2009. május 11., hétfő

Családtervezés

Kopátsy Sándor ES 2009-05-09

CSALÁDTERVEZÉS

A társadalomtudományok máig nem vették tudomásul, hogy az emberi faj jövője szempontjából milyen elsődleges feladat, hogyan termeli újra önmagát.
Jó tizenöt éve döbbentem rá, hogy a növénytermelés és az állattenyésztés megjelenése óta a túlnépesedés megakadályozása érdekében jöttek létre az osztálytársadalmak. Azt hittem ez a felismerés minőségi fordulatot hoz a társadalomtudományban, hiszen az osztálytársadalmakban jellemző viselkedési és szerveződési formákra magyarázatot ad, hogy mi az elsődleges feladata. Senki sem vette tudomásul. Ahogy azt sem, hogy a fejlett társadalmak, a 20. század közepe óta, már nem osztálytársadalmak, mivel a gazdag és iskolázott társadalmakban megszűnt a túlnépesedés veszélye.
Ahol az egy laksora jutó nemzeti jövedelem meghaladja a tízezer dollárt, és az iskolázottság a tizenkét évet, még annyi gyermek sem születik, ami biztosítanák a létszám fenntartását. Pedig az ilyen társadalmakban fele akkora gyermekvállalás is elegendő volna, hiszen felére csökkent a halálozás, több évtizeddel meghosszabbodott a várható életkor.
Mivel a társadalom létét veszélyezteti a létszám jelentős és tartós csökkenése, a fejlett társadalmak elsődleges feladata megfordult a demográfiai cél, a népszaporulat fékezése helyett annak serkentése lett minden gazdag és iskolázott társadalom feladata.
Ezt minden fejlett társadalom felismerte, hiszen mindegyikben az állam támogatja a gyermekvállalást. Addig azonban egyetlen társadalom sem jutott el, hogy a létszám tartásánál egy nagyságrenddel fontosabb lett a minőség. A tudományos és technikai forradalom ugyanis nem a munkaerő létszámát, hanem a minőségét hasznosítja hatékonyan.
Az osztálytársadalmak és a jelenkori fejlett társadalom között létrejött minőségi különbséget azzal is jellemezni lehet, hogy az előbbiek, a elenyésző hányadtól eltekintve, csak a munkaerő fizikai erejét hasznosították.
Még kevésbé tudatosult, hogy az osztálytársadalmak ötezer éve alatt ugyan mindig nagyobb lett a minőségi elitre való igény, de ezek aránya elenyésző maradt. Ezzel szemben minden technikai forradalom csökkentette a munkaerő óriási többségével szemben támasztott igényt. Ezért az elmúlt ötezer év során az összes munkaerő átlagával szemben nem nőtt, hanem csökkent a minőségi igény.
Ne tévesszen meg senkit, hogy az utóbbi ötszáz évben sokszorosára nőtt az olvasni és írni tudók aránya. Ez egyrészt csak a nyugati kultúrában történt, másrészt ennek túlhangsúlyozzuk a jelentőségét. Az olvasás és az írás elsajátítása kevesebb tudást eredményez, mint amit a korábbi korok gyűjtögetőinek, vadászainak, halászainak, földművelőinek, pásztorainak, iparosainak meg kellett szerezni, ahhoz, hogy megoldhassák feladataikat. A munkavégzéshez legkevesebb tudásra a gyáripari proletároknak volt szüksége. A 20, század elején még az ipari proletárok nagy többsége pár hónap alatt betanult munkás volt. Az iskola után a nagy többségük nagyon keveset olvasott és még kevesebbet írt, munkás évtizedei alatt szinte semmit nem tanult. A munkateljesítményük közötti különbség elsősorban a fizikai adottságukból és a fegyelmezettségükből fakadt.
Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom munkaerőigénye a minőségre épül. A munkaadó számára a jó munkaerő drágán is hasznos, a gyenge pedig ingyen sem az.
A jelenkori fejlett társadalom munkaerőigénye szinte csak minőségi, a gyenge minőségű munkaerő pedig értéktelen. Ennek ellenére minden társadalom demográfiai célja a létszám megtartása. Teszi ezt annak ellenére, hogy minden fejlett társadalom örömmel fogadja, ha az elmaradt országokból minőségi munkaerőt importálhat. Ma már minden társadalomnak más a demográfiai, mint a bevándorlás politikája. Nem is annyira a megfogalmazott célokban, mint az eredményekben válik ez egyértelművé. Minden társadalomban a születések viszonylag magas hányada születik ott, ahol kedvezőtlenek a várható eredmények, és nagyon kevés ott, ahol jók a kilátások.
