2018. január 5., péntek

Az Európai Unió nem lehet az Európai Egyesült Államok

Kopátsy Sándor                 PG                  2017 12 05

Az Európai Unió nem lehet az Európai Egyesült Államok

Az EU brüsszeli központja kerüli annak publikálását, hogy alakul a három világgazdasági óriás, az Egyesült Államok, vagy még inkább a négy protestáns, óceánokon túli angolszász ország, az Egyesült Államok, Kanada Ausztrália és Új-Zéland; valamint Kína, illetve a Távol-Kelet egészében az egy laksora jutó jövedelem növekedése. Brüsszelben szinte megfeledkeznek arról, hogy az EU eredeti célja a világgazdaság két másik élcsapattal való versenyképesség.
Most került a kezembe egy kimutatás, ami 2007-2016 közti tíz évben vetette össze, ha nem is az egy lakosra jutó jövedelem, de az országok nemzeti jövedelmének átlagos növekedését.
Ebből kiderül, hogy az utóbbi tíz éves átlagos növekedés az Egyesült Államokban 1.2 százalék volt. Az EU átlaga ennek a fele.
A még nagyobb tragédia azonban az, hogy az EU tagországok teljesítménye között nagy a szóródás. Az átlagosnál gyorsabban csak négy tagország, Németország, Belgium, Ausztria és Hollandia, növekedése volt. A négy mediterrán tagállam, Spanyolország, Portugália, Olaszország és Görögország, nemzeti jövedelme pedig ebben a tíz évben csökkent. Az euró övezet országainak eltérő hatékonysága még karakterisztikusabb, ha a külső eladósodottságukat vetjük össze. Ezek között a puritánok az EU átlagának az élcsapata, a mediterránok pedig a sereghajtói lettek.
Kínában pedig ez alatt mind az egy lakosra jutó jövedelem, mind a vagyon e tíz év alatt átlagos 8 százalékos növekedés történt. Tehát, nemcsak az egy lakosra jutó jövedelem, de a vagyon is ilyen gyorsan nőtt.
Az egy lakosra jutó vagyon alakulását mutató adatokat szinte soha, sehol nem közölnek. Pedig ezt azért tartom különösen fontos mutatónak, mert a mediterrán országok külső adóssága gyorsan nőtt, a nettó vagyonuk tehát jelentősen csökkent.
Az is nehezen érthető, hogy az államadóságon belül a belső adósságot is az államok vagyonvesztésnek minősítik. Pedig a belső hitelezés nem csökkenti a nemzeti vagyont. Erre az elrettentő példa, amikor Japánt a legjobban eladósodott országnak minősítik, holott Japánnak szinte az egész államadóssága belső, és a legalacsonyabb kamatozású. Ezzel szemben az államkasszában igen jelentős amerikai államkötvény és dollár van. A lényeget tekintve tehát Japán kifelé nem a legjobban, hanem a legkevésbé eladósodott ország.

Elemi elvárás volna, ha a külső eladósodást nettó számolnánk, és annak sem az összegét, hanem csak a kamatterhét vennénk figyelembe.

A Kínai Kommunista Párt tagsága

Kopátsy Sándor                 PP                  2017 12 16

A Kínai Kommunista Párt tagsága

Az ugyan alig vitatható, hogy a Kínai Kommunista Párt a történelem legnagyobb tagságú és erejű pártja. Ebben a tekintetben nem történt lényeges változás annak ellenére, hogy a taglétszám az ország lakosságához viszonyítva tovább növekedett. 2005-ben a lakosság 5.4, jelenleg pedig 6.2 százaléka. Ez a növekedés elsősorban annak a következménye, hogy az öregek tagságának a kezelése rendezetlen. Ezek többsége akkor sem szünteti meg a tagságát, ha passzív taggá változik.
Két változást mégis fontosnak tartok.
Az új tagok 40 százaléka nő. Ez akkor is jelentős, ha a párton belüli hatalom létráján felfelé haladva egyre csökken. Az pozitív változás, hogy a hatalom csúcsán lévők feleségeinek a politikai hatalma megszűnt, ahhoz képest, ami Mao és utódlása idején kártékonynak bizonyult.
A diplomás párttagok aránya gyorsan nő. Ezt ugyan nem közlik, de azt igen, hogy az új tagok többsége az egyetemek hallgatói, illetve a friss diplomások közül kerül ki. Ez fokozottan igaz a lányok esetében. Idővel ennek a párt funkcionáriusai sok között is lesz következménye. Ezt a témát már többször érintettem, mint annak a következményét, hogy a csak egy gyermeket vállalhatás hatására a leány magzatok jelentős hányadát eltávolították. Ugyanakkor már egyértelműek a nőhiány következményei. Amiből hiány van, az egyre értékesebb lesz.


Gazdasági szuperhatalommá épül Kína

Kopátsy Sándor                 PG                  2017 12 15

Gazdasági szuperhatalommá épül Kína

Évezredeken keresztül a Gyöngyfolyó torkolatvidéke volt a világ legnagyobb agglomerációja. Aztán az ipari forradalomnak a hatására, London, illetve Dél-Anglia és a vele szemben fekvő Atlanti partvidék vált azzá. Az első világháborút követően New York vette át a stafétabotot, a második világháború óta pedig San Francisco környékét és Tokiót tekinthetjük ennek. Jelenleg már egyértelmű, hogy a legnagyobb a Gyöngyfolyó vonástérsége, vagyis a Kínai Birodalomba beépülő Hong-Kong és az évezredes metropolisz Kanton, mai nevén Guangzhou egybeépülése után lesz. A Gyöngyfolyó északi partján elterülő Hong-Kong-ot és a déli partján lévő Makaót már 20 kilométeres híd köti össze, most történik a Hong-Kong és Guangzhou közti gyorsvasúti összekötetést építésének a törvényes jóváhagyása.
Hong-Kong ugyan aggályoskodik az egyre szorosabb kapcsolat okán, de a közvélemény többsége már ma is támogatja. Szerintem Hong-Kong érdeke is, hogy a világ legnagyobb kikötője csak akkor lehet, ha a hátország rajta keresztül küldheti a világpiacra a hajóit. Az ma már ugyanis vitathatatlan, hogy Hong-Kong forgalmával a világ egyetlen kikötője sem versenyezhet.
A várható jövőben Kína nyersanyag igényének harmadával egyetlen kikötő nem versenyezhet. Ez fokozottan érvényes a konténeres kínai export mennyiségére.

Kína nemzetközi versenyképességével a fogyasztási cikkek piacán egyetlen más ország sem versenyezhet. A tömegcikkek gyártásában Kína akkor is fölényben marad, amikor már a bérek ott is magasak lesznek, mert a fejlett Nyugaton hiányozni fog a futószalagok mellett is kívánatos munkafegyelem. A közgazdászok máig sem veszik tudomásul, hogy jelenleg a kínai tömegáruk terelése nemcsak azért hatékony, mert a bérek alacsonyak, hanem azért is, mert a kínai munkaerő a tömegtermelésben is fegyelmezetten dolgozik. A fejlett országok tömegáru termelése azért nem versenyképes, mert azokban a munkaerő rangon alulinak tartja a futószalagok melletti monoton munkát.

