A jövő záloga a jó munkaerő

Kopátsy Sándor PO 2009-02-23

A JÖVŐ ZÁLOGA A JÓ MUNKAERŐ

A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmat hozott létre, amiben a teljesítmény mindenek előtt a munkaerő minőségén múlik. Ebből az új társadalmi igényből fakadóan egészen más működési elvekre kell építeni a társadalmat, mint amin a tőkés osztálytársadalomban kialakult. Abban a fizikai tőke maximalizálása volt a rendező elv. Munkaerő minősége és mennyisége meghaladta az igényt, abból jobb és több volt, mint amennyi a tőke működtetéséhez kellett. A jelenkori társadalom teljesítménye, néhány olajtermelő országtól eltekintve, attól függ, milyen jó a munkaereje. Ma már a társadalom csak akkor versenyképes, ha a versenytársainál jobb a munkaereje. Ahol jó a munkaerő minősége, oda megy annyi tőke a butábbaktól, amennyire szüksége van.
Elemi lecke a liberális közgazdászoknak:
A jelenlegi világgazdaságban a gazdagok tőkéje oda vándorol, ahol jó a munkaerő. Ahol nem jó oda akkor se megy, ha olcsó. Aki ebbe kételkedik, nézze meg a tényeket. Finnországba tízszer több egy lakosra jutó tőke megy, mint Kínába, pedig ott a tömegtermelésre kiváló a munkaerő, és óriási piacot talál. Ezzel szemben Ukrajnába, ahol a legolcsóbb a munkaerő ötvened annyi tőke ment az elmúlt húsz évben, mint Finnországba. Ha a magyar munkaerő olyan minőségű volna, mint a finn, tízszer több tőke jött volna hozzánk, még akkor is, ha nem árusítottuk volna ki az országot. Egy lakosra vetítve, Indiában tized annyi tőke vándorolt, mint hozzánk, de lényegesen több mint az afrikai országokba. Ezek a számok még nagyobb különbséget mutatnának, ha a bányászatot figyelmen kívül hagynánk. Ennek ellenére a magyar liberális közgazdászok nem azt tanácsolják, hogy a képzést fejlesszük, hanem engedjünk el a bérjárulékból, ami így sem biztosít fedeztet a felmerülő igényekre.
De nem kell a világban körülnézni, elég ismerni a magyar munkaerőpiacot. A munkaerő felső minőséi harmadában hiány van, amit csak fokozna a beáramló tőke. A középső minőégi harmadban az országra jellemző alacsony, 50-55 százalékos foglalkoztatási ráta a jellemző. Az alsó harmad azonban szinte ki van tagadva a társadalmi munkamegosztásból.
Tekintve, hogy a politikai hatalomnak nemcsak a jelent, hanem inkább a jövőt kell szolgálni, az volna az első kötelessége, hogy a munkaerő minőségének javításán munkálkodjon. Jelenleg ennek az ellenkezője történik.
Mit várhatunk a következő generációtól?
Ha illetékesek választ adnának arra a kérdésre, katasztrofális képet látnánk.
Az én válaszom:
A magyar munkaerő minősége negyven év múlva lényegesen gyengébb lesz mind a nyugat-európai, mind az észak-amerikai, mind a távol-keleti országokéhoz viszonyítva. Vagyis a világgazdaság dinamikusan fejlődő részéhez viszonyítva hátrább leszünk, mint ma. Márpedig ennél szomorúbb semmi sem lehet.
Mire alapozom a jóslatomat?
A következő generáció aránytalanul nagy hányada ott születik, ahol tőlük az átlagnál sokkal kisebb teljesítmény várható. Ezt az állítást hivatalos adatokkal ugyan nem tudom bizonyítani, mert a jelenlegi hatalom tiltja, hogy az igazságot feltárhassuk. Az alábbi arányokat azzal írom, hogy hiszek azok igazságában, és tudom, hogy a magyar közvélemény óriási többségének is hasonló a véleménye. Akik kétségbe vonják, hogy az igazsághoz én járok közelebb, ugyancsak nincsenek bizonyító adatok birtokában, legfeljebb erkölcsi aggályaik vannak. Számomra, semmi sem erkölcsös, ami sérti a közérdeket. Márpedig, ami ebben az országban húsz év óta történik, még a rendszerváltás előttinél is jobban sérti a társadalom érdekét.
Most arról nem is írok, amiben olyan erők is támogatnak, amelyekkel nem kívánok közös táborba tartozni. A közvélemény ösztönösen fél attól, hogy a lakosságának lassú csökkenése ellenére a leszakadt réteg, mindenek előtt a cigányság példátlanul gyorsan szaporodik. Nem véletlen, hogy még nem akadt olyan bátor demográfus, aki kimutatta volna, hogy hány százaléka lesz az ország lakosságának cigány, ötven és száz év múlva. Pedig ez az adat fontosabb, és megrázóbb, mint az ország eladósodása. Nem az a baj, hogy az ország elcigányosodik, hanem az, hogy a cigányság nem tart lépést a nem cigány lakossággal. Ezt a kérdést fel sem vetném, ha a hatalom gondoskodna arról, hogy a cigányság lemaradása ne növekedjen, hanem induljon meg a felzárkózásuk. Ha a magyar zsidóság szaporodna úgy, mint a leszakadt cigányág, örömömnek és reményemnek adnák hangot. Nem az a baj, hogy a cigányság gyorsan szaporodik, hanem az hogy egyre jobban lemarad, nem hogy felzárkózna. A politikai hatalom, mindenek előtt a magyar zsidóság hisztérikusan tiltakozik a cigánykérdés felvetése ellen, ugyanakkor semmit sem tesz annak érdekében, hogy a cigányság munkához jusson, a sok gyermeke kellő szinten és minőségben iskolázott legyen.
A modern állam semmivel sem okozhat nagyobb kárt a jövőjében, mintha megengedi, elnézi, sőt ösztönzi, hogy ott szülessen sok gyermek, ahol azok jövője a legkedvezőtlenebb, és ott kevés, ahol azok jövője leginkább ígéretes.
Néhány szociológus elég bátor ahhoz, hogy megmutassa milyen iskolázottság vár az utóbbi húsz évben születettekre általában, és ezen belül mekkora a leszakadt rétegben születtek száma, és várható iskolai eredménye. Ez a kimutatás olyan tragikus képet adna, mi után nem lehetne vita arról, hogy milyen nemzeti katasztrófa fenyegeti az országot.
Milyen tényezőktől függ a következő generáció teljesítmény
A, Milyen családi környezetben születtek. Annak ellenére, hogy elsősorban a családi környezettől függ a gyerekektől várható átlagos társadalmi eredmény, nemcsak a politika, hanem a társadalomtudományok sem veszik figyelembe, hogy milyen a születő évjáratok társadalmi összetétele a családi körülmények szempontjából. Nincs ilyen felmérés publikálva, de vitathatatlan, hogy a szülők iskolázottsága és jövedelme szempontjából a társadalom felső ötödében született szinte mindegyik gyermekekből diplomás, erkölcsös felnőtt lesz. Ezek várható társadalmi értéke az átlag többszöröse. Sajnos ebben a legfelsőbb ötödben az átlagosnál sokkal kevesebb gyermek születik. Vagyis ebben a szőlői rétegben minden egyes hiányzó gyermek után százmilliókkal szegényebb lesz az ország.
Ezzel szemben az alsó ötödben születettek átlagos társadalmi éréke negatív lesz. Ismerem a felháborodást, ami szerint minden gyermek érték, legfeljebb a társadalom elherdálja, tehát nem szabad előre minősíteni. Kiemelten kell foglalkozni a leszakadt cigányok gyerekeivel, és akkor azok is értékes állampolgárok lesznek. Ezt éppen azok hangoztatják, akik magasan iskolázottak, akik ugyan nagyon kevés gyermeket vállalnak, de azok nevelését és iskolázását kiválóan biztosítják, de egyelten lépést sem tesznek annak érdekében, hogy a cigányok legális munkajövedelemhez juthassanak. Az is köztudott, hogy ez az ötöd aránytalanul sok gyermeket vállal, hiszen még annyit sem költ a nevelésükre, mint amennyit erre e célra az államtól kap. Ezt sem szabad kimondani, holott minden társadalomtudós és közgazdász előtt nyilvánvaló, hogy a cigányság nagy gyermekvállalása mögött a nagy szegénységben a családi pótlék kiegészítő jövedelem, amire építeni lehet.
