Polgárhiányos társadalmak utolérési stratégiája

Kopátsy Sándor EH 2008-12-12

A POLGÁRHIÁNYOS TÁRSADAMAK UTOLÉRÉSI STRATÉGIÁJA

A Nyugat polgárokban gazdag társalmai az elmúlt ötszáz évben a társadalmi és gazdasági fejlődés motorjai voltak. Ebből fakadt a hitük, hogy aki sikert akar elérni, az ő útjukat járja. Máig meggyőződésük, hogy a többi kultúra azért maradt le, mert nem az ő példájukat követte.
Már eddig is voltak jelek, hogy ez az út csak a polgárokban gazdag társadalmak számára járható, de nem volt egyértelmű hogy más út is járható. Az elmúlt ötven év azonban meggyőzően bizonyítja, hogy a nyugati kultúrák demokratikus útja csak olyan társadalmak számra járható, amelyeknek évszázadok óta erős a polgárságuk. Ahol ez hiányzik, eleve más utat kell járni.
Néhány száz történelemkönyv, közöttük néhány zseniális, olvasása után is, rám a legnagyobb hatással Győrffy Györgynek a középkori magyar történelemről szóló művének egyetlen adata volt a legnagyobb hatással. Ebben a könyvben a francia és a magyar középkori társadalmat állítja szembe. Közli, hogy az Árpádok idején a francia társadalomban a lakosságnak csak 1 százaléka volt nemes, ellenben hat százaléka polgár. Ezzel szemben a magyar társadalomban a nemesek aránya volt 6 százalék, a polgároké azonban csak 1. Nem tette hozzá, hogy a magyar etnikum tizede volt nemes, hiszen szinte csak a magyarok között voltak nemesek. Ugyanakkor talán ezrede magyar polgár. Vagyis a franciáknak hatszor több polgára volt, mint nemesük, és ezek szinte mind franciák voltak. Nekünk tehát a magyar etnikumon belül, tízszer több nemesük volt, mint a franciáknak, magyar etnikumú polgáruk pedig alig százada.
Ez az adat világosította meg számomra nemcsak a magyar, de a többi közpép-európai nép történelmét. Közép-Európában akkor csak három államalkotó nép volt, a porosz, a lengyel és a magyar, mindegyik népben ilyen magas volt a nemesek, és közel ilyen alacsony a polgárok száma, és a polgárságuk többsége is idegen etnikumúakból állt.
Az csak később tudatosult bennem, hogy a viszonylag jelentős számú polgárság a görögöknél és a rómaiaknál volt jellemző, ami Európa nyugati felén csak az ezredforduló táján jelenik meg. Minden más kultúrára, a kis létszámú kereskedő népektől eltekintve, a polgárhiány volt jellemző.
Egészen másként jelentkezett a polgárhiány a kínai és az arab-török kultúrában, ahol a hatalombekerülés feltétele az oktatásban élért eredmény volt.
Az egyértelműség érdekében tisztázni kell, hogy polgár az, akinek a függetlenségét a vagyona garantálta.
Szinte mindig voltak kereskedő, iparos etnikumok. Ezek ugyan a tevékenységük alapján függetlenek lehettek volna, de a politikai hatalom, a katonai erő hiányában mégsem lettek azok. Az elmúlt kétszáz évben azonban két kereskedő diaszpórája, a zsidó és a kínai, mind anyagi, mind szellemi tekintetben volt az, amelyik a világgazdaság csúcsára emelkedett.
A 20. század elejére a zsidó és a germán kisebbség lett Európa közepén és keleti felében a polgárosodás motorja. Kiirtásuk, kitelepítésük és kivándorlásuk e térség társadalmi, gazdasági fejlődését évszázadra visszaveti. A fél-perifériák fejlődési üteme elsősorban a polgárságuk számától és politikai súlyától függ.
Milyen úton zárkózhatnak fel Európa keleti felén, és a Távol-Keleten azok a népek, amelyeknek nincs erős polgárságuk?
Azt csak az utóbbi években ismertem fel, hogy a hogyanra az első példát Poroszország mutatta.
Mi volt a 19. századi német csoda alapja?
Fenntartani a porosz feudális osztály politikai hatalmát, de teret engedni, hogy a nyugat-német polgárság és a zsidóság liberális módon vigye a gazdaságot. A stratégia: nem szabad kiengedni a kézből a politikai hatalmat, de engedni kell a gazdaság fokozódó liberalizációját. A porosz feudális rétegé maradt a politikai hatalom, a törvényhozás, a hadsereg és a bíróság. A gazdaságot azonban működtetheti a Hansa Szövetségből örökölt polgárság és a zsidóság.
A német csoda alapja az általános liberalizáció kritikája volt.
Mit akart Lenin a polgárháború után?
A bolsevik forradalom olyan Oroszországban győzött, ahol nem is létezett orosz polgárság. Ott még Bismark stratégiája sem volt járható. Lenin mégis valami hasonlót akart. A politikai diktatúra keménységén nem engedve, a parasztság és a kisvállalkozói réteg számára akart nagyobb mozgásszabadságot. Tervét Sztálin ugyan megbuktatta, de a megvalósulása sem hozhatott volna sikert, legfeljebb jóval kisebb kudarcot. A sikert a kelet-európai népek viselkedési kultúrája tette elérhetetlenné. A közgazdászok még mindig azon vitatkoznak, hogyan kell felvirágoztatni Oroszországot, Ukrajnát, Fehér-oroszországot, no meg a balkáni államokat. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy Kelet-Európa és a Balkán módszertől függetlenül alkalmatlan a felzárkózásra. Ezekben a rendszerváltás sem hozott jobb eredményt, mint a bolsevik rendszer. Nem nőtt jobban a gazdasági teljesítmény, ugyanakkor romlottak a társadalmi mutatók, nőtt a kiszolgáltatottság. Kivételként Oroszországra hivatkoznak, pedig ott is nagy baj volna, ha nem lenne olajuk és földgázuk. Ennek hiányában ott is csődről kellene beszélni. De mg ennek a csődnek is nagy ára van. Csökken a lakosság száma, a várható életkor, nő a bűnözés, és felháborító a jövedelemelosztás.
Nem azt kellene belátni, hogy a kelet-európai államokat a lakosság viselkedési módja eleve alkalmatlan a versenyképességre, hanem azt, hogy ere csak a nyugati puritánok és a távol-keleti konfuciánusok képesek, az összes többi nem.
Meggyőződésem szerint a tudományos és technikai forradalom olyan kemény viselkedési követelményeket állított, aminek csak a puritán és a konfuciánus viselkedés felelnek meg. Az orosz társadalom számára a bolsevik rendszer jelentette a legkisebb rosszat. A bolsevik rendszer ma is virágzik, ha nem vált volna imperialistává, és nem fogott volna ennek érdekében az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezési versenybe. A cári fél-feudális, vagy a nyugati liberális út még sikertelenebb lett volna. A jelenlegi Oroszország a leninihez hasonló útra tért. A politikai hatalom továbbra is a titkosszolgálati káderek kezében összpontosul, tehát nincs politikai demokrácia, de a gazdaság liberalizáltan működhet. Természetesen csak addig, amíg nem törekszik politikai szerepvállalásra. Ez is kudarc, mert csak az olaj és a földgáz táplálja, de minden más megoldás még rosszabb lenne.
A fasizmusok gazdasági sikere.
A fasiszta rendszerek rövid virágzása is azon alapult, hogy a politikai diktatúrát, az államilag befolyásolt piacgazdasággal házasította. Az állam nem tűrte a politikai ellenzéket, de vállalta a foglalkoztatás biztosítását, és hagyta a vállalkozások viszonylagos szabad mozgását.
A történészek máig nem merik kimondani, hogy az első világháborút követően, előbb vagy utóbb, a fél-perifériák szinte mindegyike a lakosság többségének lelkes támogatása mellett tért a fasizmus útjára. Azonban a közvélemény lelkes támogatása sem volt számára elég erős alap ahhoz, hogy megtűrje a politikai kritikát. A német és a japán fasizmus gazdasági fölénye azt jelezte, hogy a puritán és konfuciánus viselkedésű népek sikere alig függ az alkalmazott módszertől. A sikerek pedig annyira növelték a vezetők, és a nép önbizalmát, hogy az erejüket is meghaladó fegyveres terjeszkedésbe rohantak.
Arra a történészek máig nem mutatnak rá, hogy a fasizmusok gazdasági sikere csak a keményen puritán németekre, és a keményen konfuciánus japánokra korlátozódott. Az olasz fasizmus nem tartotta a lépést a némettel, a román és horvát fasizmusnak még annyi gazdasági sikere sem volt.
A fasizmusok gazdasági eredményessége is azon alapult, hogy korlátozták a nyugati országokban alkalmazott gazdasági liberalizmust.
A fasizmusok háborút megelőző sikere azonban nem annyira az erényeinek, mint annak volt köszönhető, hogy a liberális demokráciák teljesítménye volt nagyon alacsony. Ha a polgári demokráciáknak a két háború közti teljesítménye olyan lett volna, mint a háború utáni, nem léptek volna színre a fasizmusok. A fasizmusokat a tőkés országok liberális gazdaságpolitikájának a csődje szülte. A bukásukat pedig az imperializmusuk, nem pedig a politikai jogok elfojtása szülte.
A közép-európai bolsevik rendszerek.
A háborút követő rendezés során a Szovjetunió, döntően Észak Amerika érdekében, megszállhatta a közpép-európai államokat, és azokra rákényszeríttette a maga bolsevik rendszerét. Csehország kivételével, a megszállt országok előzőleg önként, dalolva vezették be a maguk fasiszta rendszerét, a rájuk erőszakolt bolsevik rendszert azonban a lakosság nagy többsége elutasította. Amíg a fasizmust a polgárhiányos közép-európai társadalmak többsége örömmel fogadta, a bolsevik rendszert csak kisebbség támogatta. A Szovjetunió által kialakított rendszert tehát eleve csak erőszakkal lehetett bevezetni, és fenntartani.
Mi ilyen világpolitika által determinált helyzetben a haladás híveinek a kötelessége?
- A bolsevik rendszer a kialakítása és taralma mennyire múlott rajtunk?
- A bolsevik rendszer mennyivel volt rosszabb, mint a politikai jogokat jobban biztosító változat?
Az első kérdésre könnyű válaszolni. Akiket Jaltában a Szovjetuniónak adtak, azok mind bolsevik rendszerbe kényszerültek. Utólag sem képzelhető el olyan ellenállás, ami eredményre vezethetett volna. Bármilyen egyszerű a válasz, a többség ma azokat becsüli jobban, akik nem működtek együtt a rendszerrel. Arra ugyan nem ismernek példát, hogy ez a passzív, vagy aktív szembekerülés valami eredménnyel járt, járhatott volna.
A második kérdésre nem is keresik a választ. Azt a rendszert úgy kezelik, amiben minden rossz volt. Jó semmi. Ezt teszik még azok is, aki csak azért vihették valamire, mert nagyapáik, apáik, a bolsevik rendszernek köszönhetően, kiemelkedtek abból a társadalmi rétegből, amelyikből kétezer éve csodának számított a felemelkedés.
Miért tartom a szovjet megszállást, az osztrákoktól és a csehektől eltekintve, minden közép-európai nép számára pozitívnek?
Mindenekelőtt azért, mert összetörte azokat a feudális társadalmi maradványokat, amelyiket az érintett népek nem tudtak volna önerőből összetörni. Különösen vonatkozik ez ránk, és a lengyelekre.
Előbb rövid magyarázat arra, hogy miért emeltem ki az osztrákokat és a cseheket. Mert ez a két nép eleve erősen polgárosodott volt. Ennek az írásnak éppen az a fő mondanivalója, hogy egészen más utat kellett járni azoknak a népeknek, amelyiknek nem volt erős polgársága.
Ausztriát csak részben kapta meg a Szovjetunió, és az osztrákok elég bölcsek voltak ahhoz, hogy a németekkel valló közös ország gondolatát is elutasították. A megosztásuk fenntartásához tehát nem főződött a megszállóknak politikai érdeke.
Csehországnak is lett volna esélye, hiszen az övék már a háború előtt is polgári demokrácia volt.
Kelet-Németország külön magyarázatra szorul. A németek megosztottsága az erős Németországtól joggal félő nyugat-európai hatalmak természetes reflexe volt. Az Egyesült Államok pedig felismerte, hogy Nyugat-Európa csak akkor lesz szövetségese, ha fél az imperialista Szovjetuniótól. Még ma sem ismerik el, hogy a hidegháború nélkül a Nyugat nem lesz egységes tömb, nem lesz soha Európai Unió, nem szabadulnak fel gyorsan a gyarmatok. Az egyre inkább imperialistává váló Szovjetuniónak pedig értékes zsákmány volt Németország keleti harmada.
Az 1945-ös Kelet-Németországot pedig nem lehetett egységes társadalomnak tekinteni. A poroszok érdeke még a fél-feudális állam volt, ugyanakkor az új ország déli népei az osztrákoknál és a cseheknél is polgárosultabbak voltak.
A szovjet megszállásra ítélt Kelet-Németország történelmi hatása az európai politikára azonban pozitív volt.
- A nyugati országok nem féltek úgy a kétharmad Németországtól, mint az egésztől.
- A nyugati németek végre megszabadulta a száz éves porosz társadalmi nyomástól. Nyugat-Németország sokkal könnyebben és gyorsabban vált a klasszikus értelemben vett nyugat-európai állammá, mintha egységes marad.
Nehezen érthető, hogy a történészek mennyire nem veszik tudomásul, hogy a Jaltai Szerződés Roosevelt zseniális történelmi húzása volt.
Térjünk azonban vissza a szovjeturalom alá került közép-európai országokra.
Ezek az országok a második világháború végén tized annyi polgársággal rendelkeztek, mint az első után. Aki meg akarja érteni a 20. század második felének történelmét, annak ebből a tényből kell kiindulni. Ennek ellenére, még egyetlen érintett ország történészei sem jutottak el idáig.
Kik voltak az első világháború után a közép-európai országok polgárai?
A minőségi, de még a mennyiségi többségük is, a zsidó és germán etnikumból került ki. E két etnikum szerepe különösen a kulturális és a gazdasági életükben volt uralkodó. Az első világháborút megelőző ötven évben a közép-európai országok életét, eredményeit döntően a zsidó és germán kisebbségek alakították. Ezek többsége a második világháború végére szinte eltűnt, megsemmisítették, kitelepítették. Ezzel a közép-európai népek polgárosodása száz évvel hátrébb került.
Magyarország történelmének megértéséhez az is hozzátartozna, hogy figyelembe vegyük, nálunk e két húzó etnikumnak az ötöde megmaradt. Ez volt többek között az elsődleges oka annak, hogy mi lettünk a legvidámabb barakk.
Ha abból indulnánk ki, hogy mire mentünk az első világháborút követően a társadalmi modernizációban, belátnánk, ha arra gondolunk, hogy még akkor sem volt elég belső erőnk hozzá, nemhogy a második után.
A magyar társadalom az első világháború után nem előbb, hanem hátrább állt. Még nem találkoztam olyan magyar történésszel, aki ezt a vitathatatlan tényt figyelembe vette volna.
A magyarság 20. századi történelmének megértéséhez azt megnézni, hogy az Osztrák Magyar Monarchián belül élt népekre hogyan hatott a háborút követő politikai átrendeződés.
A kép viszonylag egyértelmű.
A csehek nyertek a legtöbbet. A két háború között nyugat-európai polgári társadalomban élhettek. Még jobban jártak volna, ha a szlovákokat nem fogadják maguk mellé.
Az osztrákok is nyertek. Ezt sem tudatosítják a magyar politikusok és történészek. Amennyire nem vonják kétségbe, hogy minden gyarmattartó ország nyert azzal, hogy megszabadult a gyarmataitól, nem szólnak arról, hogy ezzel párhuzamosan az anyaországénál elmaradt befolyási övezetek, etnikumok elvesztése is több előnnyel, mint hátránnyal járt. Ausztria felzárkózására is csak azért kerülhetett sor, mert megszabadult a nála elmaradottabb térségek feletti uralkodás terhétől.
Trianonban Magyarország is nyert azzal, hogy megszabadult a megmaradt országénál elmaradottabb térségektől és etnikumoktól. Ezzel a megszabadulással jártak ugyan veszteségek, elvesztettünk, főleg az új határok övezetében, olyan magyarságot, amelyik éréket jelentett volna. Ha megmaradt volna a háború előtti ország egésze, a jelenlegi területen élők szegényebbek és a társadalmi, gazdasági átalakulásra még kevésbé képesek lettek volna. Sajnos, ennek még a bevallásig sem jutottunk el. Ehhez annak a belátására lenne szükség, hogy minden ország népe rosszul jár, ha nála szegényebb és elmaradottabb etnikumokkal és térségekkel rendelkezik. Ezek visszahúzzák.
A magyar nacionalizmust is az jellemzi, hogy nagyobb országot akar akkor is, ha ettől szegényebb lesz.
Még inkább elhallgatott tény, hogy Trianon után a Kárpát-medencében kialakult utódállamok magukhoz képes előrébb léptek, mi pedig hátra. A háború előtti Magyarországon a magyarság anyagi és műveltségi téten megelőzte a későbbi államalkotó etnikumokat.
Még a bolsevik évtizedekben sem mertük bevallani, hogy az utódállamokban felszámolták az arisztokraták politikai és gazdasági hatalmát, a nagybirtokrendszert, és elindultak azon az úton, hogy kialakulhasson a népi származású saját középosztályuk. Nálunk nemcsak a felsőház maradt a világi és egyházi arisztokrácia fellegvára, hanem a „polgári” kormány többsége is arisztokrata volt, akik díszmagyarban, kardal, pompáztak. Ezen nemcsak Csehszlovákiában, hanem még Romániában és Jugoszláviában is nevettek.
Ideje volna végre bevallani, hogy a két háború közti Magyarország népünk történetében a leggyengébb teljesítményt produkáló korok egyike volt.
El kell ismerni, hogy a második világháború végén a Szovjetunió uralma alá rendelt államok a polgárosodásra kevésbé voltak érettek, mint az első világháború előtt. Ezen országokban áldásként kell tekinteni még azt is, ha a társadalom összetörését egy még elmaradottabb nép birodalma hajtotta végre.
A közép-európai társadalmakban nemcsak az arisztokraták és az úri középosztály hatalmát kellett összetörni, hanem a falvak népének paraszti kultúráját is át kellett alakítani. Mind a népi romantika, mind a marxizmus teljesen hibásan dolgozta fel a paraszti életforma történelmi szerepét.
A népi romantika naivul hitt a parasztság kellő tempójú spontán átalakulásában, ahogy ez néhány skandináv társadalomban megtörtént. Nem számoltunk azzal, hogy ez Közép-Európában nem reális.
Marx a parasztságot visszahúzó társadalmi erőnek tekintette, mert az szüli a kapitalizmust. Alapvetően tévedett, mert nem ismerte fel, hogy a nyugat-európai társadalmi átalakulást ugyan fékezte a parasztság konzervatív viselkedése, mert a városi polgársághoz viszonyítva a változásokkal szemben konzervatív volt, de fékezte, és nem szülte a tőkés átalakulást.
Mi van akkor, ha a társadalomban nincs jelen, vagy legalábbis nagyon gyenge a polgárság?
Az ilyen társadalmak polgárosodása csak a parasztság felemelkedésével oldható meg.
Erre már Marx is találhatott volna bizonyítékot, hiszen a skandináv és az alpi társadalmak polgársága a parasztságból emelkedett ki. Az ő korában ez még csak Dániában volt észlelhető. Az óta azonban bebizonyosodott, hogy ezek a parasztokból lett polgárok versenyképesek a városi társaikkal is.
A polgárhiányos társadalmakban a parasztságból lehet kiváló polgárságot kitermelni, de ez a folyamat nagyon lassú, a gyorsan fejlődő világgal nem tarthat lépést. Nem az a baj a parasztsággal, hogy szüli a kapitalizmust, hanem az hogy lassan teszi ezt.
Lenin is, a polgárháború után, a parasztságban látta a polgárosodás termőtalaját, és ennek érdekében akarta az „új gazdasági programját” elindítani. Sztálin azonban Leninnél marxistább volt, és azért verte szét, kényszeríttette kolhozokba a paraszti életformát, nehogy szülje a kapitalizmust, és talaja legyen a polgárosodásnak.
Bevallom, a kollektivizálás társadalmi progresszióját csak a rendszerváltás után ismertem fel. A paraszti életformát kellett összetörni, hogy gyorsabban lehessen modernizálni. Csak most látom, hogy a kollektivizálás a paraszti társadalom erőszakos, de hasznos modernizációja. A mai Lengyelország példája mutatja, hogy néhány generációs elmaradást jelent a parasztság kollektivizálás nélküli modernizációja.
Megtanultam, hogy a paraszti társadalom modernizációja csak akkor hajtható végre a kor követelményének megfelelő sebességgel, ha a paraszti magántulajdont erőszakkal felszámolják. Erre nemcsak azért van szükség, mert a modern mezőgazdaság munkaerőigénye tizede sincs a parasztinak, hanem a szemléletváltás is csak így gyorsítható fel.
Életem során mindig azok közé tartoztam, akik az alkalmazott módszerrel szemben a haladás érdekét tartják elsődlegesnek. A kollektivizálás volt az egyetlen, amivel annak idején nem értettem egyet, és csak sokkal később láttam be, hogy ezt a keserű pirulát is le kellett nyelni.
Ha a szovjetmegszállás csak rombolt volna, akkor ez is történelmi érdeme, de az építése is imponáló, szerintem jelentősebb.
Fent azt már kifejtettem, hogy a második világháború végén a magyar társadalomnak a polgárosodás tekintetében sokkal hátrébbról kellett kezdeni, mint előtte tíz évvel.
Hónapok alatt felismertem, hogy nemcsak az arisztokráciaára, de még az úri középosztályra sem lehet támaszkodni.
Nem az úti középosztály erkölcsével volt bajom, hiszen ebben a tekintetben még a jelenlegi polgári középosztály is messze le van maradva, hanem a finnyásságával. A bolsevik rendszerrel való együttműködést nem vállalták, mivel a stílusok nem volt számukra elfogadható. Urak voltak, és nem polgárok. A célok szolgálatát még csak-csak elfogadták volna, de nem a bolsevik stílusban.
A népiek között személyesen csak két urat ismertem, akik jó ideig vállalták az együttműködést, Bibó Istvánt és Farkas Ferencet. Őket sem annyira az elvek, mint inkább a népszeretet tartotta az együttműködők között. Számomra a nagy kivételt a történész és kereszténydemokrata politikus, Szegfű Gyula jelentette. Az ő politikai realitását tudom csak a finnekéhez hasonlítani. Akitől nem tudok elszakadni, azzal meg kell találni az együttműködés módját.
Nagy Imre kormányprogramja során élhettem meg, hogy az úri középosztály java, szakmai vonalon már megnyerhető. Ő, majd a forradalom bukása után, Fehér Lajos és Erdei Ferenc tudta megnyerni a feudális nagybirtokrendszer tudományos és szakmai értelmiségét. Sajnos, még az agrártörténészek sem ismerik el, hogy Nagy Imre agrárpolitikája azon az úton járt, amelyiken az egész országnak járnia kellett volna. A polgárosodásnak azt az útját járta, amin az adott körülmények között nemcsak kellett, hanem lehetett is.
A Kádár-rendszer megítélésében máig sem veszik tudomásul, hogy az 1968 után elindult új gazdasági mechanizmusban a polgárosodás nyugat-európai, az urbánusokra épülő stratégiája jelentkezett. Amíg Nagy Imre és csapata, illetve a munkájának folytatói, a népi radikalizmus útját járták, a 68-es reform a nagy többségében a magyar zsidó polgárság mozgalma volt. Ez a különbség azonban máig nem tudatosult.
A fél-perifériák marxista mozgalmát fellazítók, az ő szavukkal revizionisták, elsősorban a parasztságra építettek és építenek ma is. Lenin, Nagy Imre és Teng a társadalmi reformját a paraszti mezőgazdaság számára biztosított szabadság növekedése jellemezte.
A 68-as reform a bolsevik rendszer reformálását a polgárosodás nyugati útján tartotta célravezetőnek. Ezt az utat követték a csehek is. Ezek nem a parasztságra, nem a mezőgazdaságra, nem a népiek megnyerésére, hanem a városik lakosságra, az ipar és a szolágáltatás nagyobb szabadságára építettek. Ez abból fakadt, hogy a bolsevik szocialista táborban csak Magyarországon maradt meg jelentős zsidó értelmiség, Csehországnak pedig eleve erős polgársága volt.
Magyarországon történelmi szerepet kapott a tény, hogy az első világháború előtt, sőt még a második előtt is, a magyar főváros, Budapest volt a legnépesebb zsidó város, és csak itt maradt meg a zsidóság nagy többsége. Még nem olvastam arról, hogy Európa keleti felén ez a város volt az egyetlen, ahol a háború végén a jelentős zsidó közösség maradt.
Sokáig nem értettem, hogy 1954 őszén miért írta Gerő Ernő az első mechanizmus-tervezet tetejére: „Bucharinista förmedvény!” Akkor még tudatosult bennem, hogy az Oroszországi Bolsevik Párt vezetői, az értelmiségiek többsége, zsidó polgár volt. Ők nem érttették az orosz nép kétharmadát kitevő parasztság társadalmi jelentőségét. Számukra a narodnyikok nacionalisták voltak. Gerő, mint a Rákosit körülvevő zsidók többsége számára világos volt, hogy a narodnyikok Moszkva számára még elfogadhatók, de ők ebbe nem férnének bele.
Nálunk a narodnyik, azaz a népiek reformját Moszkva támogatásával, 1953-ban Nagy Imre indította el. Ez alig másfél év után akkor bukott el, amikor túl akarta lépni a mezőgazdaság és a falu körét. Nagy Imre a forradalom hevületében nem volt tisztában azzal, hogy a Lenin által elfogadott narodnyik koncepciót tagadja meg, amikor a forradalmárok nyomására, a politikai élet demokratizálást a gazdasági élet liberalizálása elé helyezi. Nem volt annak tudatában, hogy meddig mehet el. Ő, Moszkvától felhatalmazást csak arra kapott, hogy próbája ki a Lenin által meghirdetett Új gazdasági Programot, azaz a politikai hatalom kemény centralizációja mellett lazítsa a gazdasági élet bürokratikus irányítását. Ezt a törekvést Mao és Tito támogatása még megtoldotta a Moszkvától való nagyobb függetlenség igényével is. Nagy Imre a forradalom viharos sikerében elfelejtette, hogy csak azért kerülhetett hatalomra, mert a szocialista táborban a moszkvai vezetés jelentős hányada, valamint Mao és Tito támogatták. Kezdeti támogatói között azonban nem volt senki, a nyugati demokráciák többpártrendszerét elfogadta volna.
Nagy Imre nem tartotta indokoltnak, hogy a kommunista táboron belüli támogatóival konzultáljon. De még az is elég lett volna, ha az Egyesült Államok nagykövetétől megkérdi, számíthat-e a Nyugat támogatására.
A forradalom által elszabadított indulatoknak, és irreális elvárásoknak azonban szabad utat engedett, és a politikai élet teljes liberalizációját engedte volna megvalósulni. Ma sem merjük kimondani, hogy Nagy Imre nemcsak a valóságtól, a lehetőségektől elszakadt politikus, hanem antileninista is volt.
Kádár János ösztönös leninista volt akkor, amikor a forradalom leverése után, a gazdasági életben utat engedett az óvatos reformoknak. Máig nem tudatosítja a baloldal, hogy Kádár a forradalom leverése után lényegében azt az utat szélesítette ki, amit Lenin javasolt a polgárháború után. A politikai életben fenntartotta a centralizált párthatalmat, de a gazdaságban teret engedett a nagyobb szabadságnak.
Mind a zsidó urbánusok, mind a narodnyikok, a népiek, nemcsak a reformok lehetőségét ismerték fel, hanem azt is, hogy egymásra vannak utalva. Kádár ugyan nem sokat értett a fejleményekből, de elég bölcs volt ahhoz, hogy a magyar nép reformokat akar. Azt is helyesen mérte fel, hogy hol van ennek a moszkvai vezetés által még elviselhető határa. Majd azt is látta, hogy a párt uralmát nem sértő magyar reformok elnyerik Hruschov, Andropov majd Gorbacsov tetszését is.
A bolsevik rendszer történelmében a 68-as magyar gazdasági reform volt az urbánusok és a népiek egyetlen összefogása.
A közép-európai népek történelmében a bolsevik rendszernek az volt a tanulsága: a régi társadalmi viszonyokat össze kell törni, a politikai hatalom kemény centralizációját azonban fenn kell tartani. A gazdaságot fokozatosan liberalizálni lehet, és kell. Ezzel megteremtődnek a gazdasági növekedés feltételei, és ennek folyamán kialakul a nép fiaiból verbuválódott polgárság.
Ez a politika is azonban csak akkor biztosítja a gazdasági utolérést, majd a politika demokratizálódását, ha puritánizmus jellemzi a nép viselkedését.
Azt, hogy a puritán viselkedésű népek számára nyitva van a felemelkedés útja, bizonyítják a rendszerváltást követő események.
A skandináv népnek tekinthető észtek voltak, a felszabadult országok népei között a leginkább puritánok. Ők voltak a Szovjetunió legjobban élő, leginkább iskolázott etnikuma, akiket az oroszok is irigyeltek. Az elmúlt tizennyolc évben oda áramlott az egy lakosra vetített legtöbb nyugati tőke.
A szlovének viselkedése a többi, már meggazdagodott alpesi népével azonos. Ők fognak először felzárkózni.
A csehek már a két háború közt is polgári demokráciák voltak. Őket nem kell félteni.
A puritanizmushoz való közelségben a magyarok és a szlovákok következnek. Őket követik a lengyelek, a többi nép azonban egyre jobban lemarad.
Ez a sorrend kétszáz év alatt alig változott, ami azt bizonyítja, hogy a népek kultúrája nem sokat változik attól, hogy milyen kultúrájú a megszállója.
A világtörténelmi értelemben vett legnagyobb változás azonban a Távol-Keleten történt. A páratlan siker alapja, hogy a tudományos és technikai forradalom nagyon felértékelte a konfuciánus viselkedési módot.
Témánk szempontjából fontos: Még Japán, majd Szingapúr, Hong Kong, Dél-Korea és Tajvan felzárkózását is a politikai liberalizmus hiánya, és a gazdasági szabadsága jellemezte. Ezzel beigazolódott, hogy a kor követelményeinek megfelelő viselkedési mód esetében is, a nyugati politikai és gazdasági világba való beilleszkedésnek feltétele a politikai liberalizálót megelőző gazdasági szabadság. Az öt távol-keleti ország példátlanul gyors sikeréhez hozzájárult a hidegháború. Ezen országok exportra orientált gazdasági fejlesztése azért ütközött kevés ellenállásba a fejlett nyugati piacokon, mert példát akartak mutatni a sikeres gazdasági felzárkózásra.
Még fontosabb volt a hidegháborús feszültség abban az értelemben, hogy a Nyugat nem fújta fel a politikai demokrácia kelet-ázsiai sérelmeit.
Ez az öt ország a faji türelmetlenségben élen járt, és jár. Amíg a liberális politika és sajtó hisztérikusan támadta a szocialista tábor országaiban az etnikai megkülönböztetést, addig a szövetségeseinél elnézte ezt. Alig olvashatunk a nyugati sajtóban arról, hogy Japánban a két háború közt betelepített koreaiak máig alacsonyabb rendű állampolgárok.
A túlnépesedést először ebben az öt országban fékezték meg. Ez azonban nem zavarja sem a nyugati politikusokat, sem a közgazdászokat, sem az egyházakat. Ellenben a még mindig növekedő lakosságú Kínában hisztérikusan támadják ezt, és katasztrofális következményeivel fenyegetnek.
Az emberek politikai jogaira nem vigyáztak. Erre klasszikus példának tartom, hogy fel sem vetették a nyugati sajtóban a dél-koreai kommunisták, vagy csak az annak tartottak lemészárlását. A koreai háború idején, az ENSZ és főleg az Egyesült Államok jelenlétben, százezernél több kommunistát, vagy csak annak tartottat mészároltak le, minden jogi eljárást mellőzve, a kormány által támogatott terrorcsapatok. Erre minden nyugati politikus, minden nyugati egyházi vezető szemet hunyt. Ezzel szemben a Tianamen-téri század annyi ember életét elpusztító mészárlást máig trombitálják.
Ennek az öt sikeres országnak a lakossága azonban alig hetede Kínáénak. A nagy csoda ott történt, és történik.
Hiába a kínai csoda fajunk történetének, mindenek előtt az utóbbi ötezer évnek legnagyobb eseménye, az előzményéről csak rosszat mondanak. Márpedig ideje volna egyszer tudomásul venni, hogy minden jó, aminek a vége jó.
Kína abban a tekintetben is a legmarkánsabb példa, hogy ez a hatalmas birodalom járta végig a legdurvábban a sikerhez vezető utat. A szentesíti az érte hozott áldozatokat.
Kezdjük a kínai kommunisták hatalommegszerzésével. Ennek során a kínai értelmiségi elit a parasztsággal, vagyis a vidék lakosságával szövetkezezett.
A hatalom megszerzése után, viszonylag gyorsan, érezték, hogy a legkeményebb politikai szigor mellett, és a legutópisztikusabb célok mellett elkezdtek kísérletezni a nagyobb szabadsággal. A virágozzék száz virág jelszó alatt nagyobb szabadságot akartak adni az emberek kezdeményezésének. Talán, éppen a közép-európai tapasztaltok alapján, azonban rájöttek, hogy a nagyobb szabadság viszonyai között újraélednek a múlt társadalmi erői. A közvélemény hangadói nem elégednek meg a nagyobb gazdasági szabadsággal, gyorsan nagyobb politikai szabadságot követelnek. Ezt Mao gyorsan felismerte, hogy a nagyobb gazdasági szabadságot meg kell előznie a múlt társadalmi erőinek totális felszámolásának. A múlt társadalmi erőinek felszámolásához nemcsak időre, hanem a kínai kultúrát évezredek óta jellemző kegyetlenségre is szükség van.
Nem ismerünk ugyan semmi konkrét bizonyítékot arra, hogy ez a felismerés mennyire volt megfogalmazott, mégsem alaptalan a tudatosság feltételezése.
Ezt mutatja például, hogy az 56-os magyar forradalma erősen támogató Mao és a kínai kommunisták voltak az elsők, akik a politikai reformok útjára tért Nagy Imre, és a politikai szabadságot minden elé helyező forradalom katonai leverését Moszkva felé elsőként kezdeményezték.