Az ember magasságlegyőző képessége

Kopátsy Sándor                 EH                  2017 12 28

Az ember magasságlegyőző képessége

Fajunk kétlábúságát a tudomány máig nem racionálisan magyarázza. Ezt a biológiai lépésünket is fejlett agyunk magyarázza. Az agyunk olyan sok új feladatot állított elénk, ami szükségessé tette, hogy hagyjunk fel azzal, hogy a mellső végtagunkat közlekedésre is használjuk. A két lábra állásunknak köszönhetjük, hogy az első két végtagunk páratlan feladatok végzésére képessé vált. Amennyire a biológia hangsúlyozza agyunk és hangképzésünk fejlettségét, annyira figyelembe sem veszi, hogy a két első végtagunk képességei hasonló minőségi ugrást tettek az agyunkéhoz. Az emberi kéz a szellemi és közlési kapacitásunkhoz zárkózott fel.
Fajunk eddigi viszonylag rövid életében elért eredményeket ugyanúgy a rendkívül fejlett kezünknek, mint a fejlett agyunknak és hangképző képességünknek köszönheti.
A magzatburkos biológiai elődeink az erszényesek már kísérletet tettek a magasságlegyőzés felé. A hársú lábuk viszonylag egyre erősebb lett, hogy nagyobb ugrásra legyenek képesek. A magzatburkosak azonban visszatértek a viszonylag hasonló erejű négylábúságra.
Amennyire egységesen elismert a két lábra állás jelentősége, szinte figyelmen kívül hagytuk, hogy az ember nagytalpú fej lett. Egyetlen említést találtam arról, hogy az ember a súlyához képest a legnagyobb talpon járó faj. Pedig elgondolkodtató, hogy a mocsári madarak kis talpon, de hosszú újakon járnak, a vízben, mocsárban, hóban, homokban járó emlősállatok pedig hasított körműek lettek. A száraz síkságokon élő lovak, szamarak pedig egyetlen lábujjukon, patájukon jártak. A mamutok és az elefántok lettek a négylábúak, az ember pedig az egyetlen, a talpán járó emlős, aminek a járásmódja szinte változatlan maradt, mert a fejlett agyának köszönhetően járműveket készített, patás állatokon lovagolva közlekedett. Sokáig kitalált járműveit hasított körmű igásállatokkal vontatta. Ez első járműve a havon, nedves fűben csúszó szán, igásállata pedig a rénszarvas volt. Ez tízezer évvel megelőzte a kerekes járművek megjelenését.
Az első jelentős szállítási és talajművelési feladatot csak a szántóföldek önözéses gabonatermelése jelentette.
Nem találtam máig magyarázatot arra, hogy az első kapás kultúrákat miért a hegyek közt élők alakították ki. Ma az elfogadott, hogy a kapás növények jó tízezer évvel előbb megjelentek a hegyvidéken élők között, minthogy a szántóföldi művelésük megvalósult volna. Ez csak a két amerikai kapáskultúra esetében vált egyértelművé. A mayák és az inkák a felmelegedés előtt mintegy tízezer évvel termeltek burgonyát, kukoricát, babot, paradicsomot, de nyoma sincs annak, hogy ezek szántóföldi termelése jelentkezett volna az időszámításuk előtti 16. században. Erre legfeljebb az ad magyarázatot, hogy nem volt igavonásra és talajművelésre alkalmas háziállatuk.
Az eurázsiai és afrikai magas-kultúrák előzményeiről szinte semmit nem tudok, a létezésükben mégsem kételkedhetek. A genetikusak tényként állapították meg, hogy a rizs, a köles, a búza és az árpa jó tízezer éve kiszelektált kapásnövény volt, akárcsak Amerikában a rizs, a köles, a búza és az árpa. Abban ugyan elve nem kételkedhettem, hogy a kultúrnövények kiszelektálása sok évszázados feladat volt. Nem ismerek olyan kultúrnövényt, amit a modern tudománynak köszönhetünk. Ez a kíváncsiságom vitt el Irakba, ahol megnézhettem a vadbúzát, mint alig húszcentis magasságú kalászos füvet, aminek, nagy meglepetésemre az érett kalászaiból nem lehetett kiverni a magot. Ez meggyőzött arról, hogy a vadon termő kalászosokból csak sok ezer éves szelekció után lehetett csépelhető gabona. ez döbbentett rá, hogy a szántóföldi gabonatermelésnek Eurázsiában is létezni kellett a kapás előzményének.
Ennek feltárására azonban nem vagyok képes. A mayákat és az inkákat sok ezer évvel megelőző kapáskultúrát leginkább a Himalája déli lejtően és Tibetben sejthetek. Tehát a kapás kultúrák először ott jelenhettek meg, ahol a gyűjtögetés feltételei télen hiányoztak. Tárolni kellett az élelmet, a terméket nem adó téli hónapokra. Erre a kalászos füvek magjai és a földben áttelelő burgonya volt a kézenfekvő lehetőség. Ezért a vad rizst, kölest, búzát és árpát nyarak végén begyűjtötték, és tárolták.
A spontán szelekciózást Irakban azzal magyaráztam, hogy a vadbúza magját csak kalászosan lehetett hazavinni és tárolni. A könnyebben kihulló néhány magot a ház körüli mocsárban elvetették. Ez a szelekció néhány ezer év alatt odáig jutott, hogy a kalászok csépelhetővé váltak.
Arra büszke vagyok, hogy kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy az első domesztikáció jó tízezer évvel Eurázsia északi tundráján történt, ahol a gyűjtögetésre a legmostohább térségen történt meg az első háziállat, a kutya domesztikációja, és a rénszarvas csordákhoz kötődő állattartás.
Azt már korábban felismertem, hogy a sarkköri tengerpartok és élet folyóvölgyek volt az első igazi életterek, mert csak itt volt a bukóval, lándzsával elejthető állat a fóka, aminek a húsa, zsírja egész évre beosztható volt. Ezt egészítette ki az ívásra összegyűlt halak tárolható ikrája. Ezzel szemben a tengerparttól távoli tundrák voltak mind a gyűjtögetésre, mind a vadászatra a legkevésbé alkalmasak. Az volt a véleményem, hogy a tundrán volt a legalacsonyabb a népűrűség, sok négyzetkilométeren egyetlen ember, ha megélhetett.
De nemcsak az ember volt a tundrán nehéz helyzetben, hanem a kutya és a rénszarvas is.
A kutyát tartottam a legkevésbé alkalmas ragadozónak, és éppen ezért a kezdetleges fegyverekkel vadászó ember legjobb segítségének. A társég két fő ragadozója, a jegesmedve és a farkas mellett a vadkutyák fizikailag gyengéknek bizonyultak. Ráadásul néhány rossz ragadozói tulajdonságuk volt, ezért sem boldogulhattak. A kutya az egyetlen ragadozó, amelyik jóllakottan és számára elejthetetlen zsákmányra is hangosan támad, nem takarékoskodik az energiájával. Ennek következtében egyedül gyenge vadász. A vadászó embernek azonban éppen ezek a rossz vadászképességi teszik nagyon hasznos segítséggé. A kutya éberen alszik, tehát a veszély esetén riaszt. Jó szaglása biztosítja a zsákmány korai észlelését, figyelmének lekötését. Ezért a csak lándzsával, íjjal vadászó ember csak a kutyával válhat hatékonnyá. A kezdetleges kézi fegyverekkel vadászó ember eredménytelen vadász a kutya segítsége nélkül. Ugyanakkor a vadászó ember mellett a kutya tápláléka is jobban megoldott. Vagyis az ember és a kutya kooperációja a vadászatban mindkét fél számára forradalmi eredménynövekedést jelentett.
A rénszarvas is viszonylag védtelen a jegesmedvével és farkascsordával szemen. Ez a kiszolgáltatottsága kényszerítette arra, hogy óriási, több ezertagú csorda közösségébe szerveződjön. Ezek a nagy csordák pedig arra kényszerültek, hogy a legelőjüket folytonosan cseréljék, több ezer kilométert vándoroljanak. A kutyáival élő, viszonylag kisszámú emberi közösséget pedig segítségként érdekük volt befogadni. Ez az első domesztikáció tehát a rénszarvas, az ember és a kutya érdekközössége volt, nem véletlenül máig fennmaradt. Az ember és a kutya a rénszarvascsordák védelmét szolgálta. Ugyanakkor a csorda élelmezéséről is gondoskodott. Nem az ember terelte a csordát, hanem a csorda vitte magával a védelmét biztosító embereket és kutyákat magával.
A több ezer évvel később kialakult pásztorkodásban az ember, kutyáival kereste, terelte az állatoknak megfelelő legelőket és itatókat. Ilyen segítségre a rénszarvasoknak nem volt szükségük. A csorda ösztönösen tudta, hogy mikor, hol van a megfelelő élettere. Ráadásul, csak a rénszarvasok, kiváló szaglásuknak köszönhetően, találták meg a hótakaró alatti füvet, zuzmót.
A történészek azt sem hangsúlyozzák, hogy az első igásállat a rénszarvas volt, és az első jármú a síkság havain és füvében csúszó szánkó volt. Amennyire hangsúlyozott a kerekes járművek megjelenésének forradalmi szerepe, említést sem tesznek arról, hogy ezeket jóval megelőzte a szánnal történő szállítás megjelenése. A havas síkságokon a 20. századig a szánon történő szállítás volt a leghatékonyabb megoldás. Gyermekkorom falvaiban télen, csak szánokon közlekedtek, szállítottak.
Fontos volna tudatosítani, hogy domesztikáció csak akkor történt, ha az nemcsak az ember, de a kiszolgáltatott állatfajok közös érdeke volt. A sarki klímában a kutya volt az első domesztikált állat, mert a vadon életképtelennek bizonyult.
Mint említettem, az ember a gépek megjelenéséig képtelen volt a közlekedését és szállítási feladatait hegyvölgyes terepen sem a melegben, sem a havas teleken megoldani, ott önerőből nem léphetett túl a kapás növényekkel kiegészített gyűjtögetésen. Ezt láttuk az amerikai maya és inka kapás kultúrában, de az a magyarázata annak is, hogy a Himalájában is csak azért történhetett előrelépés, mert a körülvevő magas-kultúrák eredményei oda beszivároghattak.
Ausztrália elmaradottsága pedig azt bizonyítja, hogy a kapás kultúrák is csak ott alakulhattak ki, ahol a terméketlen telek élelmezésük tartalékai nélkül nem voltak túlélhetők. Mivel a melegben csak a száraz magvak és elföldelt gumók jelenthettek táplálékot, ezek megléte nélkül nem maradhattak fenn emberi közösségek.
A kapás kultúrákból csak ott lehettek gabonatermelők, ahol egyrészt megoldható volt a gabonák és gumók téli tárolása, másrészt volt olyan erős domesztikált állat, amelyik alkalmas volt a talajművelés és a szállítás elvégzésére, ugyanakkor elég csapadék, vagy a gravitációs öntözés megoldható volt. Ezt jól bizonyítaná az olyan térkép, ami megmutatná, hogy a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedést követő ötezer évben a szántóföldi gabonatermelés csak ott volt megoldható, ahol gravitációsan, azaz elárasztással lehetett a gabonákat öntözni, vagy az éves csapadék meghaladta az ezer millimétert.
Ezt a korlátot először az időszámításunk utáni első évezred végén a Golf Áram által enyhe telű, és párás éghajlatú Nyugat-Európában oldották meg, ahol megjelenhetett az öntözést nem igénylő búza és árpa termelése. Ez azonban csak akkor kerülhetett fölénybe az önözéssel termelt gabonával szemben, amikor az állati igaerőt lecserélhették a gépek.
A természetes csapadékra épült mezőgazdaságban a kerekes járművek hatékony használta azonban az igavonó állatokénál lényegesen nagyobb erőt igényelt. Ezt jelentették a traktorok, majd a termést betakarító gépek. A színt emelkedések legyőzéséhez az állati erő kevés és drága.

Arra mégsem figyeltünk fel, hogy a sokszintű lakások, irodák liftekkel történő kiszolgálása hogyan fejlődött. Erről láttam ma statisztikát. 1930-ben a legmagasabb épület a 320 méter magas Epeire State Building volt, a liftjei 6.1 méter/másodperc sebességgel emelkedtek. 2010-ben Burj Khalifa 504 méter magas, és a liftje 10 méter/másodperc sebességű. 2015-ben Shanghai Tower 579 méter magas, és a liftje 20.5 méter/másodperc sebességű.

Az emberi faj minőségi szelekciója

Kopátsy Sándor                 EH                  2017 12 29

Az emberi faj minőségi szelekciója

Nehezen magyarázható, hogy a társadalomtudományok nem foglalkoztak, és ma sem foglalkoznak minden a faj fejlődését szolgáló szelekciójával. Ez az emberi faj életében soha nem volt olyan fontos kérdés, mint korukban. Ma ugyanis minden társadalomra, elsősorban a fejlettekre a kontraszelekció a jellemző.
Tizenéves koromban elragadott Németh Lászlónak Minőség forradalma címmel megjelent esszégyűjteménye. Öreg koromban pedig az izgat, hogy jelenleg a már nem túlnépesedő, éppen ezért gyorsan fejlődő társadalmakban kemény kontraszelekció a jellemző. A világ népességének ötödét kitevő fejlett társadalmak mindegyikében úgy csökken a népesség, hogy az új generáció mennyisége a fejlettebb felében egyre szűkítettebben, az elmaradottban pedig viszonylag bővítetten termelődik újjá. Ismereteim szerint, fajunkra ugyan soha nem volt jellemző a minőségi szelekció, mégis fajunk óriási, Eurázsiában és Afrikában élő többsége minden vadon élő fajhoz viszonyítva fejlődött gyorsabban. Ennek okát a társadalomtudományok nem keresik.
Életem talán leglényegesebb felismerésének azt tartom azt, hogy a fajunk fejlődése ott volt gyorsabb, ahol az életterében jelentős változás történt. Ebből az következett, hogy fajunk csak ott fejlődött, ahol olyan jelentős környezetváltozás történt, ami az ember számára a társadalmi fejlődés szükségességét tárta fel. Ezt bizonyítja a tény, hogy csak Eurázsia és Afrika néhány térségében történt az átlagnál gyorsabb a társadalmi fejlődés. Amíg az óceánok izolálták a kontinenseket a fejlett társadalmak eredményei nem juthattak el az egyik kontinensről a másikra. Csak az óceánok meghódítás után nyílt meg az emberiség egésze számára az ismeretek cseréjének lehetősége. Csak Amerika és Óceánia felfedezésével nyílt meg az emberiség egésze számára a közös ismeretek hasznosíthatójává válása. Ma nincs olyan emberi közösség, amit nem érint a közös társadalmi sorsunk alakításába.
Az ember az egyetlen faj, amelyik viszonylag gyorsan tágítja életlehetőségeit. Alig 150 ezer éves fajunk mai életmódja össze sem hasonlítható azzal, ahogyan megjelent. Ráadásul, mára a fejlődésünk gyorsulása olyan mértékűvé vált, ami száz évvel korábban is elképzelhetetlen volt. Életmódunknak ez az óriási változása mégsem annak eredményeként következett be, hogy fajunk minősége szelektálódott. Biológiai tekintetben sokkal fejlettebbek lettünk, de nem úgy hogy más fajjá alakultunk át, hanem genetikailag ugyanaz a faj maradtunk, csak nagyon másként élünk. Annak ellenére, hogy egyre gyorsabban változó módon élünk, de genetikailag változatlan faj maradtunk.
Ez a biológiában ismeretlen fajfejlődés szinte szelekció nélkül történt. Azt csak sejthetem, hogy mivel fajunk életének 95 százalékában, nagycsaládokban élt, amiben nem volt, nem is lehetett minőségi szelekció.
A társadalomtudomány még fel sem ismerte a családforma történelmi szerepét. Ezért nem tudunk választ adni arra, hogy miért élnek egyes fajok, elsősorban a madarak, életre szóló párban. Ugyanakkor a rovarok nem ismerik az életre szóló párválasztást. Az emlősök pedig nagycsaládban élnek, amiben csak az erősebb hímeknek vannak utódai.
Fajunk gyűjtögetőként, tehát élete 95 százalékában, nagycsaládokban élt. A kiscsalád alig ezer éve, és akkor is csak a kis Nyugat-Európában jelent meg. A tovább terjedését aztán az ipari forradalom indította útjára. A tőkés volt az első olyan munkaadó, amelyik nem családot, hanem személyeket vásárol függetlenül attól, hogy milyen a családforma. Ennek ellenére a tőkés osztálytársadalmakban a kiscsalád vált jellemzővé.
Jelenleg nagycsalád csak a több feleséges társadalomban, a mohamedán világban maradt fenn, de ott is visszaszorulóban van. Ez a családforma jogi értelemben is elfogadott csak húsz mohamedán országban, és ezeknek is a több feleséges családok számának felét, harmadában van egynél több feleség.
Ezeket az adatokat látva, meg kellett állapítanom, hogy ahol a többnejűség elismert, csak a gazdagok tarthatnak több feleséget. A férfi korosztályok harmadának viszont nem lehet felsége.
Azt ugyan vadászként felismertem, hogy a szarvasok között az erős hímek között folyik a párosulásért verseny. Legfeljebb a megszületett hímek hatodának lehet utódja. Tehát nagyon kemény a minőségi szelekció. De arra nem jöttem rá, hogy a több nejűséget elismerő társadalmakban is, a férfiak maximum harmadának nem jut feleség. Az ugyan nem egyértelmű, hogy a több felséget vásárló férfiak biztosan az átlag feletti képességgel rendelkezők, mert nemcsak a gazdagságukat örökölhették, de a társadalmi pozíciójukat is. Márpedig az elmaradt társadalmakban az anyagi jólét elsősorban hatalomfüggő.
Arra csak most döbbentem rá, hogy az emberiség negyede mohamedán, és ez a vallás megőrizte a többnejűség lehetőségét. A húsz mohamedán vallású ország mindegyikében jogi értelemben elfogadott a többnejűség. Az adatokat látva döbbentem rá, hogy a többnejűség lényegében a társadalmi és szellemi téren erős férfiakra történő szelekció volt. Mohamed életében az uralkodó osztály a lakosság tizedét sem képviselte. Az ilyen társadalmakban a többnejűség azt jelentette, hogy feleségre csak ez a szűk réteg számíthatott.
A demográfiát, ezen belül a családformát a társadalmak egyik legfontosabb jellemzőjének tartottam. Ennek ellenére, ezzel csak az európai kultúrában foglalkoztam.
A Nyugat ezer év alatt történt felemelkedésének kulcsát a kiscsaládos jobbágyrendszerben látom. Ez volt a fajunk történetében a gyermekvállalás első, és sokáig egyetlen korlátozása. Azzal, hogy a nyugat-európai kereszténység a jobbágyok gyermekeinek csak az olyan házasságát, ezzel gyermekvállalását ismerte el, ami mögött előfeltétel a házasulandók jobbágytelekkel rendelkezése állt. Ennek az lett a következménye, hogy a jobbágyok gyermekei csak akkor válhattak szülőkké, ha már ők lettek a szüleik jobbágytelkének örökösei. Mivel a jobbágytelkek száma legfeljebb évi 1-2 ezrelékkel nőtt, erre a lassú növekedésre kényszerült a gyermeket vállalható családok száma. A spontán népszaporulat ennél sokkal gyorsabb lett volna, a jobbágyok gyermekeinek házassága, gyermekvállalhatósága egyre jobban kitolódott. Négy-öt generáció után a házasságkötők átlagos életkora a nemi érettség után már tíz évvel kitolódott.
Életemben kevés társadalmi tény döbbentett meg jobban, mint a nyugat-európai feudális társadalmakban a házasságok megkésleltetett ténye. Ismereteim szerint, nincs arra példa, hogy az utódvállalás nem a nemi érettséggel kezdődött. A nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer unikum abban, hogy a túlnépesedés ellen az utódvállalást a nemi érettség utánra tolt gyermekvállalással csökkentették. Még utalást sem találtam arra, hogy Nyugat-Európában közel ezer évig működő jobbágyrendszer kizárta annak a lehetőségét, hogy a szexuális érettség első tíz évében ezzel az ösztönünkkel élni lehessen. Ekkor értettem meg a középkori társadalmakra jellemző bigott vallásosságot, és kegyetlenséget. Nem tudok elképzelni nagyobb szellemi feszültséget, mint amit a nemi érettség első tíz évében a szexuális ösztön elnyomása jelentett.
Azt sokszor leírtam, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszerben a viszonylag sok gyermek között biztos jövője csak a legidősebb fiúnak volt, mert csak ez számíthatott arra, hogy a szülei társadalmi szintjén maradhat. Még nem írta le senki, hogy mivel a szántóterület növelhetősége nagyon lassú volt, és a földesurak érdekét sértette, a telkek csökkentése, ezer év alatt alig növekedhetett a gyermeket vállalható jobbágycsaládok száma. Ebből fakadóan a jobbágycsalád sok gyermekéből csak a legidősebb munkaképes fiú, és egyetlen lány számíthatott arra, hogy a szüleik társadalmi helyzetében maradhatnak. Az idősebb fiútestvér megkülönböztetett rangja még gyermekkorom falujában is élt. A legidősebb fiút az öccsei magázták, aki viszont tegezte az öccseit. A lányok esetében nem volt ilyen megkülönböztetés. Köztük a születési sorrend nem határozott meg rangsor.
Máig nem értem, hogy az irodalom alig méltatta figyelemre, hogy a testvérek között milyen kemény lehetőségkülönbségek voltak.
Arra azonban én sem jöttem rá, hogy a muzulmán többnejű társadalmakban milyen korlátozottság volt jellemző. A lányok várhatós sorsa attól függött, ki vásárolja meg őket. Ebbe ugyan nem volt beleszólásuk, mert az apjuk annak adta el őket, aki magasabb árat fizetett. A vásárló férj gazdagsága ugyan gazdagságot jelentett, de a feleségtársak érdekellentéte megmérgezett mindent.
A többnejűségű társadalmak azonban a férfiak szegényebb hányadának volt az igazi pokol. Ha csak a férfiak huszada tartott átlagosan három feleséget, a férfi korosztály hetede feleség nélkül maradt. Nincsenek ugyan adataim arról, hogy jelenleg a muzulmán társadalmakban a férfiak hány százalékának van egynél több felsége, és mekkora az átlagos többnejűség. A többnejűséget elismerő társadalmakban a leggazdagabb egy százalék ma is akár tíz feleséget is tarthat. Ez pedig azt jelenti, hogy csak ennek a felső egy százalék feleségeinek hatására a férfi korosztály tizede feleség nélkül marad. Erre utaló adatot azonban csak arról találtam, hogy milyen horribilis ára vannak a feleség vásárlásnak. Ahol ugyan a férfiak tizede többnejű, a férfiak szegényebb negyede számára anyailag is elképzelhetetlen a feleségvásárlás. A nagyon szegény Afganisztánban az egészséges és fiatal feleség ára 12-20 ezer dollár között van. Vagyis a fiatal férfiak harmadának elérhetetlen.
Jelenleg már csak a mohamedán országokra jellemző, hogy az erősebbek jobban szaporodnak, mint a gyengék. Ez a jelenkori tény világosított fel arról, hogy világosabban lássam a másfél százados török uralom lényegét. Móricz Zsigmondnak és Erdei Ferencnek köszönhetem, hogy az Oszmán Birodalom uralmát próbálom tárgyilagosan megítélni. Magyarország történészei ezt a megszállásunkat nemzeti tragédiaként láttatják, holott az ezer éves történelmünkben talán éppen az a megszállás hozta a leglényegesebb és legpozitívebb társadalmi változásokat.
Kezdem azzal, hogy éppen most a reformáció 500. évfordulóján illene hangsúlyozni, hogy a Nyugat kereszténységének legnagyobb eseménye csak azért hagyhatott jelentős nyomot a történelmünkben, mert ennek csak azért lehetett mély hatása a történelmünkre, mert az ország jelentős, főleg magyar etnikumú területe éppen oszmán Hódoltság alatt volt. Ezt akkor jobban megérezte a kor embere, mint ma a magyar történészek.
Már többször leírtam, hogy a hatvanas években került a kezembe Werbőczy naplójának az a része, amelyikben beszámol, hogy mit mondott neki a Regensburgi Birodalmi gyűlésen Luther Márton. Ő ugyanis az ország északi térségében fennmaradó, Habsburg uralkodás alatti része, a Királyi Magyarország követeként volt oda hivatalos. Luther ment oda hozzá, és elmagyarázta az oszmán terjeszkedés politikai hatását. „Nemcsak én nem lehetnék itt, de Németország lakosságának nagyobb fele sem lehetne protestáns, ha a hisztérikusan pápista Habsburg Spanyol Osztrák Birodalom nem volna a Szultán birodalma által fenyegetve. Ők nem akarnak terjeszkedni, téríteni Európában.” Vagyis a reformáció győzelmének politikai feltétele volt az Oszmán Birodalom ereje. Ez bármennyire nyilvánvaló, a magyar protestáns egyházak vezetői sem veszik tudomásul.
Werbőczy ugyan a Habsburg császár követe volt, de megértette Luther véleményét. Ezért a következő birodalmi gyűlésen ő ment Lutherhez véleménycserére. Ezért szerettem volna látni Werbőczy naplóját. Természetesen a tekintélyes lutheránus papoknál érdeklődtem. Nem tudtak róla. Jó húsz évvel később tudtam meg, hogy a Budapesti Lutheránus Teológiai Főiskola könyvtárában őrzik.
Számomra azonban ennél is fontosabb, hogy Erdély aranykora akkor volt, amikor a Fejedelemség a Szultán provinciája volt. Erre már Móricz Zsigmond diákkoromban megtanított.
Még fontosabb, és máig ható történelmi befolyása annak van, hogy az Oszmán Hódoltság nemcsak a vallásszabadság és a nagyobb jobbágyszabadság térsége, hanem itt történt meg az alföldi parasztok polgárosodása is.
Számomra kijózanító élmény volt az 1847-es népszámlálási adatok megismerése. Kiderült, hogy magyar városi önkormányzat csak ott volt, ahol Hódoltság volt. A többi város polgársága vagy nem magyar volt, de ha magyar, akkor egy főpap, vagy egy magyar arisztokrata felügyelete alatt volt. Azt csak öregkorban ismertem meg, hogy a független parasztok polgársága milyen jól vizsgázott. A skandináv és az alpi népek polgárságának többsége paraszt volt. Magyarországon a nagy alföldi városok önkormányzata keményen független volt.
Visszatérve a több nejű társadalmakra. Azok másik megdöbbentő adata, hogy a többnejű házasságban született gyermekek halandósága az országos átlag többszöröse volt. Az apák számára a sok gyermekük nem jelentett az egy feleséges apákéhoz hasonlítható kötöttséget, hiszen számukra az évente több gyermekük születése és felnevelése egészen más, mint ahol egyetlen gyermek születik. Ennél is nagyobb szerepe volt annak, hogy a feleségek számára a másik felség gyermeke az ő gyermeke rovására örökölt. Ezért gyakori, hogy a feleségek a felségtársaik gyermekeit megmérgezik.
A többnejűség problémájával soha nem foglalkoztam, pedig ez az emberiség negyedére jellemző. A társadalomtudományok azonban nem, vagy csak alig foglalkoznak vele. Mivel a fejlett, puritán keresztény és konfuciánus, azaz puritán társadalmakban nem probléma, közömbösen kezelik.
A történészek a hadseregek csatáit megkülönböztetett figyelemmel értékelik, de még nyomát sem találtam annak, hogy mitől függ a katonák értéke. Pedig óriási szerepe van annak, hogy a legénység tagjai családot fenntartó, felességét és gyermekeit otthonhagyók, vagy család nélküliek. Márpedig a legénység önfeláldozása, a halál kockázatának vállalása ezen múlik. Azt már a keresztes hadjáratok sorozásán észrevettem, hogy az első fiúk nem voltak besorozhatók. A nála fiatalabbaknak azonban nem lehetett jövőképe, hiszen nekik nem jutott jobbágytelek.
A többnejűséget elismerő kultúrákban a korosztályok jelentős hányadának, legalább harmadának reménye sem lehetett arra, hogy felsége, gyermeke lehessen. Ezeket a reménytelen fiatalabb gyerekeket vitték el már gyermekkorukban janicsár iskolába. Írni, olvasni tudó katonákat neveltek belőlük, akiknek reményük sem lehetett arra, hogy felségük, gyermekük lehet.


A legnagyobb demográfiai felismerésem azonban az 1990-es kínai reform után ért. Ott ugyanis az egyelten gyermek vállalhatóságával, a többnejűséggel ellentétes tapasztalatok váltak nyilvánossá. Kiderült, hogy az egyelten gyermek nevelése minőségi tekintetben sokkal eredményesebb. Azt korán felismertem, hogy a viszonylag jómódú és diplomás szülők gyermeknevelése sokkal hatékonyabb, mint a családok alsó jövedelmi és iskolázottsági ötödében. Az egységes egyetlen gyermekre történő kínai korlátozást ugyan elkerülhetetlen és talán egyetlen járható megoldásnak minősítettem, mert tudtam, hogy a családok felső tizede akár négy gyermeket is eredményesebben felnevel, mint az alsó tized egyet sem.
Mégis elszégyelltem magam, amikor a kínai tapasztalatok bebizonyították, hogy az egyetlen gyermek a szegény és iskolázatlan családokban is sokkal eredményesebb, mint a több felnevelése. Azt ugyan belátom, hogy a konfuciánus kultúrákban a gyermekek iskoláztatását a szülők még a nyugati protestánsoknál is hatékonyabban teljesítették. Ezt az évezredes mandarin rendszerrel magyarázom. Az Egyesült Államokban élő dél-koreai családok a gyermekeik nevelésére és iskolázására az országos átlag háromszorosát fordítják.


Oroszország teljesítménye

Kopátsy Sándor                 PG                 2018 01 01

Oroszország teljesítménye

A magyar politikai elit és a közgazdászok szinte úgy kezelik Oroszországot, mintha semmi érdekünk nem fűződne ahhoz, mi történik ott. Onnan kapunk olajt és gázt, méghozzá viszonylag kedvező áron, és a magyar mezőgazdasági exportunk legjobb fogadója. Amennyire sok hátránnyal is járt, hogy 1990 előtt csatlósai voltunk, annyira előnyös, hogy tőlük kapunk energiahordozókat és jó vevőnk a mezőgazdasági termékeinknek.
A csatlósságot nem mi választottuk, de annak sem csak hátrányai, előnyei is voltak. Amikor a rendszerváltás után szuverén állam lettünk, ostobaságnak minősítettem, amikor a történész miniszterelnökük meghirdette a „konyec” jelszó alatt értett teljes szakítást. Még egy valóban rossz szomszéddal is jóban kell lenni, nemhogy egy szuperhatalmi státuszát veszetett nagyhatalommal.
Azt ugyan megértem, hogy az úri középosztályt képviselő Antall József csak a csatlósságunk hátrányaira emlékezett, de a tények tudomásul nem vétele egy miniszterelnök súlyos hibája.
Hiba azt is elhallgatni, hogy Oroszország nemzeti jövedelme Putyin első ciklusában átlagosan 7 százalékkal növekedett, kétszer gyorsabban, mint az EU tagállamoké, köztük Magyarországé. Az ugyan vitathatatlan, hogy ezt a példátlanul magas olajáraknak köszönhette, de elhallgatni nem bölcs magatartás. Az ország lakosságának magatartását ugyan nem a puritanizmus, a takarékosság, a beosztás, a szorgalom jellemzi, ezért a puritán Nyugat népeivel csak akkor tarthatja a lépést, ha magas a nyersanyagok ára. Biztos voltam abban, hogy Oroszország vidám menetelésének vége az 50-60 dollár/hordós árak mellett. Mivel semmi remény nincs arra, hogy az olajárak a jelenlegi szintjüknél magasabbak lesznek, nincs remény arra sem, hogy Oroszországba visszatérhet az éves 7 százalékos növekedés. Ezt az orosz politikai elit is tudja. Ezért csörgetik a kardjukat, mert a népük a katona sikert még a kenyér áránál is fontosabbnak tartja.

Számunkra azonban nem érdek a minél erősebb Orosz Birodalom, mert a gyenge szomszéddal mindig könnyebb üzletet kötnünk, mint az erejében az indokoltnál is jobban bíznak. 

Mobilinternet előfizetések

Kopátsy Sándor                 PP                 2017 12 24

Mobilinternet előfizetések

Hat év alatt négyszeresénél is nagyobbra nőtt a mobilinternet előfizetők száma. Aligha van a magyar társadalom fejlődését mutató ennél fontosabb adat. Azt ugyan én sem tudom, hogyan nő fel a következő nemzedék egy olyan társadalomban, amiben több mobilinternet működik, mint amennyi család van, de tudom, hogy ettől jobban függ, mint a következő választás eredményétől, amiben biztos vagyok.
Hosszú életemben ritka alaklom volt, hogy kíváncsi voltam az újság megjelenésére, a hír bemondására, mert nem tudtam, mit fogok olvasni, illetve hallani. Jelenleg is nagy ritkaság az olyan hír, ami meglepő információt tartalmaz. Tudom, hogy most gyorsan növekszünk, de arról nem kapok információt, hogy mások milyen gyorsan növekednek. Pedig számukra az a fontos, hogyan fejlődünk másokhoz viszonyítva. Ezt annak ellenére tudom, hogy a kommunikációs csatornáink nem közölnek ilyen adatokat. Azt is tudom, hogy életem során ritka alkalom volt, hogy másoknál gyorsabban növekedtünk. Most sem kell szégyenkezni, hiszen ezer éve akarunk felzárkózni, mégis egyre jobban lemaradunk.
Számomra azok a megbízható adatok, amiket nem közlünk.
Az első ilyen adatom az átlagos testmagasság. Örömmel látom, hogy ezzel a mércével mérve, nem kell szégyenkezni. Az életem során 15 centivel lettünk magasabbak.
Csalhatatlan mutató a várható életkor is. Ebben sem állunk rosszul. Az ENSZ közel 50 éve használja ezt a mutatót, de a politikusok gondosan elkerülik. Az ENSZ három mutató eredőjével méri a tagállamai társadalmi fejlettségét. Magyar kommunikációban mégsem találkoztam az említésével.
A jelenkor talán legfontosabb mutatója az átlagos iskolázottság. Ezt a mutatót az ENSZ is korrigálja azzal, hogy az oktatás hatékonyságát is figyelemmel kíséri. Ez az úgy nevezett PISA mutató, amivel különösebben nem dicsekedhetünk.
Még a szakmán belül sem találkoztam olyannal, aki tájékozott volt abban, hogyan állunk a fenti mutatók alapján.
Ebben a kommunikációs csatornáink is hibásak. Azt napról napra közlik, hogy hol esett le egy repülő, hol fordult az árokba egy busz, hol áradt meg egy patak, hol esett sok hó, hol szökött meg egy tigris. A kommunikációs csatornáink híranyaga hasonlít arra, ami gyermekkorom falujában a padokon jellemző volt. Csak a rossz hír volt ott is a hír. Ez mostanra sem módosult. Hála a mobilinternet elterjedésének szinte mindenki, főleg a fiatalok, válogathatnak a hírcsatornák között.

Az emberi fejlődésének a kulcsa

Kopátsy Sándor                 EB                 20178 01 02

Az emberi fejlődésének a kulcsa

1985-ben az ausztrál őserőben járva ütött belém a gondolat, hogy az egyszikű növények és az erszényes emlősök természetében járhatok, nagyis mintegy 70 millió éves múltba juthattam vissza. Ausztráliában, a Nyugat felfedezői előtt, 70 millió éven át áll a biológiai fejlődés órája, mivel ekkor szakadt ki, és úszott el ez a kontinens a Csendes Óceán keleti oldalára. Akkor azonban még Afrikban is csak a magzatburkos emlősök, az erszényesek éltek. Mivel Ausztrália az óta az egyenlítő közelében maradt, területén nem volt jelentős éghajlatváltozás, és izolált maradt Eurázsiától és Afrikától, nem kerülhettek oda a közben megjelent kétszikű növények és a magzatburkos emlősök.
Mire az őserdőkből hazaértünk, már megfejtettem a feleletet a kérdésre: Miért nincs biológiai fejlődés ott, ahol nem változik a természeti környezet?
Madagaszkár szigete csak 30 millió éve szakadt ki Afrikából, ezért ott Darwin is csak ennyivel öregebb biológiai világot láthatott.
A Galápagos Szigetek ugyanis mintegy 110 millió éve szakadtak el alig ezer kilométer távolságra Dél-Amerikától, azokon az óta nem járt a biológiai fejlődés órája, ott ma is a hüllőknél ragadtak maradtak.
Ahol nem változott lényegesen az éghajlat, és elszigetelt maradt a ténylegesen fejlődő világ eredményeitől, ott nem járt a biológiai fejélődés órája.
Ausztráliában ugyan mintegy 40 ezer éve megérkezett fajunk, a homo sapiens, de ott marat, amilyen szinten érkezett. Mindaddig, amíg a Nyugat be nem telepedett, és valósította meg a jelenkor legfejlettebb társadalmainak egyikét.
Akkor meggyőződésem volt, hogy felismerésem elfogadásra talál. Kudarcot vallotta.
Csak 22 évvel később sikerült tovább lépnem annak köszönhetően, hogy az óta is a homo sapiens fejlődésének történelmével foglalkozom. Az ember is csak ott lépett a fejlődésével tovább, ahol a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés jelentőset változtatott az élettereiben. Ez a jelentős klímaváltozás jelentősen csak Eurázsiát és Afrikát érintette. E térségben, Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten, a felmelegedés hatására kialakulhattak az öntözéses szántóföldi gabonatermelés számára kedvező feltételek.
A három legfontosabb feltétel.
A folyamok síkságain a tengerszint mintegy 70 méteres emelkedése tette lehetővé a gravitációs öntözést. A tengerszint emelkedése ugyan óriási területeket áraszott el, de ezzel talán százszor nagyobb síkságon tette lehetővé a völgyek elárasztását, a folyók folyásának lelassulását, és a folyásukkal szembeni hajózást. Még nem írta le senki, hogy a tengerszint emelkedése nélkül nem alakulhatott volna ki az öntözéses földművelés. A vízözönnek ugyan voltak kárvallotti is, de a tengerszínt emelkedése százszor annyi ember számára biztosította mindennapi táplálék szántóföldi megteremtését.
Volt már erős igavonó állatuk és kerekes járművük is. Mivel a szántóföldi talajművelés és gabonatermelés az ember fizikai erejének többszörösét igényli, a szarvasmarha és a bivaly domesztikációja és a kerekes járművek nélkül, nem lehetett volna szántóföldi gabonatermelés.
Szükség volt a rizs, a köles, a szója, illetve a búza és az árpa aratható kultúrnövénnyé nemesítésére. A genetikusak ma már meg tudták állapítani, hogy az élelmezésüket biztosító növényeket több ezer éves háztáji kapásnövényként szelektálták, tették ezzel alkalmassá arra, hogy a szántóföldön arathatók legyenek. Irakban magam láthattam, hogy a vadbúza 20-30 centis mocsári kalászos fű, aminek a kalászaiból nem lehet kiverni a magot. Ezekből a jelenkori genetika sem lenne képes gyorsan aratható és csépelhető gabonát kitenyészteni. A búza és az árpa azzal lett a kalászos fűből szántóföldön termelhető, kenyéradó kultúrnövény, hogy még egyszer akkora növény lett, háromszor több magot adó kalásszal, ami volt, a maguk nem hulljanak ki az aratáskor, de ki vehetik csépléskor.
Itt kitérek arra, hogy a felmelegedés idején Eurázsia és Afrika mellett ugyan Amerika is már néhány olyan kapás kultúrnövénnyel, a kukoricával, a burgonyával és a babbal, rendelkezett, amelyek szántóföldi művelésétre megérettek lehettek volna. Nem volt azonban a kapáskultúrák szomszédságában gravitációsan öntözhető síkságuk, és domesztikált igásállatuk, nem ismerték a kereket. Ezért Amerikában csak közel ötezer évvel később a felfedező nyugat-európaiak teremthették meg ezek szántóföldi termelésének a feltételeit. A kukorica, a burgonya, a bab és a paradicsom Nyugat-Európában egészítette ki a természetes csapadékon is termelhető, egynyári kultúrnövényeket.
Az amerikai egynyári kultúrnövények nélkül Európa sem lehetett volna olyan sikeres, mint amit az ipari forradalom után elért. Még egyetlen történész sem mutatott rá arra, hogy az amerikai kultúrnövények termelése nélkül lényegesen kisebb lett volna Nyugat-Európa lakosságeltartó képessége. Az Amerikából behozott kultúrnövények nélkül több tíz százalékkal kisebb lakossága lehetett volna a Nyugat-Európa élcsapatát jelentő angolszász, germán és skandináv népek országainak. Ez előtt Európa népei szinte csak kalászos gabonát termelők voltak. Azok nemcsak jelentősen kevesebb táplálékot termeltek, de az sokkal kisebb munkaerőt igényelt. Sokat megmagyarázna Európa történelméből annak számbavétele, hogy egy hektár föld megművelése hány munkanapot igényelt a gabonatermelés mellett, és mennyit, amikor már az Amerikából behozott kapás növényeket is termeltek. Ebből kiderülne, hogy Európa mezőgazdasága mennyi embert tartott el, és mennyinek adott megélhetést az amerikai kapásnövények előtt és után.
Először csak azt ismertem fel, hogy a kalászos gabonatermelés mellett alig volt a nők munkaerejére szükség, és mennyire fontossá váltak utána. Ezt is jól jellemzi a népi kultúra, ami a kapás növények elterjedése után a házasságot az ásó és a kapa közösségeként szimbolizálta.
A mezőgazdaságból élő parasztságban a nők szerepének növekedését a svábok betelepítésével párhuzamos istállós tehéntartásban, majd utána a kapás növények termelésében ismertem fel. Szerintem, a burgonya, a kukorica elterjedése nélkül nem verhetett volna gyökeret a szarvasmarha és a disznó házkörüli tartása. Ez nemcsak a korábbinál lényegesen nagyobb termelést jelentett, hanem nagyobb eltartó képességet, és a nők sokkal nagyobb gazdasági súlyát.
Nem igazi tudomány a történelem, ha abban nem kap nagy súlyt a nők nagyobb szerepe a társadalmakban.

A homo sapiens sikerének kulcsa.

Az a tény, hogy Ausztráliában 40 ezer évig nem volt technikai fejlődés, és a két amerikai, a maya és az inka kultúra megragadt a kapás termelésnél, arra terelte a figyelmemet, hogy keresem a fajunk sikerének alakítóit.
Az agyunk fejlettsége ugyan közismert, de a kezünk és a kommunikációs képességünk szerepe alig kifejlett. A két lábon járásunk jelentősége ugyan elismert, de a lényege ismeretlen. Nem az lett az előnyünk, hogy két lábon járunk, hanem az, hogy a kezünknek az agyunk feladatokat adhatott. Ahogyan a madarak számára nem a kétlábúság volt az előnyös, hanem a levegőben való közlekedést biztosító szárnyuk. Az embernek sem a két lábon járás jelentett előnyt, hanem a kezek felszabadítása arra, hogy az agyunk által felismert feladatok megoldhatóvá válhattak. A két kezünk felszabadulása nélkül aligha oldhattuk volna meg az agyunk által kitalált feladatokat. Ennek a klasszikus példája a tűz hasznosítása. Ez az egyik legfontosabb találmányunk nem lett volna megvalósítható, ha a kezünk nem állt volna az agyunk elvárásainak teljesítésére képesnek. Senkinek nem jutott az eszébe, hogy a kezünk nélkül agyunk szinte egyetlen nagy találmánya nem lett volna megvalósítható.
Azt ugyan korán felismertük, hogy a fejlett agyunk mellett a hangképző képességünk, és a fejlett kezünk nélkül nem sokra mehettünk volna a fejlett agyunkkal. A fejlett agyunk által kitűzött feladatok megvalósításához nélkülözhetetlenek voltak a kezeink, és a kommunikációs képességünk is.
Darwin a fajfejlődést csak a mutációval és a szelekcióval magyarázta. Ez is korszakalkotó, zseniális felismerés volt, de az ember fejlődésére ez nem adott magyarázatot. A homo sapiens előtt a fajok nem fejlődtek, csak egyre fejlettebb fajok jelentek meg.
Arról viszont szinte semmit nem tudunk, hogy fajunk minek köszönhetően lett a korábbiaknál sokkal fejlettebb agyú faj. Az azonban vitathatatlan, hogy az egysejtűektől az emberszabásúakig egyre fejlettebb fajok jelentek meg. Arról azonban semmit nem tudunk, mi volt az oka annak, hogy a nagy fajpusztulások után egyre fejlettebb fajok jelentek meg. Pedig, ha nem halnak ki a dinoszauruszok, aligha fejlődhettek volna uralkodó fajjá az emlősök. Azt mégis el kellene fogadni, hogy a fajok pusztulása teremtett életteret a fejlettebb fajok megjelenése számára.
Ezért meggyőződésem, hogy a fajfejlődés csak ott történhet, ahol a meglévő fajok kipusztulása életteret teremtett a fejlettebb fajok megjelenése számára. Ezért csak olyan csillagvilágban érdemes keresni az életet, ahol a földünknél is több változatoson mentek keresztül. Ennek felderítéséhez szükséges feltételek azonban hiányoznak.
Az emberi faj létrejöttének a feltételei között a legfontobb az ismeretek terjedése volt. Ennek érdekében pedig a legfontosabb változást az emberisség számára fontos információk terjedési feltételeit kell feltárni. Szerintem, az óceánok meghódítása játszotta a fő szerepet. Ezért adtam egy ilyen irányú tanulmányomnak az iránytű címet. Az északi, illetve a déli irány megállapíthatósága volt a nagy áttörés abban, hogy az izolált kultúrák felszámolhatókká váltak. Ráadásul, az iránytű olyan olcsó, könnyen elérhető volt, hogy mindenki használhatta. Az ember megjelenéséhez vezető utunkat azonban nehéz feltárni. Arról, hogy minek köszönhetően jelenhettük meg a korábbi fajoknál sokkal fejlettebb aggyal, egyelőre semmit nem tudunk. Pedig minden további ebből következett.
Amennyire egyértelmű, hogy az utóbbi 7-8 ezer év legjelentősebb előrelépésének minden mítoszunk a szántóföldi földművelést elterjedését tartja, a jelenkor tudományának fajunk megjelenését kellene feltárni. Minden, ami ez után fajukkal történt, az csak a fejlett agyunknak köszönhető. Ezért nem találtam magyarázatot arra, hogy minden emberteremtési, időszámítási mítosz időpontját a termelésre térésünkre teszi. Az ezt megelőző mintegy 150 ezer évet jelentéktelennek tartják. Hiába vitathatatlan tényként ismerjük, hogy fajunk 150 ezer éve, Dél-Afrikában jelent meg, az édenkertet valahol a jégkorszak megszűnése, a vízözön, és ekkori tartózkodásunk helyére, idejére tesszük. A zsidó ószövetség is, a többi emberteremetés mitológiához hasonlóan, és a belőle eredeztetett időszámítást a klímaváltozáshoz kötik, és valahol az akkori élőhelyükhöz kötik. A zsidó ószövetség Mezopotámiában keresi, és fajunk Ádám teremtésével indul. Senki sem veszi komolyan, hogy az új faj nem emberpárral kezdődik. A tudomány egyértelmű abban, hogy a homo sapiens, mint első emberpár Dél-Afrikában jelent meg.
Fajunk eddigi életének 95 százalékban a természet ajándékainak a gyűjtögetéséből élt. Nem termelt, hanem a megtermettek között keresett. De azt is látnunk kell, hogy a gyűjtögetésnek azt a hosszú idejét is az ember módra való viselkedés jellemezte. Őseink tudatosan kerestek, nem véletlenül találunk. A megtaláltak jelentős többségét feldolgozták. Tudták, mint keresnek, a megtaláltat tárolták, emészthetőbbé tették, megfőzték, megszárították. Vagyis, ember módra hasznosították, beszélve kommunikáltak. Nemcsak barlangokban, hanem sátrakban, kunyhókban egymás közelben éltek, vérségi kapcsolatainkat megtartották, beszéltek, egymás életét igyekeztek megvédeni, és hittek a halál utáni életben. Nincs tehát semmi oka annak, hogy teremtésünket arra az időre tegyük, amikor már fenntartásunk feltételeinek többségét már az általunk megtermelt javakra építhettük.
Ennek ellenére fajunk jó ösztönét bizonyítja, hogy minőségi változásnak tekintettük azt, amikor elsősorban a munkánkkal megtermelt javakra építettünk.

A jelenünk jellemzője.

Nagyon hamar felismertem, hogy minden elődömnél jobb korban születhettem. Hosszúra nyúlt életemben több változás történt, mint előtte évezredek alatt. Még néhány évtizeddel korábban sem volt elképzelésünk arról, hogyan fogunk kommunikálni ma. Ugyan nemcsak a kommunikációkban történtek óriási változások, de ebben történt a legtöbb, és hitem szerint ennek lesz a sorsunk alakulásában a legnagyobb hatása.
Fajunk elődjeinek a feltárása döntően az agy fejlődésére koncentrált, figyelmen kívül hagyták a szerszámkészítést és a beszédkészséget, holott a fejlett agy nem lett volna önmagában elég az elért teljesítményekhez, a tapasztalok átadásához elengedhetetlen szükség volt a kommunikációra, és a fejlett kezekre, amelyek a feladatok teljesítéséhez nélkülözhetetlenek voltak. Ismereteim szerint a két legfontosabb találmány, a tűz és a pattintott kőszerszámok általános használatához szükség volt a kezekre, és az elért eredmény hasznosításának közlésére is.
Még a tűz és a kőszerszámok megjelenésénél is fontosabb volt, hogy azokat közösségként, együttműködve használják. Ennek megvalósításához azonban nélkülözhetetlen volt a beszéd. Az ugyan tény, hogy csak a tárgyakat őrizhette meg az idő, ezért a kiindulás csak a csontok és a kőszerszámok vizsgálása lehetett. Ez is történt. Sokáig csak a fogak és a koponyák álltak a tudósok rendelkezésére. Jóval később jelentek meg a pattintott kőszerszámok.

A homo sapiens kora.

Az nem vitatható, hogy a homo sapiens minden elődjénél sokkal fejlődésképesebb fajként jelent meg. Ennek a fejlődése azonban egészen más törvények alapján és sokkal sebesebben folyik. Amíg az előző fajok évmillióként jelentek meg és pusztultak el, az ember eddigi rövid életében is genetikai értelemben változatlan faj maradt, azonban viselkedése óriásit változott. Előzőleg, ha a fajok új környezetbe kerültek csak sok ezer generáció során a genetikai mutáció és a szelekció során, új fajként idomult az új környezetéhez. Ezt Darwin feltárta.
Az ember azonban, ha új környezetbe került, ahhoz az agyának, kommunikációjának és kezeinek segítségével a viselkedését igazította a környezetéhez, de genetikai értelemben változatlan maradt.
Fajunk a legkülönbözőbb környezetekhez nemcsak nagyon eltérő módon igazodott, de ennek során egyre nőtt az agyának a kapacitása, a kommunikációs képessége, és egyre eltérőbb módon éli az életét. Jelenleg a legfejlettebb társadalmakban az emberek életmódja, agyuk kapacitása nagyságrendekkel eltér a legszegényebb társadalmakétól. A leggazdagabb társadalmakban az alsó tized is sokkal jobban él, mint a legszegényebbekben a felső tized. Ez az utóbbi száz évben olyan mértékűvé vált, hogy az emberiség nagyobb fele olyan társadalmakban él, amelyekben a lehetőségei korlátozottabbak, mint a leggazdagabb társadalmakban az alsó tizedé.

Ezért az emberiség rohamosan növekvő többsége nem a saját társadalmában keresi a boldogulását, hanem inkább vállalja a gazdagabb társadalmakban az alsó tizedét.

2017. december 27., szerda

A dohányzás visszaszorul a fejlett világban

Kopátsy Sándor                 PH                 2017 12 25

A dohányzás visszaszorul a fejlett világban

Ötven éve ugyan meggyőződésem, hogy a szántóföldi gabonatermelés megjelenése óta az emberi faj legnagyobb problémája, hogy gyorsabban szaporodik, mint ahogyan képes növeli az élettereinek eltartó képességét.
Azt biológiai csodának tartom, hogy fajunknak ugyan nem volt fogalma arról, hogy a már gabonát termelő és a pásztorkodó társadalmak elpusztultak volna, ha nem válik halálozásokozóvá és tudásvágy üldözővé, mégis tökéletesen úgy viselkedett, mintha ennek megvalósulását a bölcs felismerés vezette volna. Ez a legjobb bizonyítéka a történelmi materializmusnak, hogy ami a történelemben velük történik, az elsősorban nem akaratunktól függ, hanem azt a létünk formája determinálja. Vagyis a sorsunkat nem a kitűzött céljaink, hanem az adottságaink determinálják. A társadalmunk felépítményét annak alépítménye determinálja.
Ez a logika vezette Marxot is mindaddig, amíg ki nem talált egy általa ideálisnak tartott felépítményt, és meghirdette annak erőszakosan is megvalósítható formáját, a kommunista társadalmat. Ezzel a legnagyobb materialista vallásalapító próféta lett.
A történelmi materializmusból az következik, hogy a társadalom felépítménye mindig csak olyan lehet, amilyennek azt az alépítménye determinálta. Ezért a materialista társadalomtudósnak, természetesen a történésznek is az a feladata, hogy magyarázatot adjon arra, miért volt olyan a társdalom, amilyen. Mivel a földművelő és pásztorkodó társadalmak mindegyike növelte a halandóságot és üldözte a tudásvágyat, keresse meg annak az okát, hogy miért minden osztálytársadalom olyan, amilyen volt. Azzal kár foglalkozni, hogy ki, milyen ideális, legalább kevésbé halálokozó és tudásüldöző társadalmat tartott volna jobbnak, mert azok nem lehettek jobbak, csak olyanok, amilyenek voltak.
Az kézenfekvő volt, hogy a halálokozás és a tudásüldözés ellenére minden társadalom túlnépesedő volt. Ennek bizonyítására elég lett volna, feltételezni, hogyan alakul a társadalmak létszáma, ha nem működik a halálozás okozása és a tudásvágy üldözése. Minimálisan tízszer gyorsabb lett volna a népszaporulat, néhány generáció után eltarthatatlan a lakosság.

A túlnépesedés leállt.

A 20. század derekára olyan magas szintre emelkedett az emberiség tudása, hogy ma a hét és fél milliárd ember jobban el tud tartani, aránylag sokkal kevesebbet éheznek, tovább élnek, mint valaha. Ez azoknak a tudományos és technikai eredményeknek köszönhető, amit a Nyugat és a Távol Kelet puritán államai, Kína és Vietnám kivételével elértek. A 20. század második felére az emberiség puritán ötödében megszűnt a túlnépesedés, ezzel a halálozás fokozásának és a tudásvágy üldözésének objektív okozása.
Ez ugyan nem ilyen egyértelműen történt, mert Európában nemcsak a puritán népek szaporodása állt le, hanem a mediterrán és a kelet-európai valamint a balkáni népeké is. Kelet-Ázsiában pedig a puritán népek nagy többségét jelentő Kína és Vietnám lakossága továbbra is gyorsan szaporodott.
Azt a tényt, hogy a puritán népek minden más viselkedési kultúránál alkalmasabbak a nem szaporodó lakosságú társadalmak működtetésére, Max Weber német politológus már a 20. századán felismerte. Tévedett viszont abban, hogy a puritán helyett protestánst mondott, holott a nem puritán germánok is puritánok, ráadásul, a Távol Keleten sokkal több puritán él, mint a Nyugaton. Ráadásul a még szegény puritánok is túlnépesedők. Ezért a protestánsok helyett a Nyugat angolszász, germán és skandináv népeinek fölényét kellett volna hangsúlyozni. Weber másik tévedése, hogy a távol-keleti puritánokról megfeledkezett. Ezt menti a tény, hogy a 20. század elején legfeljebb a százmilliós lakosságú Japán mutatta meg a fölényét. A század végére pedig csak a négy Kis Tigris zárkózott fel a puritánok élvonaléba. Ezek együtt is csak tized annyian voltak, mint a kínaiak és a vietnámiak.
1990 óta pedig Kína piacosította a gazdaságát és erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást, és elképesztő sebességgel zárkózik fal az élvonalba. A közgazdászok le se merik írni, hogyan nő Kínában az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, szűnik meg a mély szegényég, és növekszik a diplomások aránya. 1990 előtti Dél-Korea és Finnország volt az egy laksora vetített eredményeivel a leggyorsabb, 1990 óta Kína náluk is háromszor gyorsabban növekszik. Ráadásul negyvenszer nagyobb lakosságszámával.
Azt, hogy a nem növekvő lakosságú államok nem osztálytársadalmak, már tervhivatali koromban felismertem.
Először azt vettem tudomásul, hogy egészen másként osztják vissza az elvont jövedelmet. Minden osztálytársadalomban az óriási szegény többség adózott, amiből semmit nem kapott vissza. A jóléti társadalmak progresszíven adóztatnak, és fordított arányban osztanak vissza. Ezért nem értek egyet a jelenlegi egységes adókulccsal, pedig azon belül is olyan kedvezmények vannak, amik a rászorultabbakat segítik, a visszaosztás pedig egalizálás irányában ható.
Másodsorban minőségi különbség van a gyermekvállalás támogatásában, az oktatásban és az egészségvédelemben. Az osztálytársadalmak kritikusai meg sem említik, hogy azokban a gyermekvállalás, azok oktatása és egészségvédelme semmi támogatást nem kapott, ezek a költségek a családra hárultak. Jelenleg az adókkal elvont jövedelmek harmadát ezekre a célokra osztja vissza a társadalom. Fajunk életét az elmúlt 6-8 ezer esztendő a munkaerő túlkínálata, jelenleg a munkaerő felső minőségi harmadában a hiánya jellemzi.
A legnagyobb demográfiai változást szinte meg sem említik, az osztálytársadalmakban aránytalan sok volt a gyerek, viszonylag a foglalkoztathatónál több a munkaképes, és alig volt a munkaképes kort túlélő. A jelenkori fejlett társadalmakban a társadalom igényénél kevesebb a gyermekvállalás, a munkaképes korúakban minőségi hiány van, és megsokszorozódott a munkaképes korukat túlélő öreg, akiknek az eltartása egyre nagyobb társadalmi feladat.
1990 előtt a fenti gondok, csak az emberiség puritán, nem szaporodó ötödében jellemzők. A négyötöd pedig soha nem tapaszalt gyorsasággal szaporodott. A kínai reformnak köszönhetően kétötöd gyorsan fejlődik, a háromötöd pedig gyorsan szaporodik, és viszonylag szegényedik. Ennek következményeiről azonban a tudomány nem vessz tudomást. Pedig egyértelmű a jelenlegi világhelyzet. Két ötöd példátlanul gazdagodik, a háromötöd pedig elsősorban a túlnépesedése okán, egyre jobban lemarad.
Mivel az osztálytársadalmi felépítményt a túlnépesedés hozza létre, ott elkerülhetetlen a halálokozás és a tudásüldözés felerősödése. Mivel nem találkoztam még olyan demográfiai felméréssel, ami megbecsülte volna, az elmúlt 6-8 ezer évben mekkora lett volna a népesség növekedése, ha nincs a halálokozás és a tudásüldözés, csak becsülni tudom. Főleg az egészségvédelem elmaradottsága és a gyengébb táplálkozás okán kisebb volt a lakosság spontán növekedése, mint amilyen lakosságnövekedést az elmúlt száz évben tapasztaltunk. Azt állíthatom, hogy az emberiség háromötödében legalább akkora szükségszerűség a halálozás fokozása, mint amekkora az osztálytársadalmak 6-8 ezer évében volt.
Ezzel szemben a fejlett társadalmak egyrészt tiltják a túlnépesedő világban a háborúzást, másrészt oda viszik az egészségügy vívmányait, ezzel fokozzák a spontán népszaporulatot, indokoltabbá teszik a halálozás okozását.

Évente 7 millió ember hal meg a dohányzás következtében.

Ennek ellenére a jelenkor tudata is mindig pánikban van, nem az eredményeket látja, hanem az elképesztő eredmények mellett egyre kisebb hibák sorát követjük el. Ebbe az írásba annak okán kezdtem, hogy elém került egy statisztika arról, hogyan alakult az utóbbi negyed században a dohányzás az Egyesült Államokban és Európában.
A második világháború után mozgalom alakult ki az Egyesült Államokban a dohányzás korlátozása érdekében. Az óta ott a dohányzók száma negyedére csökkent, és egyre kisebb nikotint tartalmazó lett. Most az látom, hogy az Egyesült Államokban kicsivel nőtt, de továbbra is nagyon alacsony maradt a dohányzók aránya. Ugyanakkor Európában harmadával csökkent, de így is magasabb, mint az Egyesült Államokban.
Ezzel párhuzamosan az elmaradt társadalmakban a dohányzóknak nem csak a száma, de az aránya is gyorsan nő. Jelenleg 7 millió ember hal meg előbb annak következtében, hogy dohányzik. Ez óriási szám, messze meghaladja az elmúlt hetven év háborús veszteségeit. Indokolt volna tudatosítani hogyan alakul jelenleg fajunk létszáma. Ez évente 70 millióval nő. Százötven éve ennek tizede sem volt. Ehhez képest csak tizednyi változást jelentene, ha megszűnne a dohányzás.
Meggyőződésem szerint, az emberiség jelenlegei optimális létszáma lényegesen kisebb, mint a jelenlegi 7.5 milliárd, és a század végére várható 10 milliárd. Ez ugyan hatvan éve a meggyőződésem, de senki sem vesz tudomást róla. Sajnos, nemcsak a vallás, de a társadalmit tudat az egyre gyorsulóan növekvő létszámunkat determináltnak tartja. Nemcsak most, de soha nem vizsgálta, hogy mi lenne az optimális. Még nem találkoztam olyan tudóssal, akik rámutatott volna, hogyan hatna az élet viszonyainkra, ha kevesebben, illetve ha többen élnénk az optimális létszámunknál. Ez azért meglepő, mert minden pásztor tudta, hogy mekkora az optimális állatállománya. A társadalomtudományok azonban fel sem vetették, hogy mikor mekkora volna az optimális létszámunk, pedig fajunk bizonyos mértékig mindig, de amióta gabonát termel, vagy állatot tart, nagyon túlnépesedett volt, sokkal jobban élhetett volna, ha kisebb, és lassabban nő a létszámunk. Történelmünk azért jellemezte a háborúzás, a lakosság nagy többségének a nyomorát növelő kizsákmányolás, ugyanakkor az uralkodó kisebbség fényűző gazdagsága, a tudásvágy üldözése, mert így is túlnépesedtünk. Nem akadt egyetlen tudós, aki felvetette volna, hogy az osztálytársadalmak szervezett halálokozása sem volt elég hatékony arra, hogy a népesség növekedése ne okozzon állandó túlnépesedést.
Ismereteim szerint, a túlnépesedés veszélyét, kétszáz éve, egy anglikán pap, Malthus vetette fel, de ő nem tudományos igénnyel, és csupán az élelemtermelés korlátolt mennyiségével magyarázta. Az ipari forradalom óta egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a legnagyobb hatású korlátozó tényező a környezetünk, mindenekelőtt a levegő szennyezése. Az azonban fel sem vetült, hogy jelenleg tízszer annyian vagyunk, és tízszer nagyobb az egy lakosra jutó környezetszennyezés, mint az ipari forradalom előtt volt. Most a környezetszennyezésünk túlhangsúlyozása a tudósok hisztériája. Ezen belül az fel sem merül, hogy az elsődleges oka, hogy az emberiség nagyobb fele gyorsan szaporodik. Még a nyomát sem találtam annak, hogy mi volna akkor, ha csak annyian volnánk, mint 150 évvel korábban voltunk, és a létszámunk évente nem 70 millióval, hanem ennek tizedével nőtt volna.
A környezetvédők fel sem vetik, hogy nem azért rontjuk a levegőt, mert környezetszennyezőbben élünk, hanem azért, mert tízszer annyian vagyunk.
Kutatóként érdekelt, hogyan csökkentette az Egyesült Államok a töredékéra a nagyon drága egészségügyének egyik legnagyobb költség okozóját, a dohányzást. Erre irányuló intézkedéseit arra építette, hogy mindenki kedvére dohányozhat, de csak olyan módon, hogy mások egészségét nem veszélyezteti. Szinte csak a dohányozók lakásai biztosítottak lehetőséget a dohányzásra. Vagyis csak azt tiltották meg, hogy a nem dohányzók egészségét károsítsák. Ugyanakkor az egészségügyi kormányzat olyan filmeket, publikációkat finanszírozott, amelyek elrettentettek a dohányzástól.
Egyre több kormány vett példát az amerikai sikerekről. Mára a fejlett társadalmakban harmadára esett a dohányzók száma. A dohányipar mégsem ment tönkre, mert az emberiség, különösen annak lemaradó kétharmadában nőtt a dohányosok száma. Jelenleg csak becsülni tudom, hogy az emberiség fejlett ötöde harmad annyit, és kevésbé nikotinban gazdag dohányt szív. A lemaradó kétharmad azonban egyre többet. Még többet mond az a tény, hogy jelenleg a dohányzás által évente meghaló 7 milliónak 90 százaléka az olyan társadalmakban történik, amelyek évente 70 millióval szaporodnak.
Ezzel kimondtam a legfontosabbat, az emberiség csak az olyan társadalmakban gazdagodhat, ahol a lakosságának a száma nagyon kis mértékben, évente 1-2 ezrelékkel ingadozik.
Tekintettel arra, hogy a gabonatermelő és a pásztorkodó társadalmak spontán népszaporulata egy nagyságrenddel gyorsabb lett volna az elviselhetőnél, ha a társadalom nem kényszerül a halálozás fokozására és a tudásvágy üldözésére.
Ezt könnyű bizonyítani. Amióta szántóföldön és pásztorkodva termeljük meg az életfeltételeinket, az emberiség száma százalékokkal nőtt volna, ha a társadalmak mindegyike nem fokozza a halálozást, és nem üldözi a tudásvágyat. A jégkorszak megszűnése óta a gabonatermelésből, vagy a pásztorkodásból élő társadalmak csak azért maradhattak fenn, mert szervezetten növelték a halálozást és üldözték a tudásvágyat. Ennek a ténynek a tudatosítása azonban fel sem merül, és csak a lelkes, de naiv forradalmárok tiltakoztak a halálokozás és a tudásvágy üldözése ellen.
Ezt látva a társadalomtudományok elsődleges feladata lett volna annak tudatosítása, hogy a halálozás fokozása és a tudásvágy üldözése ellenére minden társadalom túlnépesedett lett. Nem ismerek olyan társadalmat, ami nem élhetett volna jobban, ha kisebb a lakossága. Ezt azonban nem tehette meg, mert a túlnépesedett társadalmak eltiporták volna. Minden társadalom léte attól függött, hogy a társadalmi erejét jelentő lakossága többi túlnépesedő társadalommal lépést tudjon tartani. A túlnépesedő társadalmak között csak a túlnépesedők maradtak fenn.
Az a közel nyolcezer éves társadalmi egyensúly csak azért maradhatott jöhetett létre, mert minden társadalom részt vett a túlnépesedésben.

A tudományos és technikai forradalom új helyzetet teremtett.

