy az osztálytársadalmak addig csak halálokozók, és a tudásvágy üldözői lehetnek, amíg le nem áll az elviselhetőnél nagyobb szaporodásuk. Ezt azért nem ismerhették el szükségszerűségnek, mert akkor be kellett volna látni, hogy a halálozásokozás és a tudásvágy üldözése mindaddig reménytelen, azaz elkerülhetetlen szükségszerűség, amíg ezek nélkül a társadalmak fenn sem maradhattak volna.
Aki túl akart lépni az osztálytársadalmakon, annak először meg kellett volna állítani a spontán gyermekvállalást. Amíg sokkal több gyermek születik, mint amennyit a társadalom képes eltartani, addig elkerülhetetlen a szervezett halálokozás és a tudásvágy üldözése. Ezzel szemben minden forradalmár olyan megoldásokat javasolt, amik nem csökkentették, hanem növelték volna mind a gyermekvállalást, mind a várható életkort. Marxnak sem jutott az eszébe, hogy a munkások jobban élése következtében kisebb lett volna a halálozás, hosszabb a várható életkor, tehát még nagyobb a túlnépesedés. Máig nem vetette fel senki, hogy a Marx által elképzelt társadalom még túlnépesedettebb lett volna, akkor az osztálytársadalmaknál is halálokozóbbá, és tudásüldözőbbé vált volna. Máig egyetlen marxistának sem jutott eszébe, mekkora lett volna a kommunista társadalomban a gyermekvállalás és a várható életkor, vagyis a spontán népszaporulat. Márpedig minél nagyobb a spontán túlnépesedés, annál nagyobb szerepet kap a halálokozás.

A tudományos és technikai forradalom következménye.

Azt ugyan senki sem vitatja, hogy az elmúlt száz évben több tudományos és technikai eredmény született, mint előtte hatezer év alatt, és azt nem veszi tudomásul, hogy ugyanakkor olyan társadalmi alépítményt teremtett, aminek már nem több, hanem érékesebb emberre van szüksége.
A világ fejlett, puritán ötödében leáll az elviselhetőnél több gyermek vállalása, ezzel a növekvő várható életkor ellenre, leállt a túlnépesedés. Vagyis megszűnt a halálokozás és a tudásvágy üldözésének társadalmi szükségszerűsége.
Az ember olyan fejlett fajként jelent meg, amiben a születések számához viszonyított halálozás valahol a 25 éves várható életkornak felelt meg. Még senki sem hangsúlyozta annak a jelentőségét, hogy az ember olyan fajként jelent meg, aminek szaporasága a 25 éves várható életkornak felet meg. Annak ugyan kötetnyi irodalma van, hogy fejlett az agyunk, de azzal még nem találkoztam, hogy valakinek feltűnt volna, hogy fajunk egyrészt folyamatos szexuális életre vágyik, másrészt a nők havonta több napon át termékenyek. Ebből elkerülhetetlenül sok fogamzás történik. Az a tény, hogy fajunk folyamatosan szexuális életet élt, és nem volt módja arra, hogy a fogamzás felett dönthessen, a szexuális érettségi korúaknak viszonylag sok gyermekük született. Ez a sok születés szükséges volt mindaddig, amíg a várható életkor viszonylag rövid volt. A gyűjtögető társadalmak mintegy 150 ezer éve alatt nem volt gyorsa a népszaporulat. Az emberiség létszámának növekedése alig haladhatta meg az egyetlen ezreléket, az a növekvés is elsősorban újabb és újabb életterekbe való beépülés, mint az adott élettereken belül történt. A gyűjtögetés sok tízezer éve alatt az életterek eltartó képessége alig változott. Létszámunk csak azzal növekedhetett, ha újabb életterekben jelenhetett meg fajunk.
Azonban, amikor a termelésre épülő öntözéses és pásztor társadalmak megjelentek, a biztosabb életviszonyoknak köszönhetően a várható életkor és ezzel a születések száma is elkezdett növekedni. A termelésből megélő ember várható életkora emelkedni kezdett, a társadalomnak olyan felépítményre lett szüksége, ami fokozta a hallozást, és üldözte a tudásvágyat.
Ezt a szükségszerűséget azonban senki sem ismerte fel. Pedig az elmúlt hatezer évben ugyan egyre fejlettebb lett a tudomány és a technika, egyre több ismerettel rendelkeztek a tudósok, és a technikai eszközök fejlesztői, de a nagy többség egyre kevesebb tudásra lett szükség. Az elért technikai és tudományos eredmények létrehozóival szemben ugyan nőtt az igény, a működtetésük azonban egyre kevesebb képességet és tudást igényelt. Ma sem úgy értelmezik az ipari forradalmat, mint ami az iparban, közlekedésben dolgozókkal szemben lényegesen alacsonyabb tudásigényű változást hozott. Pedig a céhekben dolgozók átlagos képzettsége messze meghaladta az iparban dolgozókét. Az osztálytársadalmakban a termelésben résztvevőkkel szemben folyamatosan csökkent az átlagos képzetségi és képességi igény.
Ennek az egyik klasszikus példája a jelen század hajózásában történt. Annak a legnagyobb munkaigénye, egészen a 20. századig, a rakományok ki- és berakása volt, amit ezerszer annyi képzetlen munkás végzett, mint amennyit ma kirak naponta egyetlen darukezelő zseni. Ma, aki erre a munkára nem kiváló, ezerszer annyi veszteséget okoz, mint az erre legalkalmasabb. Ha nem is minden ágazatban ennyire nyilvánvaló a változás, mégis általános.
A tudományos és technikai forradalom hatására a termelési folyamatok hatékonysága egyre kevésbé a munkaerő árán, egyre inkább a képességén múlik. A társadalomnak nem több olcsóbb személyre, hanem azok minél jobb minőségére van szüksége. Márpedig, ha nem a munkaerő számra, hanem a minősége a fontos, akkor a munkaerő képzését is a minősége maximalizálásra kellene irányítani.
A minőségi eredményre koncentrált képzésre pedig csak az olyan alkalmas, ami nagyon korán felismeri, ki mire alkalmas, és ezeket kezdettől fogva homogén képességű tanulócsoportokban képezni. Vagyis azt a képzést kell általánossá tenni, ami a művészek és a sportolók számára mindenütt működi, nálunk pedig a világszínvonal élén van. Ezért a tehetség felismerést nem elég az elfogult szülőkre bízni, hanem erre alkalmas kollektívák előtt kell a diákokat szerepeltetni. Ennek egy sikeresnek bizonyult formáját Dél-Koreában, az egyetemi felvételek előtti felmérés során említem.

A szülők bevonása.

Csak rá kellene nézni az ENSZ által minősített oktatás sorrendjére. Ennek élvonalába csak a puritán népek államai vannak. A vegyes kultúrájú, etnikumú országok mind lényegesen hátrább állnak, mint a homogének. Ezért a világ élvonalában csak a távol-keleti és az európai skandináv országok kerülhettek. A távol-keletiek azért, mert ott sok évezredes hagyománya van a mandarin rendszernek, vagyis az iskolában kiemelkedők politikai karrierjének.
Minden erre irányuló felmérés egyértelműen bizonyítja, hogy Japánban, Dél-Koreában, Szingapúrban és jelenleg Kínában a szülők lényegesen több időt, és viszonylag több jövedelmet áldoznak a gyermekeik iskolaválasztására, és az ott minél jobb eredmény elérésére. Az 1990-es reform óta pedig az is kiderült, hogy az egyetlen gyermekek egészségére, és iskolai eredményére megkülönböztetett figyelmet fordítanak a szülők. Az egyetlen gyermek nevelése ugyan nem biztosítja a létszám tartását, de a minőség javulását annál inkább. Először derült ki, ami ugyan érthető, hogy a szegény családok egyetlen gyermekei csak így lehetnek versenyképesek a jobb módú családokból kikerülőknek. Először vált bizonyíthatóvá, hogy a társadalom érdekét szolgáló gyermekvállalás akkor felel meg a társadalom érdekének, ha az átlag kettő, de a szegényebbeknél egy, a gazdag harmadban pedig akármennyi gyerek az átlagnál sikeresebb felnevelésre számíthat.
Annak, hogy a diplomás, a legeredményesebb gyermeknevelő nők nevelnek a legkevesebb gyermeket, irodalma van. Mégsem teszik hozzá, hogy az iskolázatlan, munkát nem találók pedig a legtöbbet. Az okát mégis ritkán említik meg. Az is közismert, hogy a diplomás nők számára a legnagyobb áldozat a gyermekvállalás, ami elsősorban a szakmai karrierjüket, de ezen túl az öregkorukra várható nyugdíjukat érinti. Arról viszont említést sem tesznek, hogy a képzeten, munkanélküli anyák gyermekeitől várhat a társadalom a legkevesebbet. Még utalást sem találtam arra, hogy a gyermekvállalás családi háttere a következő generáció kontraszelekciója.
Mivel a következő generáció értékétől függ, hogy akkor milyen erős lesz akkor a társadalom. Ez azért nem válik nyilvánvalóvá, mert korunkban olyan mértékben nő egyik generációról a másikra az iskolázottság, és a lakosság információval való ellátottsága, hogy a kontraszelekció ellenére nő a következő generáció értéke. Azzal viszonyt nem számol sem a társadalomtudomány, sem a politikai elit, hogy a társadalom érdeke nemcsak fejlődés, de az is, hogy az a versenytársainál gyorsabb fejlődés. Korunkban, a gyors fejlődés következtében az is lemarad, aki fejlődik, de az átlagnál lassabban.
Mivel az vitathatatlan, hogy csak az javíthat a társadalmi helyzetén, aki az átlagnál gyorsabban fejlődik, ezt kell társadalmi feladatnak tekinteni. Ez azért elsődleges faladat, mert a következő generáció értéke elsősorban attól függ, milyen mögötte a családi háttér.
A finn példa.
Amikor a kis Finnországot megtámadta az ötvenszer nagyobb népességű Szovjetunió, Finnország vállalta az ellenállást, és a csatatereken is minden várakozásnál jobban szerepelt, és elfogadható békével zárhatta a háborút. Még a háború alatt törvényt hoztak arra, hogy az újszülöttek fizikai adatait, a testsúlyukat, a testhosszukat és a koponyájuk körméretét, rögzítsék, és öt évenként kövessék nyomon a fejlődésüket. Felismerték, hogy a magzatok kihordása is hatással lehet az életteljesítményre. Nekem azonnal megtetszett ez a finn hozzáállás. Ekkor tudtam meg, hogy a finnek már a reformációban is fontosra mutattak. A 16. században törvénybe iktatták, hogy csak az írni, olvasni tudó nemesek lehetnek teljes jogúak.
Ezért a finn újszülöttek életútját kezdettől fogva figyelemmel kísértem. Huszonöt év múlva már megállapíthatóvá vált, hogy a magzati kihordás felső tizede három-négy évvel több osztályt végzett az oktatásában. Negyven évvel a születés után már egyértelműé vált a jó magzati kihordás társadalmi eredménye. A felső tized iskolázottsága négy évvel az átlagnál nagyobb. A legnagyobb különbség az adófizetésekben van. A felső tized kétszer annyi adót fizet, mint az átlag, az alsó tized pedig csak az átlag ötödét.
Megdöbbentő, hogy egy társadalom jövője milyen óriási mértékben függ a magzati kihordástól. A finnek azonban a magzati kihordás és annak a családi háttere közti összefüggést nem vizsgálták, pedig abból az is kiderülne, hogy a magasabb keresetű és iskolázott családokban jobb a kihordás, az alacsonyabbakban pedig gyengébb. Nemcsak ezen, de ezen is múlik, hogy húsz éve, amióta az ENSZ vizsgája az oktatási rendszerek hatékonyságát Európában Finnországot teszi az első helyre.
Minden bizonnyal Finnország a koraszülöttek megmentésében is az élvonalba tartozik, de a kihordást még fontosabbnak tartja. Társadalmi érdek a koraszülöttek megmentése is, de az eltévedés, hogy ennek jelentőségét sokkal nagyobb társadalmi sikernek tekinti, mint a jó magzati kihordás jutalmazását, hiszen az előbbire százszor annyit áldoz minden társadalom, mint a jó kihordás jutalmazására. Nem a koraszülöttek megmentése a hiba, hanem a jó kihordás jutalmazásának az elmaradása ostobaság. Ez számomra olyan, mint az oktatáspolitikánk, ami a leggyengébbek megmentésre több gondot fordít, mint a kiválóak eredményének növelésére. A gyenge képességek elvesztése is vesztesség, de század akkora, mint a drágakincsek elveszése. A jelenkori oktatáspolitika olyan, mint az a gyémántbánya, amelyik a termelését a meddőhányó nagyságával méri.

Az Egyesült Államok példája.

Tizenöt éve a négyéves korosztály néhány százezer tagjának a szókincsét kezdték el mérni. Az eredmények annyira meglepők voltak, hogy öt év után már minden négyéves gyermek szókincsét mérik. Az első eredmény azért volt meglepő, mert a felső tized szókincse négyszer nagyobb volt, mint az alsó tizedé. Eddig csak úgy kezeltük, hogy már tudnak beszélni. Az idén már azt állapíthatták meg, hogy a négyévesek szókincse és a tizennyolc évesek iskolai eredményei között nagyon szoros a korreláció. Vagyis a következő generáció értéke szorosan függ attól, hogy négyéves korában mennyi szót használ. A nyelv bölcsen használja a szókincs kifejezést, mert a használt szavak száma igazi kincs.
Ezek az eredmények felhívták az agykutatók figyelmét, és ezen elindulva megállapították, hogy az ember ugyan a legfejlettebb emlős, de az újszülöttje a legtovább életképtelen. Ez elsősorban az agyunkra vonatkozik, aminek csak a születése után következő négy évben alakul ki a kapacitása.
Ezt a művészek és a sportolók tekintetében évezredek óta tudták. Az osztálytársadalmak oktatási rendszere ellenben akkor kezdte el az oktatást, amikor már az agyunk kapacitása nem növelhető. Az agyunk kapacitását ugyanis nem csak a megszerzett tudással, hanem még inkább a megszerezhető tudás mennyiségével kell mérni. Azt minden művészeket és sportolókat képző pedagógus tudja, hogy a tanítványai képzését nagyon korán kell elkezdeni. Az úszókat a születés utáni első hónapokban, mert a vízben való viselkedést a magzati reflexek megőrzésével kell természetes reflexként megtartani. Ez, ha nem is ennyire egyértelmű, de minden reflexre igaz, azokat minél korábban kell elsajátítani. Az egyensúlyérzést, a tériszonyt, a tapintást, a labdaérzéket, de még az emberismeretet is minél korábban, annál jobban lehet elsajátítani.

Dél-Korea példája.

Dél-Korea az a másik ország, amelyik a PISA felmérések elsőjeként Finnországgal versenyezik. Ez az ország az egyetemi felvételek korszerűsítésében mutat példát. Felismerték, hogy a középiskolai eredmények alapján történő felvétel hibás. Az ugyanis elsősorban attól teszi függővé az egyetemre jutást, hogy mennyit hozott magával az érettségiig. Ez azonban nem annyira a diákok képességétől, mint sokkal inkább a középiskola minőségétől függ. Ezt felismerve az egyetemre jutást képességvizsgáló bizottságok minősítésére építik. Minden jelentős városban kijelölnek egy olyan szakmai bizottságot, amiben szinte minden szakma kiválóságai a tagok. Az társadalmi kitűntetés, hogy valaki az ilyen bizottságban tag lehet. A tovább tanulni vágyók e bizottság elé kerülnek, ahol képességük alapján rangsorolják őket. A bizottság nem ismeri melyik iskolában, hogyan végeztek, milyen a családi hátterük. Számukra csak a felismert képesség a szempont. Az általuk elkészített rangsor felső felét automatikusan, tandíjmentesen felveszik az egyetemekre. A felső huszaduk azonban a világ bármelyik egyetemére államköltségen mehet. Ma már ezeket a diákokat, a tapasztalt eredmények alapján, tandíjmentesen felveszik a legrangosabb egyetemek is.
Ennek köszönhetően Dél-Korea az az ország, ahol egymillió lakosra vetítve a legtöbben tanulnak külföldi egyetemeken, és ott is legjobban szerepelnek. A magyar oktatáspolitikai illetékesek azonban természetesnek veszik, hogy aki jobb középiskolában érettségizett, az tehetségesebb is. Még az sem zavarja őket, hogy a legjobb iskolába azok kerülnek, akiknek a szülei abban a körzetben laknak.
Egy szaklapban olvastam, hogy Kínában a szülők a legjobb iskolák körzetébe költöznek, legalábbis ott jelentik be a gyermeküket. Ezekben a körzetekben lényegesen magasabbak a lakásárak. Hasonlót Budapesten is hallottam.
Ehhez azt teszem hozzá, amit már megemlítettem, hogy az ENSZ PISA felmérései alapján Finnország és Dél-Korea van az első két helyen. Kína pedig a reform óta az élvonalba került. Ennek ellenére sehol nem követik a példájukat.
Két javaslat.

Az öregkori ellátás a gyermeknevelésen múljon.

Amikor felismertem, hogy a következő generáció értéke nem a létszámán, hanem a minőségén múlik, azonnal felvetettem, hogy az öregkori ellátást a felnevelt gyermekek értéke alapján kell megállapítani. A ma dolgozók öregkori ellátása nem az ő megtakarításukon, hanem azon múlik, mennyi értéket termel az őket követő generáció. Ezért tucatnyi írásomban közöltem. „Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsó harmadban, és ott csak annyi, mint jelenleg a felsőben, akkor ötven év múlva kétszer gazdagabb ország lennénk, mint a jelenlegi gyermekvállalás esetén. Vagyis a jövőnk jobban függ, a gyermekvállalás családi struktúrájának javulásától, mint a jelenleg dolgozók megtakarításától, vagy a jelen politika eseményeitől.”
Nemcsak az oktatásunk hatékonysága, de a jövőnkben elérhető eredmény is elsősorban attól függ, milyen a következő generáció születése mögött a családi struktúra.

Az öregkori ellátás fele a gyermeknevelésük eredménye legyen.

Mivel tisztában vagyok azzal, hogy a legjobb javaslat az, aminek bevezetése reális. Ezért kompromisszumot kötnék. Az öregkori ellátás fele az életkereseten, a másik fele a gyermeknevelés eredményén múljon. Ezen belül a férfiaké kétharmadban az életkereseten, egy harmada a gyermeknevelésen. A nőké fordítva, az egyharmad az életkereseten, és kétharmad a gyermeknevelésen. A megkülönböztetett megoldást az indokolja, hogy a nők életkeresetét a gyermekvállalás sokkal jobban sújtja, a felnevelés eredménye pedig jobban függ az anyáktól, mint az apáktól.
A jelenlegi gyermekvállalás legnagyobb hibája, hogy elsősorban a diplomás, munkájukkal sikeres anyákat sújtja. Nincs olyan ország, ahol a diplomás anyák gyermekvállalása elérné az 1.5 szülést. A csökkenő lakosságú, fejlett országokban a potenciálisan legsikeresebb anyáknak a népesség megtartásában megkülönböztetetten negatív a részvételük aránya. Márpedig éppen ők a legsikeresebb gyermeknevelők.

Az oktatási reform sikerének előfeltétele.

Eredményes oktatási reform csak akkor készülhet, ha felméréseink vannak arról, hogy milyen családi jövedelem, milyen szülői iskolázottság, mekkora gyermekszám mellett milyen a gyermekük oktatásának az eredménye. Szégyenletes, hogy senki sem mutatott rá arra, hogy milyen szülői háttér mellett hány gyermek felnevelése, milyen eredményt ígér. Ebből az derülne ki, hogy a társadalom érdeke, hogy a családok alsó jövedelmi ötödében szinte az elfogadható minőség legfeljebb két gyermek nevelése esetében várható. Ugyanakkor a felső ötödében a nagycsalád is lehet eredményes gyermeknevelő.
Ezt az 1990-es kínai reform igazolja. Az egyetlen gyermekre történt korlátozás ugyan nem optimális, mégis nagyon eredményesnek bizonyult. Kiderült, hogy a szülők az egyetlen gyermekük iskolázásának minőségégét lényegesen fontosabbnak tartják, az iskola és a szakma választását jobban meggondolják, azok egészségére jobban vigyáznak. Ennek egyértelmű eredményét nem hangsúlyozzák, pedig az ENSZ oktatási felmérései is példátlan javulást bizonyítanak. A kínai gazdaság példátlan eredményei köztudottak, de arra még nem találtam hivatkozást, hogy az egymillió lakosra jutó korházi ágyak számában megelőzték az ötször gazdagabb Egyesült Államokat. Azt ugyan gyermekkoromban megtanultam, hogy az egyetlen gyermeküket a szülők jobban kényeztetik, de nem tettük hozzá, hogy jobban iskoláztatják, jobban vigyáznak az egészségére.

Összefoglaló.


A fenti írás állításait ugyan a tények egyértelműen igazolják, a magyar oktatáspolitika ebből azonban semmit nem vett tudomásul.

2017. december 3., vasárnap

Oldal látogatottsága

Oldalmegjelenítések száma ma
14
Oldalmegjelenítések száma tegnap
27
Oldalmegjelenítések száma az elmúlt hónapban
623
Oldalmegjelenítési előzmények (összes)
81 026

Az euró övezettől mentsen meg az isten

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 11 24

Az euró övezettől mentsen meg az isten

A Fidesztől balra állók egységesen az euró övezeti tagság lelkes hívei lettek. A szívemhez közel álló Pénz és Profit legutóbbi számában Magas István is ezt hirdeti. A Fidesztől balra állók a hazai támogatásukat a liberális Brüsszeltől várják. Ma a közgazdasági elit többsége, magam is a Fidesztől balra állok, ezért félek, hogy beugratnak az euró övezetbe lépéssel.
Az az ország, amelyik lemond a saját valutájáról, még akkor is súlyosan hibázik, ha nagyon fejlett, nem kell a valutáját félteni. A kevésbé fejlett ország azonban lemond a szuverenitásáról, ha erősebbekkel vállal közös valutát. A gyengébb ország menthetetlenül eladósodik.
1199-ben szerencsénk volt, hogy megúsztuk az euró övezeti tagságot. Még egyetlen magyar közgazdász sem vetette fel, hogyan adósodunk volna el a 260 forintos euróval. Akkor még nem voltam ugyan tisztában azzal, hogy az euró övezet olyan csapda, amiből nem lehet kilépni. A fő gondom azonban az volt, hogy nekünk a fejlett, puritán országokkal csak akkor lehet közös valutánk, ha 50-70 forinttal gyengítjük a forintot a közös valutához képest. Tehát előbb a forintot minimálisan a mai szintre kellett volna gyengíteni. Elég volna megnézni, hogyan alakult a mi külkereskedelmünk és a turizmusunk egyenlege, amíg kemény volt a forintunk.
Akkor azt sem mértem fel, hogy az euró övezet olyan csapda, amiben ugyan olcsó hitelekkel lehet eladósodni, de azokat az olcsó, alacsony kamatú hiteleket visszafizetni nagyon drágán sem lehet. Még kevésbé tudtam felmérni, hogy nemcsak a hitelek lesznek alacsony kamatúak, de a nemzetközi hitleminősítők visszafizethetőnek fogják minősíteni. Nem azért, mert ezeket az adósok vissza tudják fizetni, hanem azért, mert mögöttük áll, a példátlan külkereskedelmi aktívuméval Németország, amelyik az euró övezet eladósodott országainak a legnagyobb hitelezője. Ez be is következett.
Magas István még ma is, csak az övezeti tagsággal járó előnyökre hivatkozik, hogy olcsón lehet eladósodni. Azt nem teszi hozzá, hogy ezeket az olcsó hiteleket a mediterrán országok soha nem tudják visszafizetni. Még fontosabb volna arra hivatkozni, hogyan alakulna a külkereskedelmünk és a turizmusunk mérlege, ha nem 310, hanem 260 forint volna az euró. A jelenlegi 310 forintos euró ugyan elég puha ahhoz, hogy ne kelljen olcsó hitelekkel foltozni a hiányunkat, de az csak idő kérdése, ha elvesztettük a forint leértékelésének lehetőségét, mikor lesz újra elviselhetetlenül kemény számunkra az euró. Kilépni azonban nem lehet.
Általános szabálynak tartom, hogy soha ne lépjünk be olyan közösségbe, amiből nem lehet kiszállni. Márpedig az euró övezet ilyen közösség. Az az ország már nem lehet szuverén, amelyik feladja a valutája árfolyamának az alakítási jogát.
Végül tudomásul kellene venni, hogy a magyar közgazdászok élcsapatának azok a tagjai, akik balra állnak a Fidesztől, az euró övezetbe lépésnek azért a hívei, mert az EU-ban szövetséges látnak a Fidesszel szemben. Arról azonban megfeledkeznek, hogy a Fidesz hatalma a választásokon múlik, ott pedig annál erősebb lesz, az ellenzéke minél inkább Brüsszellel fog össze.

Attól pedig nem kell félni, hogy kizárnak bennünket az Európai Unióból. Az előbb szét fog hullani, mint bárkit kizárna a tagjai közül. Az EU csak akkor lehet erős, ha a tagállamok szuverenitását növeli. Ha ez ellenkező irányba megy, szét fog esni.

A világgazdaság élcsapatnak fejlődése 1950 óta

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 11 23

A világgazdaság élcsapatnak fejlődése 1950 óta

Az Egyesült Államok nemzeti jövedelme, a világgazdaság példátlan gazdasági és még inkább katonai szuper hatalmának, változatlan áron mérve, 1950-1970 között 3.85 százalékos átlaggal nőtt. 1971-1986 között a növekedés átlaga már 2.94 százalékra csökkent. 1987-2010 között 2.85 volt a növekedés. A csökkenésnek az volt az elsődleges oka, hogy viszonylag még egyszer annyit költött fegyverkezésre és egészségvédelemre, mint a világpiaci versenytársai. Ez a növekedés azt jelenti, hogy évi 1 százaléknál gyorsabb lakosságnövekedés esetében csökkent az egy lakosra jutó vagyona.
Az ország nemzeti vagyona mintegy háromszorosa az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnek. Ezért a lakosság növekedés minden százaléka a nemzeti jövedelem 3 százalékának felhalmozását igényli, csak ekkor nem csökkenjen az egy lakosra jutó vagyona az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemhez viszonyítva. Az elért szint tartása alatt tehát azt kell érteni, hogy ne csak az egy lakosra jutó jövedelem, de a vagyon se csökkenjen.
Ha az egy lakosra jutó vagyon alapján is vizsgáljuk a világ puritán, már nem túlnépesedő 3 milliárd lakosú részét, azonnal kiderül, hogy ezek között is óriásiak a különbségek.

A négy nem európai angolszász ország.

Az Egyesült Államok jelenlegi gazdasági és katonai szuperhatalmát senki sem veszélyezteti. Ezt belátható időn belül sem fenyegeti más térség. Vele egy csoportot képez a másik három óceánokon túli ország, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland.
Ezek megkülönböztetett előnye, hogy mind a négyen alulnépesedettek, csak számukra adott a túlnépesedő világ tehetségeseinek befogadása. A társadalomtudományok még nem ismerték fel, hogy a 20. század világgazdaságában a legnagyobb vándorolható érték, a minőségű munkaerő, a kiművelt tehetség. Ennek fogadóképeségében nincsen és nem is lehet versenytársuk. Azt még senki sem írta le, hogy az a négy ország lakosságának negyede nem puritán, latin-amerikai és afrikai. Köztük e tekintetben az Egyesült Államok hordozza a legnagyobb terhet
Abban is egyedüliek, hogy nyersanyagokban nagyon gazdagok. Amíg a kis Európa és a század derekára a gazdag társadalmak lakosságának kétharmadát jelentő Kelet-Ázsia túlnépesedett, és nyersanyagokban szegény, ez a négy ország azonban életterében és nyersanyagokban gazdag.

Európa nyugati fele.

Ez még akkor is kicsi, ha megoldható lenne az Európai Egyesült Államok. De nem megoldható, ennek erőltetésébe bele fogunk bukni. Ez több okból reménytelen. Az EU végzetes hibája, hogy a csak fele részben puritán lakosú. Ez legfeljebb csak akkor nem volna legyőzhetetlen hátrány, ha az Európai Unió háromszintű lenne. Az Európai Unió három közösség lehetne. A puritánok, az angolszászok, a germánok és a skandinávok. Közéjük csak a franciák és a csehek tartozhatnának. A mediterrán országok lehetnének a második közösség. A közép-európaiak és a baltiak lennének pedig a harmadikak. A keleti keresztényeket ki kellene hagyni, mivel a hatásuk inkább negatív, mint pozitív.
De még ezek a szintek sem léphetnének túl a vámmentességen, tehát mindannyian szuverén államok maradnának. Minden európai állam a maga lábán többre menne, mint akárcsak e három részre tagol közös felépítményben. A puritánokkal versenyképes Európának még a jelenleginél is több szuverén államra kell osztódni, nem pedig akár a három, viszonylag homogénebb államközösségekben élni.

Kelet-Ázsia.

Ebben a tétségben közel kétmilliárd puritán lakosságú ember él. Alig száz éve ébredt fel a lakosságának tizedét sem jelentő Japán. A háromnegyedét jelentő Kína pedig alig negyed századdal ezelőtt. Japán volt az első, keményen puritán távol-keleti ország, amelyik felébredt, de eltévedt, mert megkésett gyarmattartó akart lenni akkor, amikor már csak tönkre lehet menni abban, hogy a fejlődésre képtelen, egyre jobban lemaradó országokból akart nyereséget kisajtolni. A jelenkorban már nem a lemaradó népeket kell kizsákmányolni, hanem már csak a saját képességből, erőből lehet meggazdagodni.
A történészek sem tanulnak a japán példán. Japán más népek kizsákmányolásából akart gazdag lenni. Szerencséjére, az Egyesült Államokat is le akarta győzni, de az nemcsak legyőzte, hanem a társadalmi modernizációra is kényszerítette. Az imperialista Japán katasztrofális háborúvesztésnek köszönhetően, arra kényszerült, hogy a győztes Egyesült Államok nyomására össznépi demokráciára kényszerült. A Japánban a nők felszabadítása nagyobb gazdagodást jelentett, mint akár a legnagyobb gyarmatbirodalom kizsákmányolhatósága.
A Kis Tigrisek példátlan karrierje is történelmi tanulság. Bebizonyosodott, hogy a Kis Tigrisek, négyen az elmúlt hatvan évben a leggyorsabban fejlődő öt ország közé kerültek. Ma már mindegyikük egy laksora jutó jövedelemben megelőzik Japánt.