A tudományos és technikai forradalom minőséi változást hozott abban a tekintetben is, hogy a munkaerő minőségével szemben támasztott igényét ki sem lehet elégíteni. Nem több, hanem minél jobb munkaerőre van szüksége. Ebből fakad a népesedési érdeke. Nem minél több gyerekre van szüksége, hanem minél több olyannak, ahol a veleszületett képességek kibontakoztatásának jó az esélye.
Az ugyan általánosan felismert tény, hogy a vele született képességek minden társadalmi rétegben viszonylag hasonlók, de azok kibontakoztatásában óriásiak a különbségek. Ezt ugyan a közvélemény világosan látja, a szociológusok is megállapítják, de a politikai és a társadalmi erkölcs nem engedi hasznosítani. A születési struktúra társadalmi háttere minden fejlett társadalomban a társadalom érdekével fordított. Az ebből szükségszerűen fakadó társadalmi kár elviselhetetlenül nagy. Ennek ellenére mindenhol úgy viselkednek, mintha nem létezne. Sőt, az államok által alkalmazott családtámogatási rendszer a társadalom érdekével ellentétesen hat.
A liberális közgazdászok ugyan minden piacosítani akarnak, még az is, amit nem volna szabad. A gyermekvállalás támogatásában azonban kőkorszakiak maradnak. A családi pótlék, minden társadalomban, mind a tényleges ráfordítástól, mind a felnevelés hatékonyágától független. A magas jövedelmű és iskolázott családban, ahol a gyermekektől óriási társadalmi hatékonyság várható, a felmerülő költség elenyésző hányadát téríti meg az állam. Ezzel szemben az iskolázatlan, tartósan munkanélküli családokban kétségbeejtő az átlagos felnevelési eredmény, a családi pótlék a családi jövedelem magas hányada. Vagyis, minél nagyobb értékű állampolgárt nevel a család a jövőnek, annál kisebb hányadát téríti meg a társadalom, és minél gyenge, sok esetben negatív értékű állampolgárokat nevelő családok számára jelentős megélhetési forrás a családi pótlék. Ennek eredménye, hogy ott születik aránytalanul kevés gyerek, ahol abból, várhatóan, nagyon értékes állampolgár lesz, és aránylag ott sok, ahol a munkaerőpiac által nem igényelt minőségűvel kell számolni.
Ezt a tény ugyan azok sem tagadják, akik hallani sem akarnak arról, hogy a családtámogatást is, fokozatosan a teljesítményhez igazítsuk. Sőt éppen a baloldalon akarják a katasztrofálisan kártékony támogatást azzal olcsóbbá tenni, hogy a nagyobb jövedelműektől megvonnák a jelenlegi, számukra nevetségesen kis összeget is.
A jelenlegi születési struktúra mellett a következő generáció munkaerő piaci értéke fele lesz annak, ami akkor volna, ha minden családi rétegben azonos volna a gyermekvállalás, és harmad sem annak, ha megfordulna, vagyis a jómódú, iskolázott szülők vállalnának az átlagosnál több, a leszakadt rétegek pedig kevesebb gyermeket.
Még durvábban megfogalmazva.
Az elmúlt száztíz év során a mi egy lakosra jutó nemzeti jövedelmünk felére csökkent a tőlünk nyugatra élőkhöz, és harmadára a skandinávokhoz viszonyítva. A jelenlegi születési struktúránk mellett nem a felzárkózásunk, de a lemaradásunk felgyorsulása elkerülhetetlen. Az elmúlt száz évben többel nőtt a lemaradásunk, mint előtte ezer év alatt, és a követező száz évben ez is megkétszereződik. Mi ennek ellenére az utoléréssel vigasztaljuk a lakosságot.
Mi a teendő?
A gyermekvállalást igyekezni kell a társadalom elsődleges érdekével fokozatosan összhangba hozni. Ennek érdekében a gyermeknevelés állami támogatását a teljesítményhez kell kapcsolni. Méhozzá úgy, hogy a szülők iskolázottságával és jövedelmével fordított arányú legyen az eredményes nevelés támogatása. Az iskolázatlan szülőknek érdemesebb legyen egy vagy két gyermeket diplomáig iskoláztatni, mint hatot iskolázatlannak felnevelni. Az ilyen, leszakadt családok számára az életszínvonaluk és öregkori ellátásuk akkor javuljon, ha kevés gyereket vállalnak, de azokat jól iskoláztatják. A leszakadt rétegbe tartozó családok számára az eredményes gyermeknevelésért nem tud az állam akkora ösztönzési jutalmat kitalálni, amik nem törpül el a várható jövedelem mellett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése