A pénzügyi világ dáridója véget ér

Kopátsy Sándor PP 2009-02-22

A PÉNZÜGYI VILÁG DÁRIDÓJA VÉGET ÉR

Nyolcvan évnek kellett eltelni ahhoz, hogy megismétlődjön a történelem. Akkor a tőkés osztálytársadalom rúgta a végét, most a pénzvilág uralmának várhatom a végét. Ahogy az első világháborút követő húsz év, most az ezredforduló két évtizede jelentette a pénzügyi tőke elszemtelenedését.
A gazdaságtörténészek feladata lesz kimutatni, hogyan növekedett a pénzzel játszók jövedelme és hogyan a dolgozóké. Ez az egyetlen adat elég lesz ahhoz, hogy megértsük, mi történt 2009. őszén. Betelt a pohár.
Hogyan történhetett meg, hogy a demokratikus országokban a pénzzel való spekulánsok szabadon játszadozhattak a társadalom pénzével?
Mert továbbra is a közgazdaságtan a tőkés osztálytársadalom receptjével kezelték a gazdaságot. Az ipari forradalom ugyanis olyan technikai bázist hozott léptre, amiben a társadalom gazdagodása elsősorban attól függött, milyen gyorsan lehet létrehozni azt a tőkét, amelyikre a gazdaságot a gyáripari tőke igényeihez lehet igazítani. Ezt a kétszáz évet, a nyugti kultúrkörben a tőke hiánya, valamint a munkaerő minőségi és mennyiségi feleslege jellemezte. Az, hogy ebben az időben a tőkés polgárság a jövedelem egyre nagyobb hányadához jutott, a munkások, és parasztok pedig egyre jobban elszegényedtek, ez a tény, és nem a társadalom struktúrája determinálta. Bármilyenre módosította volna a politikai erőszak a tulajdonviszonyokat, ez nem változhatott. Marxnak abban igaza volt, hogy az alépítmény determinálja a társadalmi viszonyokat, éppen ezért súlyosan tévedett, amikor azt hirdette, hogy ezt erőszakkal meg lehet változtatni.
A 20. század közepére azonban megérkezett a tudományos és technikai forradalom, ami már nem a tőkére, hanem a minőségi munkaerőre irányította a társadalom érdekét. Ahogy a megelőző kétszáz évben a gazdaságnak minél olcsóbb munkaerőre volt szüksége, az utóbbi ötven évben, egyre inkább, a minél jobbra, még akkor is, ha annak ára nemcsak abszolút, de relatív is nagyon drágul. A társadalom igényének megfelelő munkaerőt azonban csak a jólét és a képzés teremthet. Ebből következően csak azok a társadalmak fejlődnek az átlagosnál gyorsabban, ahol a munkaerő jobb.
Az elmúlt ötven év egyértelműen azt mutatja, hogy a versenyképes társadalmat az alábbiak jellemzik.
1. A lakosság viselkedését a nyugati puritán, vagy ennek távol-keleti megfelelője konfuciánus erkölcs jellemzi. Ez, sajnos, nem hozható létre néhány generációnál rövidebb idő alatt. Ebből a szempontból a jelenkori fejlett társadalom is igazságtalan. A nem puritán vagy nem konfuciánus társadalomban születők egyéni teljesítménye csak azzal növelhető, ha ezekben a kultúrákba települ át. De ilyen, könnyen befogadó társadalom csak a nyugati puritán, az is elsősorban ott, ahol nincsenek mély történelmi gyökerei. Észak-Amerika és Ausztrália. Az is sokat segít magán, aki a puritán társadalmakkal kooperál, megtanulja a nyelvét, azok befogadására vállalkozik, illetve oda viszi a megtakarítását.
2. Viszonylag nivellált jövedelmet hozzon létre az állami újraelosztás. A közgazdaságtudomány mindmáig nem ismerte fel a modern társadalom legnagyobb ellentmondását, hogy a munkaerőpiac és a kisvállalkozások egyre jobban differenciálják a jövedelmeket, a munkaerő hatékony újratermelése pedig ezek jelentős nivellálását követeli meg. Ezt csak egyre nagyobb és progresszívebb elvonással, és degresszívebb visszaosztással lehet megvalósítani. Aki az egységes jövedelemadó kulcsot követeli vagy gonosz, vagy ostoba.
3. Eredményes, és minden társadalmi réteg számára nyitott az oktatási rendszer. Minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabbá válik a vele született képesség. Aki valamihez tehetségesnek születik, az előtt nyitva álljon az út, hogy a társadalmi elitbe kerülhessen. Márpedig a velünk született képesség szerencse dolga, tehát eleve igazságtalan. Az osztálytársadalmakban az volt az igazságtalan, de objektív szükségszerűség, hogy az egyének jövője elsősorban attól függött, hol állt a társadalmi hierarchiában a családja. Ez most egyre inkább visszaszorul, és a veleszületett képesség lesz az elsődleges. A modern társadalom alapvető feladata, hogy a képzettség minél kevésbé függjön a szülői környezettől, és minél jobban a vele született képességtől. Ezt az objektív folyamatot csak a társadalmi ráhatás gyorsíthatja. Ezzel szemben a liberálisok még az oktatást is piacosítani akarják.
4. Magas legyen a munkaképes lakosság bevonása a társadalmi munkamegosztásba. Erre nem is annyira a társadalom adott, mint a jövőbeli teljesítménye kényszerít. Szinte egyetlen társadalom, főleg egyetlen közgazdász nem fordít kellő figyelmet, hiszen azt látják, hogy a társadalom teljesítménye egyre inkább a minőségi elitjén múlik. Ezt a minőségi elitet kell, a folyó eredmény érdekében, egyre jobban mozgósítani. Ez ugyan igaz, de a következő nemzedék teljesítménye elsősorban azon múlik, milyen mértékben tárta fel a társadalom a veleszületett képességeket. Ezt pedig csak a mindenki számára képességének megfelelő iskola elérhetősége biztosíthatja. Ennek két alapfeltétele van. Egyrészt a minden jövedelmi réteg számára elérhető, ingyenes oktatás, másrészt a szülők munkával szerzett jövedelme. A közgazdások azt nem értik meg, hogy a tartós munkanélküliség nem azért nagyon drága a társadalom számára, mert ezeket is el kell tartani, anélkül, hogy termelnének, hanem azért, mert a tartós munkanélküliség erkölcsromboló. Márpedig minél fejlettebb a társadalom annál több kárt okoz a munkátlanságból fakadó erkölcsi romlás.
Itt kívánom tisztázni, hogy a közgazdászok a nyugti tőkétől várják a foglalkoztatás növelését. Ez alapvető tévedés, mert minél több a tőke egy országban, annál kisebb a kereslet a munkaerő alsó harmadával szemben. Másként fogalmazva, minél fejlettebb a technika, a munkaerő alsó harmada a normatív feltételek mellett annál kevésbé talál munkát, és annál jobban differenciálódik a munkaerő minőségétől függő kereset, és a fizetett bér, annál jobban kell a társadalomnak támogatnia a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem kívánatos a tőkebeáramlás, hiszen az a technikai fejlődés motorja. Ahol magas a munkanélküliség, ott a társadalomnak nem a tőkebeáramlást, hanem a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását kell támogatni.
Ahol e négy feltétel bármelyike hiányzik, vagy nagyon gyenge, a versenyképesség nem érhető el. (Versenyképesség alatt a hasonló szintű országoknál gyorsabb fejlődést értek.)
A közgazdaságtan azért vált a társadalmi érdek motiválására alkalmatlanná, mert nem ismerte fel, hogy a nagyobb profit ugyan kívánatos, de csak akkor, ha nem megy a munkaerő újratermelése kárára. Ami ma folyik a fejlett világban, az ennek éppen az ellenkezője történik, a profit öncélú maximalizálása, ráadásul ezen belül aránytalanul Nagy a pénzügyi szektor részesedése nemcsak a profitból, hanem a gazdaságpolitikából is.
Jó harminc éve a liberális közgazdászok uralkodnak a világgazdaságban, akik nem látnak mást csak a drága államot. Természetesen az állam is pocsékol, és hibázik, de a legnagyobb hibát, a jelenlegi pénzügyi világválságot a pénzügyi szektor okozta, amelyik sokszor annyi jövedelmet élvezett, és aránytalanul több hibát követett el, mint az államok összesen. A politikai hatalom birtokosai is többet keresnek, mint amennyit a munkájuk után megérdemelnének, de a jövedelmük századát sem érte el, mint a pénzügyi szélhámosoké, és a pénzügyi szektor vezető menedzsereié.
Csak három példát a jellemző száz meg száz közül.
Egy amerikai befektetési tanácsadó 60 milliárd dollár csalt ki másoktól. Annyit a világ száz legjobban kereső állami főtisztviselője összesen nem keresett.
Az angol bakárok éves prémiuma, vagyis a fizetésük feletti jutalma a 2002-es 3 milliárd fontról, öt év alatt 20 milliárdra emelkedett. Most százmilliárdokat kell az adózók pénzéből az államnak fizetni azoknak a bankoknak, amiket ezek az urak irányítottak.
A szocialista államtól örökölt lakossági bank elnök-vezérigazgatója sok tízmilliárd forinttal gazdagodott a saját bankjából, aminek a tőzsdei értéke mára, negyedére zuhant. Ez idő alatt több száz állami vezető fizetése nem volt annyi, mint az ő, maga által kimutatott, jó munkájáért megszolgált vagyongyarapodása.
Azt ugyan elismerem, hogy az állam sem tud jól gazdálkodni a rábízott pénzzel, de mégis sokkal jobban, mint akik csak a pénzen keresztül látják a társadalmat, akik százszor annyit foglalkoznak a pénzügyi, mint a társadalmi egyensúllyal.
Elég volna végiggondolni, hogy az Európai Unió mennyit foglalkozik a pénzügyi egyensúllyal, azt hirdeti, hogy aki betartja az általuk kőbe vésett maastrichti normákat, jó bizonyítványt érdemel. A követelmények között szinte semmi nem szerepel azok közül, amik a pénzügyi egyensúlynál sokkal fontosabb.
- Milyen a foglalkoztatási ráta?
- Mennyi munkaórát dolgoznak évente a tagországokban, és mennyit a két nagy versenytársnál, Észak-Amerikában és a Távol-Keleten?
- Mennyi kárt okoz a tagországok mindegyikére jellemző nacionalizmus?
- Mennyit költenek, és milyen eredménnyel működik az oktatás, egészségügy, és kutatás?
- Milyen a jövedelmek differenciáltsága?
- Milyen a gyerekeknek a szülői környezettől függő iskolázottsága, érvényülése?
- Hogyan állnak a nyugdíjalapok?
E kérdésekre nem tejed ki a liberális politikusok és közgazdászok figyelme.
Ideje volna a pénzügyi szektor vezetőivel szemben a felelősség felvetése. Ezzel szemben a liberális közgazdázok minden bajunknak okát abban látják, hogy az állam nem volt elég liberális.
Mi tette lehetővé a pénzügyi szektor ámokfutását?
Két tényező. Egyrészt a negatív reálkamat, másrészt a fedezet nélküli pénzügyi műveletek elszabadulása. E két tényező egymást erősítette. Ha nem lett volna negatív reálkamat, nem szabadulhattak volna el a fiktív pénzteremtő műveletek, ha ezek nem szabadulnak el, nem okozott volna ilyen válságot a negatív reálkamat.
Azt, hogy a világ vezető államaiban még tudomásul sem vették, hogy a jegybanki kamatok negatív tartományban mozogtak, a klasszikus közgazdasági elmélet okozta. A közgazdaságtan ugyanis csak az áruk és szolgáltatások árváltoztatását méri, amikor a pénz értékének változását kimutatja. Ez az eleve hibás megközelítés mindaddig jól működött, amíg a vagyon-, illetve tőkepiac nem játszott jelentős torzító szerepet.
A tőkés osztálytársadalmakban csak a gazdasági válságok idején történt meg, hogy a részvények árfolyama gyorsan emelkedett az áruk és szolgáltatások árához képest. Tehát már akkor is figyelni kellett volna a tőzsdei árak emelkedését, és annak hatását inflációként figyelembe venni. Vagyis a pénzt magasabb kamattal drágítani. Ez azonban csak 1929-ben járt katasztrofális következményekkel, amikor már a tőzsdén is jelentős súlyt kapott a befektető szándékkal szemben az emelkedő árakra való spekuláció. Jó üzletnek számított a bankhitelből történő, spekulációs célú részvényvásárlás. Ha akkor a jegybankok a részvények áremelkedését is figyelembe veszik az inflációs számításánál, kiderült volna, hogy negatív reálkamat mellett adják a hiteleket a tőzsdei játékokra. Nincsenek adataim, de feltételezem, hogy 1929-ben, a tőzsdei forgalomban nem volt akkora a részvényárak változásaira történő kötések aránya, mint a közelmúltban. Mégis katasztrofális gazdasági visszaesés lett a következménye.
Az ezredfordulóhoz közeledve két fronton is, óriási változás következett be.
- A lakásingatlanok megjelentek a piacon. Nemcsak a forgalmuk súlya sokszorozódott meg, de az építésük hitelezése is.
- A tőzsdék forgalma sokszorosára duzzad, ugyanakkor döntő szerepet kapott abban a spekuláció.
A veszélyre először a japán vállság figyelmeztetett. Ebben a nagyon sűrűn lakott országban nagyon kevés a lakásokra, a gazdasági hasznosításra alkalmas terület. Természetes jelenség volt, hogy a gyorsan fejlődő gazdaság, és gyorsan emelkedő életszínvonal felverte az ingatlanok árát. A csillagászati magasságba emelkedő telekárak azt a látszatot keltették, hogy a háztulajdonosok gazdagok lettek, bátran vettek fel hiteleket, a bankok pedig bártan adtak, hiszen az ingatlan, látszólag kellő fedezetet biztosított. A vállalkozások és a bankjaik is azt látták, hogy megnőtt a hitel fedezetük. Vagyis az a tény, hogy egy ország telekben nagyon szegény, úgy jelentkezett, hogy gyorsan gazdagodik.
A közgazdaságtannak az ilyen, szűkösségből fakadó áremelkedést inflációként kellett volna figyelembe venni. Azonnal nyilvánvalóvá vált volna, hogy negatív a reálkamat. Azt a vagyontárgyak áremelkedését is figyelembe velő kamatemeléssel kellett volna fékezni.
Amíg a japán vállság a telkek szűkösségéből fakadt, a jelenlegi vállságnak már a negatív reálkamatból fakadó általános pénzbőség az oka.
A jelenlegi általános pénzügyi vállság egyik oka a lakáshitelek elszabadulása. Ha negatív a reálkamat, akkor megnő a lakosság házépítő kedve, ennek nyomán emelkednek a lakásárak annak ellenére, hogy a bővülő kínálat ezt egyáltalán nem indokolja. Az emelkedő lakásárakat a negatív reálkamaton forráshoz jutó bankok biztos fedezetnek tekintik, könnyűvé teszik, hogy a lakosság hitelből építkezzen. Egyre többen kiváló befektetésnek tekintik, ha házat, nyaralót építenek akkor is, ha ehhez nincs saját forrásuk. Ez az öngyorsító folyamat az Egyesült Államokban már tíz éve tombolt, a jegybank, és a pénzügyek irányítói azonban örömmel szemlélték. A közelgő vállság csak azért maradhatott rejtve, mert a lakásárak emelkedését nem tekintették inflációnak, hanem abban csak a tényleges vagyongyarapodást látták. Az már érthető, hogy a bankrendszer ezt a lakásépítési mániát lelkesen finanszírozta, hiszen a hitelinek biztos fedezetét látta.
A lakáshitelek elszaladása azonban csak az egyik oka volt a kirobbanó pénzügyi vállságnak. Ennél is sokkal súlyosabb hiba volt a tőzsdei árak elszabadulása.
Az elektronika lehetővé tette, hogy a pénz a világ tőzsdéin egy időben is mozogjon, és lehetővé váltak olyan pénzügyi műveletek, amelyek mértékkel hasznosak lehettek volna, de a mértéküket nem szabályozták és elszabadultak, lehetővé tették a fedezet nélküli pénz teremtését. Ezek a pénzügyi műveletek lehetővé tették, hogy nagyságrenddel több pénz áramolhasson percek alatt bárhová a világon, mint aminek hatása a pénzügyi rendszer tartalékaival kivédhető lenne. Ez a tény, számos tudós számára jó húsz éve nyilvánvalóvá és közveszélyessé vált, és felvették a megfékezésének lehetőségét. A pénzpiacok cápái azonban elég erősek voltak hozzá, hogy ne kerüljön sor semmiféle intézkedésre. Ezek közül a legismertebb Tobin elképzelése, aki tőzsdei műveletek egységes adóztatását javasolta. Természetes ez az is adóztatta volna, amit inkább ösztönözni kellene. A megoldás azonban egyszerű lenne. Minden tőzsdei műveletet forgalmi adóval kell súlytani, amit egy év után elengednek azoknak, akik birtokukban tartották a kötést. Az adót úgy kell emelni, vagy csökkenteni, ami elégséges a spekulációs vásárlások leépülésére, de nem terheli túl a befektetőket.
A befektetők, a nyersanyagokat termelők, és felhasználók számára szabaddá kell tenni a tőzsdéket, a spekulációt pedig ki kell irtani. Nagyszerű, hogy a kitermelők és a felhasználók határidős kötésekkel védekezhetnek a számukra kivédhetetlen hatású áringadozások ellen, de gyakorlatilag lehetetlenné kell tenni, hogy a pénzpiai spekulánsok, a tényleges forgalom sokszorosát kitevő, fogadásokat köthessenek. Ennyi szabályozás elég volna ahhoz, hogy a részvények, és a nyersanyagok ára csak indokolt mértékben ingadozzon.
Szinte érhetetlen, ami az olajárak esetében történt. Annak ellenére, hogy számottevően változott volna a termelés, és a felhasználás egy éven belül négyszeresére emelkedett, majd negyedére csökkent a nyersolaj ára. Kabarékba való rémhíreket jelentettek meg komoly szaklapok arról, hogy a további áremelkedés is elengedhetetlen, mert nincs elég olaj, és gyorsan fog nőni a kereslet. De a geológiai olajkészletek elfogyását ötven éve jósolják, de aligha nem lesz elég még száz évig, ha ennek a legfontosabb árát csak úgy adóztatnák, ahogyan minden más nyersanyagét.
Arról sem írt senki időben, hogy a tőzsdei árakat a mesterséges kereslet verte fel, és hogy egyszer ki kell pukkadni ennek a léggömbnek.
A tudományos és technikai forradalom hatására egyrészt eleve jelentősen csökkent a nemzeti jövedelemhez viszonyított tőkeigény, és ennél is jobban a tőzsdéken forgalmazott részvények súlya. Elég volna megnézni a foglalkoztatásban, és néhány fontos termék előállításában a nagyvállalati szektor részesedését, hogy belássuk, a reálgazdasági folyamtoknak semmi közük nincs a részvények áremelkedéséhez. Az elmúlt harminc évben megtöbbszöröződött a 10 főnél kisebb vállalkozásokban dolgozók, illetve az ilyen vállalkozásoknak a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulása. Minél fejlettebb a technika, annál inkább a beszállítók, illetve azok beszállítói jelentik a megtermelt újérték növekvő hányadát. Amíg a tőkés osztálytársadalomban a tőke koncentrálódott, a mai társadalomban az ellenkező a tendencia. Elég volna megnézni, hogy a legendás autóipari óriások ma már a gépkocsi értékének tizedét sem termelik, ebből fakadóan az autóiparban foglalkoztatottak tizede sem az autógyár alkalmazottja. Tízszer többen dolgoznak a beszállítóknál, és azok beszállítóinál, az elosztásban, a kereskedelemben, a szolgáltatásokban. Az autógyártáshoz szükséges szellemi tőke pedig, elsősorban a dolgozók bérében, költségként jelenik meg.
Ami pedig az adóparadicsomokban történik, kabaréba való. Az EU területén lévő két nagyhercegség gennyesre keresi magát, mert az adófizetők, ha tehetik, oda jelentik be a lakásukat, ha ez nehézségeket okoz, az adózás elől oda viszik a jövedelműket. London azért válik a milliárdosok bejelentett lakhelyévé, mert ott, mint külföldi állampolgárok kedvezőbben adózhatnak.
A jelenlegi pénzügyi vállság sok ezermilliárd dollárjába kerül az adózóknak, de fel sem merül, hogy a károkozók vagyonát el kellene kobozni.
Ahogy a fasizmusok elterjedését a 29-es világgazdasági vállság provokálta ki, most is arra lehet számítani, hogy végre megzabolázzák a világgazdaság cápáit, és szerénységre intik a liberális közgazdászokat.
Már jelentkeznek ennek a jelei.