Kína felismerése,

Az még ma is titok, hogy Mao a példátlanul sikeres Szingapúr példájából tanult. Otthon példátlan kegyetlenségű terrorban számolta fel a leendő reform potenciális ellenségeit, ugyanakkor a kiszemelt utódát, Tenget Szingapúrba küldte tapasztalat átvételre. Derítse ki, hogyan lehet egy politikai diktatúrában a gazdaságot liberálisan piacosítani. Csak a szingapúri tapasztalat alapján lehetett az 1990-es kínai reformot megvalósítani. Az ellenzéket tankokkal kellett eltiporni, a gyermekvállalást pedig erőszakkal korlátozni. Máig nem tudatosult, hogy a gazdaság piacosítása is csak azért lehetett sikeres, mert a túlnépesedést csak a diktatúra volt képes megállítani.

A három puritán lakosságú térség 1950 utáni története.

Még említést sem olvastam arról, hogy az Egyesült Államok második világháború utáni gyorsa fejlődésében milyen szerepet játszott a nők foglalkoztatása. A Japánnal és a náci Németországgal vívott háborút férfiak a frontokon szolgáltak, mint katonák, ráadásul a háború megnyerése és a katonák kiszolgálása termelési többletet kívánt. A távoli frontokon harcoló minden katona kiszolgálása hat munkaerőt kívánt otthon, és a szállításban. Ahogyan a háború után a férfiak hazakerültek, a felszabaduló munkaerő többlet óriási gazdasági kapacitást jelentett. A nők megsokszorozódott munkavállalása ugyanis fennmarat.
A háborút követő Japán csoda alapja is a nők foglalkoztatása volt. Az ország amerikai megszállása előtt a japán nők alig vettek részt a munkavállalásban, nekik még szavazati joguk sem volt.
Ma már köztudott, hogy a fejlett világban az 1980 után született nők iskolázottabbak lettek, mint a férfiak. Ennek ellenére alig kap figyelmet az olyan statisztika, ami a nők foglakoztatási rátáját korcsoportok bontásban közli. Ebből kiderülne, hogy a tudományos és technikai forradalom azzal okozta a legnagyobb változást, hogy a munkaerő fizikai erejéről áttevődött a súlypont a szellemi képességre. Márpedig ebben a nők egyrangúsága megvalósulhat. Ezért az elmúlt száz évben nemcsak a társadalom fejlődésének, de a világgazdaság történelmének legnagyobb változásokozója a nők egyenrangúsága volt.

Ezért kellene a magyar történészeknek hangsúlyozni, hogy a bolsevik rendszer erőltetett iparosítása és a kollektivizálás pozitív eredményeit is, mindenekelőtt azzal, hogy a nők önálló keresőkké válhattak. A családon belüli elnyomásról a marxista forradalmárok is megfeledkeztek, de az erőltetett iparosítás és a kollektivizálás mégis erre kényszerítette őket. Az önálló keresővé válás a nők számára százszor annyi szabadságot adott, mint a titkos választójog ott, ahol csak egyetlen pártra lehetett szavazni.