Itt csak a felső és az alsó ötödét illusztráltam a gyermekvállaló családoknak. A két szélső ötöd közötti különbség a gyermekvállalásukban nagyobb társadalmi kárt okoz, nem most, hanem a jövőben, amikor már munkaképes korba kerülnek, mint amennyi nyugati tőkére bármilyen állami támogatás esetén számíthatunk.
A fentiekből következik, hogy nem volna szabad a születéseket darabra számolni, mert annak értéke minimum egy a tíz arányban függ attól, milyen családi körben születnek. A jelenlegi születési struktúra mellett a generáció várható értéke fele sincs annak, mintha minden társadalmi rétegen ugyanakkora volna a gyermekvállalás, és harmada annak, ha a felső ötödben születne annyi gyerek, mint az alsó ötödben, az alsó ötödben pedig csak annyi, amennyi jelenleg a felsőben. Ezt a kegyetlen igazságot ugyan nem szabad céllá tenni, mert erkölcstelen, de tudni kellene, hogy mibe kerül az utódainknak a mi erkölcsi gátlásunk.
B. A magzati kor jelentősége. A szakma nem hangsúlyozza a magzati kor jelentőségét, pedig alapvető biológia törvény, hogy minden élőlény életében a kezdeti szakasz a legfontosabb. Ezért kezelte minden kultúra az állapotos asszonyokat olyanoknak, akiknek a kívánságát teljesíteni kell. A magyar falvakban azt tanultam meg, hogy ami ételt, italt az állapotos asszony megkíván, meg kell neki adni. Akkor még ennek a mély értelmét nem ismertem.
Az 1939-es finn-szovjet háborúban nem tudom, a finn képviselők mit tudtak ebből a népi bölcsességből, de úgy határoztak, hogy ezen túl felmérik a csecsemők születéskori méreteit, és nyomon követik életük alakulását. Én csak ötven év után találkoztam a felmérések eredményével. Kiderült, hogy a nagyobb testhosszal és súllyal születettek életpályájának alakulása jelentősen jobb, a kisebbeké jelentősen gyengébb az átlaghoz képest. Vagyis az, hogyan hordják ki egy nép anyái a magzatukat, ötven év múlva jelentősen befolyásolja az ország eredményét. Mivel azt is mérték, hogyan alakult az iskolázottságuk, a kerestük és az adófizetésük, azt mondom, hogy a távlati pénzügyi egyensúly jobban függ a magzatok kihordásának minőségétől, mint a Maastrichtban kőbe vésett pénzügyi követelmények betartásától.
A jövőjével is törődő államnak mérni kellene az új generációk születési adatait, majd nyomon követni az életpályájuk alakulását. De a finn példából annyit megtanulhatnának, hogy érdemes volna jutalmazni az átlagosnál fejlettebb csecsemőt szülő anyákat.
Ehhez azt tenném hozzá, hogy érdemes volna a szülők iskolázottságát, és jövedelmét is rögzíteni.
C. A bölcsődeellátás. Az alacsonyan iskolázott és szegény szülőknél a teljes családi pótlék csak akkor járjon, ha a gyermekük él a rendelkezésre álló bölcsődei ellátással. Ennek fontosságát a képességek minél korábbi felismerésével indoklom. Ma már egyre jobban elfogadottá válik, hogy a tehetségek hasznosítási foka jelentősen függ attól, milyen korán kezdik meg a fejlesztését. Ezért alapvető társadalmi érdek fűződik a képességek korai felismeréséhez. Alapvető társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a képességeket minél korábban feltárjuk és fejlesszük.
D. Óvodai ellátás. Az óvodába járást kötelezővé kell tenni, mert a legtöbb képességet már ebben a korban fejleszteni kell. Erre ugyan a pedagógusokat is fel kell készíteni, de minden oktatási intézmény gyerekei, diákjai képességének feltárásra, külön erre hivatott szervezetet kell működtetni.
E. Az általános iskolai képzés. Már ezen a szinten a diákok képességének megfelelő tagolást kell bevezetni. A modern társadalomnak nem különböző szintű polihisztorokat kell képezni, hanem a tanulók képességét kibontakoztató oktatást kell biztosítani. A modern társadalomnak ugyan szüksége van néhány sokoldalú állampolgárra is, de a nagy többségüknek szakembernek kell lenni. Minél fejlettebb a társadalmi munkamegosztás annál inkább specialistákra van szüksége. Az oktatási rendszert, tananyagot ehhez az igényhez kell igazítani.
Nagyon leegyszerűsítve: A művészek, és sportolók képzését jellemző szelekciót kell minden szakmára átvinni.
Be kell látni, hogy az oktatás hatékonysága elsősorban a diákok képességhez való igazodástól függ. A zeneiskolában nem foglalkoznak azzal, akinek a hallása nem megfelelő. A labdasportokban nem oktatják azokat, akiknek nincs labdaérzékük. Egyre inkább minden szakma munkaerő igényének óriási többsége a képzett tehetség, nem a magas fokú általános műveltség. Ezt kell kiszolgálni az oktatásnak. Meg vagyok győződve, hogy a képességekhez igazodó oktatási rendszerben a cigányság gyerekei jól fognak szerepelni, akkor, ha a képességükhöz, kultúrájukhoz igazítjuk a képzésüket.
F. A középfokú képzés. Ezen a szinten is a diákok képességéhez kell igazítani a tananyagot, nem a tananyaghoz deformálni a tanulókat. Tekintettel arra, hogy már erre a szintre nem jut el a leszakadt családban születet gyerekek jelentős hányada, a társadalomnak külön kell jutalmazni. Évek óta javasolom, hogy a szülőknél magasabb iskolát eredményesen végzőket és szüleiket gazdagon kell jutalmazni. Nincs a társadalom számára jobb üzlet, mint a nyolc általánost, vagy kevesebbet végzett szülőknek az eredményesen érettségizet gyermekük után több millió jutalmat, egy átlagos, közműves falusi ház árát kell adni.
G. Egyetemi és főiskolai végzés. Ez esetben az iskolázatlan szülők diplomát szerzett gyerekei után több tízmilliós jutalom járjon. Nem kell félni a jutalom nagyságától, mert egyelőre nem sokan lesznek, de a gesztus, hogy a szülők számára a gyermekük eredményes taníttatása anyagi karriert jelent.
A NYUGDÍJENDSZER.
Semmiben sem jellemzőbb a közgazdaságtan elmaradottsága, mint a jövedelemhez kötött, azaz tőke megtakarításra épülő nyugdíjrendszer működtetése. Ez a rendszer a tőkés osztálytársadalomban születet, amiben a hatékonyság szűk keresztmetszete a tőkehiány volt. Ezért ma is olyan öregkori ellátást működtetnek, ami a szülők gyermekvállalása és iskoláztatása ellen hat. Annak lesz nagyobb nyugdíja, aki nem vállal gyereket, és mindent a jövedelmének maximalizálására optimalizál. Annak lesz öregkorára a legnagyobb jövedelme, aki nem vállalt gyereket.
A liberális közgazdászok azt szeretnék, ha üzlet lenne a felsőoktatás, a dolgozók pedig a magán nyugdíjpénztárakra bíznák a pénzüket, amiből öreg korukban meg szeretnének élni. Mi még ezen a liberális politikán is túlléptünk, amikor a magát szocialistának nevező kormányunk bevezette a kötelező magánpénztárak rendszerét. Arról azonban most lapítanak, hogy nincs egyetlen olyan magánpénztár, amelyeik tőkéje kellő fedezetet nyújtana a nála biztosítottak nyugdíjához. Azok azonban, akik a dolgozók rájuk bízott pénzével tőzsdéztek, jól kerestek és keresnek.
Még nagyobb bűnnek tartom a felsőoktatás piacosítását, és a tandíjfizetést. Bűn a társadalom legjobb szülői befektetését megadóztatni.
Azt, hogy a modern társadalom legjobb befektetése az ifjúság képzése, sajnos bizonyítani kell.
A bevezetőben írtam arról, hogy a tőkés osztálytársdalom tőkehiányos, a modern társadalom a minőségi munkaerőben hiányos. Én legszívesebben azt mondanám, hogy a tőkés társadalmat felváltotta a munkaerő minőségének társadalma.
Mi magyarok büszkék lehetünk arra, hogy magyar ember, az 1930-as években, Németh László, nevezte először a tudományos és technikai forradalmat a minőség forradalmának.
Az elmúlt ötven év azt bizonyítja, hogy csak az a társadalom lehet erős, tartósan fejlett, amelyiknek a munkaereje jó. A jó munkaerőt a képzettségének, a képességének és a magtartásának eredője jelenti. Ahol nem ilyen a munkaerő ott nem működhet hatékonyan a tőke, ahol meg ilyen, oda akkor is jön, ha nem hívják. Tehát a legjobb társadalmi befektetés a nevelés, képzés. Ennek a munkának a fő teherviselői a szülők.
Ma, az a szülő, aki jól választja meg gyermeke képességének megfelelő pályáját, azon maga szinten képzi ki, a társadalom számára több százmilliós szellemi vagyon hoz létre. Ennek a több százmilliót érő vagyonnak a létrehozása több tízmillió, aminek döntő többségét a szülők fizetik meg. Nemcsak azzal, hogy az ilyen nevelés rájuk háruló költségeit viselik, hanem azzal is, hogy a felnevelés a kereseti lehetőségeiket korlátozza. Az állami hozzájárulás a családi pótlék és az iskolák működtetése. Ez a diplomás fiatalok esetében a család által vállalt költségnek legfeljebb tizede.
A fenti példa az olyan családokra jellemző, melyekben a szülők diplomások, és a keresetük a felső ötödbe tartozik. Az ilyen gyermekvállaló családok a nemezt jövőjének legnagyobb, és leghatékonyabb építői. Nekünk pedig olyan ostoba kormányzatunk van, amelyik ezektől a szülőktől akarja megvonni azt a családi pótlékot, aminek többszörösét költik a gyermekük nevelésére és oktatására.
A jelenleg dolgozók öregkori ellátás nem attól függ, hogy hányan fizetnek majd a nyugdíjpénztárakban, hanem, hogy mennyi folyik be az államkaszába. Ez az összeg pedig nem a befizetők számától, hanem azok jövedelmétől függ. A társadalom felső minőségi tizede az átlagos adó többszörösét fizeti, az alsó ötöde pedig kevesebbet fizet, mint amennyit az államtól kap. A jövő pénzügyi egyensúlyát tehát nem az veszélyezteti, hogy kevesen születnek, hanem az, hogy ott születnek nagyon kevesen, ahol a jövő nagy lehetőségei rejlenek, és ott aránytalanul sokan, ahol azok eltartása az államot terheli.
A katasztrófába, legalábbis lemaradásba vezető demográfiai folyamatot csak akkor fordíthatjuk meg, ha az öregkori ellátást a szülők gyermeknevelési teljesítményéhez kötjük. Az öregkori társadalmi támogatás a felnevelt gyermekek száma, és iskolázottsága alapján történjen. Vagyis érdemesebb legyen két gyerekeket diplomássá nevelni, mint nyolcat munkanélküliségre. Vagyis az öregkori ellátás mértékét egy olyan szorzó alapján folyósítsák, amiben a szülők öregkori ellátásának megállapításában a diplomás gyermekük négynek, a középfokú szakképzettek kettőnek, a nyolc osztályt végzettek egynek, az ennél kevesebbet végzettek pedig nem számítanának. A szülőket tehát nem arra kell kényszeríteni, hogy a tőzsdéző nyugdíjpénztárakra bízzák jövedelmük meghatározott hányadát, hanem arra, hogy gyarapítsák a pénztőkénél sokkal fontosabb szellemi vagyont. Ezzel nemcsak szülői örömet, sikerélményt, büszkeséget, és anyagi biztonságban eltöltött öregségüket, hanem a társadalom sikeres jövőjét is megteremtik.