Az a tény, hogy tizenkét évvel később, az erős polgári tradícióval rendelkező csehszlovák társadalom reformálása gyorsan a politikai szabadság garanciáinak követelésére tért át. Joggal lehetett levonni a következtetést, hogy szó sem lehet a politikai centralizáció lazításáról, mielőtt a politikai reformot erőltető erők ki nem halnak, illetve gyökeresen ki nem irtják.
Ezt a célt szolgálta a kulturális forradalom. A feladata: a múltat végkép eltörölni. A kulturális forradalom kegyetlensége, értékpusztítása ugyan a nyugati emberek számára példátlan, de aligha lehet kétségbe vonni, hogy ennek megtörténte nem volt nélkülözhetetlen előkészítés a gazdaság liberalizálásához.
Azt, hogy a kulturális forradalom sem végzett telesen a múlt eltörlésével, bizonyítja a gazdasági reformok beindulást követően, a politikai szabadságigény fellángolása. A kínai gazdasági liberalizáció legnagyobb alakja, a kulturális forradalom egyik szenvedő alanya, Teng maga döntött úgy, hogy a szabadságot követelőkkel szemben tankokat kell bevetni.
A tűntetés leverése százak életét követelte, szemben a forradalom megelőző szakaszait jellemző tízmilliós áldozatokkal. A tűntetések erőszakos felszámolása is annak bizonyítéka, hogy még a kulturális forradalom sem végzett elég munkát.
Elméleti tisztázást igényel az álláspontom. A társadalom csak annyiban ismeri el, az erkölcsi megfontolásokat, amennyire azok nincsenek a társadalmi fejlődés útjában. Idejét múlt, vagy időelőtti erkölcs az, ami ellentmond a társadalom érdekének. Ez az álláspont nem jelenti az erkölcs társadalmi szerepének tagadását. Az erkölcs társadalmi szerepét senki nem értékeli nagyobbra, amikor azt állítom, hogy tudományos és technikai forradalommal jutott el társadalmi fejlődés arra a szintre, hogy determinálja a társadalmi fejlődésben az élre kerülést.
Max Weber már jó száz éve felismerte, hogy csak a lakosság puritán viselkedése mellett lehet a tőkés osztálytársadalom polgári demokratikus, és versenyképes. Ezt, mint tényt állapította meg. Ezzel az erkölcs szerepét kiemelte a vallás dogmáihoz való ragaszkodás értelmezéséből. Számára az erkölcs a viselkedési mód, ami a puritanizmusban többek között a takarékosságot, a szorgalmat, a fegyelmet, a tudás becsületét, a szolidaritást, valami olyant jelent, ami elsősorban a skandináv népekre jellemző.
Weber tétele csak a 20. század végére vált általános érvényűvé azzal, hogy előbb a finnek és az írek, az ezredfordulóra a csehek, a szlovének és észtek is ráléptek a felzárkózás útjára. A magyarok, a szlovákok és a lengyelek előtt hosszabb út áll, mivel ezek nem elég puritánok, csak a puritánokhoz kötődők.
Még meggyőzőbb ennek az ellenkezője. Nincs olyan nép, amelyik annak ellenére, hogy viselkedése nem puritán, vagy konfuciánus, és a fejlettek közé emelkedett.
A mediterrán népek felemelkedését a puritán Nyugathoz való közelségük indokolja. Nem véletlen, hogy ebben a két országban az élvonalba csak az észak-olaszok és az észak-spanyolok, vagyis a katalánok jutottak fel. A Lisszabon – Róma tengelytől délre élők eredményét egyrészt az északi testvéreik hatása, másrészt a gazdag Nyugat-Európa turizmusa táplálja. Aligha vitatható, hogy e két hatás nélkül még itt sem tartanának.
Még jobb példa az amerikai puritánok és latinok helyzete. Csak a puritánok által gyarmatosított Észak-Amerika emelkedett az élvonalba, ugyanakkor a mediterránok által gyarmatosított Latin-Amerika reménytelen helyzetben van. Ezzel szemben a spanyok által lakott Texas a világ színvonalába jutott azzal, hogy a puritánok által szervezett Egyesült Államok államává vált.
A zsidó állam sikere is belefér az erkölcs alapvető szerepének a Weber által megfogalmazott törvényébe. Izraelben az élvonalra csak a nyugati kultúra alkalmas zsidóság emelkedett. Izraelben csak a sok évszázadot a nyugati hatásnak kitett zsidók állnak az élvonalban. Az arab kultúrájú zsidók ellenben csak a nyugati kultúrában felemelkedett hittestvéreiknek köszönhetik viszonylag magas életszínvonalukat.
Mondandóm összegzése:
A liberális politikai szabadságok csak akkor működnek pozitíven, amikor a nép már mind gazdagságával, mind iskolázottságával felemelkedett az élvonalba. Ezt megelőzően előbb kell egy népnek gazdagnak lenni, csak aztán engedheti meg magának a politikai szabadságot és sokszínűséget.
Elutasítom a cél, szentesíti az eszköz elv alkalmazását, mert ezzel visszaélhetnek. A múlt értékelőjének, a történésznek azonban az alkalmazott eszközöket az eredmény alapján kell értékelni. A természettől tanultam meg, hogy a kegyetlenség gyakran indokolt.