Gondolatok a társadalmi fejlődést alakító tényezőkről

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 11 22

Gondolatok a társadalmi fejlődést alakító tényezőkről

Fajunk történetében szinte Amerika és Óceánia felfedezéséig, a gyűjtögető társadalmakból csak akkor voltak kirajzások, amikor vagy túlnépesedtek, vagy a kedvezőtlen időjárás miatt nem volt elég a begyűjthető táplálék. Ezek viszonylag kis csoportok voltak, az emberiség legfeljebb néhány ezrelékét jelenthették.
Mégis ezeknek köszönhetően, fajunk mintegy 150 ezer év alatt, szinte minden természeti környezetben elterjedt. Ez a minden természeti környezetre kiterjedő elterjedés azért volt példátlan, mert fajunk volt az első, amelyik az új életterekben nem a darwini módon, nem a mutációjának és szelekciójának köszönhetően, új fajjá alakulva, hanem e nélkül volt képes berendezkedni a jelentősen más természeti környezetekbe, hogy más fajjá változott volna.
Az ember volt az első és máig egyetlen faj, amelyik a fejlett agyának, ügyes kezeinek, kommunikációs képességének köszönhetően tudatosan alkalmazkodott az új környezetéhez a nélkül, hogy új fajjá változott volna. Előrébb lépni azonban csak akkor tudott, ha az élettere megváltozott. A tényt a tudomány máig nem vette tudomásul, hogy az ember csak akkor fejlődik, ha a megváltozott az élettere ezt kikényszeríti. Ez ad magyarázatot arra, hogy fajunk csak ott fejlődött, ahol a megváltozott életteréhez kellett alkalmazkodni. A változatlan élettérben nincs fajfejlődés. Mivel azonban a változatlan életterek nincsenek, még az éghajlat is évről évre változik, fajunk az életterének első, és egyetlen jelentős változása előtt is fejlődött, csak nagyon lassan.
Kétségtelennek kell tekinteni, hogy fajunk, ha a jégkorszak végét jelentős éghajlatváltozás több tízezer évvel előbb történik, még nem lett volna képes ehhez a nagy változáshoz azzal igazodni, hogy a többsége a gyűjtögetésről áttért az öntözéses gabonatermelésre. Ebben a tekintetben éles különbséget látok a pásztorkodás és a gabonatermelés megjelenése között. Amíg a pásztorkodásban nemcsak az ember igazodott a kipusztulásra ítélt állatokhoz azzal, hogy védelmüket, élelmezésüket és itatásukat megoldotta, addig az önözéses gabonák a hasznosulásuknak passzív szereplői voltak. A későbbi kultúrnövények ugyanis nem szorultak az ember gondoskodására annak érdekében, hogy fennmaradhassanak. Ezeket csak annak köszönhettük, hogy előtte sok ezer éven át kapásan művelhettük, és ennek során termelhető haszonnövények lettek.
A biológusok ma képesek megállapítani, hogy a legfontosabb kultúrnövények már sok ezer évvel a felmelegedés előtt kapás művelésben voltak kultúrnövénnyé szelektálódtak.
Az egyetlen, sokkal előbb az emberhez szelídült háziállat a kutya volt. A vadkutya volt az egyetlen olyan ragadozó, amelyik sokkal a felmelegedés előtt, az ember segítségére szorult. A vadkutya olyan ragadozó volt, ami a zsákmány álltokban viszonylag szegény sarki tundrán, az ember segítsége nélkül, életképtelen volt. Az ott élő jegesmedvének és farkasnak nem lehetett versenytársa.
Mint sok évtizedes vadász felismerem, hogy kutya nélkül a csupán lándzsával rendelkező ember életképtelen vadász volt. Az ember a kutyára, a kutya az emberre szorult. Együtt nagyságrendekkel eredményesebb vadászok lettek, mint egyedül voltak. Nemcsak a kutya szaglása, hallása és mozgékonysága az emberénél sokkal jobb, de a két gyenge ragadozói tulajdonsága a vadászó ember számára óriási segítséget jelent. A kutya, mivel népes csoportban vadászott, hangosan teszi azt, és nemcsak akkor vadászik, ha éhes, vagy elég erős a vad elejtésére, hanem mindig. Ezért a kutya mindig, és mindenre hangosan vadászik. Ez az ember számára óriási segítséget jelentett, mert az olyan vadat is hajtja, amit nem képes elejteni. Ezzel azonban leköti a vad figyelmét, de az nem menekül. A kutyával vadászó ember a dárdájával, sokkal több vadat képes elejteni, mintha lesben kénytelen várni, hogy a vad a közelébe jöjjön.
A történészek nem foglalkoznak azzal, hogyha a felmelegedés jó tízezer évvel előbb történik, szinte csak a vízözön emléke maradt volna meg, és akkor talán ma is csak gyűjtögetnénk, és század ennyi ember élhetne a földön. Ennél jobb bizonyíték nem lehet arra, hogy a fajunk sorsát csak akkor lehet felderíteni, ha nemcsak azt vizsgájuk, hogy hol vannak a csillagok és bolygók milliárdjain jelenleg olyan életfeltételek, amik a földünkéhez hasonlítanak, hanem azt is keresni kell, hogy hol volt ezeknek az égitesteknek hasonló történetünk, mint a mi földünknek. De a hasonló sem elég, mert, ha a jégkorszak csupán tízezer évvel előbb megszűnik, egészen másként, és más mennyiségben élne a fajunk. De ez csak egyetlen epizód, s sok száz közül, aminek követeztében egészen másként alakult volna a fajfejődés a földön. Elég arra gondolni, hogy mi lett volna, ha a dinoszauruszok nem halnak ki.
De az is egészen más útra terelte volna fajunk fejlődését, ha csak fele annyi jég olvad el, és ezért csak 30 méterrel emelkedik a tengerszint. Ez arra sem lett volna elég, hogy egyetlen önözéses szántóföldi gabonatermelésre épülő magas kultúra kisebb mértékű jöhetett volna létre, csak tizednyi ekkora terülten. A vízügyi szakemberek könnyen kiszámíthatnák, hogy a 30 méteres tengerszint emelkedés esetén milyen gyors lenne a Nílus folyása, mekkora lett volna a gravitációsan öntözhető terület. Ebből azonnal kiderülne, hogy Egyiptom méretű magas kultúra létre sem jöhet volna a Nílus völgyében, mivel talán csak tizednyi terült válik öntözhetővé, a Nílus gyors folyása pedig nem tette volna lehetővé a folyásiránnyal szemben a vitorlázást.
Talán még meggyőzőbb, hogy Amerikában azért nem alakulhatott ki a síkságok gravitációs öntözése, mert nem volt erős igavonó állatuk és nem ismerték a kereket. Amerikában azért állt meg a társadalmi fejlődés, mert volt ugyan néhány nagyon értékes kultúrnövényük, amiket évezredek óta kapásan műveltek, de nem volt domesztikálható igásállat és még a kereket sem ismerték. Az erős bölény nem volt domesztikálható, mert az továbbra is millió szám élhetett a füvekben gazdag völgyeken.
Eurázsiában azonban a kor embere megérezte, hogy a szarvasmarha nélkül nem jöhettek volna létre az önözéses magas kultúrák, ezért lett ezeknek az önözéses gabonatermelő társadalmaknak szimbolikus istenállatuk a bika.
Kevesen gondolnak arra, hogy a vízben, sárban, hóban csak a hasított körmű állatok használhatók igavonásra. A patások erre patkó nélkül alkalmatlanok. A patkó azért lett Európában a szerencsehozó szimbólum, mert a patkó nélküli ló nemcsak a fuvarozásban, és a talajművelésben értéktelen, de a hadviselésben is az. A patkolt ló is csak akkor lehet hatékony teherszállító, ha kerekes járműveket vontat.

A régmúltak történelmét csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy mikor és hol mi állt az ember rendelkezésére. 

A vállalatok mérlegének túlértékelése

Kopátsy Sándor                 EG                   2017 11 26

A vállalatok mérlegének túlértékelése.