Az emberiség puritán, gazdag és iskolázott ötödében megszűnt a túlnépesedési nyomás, annak ellenére, hogy ezek a társadalmak a gyermekvállalás támogatását is megvalósították. Ennek több feltétele megvalósult.
A tudomány megoldotta a fogamzásgátlást. Érthetetlen módon a társadalomtudományok tudomásul sem vették, hogy a nők számára megoldhatóvá vált fogamzásmentes szexuális élet lett a fajunk talán legnagyobb találmánya. Két nemünk között a nők eddig azért voltak alacsonyabb társadalmi helyzetben, mert a szexuális életben nem lehettek egyenrangúak. A fogamzással járó következményeket csak a nők viselték. Ez akkor sem változott meg, amikor jó száz éve megjelent az óvszer. Ez ugyan garantálta, hogy ne legyen fogamzás, de ebben a döntési hatáskör a férfiaké maradt.
A nőknek a fogamzás feletti döntési lehetőségét csak a fogamzásgátlók biztosították. Jelenleg a nők elsősorban azzal lettek a férfiakkal egyenrangúak, hogy döntési jogot szereztek a gyermekvállalásban. Ezt is a kínai példa bizonyítja. Fajunk életében a szülők számára mindig a fiú volt az értékesebb. Ez ugyan addig nem okozott problémát, amíg a szülők nem dönthettek gyermekük neme felett. A tudományos és technikai forradalom azonban megoldotta a magzat nemének korai felismerését, és a terhesség megszakítását. Ennek az lett a következménye, hogy a megszültek között lecsökkent a lányok aránya. Az ember lett az első faj, amelyik maga dönthet az utódainak a neme felett.
Ezt, mint tényt a tudomány figyelemmel kísérte, sőt a veszélyére is felhívta a figyelmet, de nem kezelte olyan fontosnak, mint a környezetszennyezést vagy a klímaváltozást.
A nemek közti döntéssel először a modern baromfitartásban találkoztam. A hústermelésben a hímek, a tojástermelésben a nőstények megkülönböztetett szerepet kaptak. Ez még nem figyelmeztetett arra, hogy fajunkban is találkozni fogunk vele. Ötven évvel később már a fajunkon belül is megvalósult a nem feletti döntés lehetősége.
Először a fergetegesen fejlődő Dél-Koreában jelent meg, hogy 10-15 százalékkal nagyobb lett a fiúk száma, mint a lányoké. Már akkor felismertem ennek a várható következményét, értékesebbek lesznek a lányok, és kevésbé értékesek a fiúk. Az egy gyermek vállalhatóságát kikényszerítő kínai reformnak az lett a következménye, hogy a fiúgyermek szülése felértékelődött, a lányok aránya csökkent.
1990 óta azonban kiderültek a következmények.
A lányok szorosabb kapcsolatot tartanak, és jövedelmükhöz viszonyítva jobban segítik a szüleiket. Márpedig a lányok keresete közelebb került a fiúkéhoz.

A lányok kiházasítása előnnyé, a fiúké hátránnyá vált. Közgazdasági szakirodalomban olvastam, hogy a jövedelmükhöz viszonyítva a kínaiak pénzmegtakarításának aránya a legnagyobb a világon. A németek a másodikak, fele akkora százalékkal. Ennek a magyarázata, hogy a fiúk házassága viszonylag, Kínában a legdrágább. Erre tehát megtakarításra van szükség. Ezzel szemben az iskolázott lányok kiházasítása biztos bevétel. Minél gazdagabb lesz Kína, ez annál nagyobb lesz. 

2017. december 22., péntek

Értéktelenné tettük a magyar földet

Kopátsy Sándor                 PA                  2017 12 20

Értéktelenné tettük a magyar földet

Ma a Magyar Agrárkamara gyűlésen Orbán Viktor tartotta az ünnepi beszédet. Ebben az hangsúlyozta, hogy a három legfőbb értékünkre, a lakosságra, a földre és a vízre vigyázni kell.
Egyetértek arra, hogy az országunk állampolgára csak az legyen, akit mi elfogadunk. Ezért én is aláírtam ebben a kormány támogatását. Arra azonban nincs lehetőségünk, hogy megakadályozzuk azok elmenetelét, akiket a fejlettebb világban sokkal jobban megfizetnek.
Még azzal is egyetértek, akiknek nem tudunk munkát teremteni, annak teremtsenek a külföldi tőkések. Ebben azonban a privatizáció során sokkal messzebb mentünk, mint indokolt lett volna. Eladtunk olyan gyárakat, vállalkozásokat is, amint nem kellett volna, de a pénzéhes kormányaink mindent eladtak, amire volt nyugati vevő, méghozzá annyiért, amennyit ígért, de még garantálunk a nyereségességüket is. A privatizációt ezért kiárusításnak minősítem, mert nem csak azt adtuk el, amihez, úgy véltük, a nyugati tőkések jobban értenek, hanem sok olyant is, amit nem lett volna szabad eladni. Ideje volna negyedszázad után bevallani, hogy könnyelműen privatizálunk. Még nagyobb bűnt követtünk el azzal, hogy ami nekünk vállalati szinte veszteséges volt, és nem volt rá külföldi vevő, felszámoltuk, a munkásait pedig munkanélkülivé tettük. Nem vettük a fáradságot, hogy kiszámoltuk volna, hogy sokkal többe került a veszteséges vállalatok felszámolása, mint a veszteséggel történő működtetésük. Ezt utólag sem ismerjük el.
A mezőgazdaságban azonban az ellenkezőjét tettük. Földet ugyan nem adtunk a külföldieknek, de a magyar földek árát példátlanul leértékeltük azzal, hogy a példát mutató nagyüzemeket is felszámoltuk, és olyan birtokviszonyokat teremtettünk, amiben aránytalanul sok lett a hatékonyan nem hasznosítható törpebirtokos. Fel sem merült, hogy mit célozzunk meg. Máig nem akadt olyan agrárpolitikus, aki kimondta volna, hogy a jelenkor ideális, leghatékonyabban termelő üzemnagysága a néhány százholdas farmergazdaság. Ma a világ legfejlettebb mezőgazdasága a négy óceánokon túli angolszász országban, mindenekelőtt az Egyesült Államokban van. Az európai első Dánia, ahol ugyan ennél kisebbek a családi farmok, de ott is száz hektár körüliek.
Ez volt az álmom akkor is, amikor a háború után földet osztottam. Mindeninek azonban csak maximum tized akkor föld jutott, mint amennyi Dániában. Akkor azonban az volt a lehetséges legjobb, mert fel sem merülhetett, hogy a falvak lakosságában maradjanak földnélküliek. Utólag sem akadt olyan agrárpolitikus, aki bevallotta volna, hogy az igazi földreform feltételei megteremtése érdekében azzal tettünk a legtöbbet, hogy a falvakban élők négyötöde számára az iparban és a szolgáltatásokban teremtettünk munkát.
Azt, hogy mit csináltunk, titokban tartjuk, senki nem közölte, hogy jelenleg mekkora a birtoknagyság, mennyi az eleve racionálisan nem hasznosítható törpebirtok. Erről ma sem Közlünk adatokat. Pedig a magyar termőföldek sokkal értékesebbek annál, hogy azoknak is jusson, aki képtelen azt hasznosítani.
Abban Orbán Viktornak igaza volt, hogy nemcsak a Fidesz, de a rendszerváltás, különösen az EU tagságunk óta a magyar mezőgazdaság az EU tagországokénál gyorsabban fejlődött, de ez nem azért történt, mert jelesen vizsgáztunk, hanem azért mert mi tettük a legjobban tönkre. A nagyon alacsonyról könnyű volt a százalékban kifejezett gyorsabb növekedésünk.
Azt, hogy a magyar mezőgazdaság hol tart, nem a százalékos növekedésével, hanem a földek árával kellene lemérni. Ebben pedig minden bizonnyal az utolsók vagyunk.
Ma a magyar nép nem kaphatna nagyobb karácsonyi ajándékot annál, ha a földek ára felemelkedne az osztrák színvonalra. Van is erre receptem. A magyar földek huszadát dánoknak, hollandoknak számára árverezném.
Kiderülne, hogy a magyar földek tízszer többet érnek, mint a jelenlegi hazai árak. Ráadásul ezek megmutatnák, hogyan kell a magyar földet hasznosítani. Kiderülne, hogy mit érnek a földjeink. Ezek példát mutatna a falvak lakosságának arra, hogyan, mekkora méretű földeken hogyan kell gazdálkodni. Kiderülne, hogy a magyar föld mekkora érték. A magyarok tulajdonában maradó 95 százalék tízszer többet érne, mint a görcsös ragaszkodás mellett a 100 százalék. Azt is tudatosítani kellene, hogy semmilyen magyar vagyont nem szabad külföldi kézre bízni, ha azt mi magunk is képesek vagyunk hatékonyan működtetni. De, ha az ipari vállaltokat és szolgáltatókat gátlástalanul eladtuk, nem bölcs politika a mezőgazdaságban pedig a magyar tulajdonhoz görcsösen ragaszkodni.
Azt pedig, hogy a víz mekkora érték, szintén félre értette Orbán Viktor. A Kárpát Medence, azon belül a jelenlegi ország áldása, hogy az országba hétszer annyi víz folyik a szomszédoktól, mint amennyi hazai csapadékot össze lehetne gyűjteni. Nyugat-Európában nincs még egy olyan homokos síkság, aminek kontinentális az éghajlata, és két olyan folyó folyik keresztül rajta, amikkel tízszer nagyobb területet is öntözni lehetne. A Magyar Alföld Európában az önözéses mezőgazdaság olyan páratlan adottsága, amihez a világon legfeljebb Kaliforniát lehet hasonlítani, azzal, hogy ott viszonylag kevés a víz és óriási az ország keleti felének a távolsága. Becslésem szerint, ott az öntözővíz önköltsége nagyságrenddel nagyobb.
Azt csak most láthatom, hogy Magyarországnak nem csak a kertgazdálkodás a jövője, hanem a halgazdaság is. Jelenleg ugyanis a vizek hasznosításának a forradalma folyik. Fajunk korábbi történetében a halakat nem termelték, szinte csak a halak természetes növekedését fogyasztották el. Az elmúlt ötven évben azonban robbanásszerűen terjednek a halfarmok. A tengerek művelése éppen csak elindult, de a nagyon rövid idő alatt is bámulatosak az eredmények. Jelenleg a halfarmokban több állati fehérjét termelnek, mint a szarvasmarha tartásával. Magyarországnak az édesvízi haltermelésben is kiváló adottságai vannak.

Nem az a baj, hogy ezt a miniszterelnökünk ilyen ferdén lát, hanem az, hogy ez a magyar agrárszakma véleménye is. A bolsevik rendszerben a szocialista táboron belül az élen voltunk. Nem a tőkés társadalmakhoz, hanem az elvtársainkhoz viszonyítva, mi voltunk a követendő példa, a reformok kezdeményezői. Jelenleg szürke senkik vagyunk. A magyar agrárpolitikának nincs koncepciója. A jelenlegi szürke agrárpolitikáért nem a kormány, hanem az agrárértelmiségünk a felelős.