A volt csatlósoknak Kínával folytatott tárgyalását történelmi alkalomnak tartom arra, hogy tanuljunk a Kínai Rendszerváltásból, ami számukra a világgazdaság legnagyobb csodáját produkálta. Ezzel szemben a volt bolsevik rendserek váltása gazdasági tekintetben stagnálást hozott. Amíg Kínában évente 8-10 százalékkal nőtt az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a legsikeresebb demokráciákban ennek a hegyedével, és nekünk még annyival sem. A Szovjetunió volt tagállamainak többsége visszaesett, csak a magas bányajáradékot élvezők élnek jobban. Ukrajna például jelentősen visszaesett. A volt csatlósok lakossága óriási szabadságot kapott, az egy lakósra jutó jövedelem alig haladta meg a 2 százalékot, az egy lakosra jutó magyar tulajdonú vagyon pedig csökkent. Mi az ipari szektor vagyonából eladtunk, amire vevőt találtunk, és feléltük azok árát.
A magyar rendszerváltás úttévesztését a vállalatok mérlegének túlértékelése okozta. A magyar közgazdászok azon siránkoztak, hogy sok a veszteséges vállat, ezek sokba kerülnek az állami költségvetésnek. Pedig a vállalati mérleg csak arra felelnek meg, hogy megmutassák a tulajdonosnak a vállalata működtetésével járó jövedelmét. Arra viszont a vállalati mérlegek eleve alkalmatlanok, hogy a vállalat ekkora társadalmi érdeket szolgál. Ennek ellenére a hazai közgazdászok a veszteséges vállatokat a társadalmi érdeket sértőnek tekintették, azok működtetése felett háborogtak.
Szerintük, ami a vállalkozás számára veszteséges, az állami költségvetésből támogatást emészt fel, tehát társadalmi kártokozó. Számításon kívül hagyták, hogy a veszteséges vállatok, mint adnak a társadalomnak. Máig nem találtam olyan veszteséges vállaltot, aminek a veszteséges működése nem több társadalmi érdeket szolgált, mint a leállításuk.
Ez azért nem vált nyilvánvalóvá, mert nem számoltak azzal, hogy mibe kerül a társadalomnak egyrészt a nem foglalkoztatott munkaképes lakosság eltartása, másrészt szinte semmivé vált az a vállalati vagyon, ami után amortizációt fizettek.
A munkanélküliséget ugyan már a klasszikus közgazdaságtan sem tekintete veszteségnek, mert nem ismerték a munkanélküliek eltartási kötelességét. Arról pedig említést sem találhatunk a klasszikus közgazdaságtanban, hogy a munkaképesek foglalkoztatása a társadalom számára akkor is plusz jövedelem, ha kevesebb értéket termel, mint amennyi a foglalkoztatással járó költségeken felül még profitot is hoz.
Az osztálytársadalmak azért fejlődtek lassan, mert a munkaerejük jelentős hányadát nem tudták hasznosítani. Csak azok találtak munkaviszonyt, akik többet termeltek, mint a foglalkoztatásukkal járó költség és a munkaadó profitja. A tőkések csak azokat foglalkoztatták, akik a foglalkoztatásukkal járó költségeken felül, az számukra is jövedelmet termeltek. A tőkések érdeke ugyan megfelel az osztályuk érdekének, de a társadalom érdeke mindig az volt, hogy a munkaképes lakosság minél nagyobb hányada dolgozzon, akkor is, ha nem termel annyi költséget, mint amennyibe a munkaadónak kerül, és felette számára jövedelmet is biztosít. Ezt a követelményt békeidőben egyetlen tőkés társadalom sem tudta a munkaerő jelentős hányadának biztosítani. Ezért a tőkés osztálytársadalom érdeke szemben állt a társadalom érdekével. Minden társadalom érdeke azt kívánta, hogy az is dolgozzon, aki ugyan nem termel a munkaadója számára akkora értéket, ami számára a kifizetett béreken felül profitot is biztosít. Az osztálytársadalmak ezért nem lehettek az egész társadalom érekének védelmezői, mert csak azokat foglalkoztatták, akik nekik a foglalkoztatásukkal járó költségeknél nagyobb éréket termeltek. A társadalom érdeke pedig mindig akkor is az volt, hogy azok is dolgozzanak, akik kevesebb értéket termelnek, mint amibe a munkaadójuknak kerülnek. Ezt az ellentmondást csak akkor lehet legyőzni, ha azokat is bevonják az értéktermelésbe, akik kevesebb értéket termelnek, mint amennyit a munkaadójuk számára a költségein felül profitot is biztosít.
Ezt a feladatot először a bolsevik társadalmak oldották meg azzal, hogy a veszteséges vállatok működését a veszteségük megtérítésével biztosították. Ennek a megoldása csak az állami szektorban oldható meg. A szinte teljes foglalkoztatás azonban a több pártos politikai demokráciában a magánszektorban megoldhatatlan.
Kínában azonban 27. éve ez működik. A gazdasági szektorok piacosítása után a veszteséges vállaltokat az állami vállaltok formájában megtartották, és finanszírozták a veszteségüket. Ami nyereséges azt privatizálták, ami nem, állami vállatok formájában megtartották. Náluk ez a megoldás sikeresen vizsgázott, mert változatlan szinten megmaradhatott a magas foglalkoztatás. Ezzel mintegy 200 millió ember foglalkoztatása a veszteséges vállatokban megmaradt. Az ezzel járó veszteségtámogatás eltörpül a mellett, hogy 200 millió ember nem vált tartósan munkanélkülivé.
Azt még senki sem számolta fel, hogy a magyar társadalomnak mennyibe került a veszteséges vállatok felszámolása. Óriási vagyon vált értéktelenné, és két millió ember vált tartósan munkanélkülivé. A veszteségtérítés csak az állami vállalatok fenntartásával oldható meg. A tőkéstulajdonos, és az állami veszteségtérítés nem férnek össze. Csak az kaphat veszteségtérítést, akinek a munkaadója az állam. A kínai eredmények azonban azt mutatják, hogy nemcsak a kínai munkaerő viselkedik puritán módon, de a nagyvállalati vezetők is. De még ott is kínai szigorral kell fellépni a korrupció ellen.
Ezért ezt az írást kiegészítem azzal, hogy leállított vállaltok újraindítására pályázatot kellene meghirdetni azzal, hogy a leállított vállalt állami tulajdonban marad, a pályázó leírja, hogy mennyi veszteségtámogatást kér, és ezzel szemben mennyit keres az állam azzal, hogy munkahelyet teremt, vállalati vagyont ment meg. Vagyis tanuljunk a Kínai csodából, amivel 200 millió munkás munkahelye megmaradt, ezeknek nem munkanélküliségi segélyt fizet az állam, hanem a talpéra állított vállalat fizet a költségvetésbe, nyugdíjalapba, társadalombiztosításba. A legnagyobb társadalmi kárt azonban a munkanélküliség azzal okoz, hogy elfelejtik a szakmájukat és a munkából való megélést.
A privatizáció óta ugyanis nem találtam olyan veszteséges vállalatot, aminek a leállítása nem rontotta az állami költségvetést, és a vagyonvesztése nem csökkentette az állami vagyont.

Kínát csodálni kell, nem azon botránkozni, hogy egy párt diktatúrája maradt.