2009. június 2., kedd

Az öregkori ellátás fedezete

Kopátsy Sándor PS 2009-05-29

AZ ÖREGKORI ELLÁTÁS FEDEZETE

A közgazdaságtan máig nem vette tudomásul, hogy korunkban a fejlett társadalmak számára már nem tőkehiány, hanem szellemi vagyonhiány a jellemző. Minél fejlettebb a társadalom a teljesítménye annál kevésbé függ a tőkefelhalmozás nagyságától, és annál több a szellemi vagyon gyarapításától. Még egyszerűbben fogalmazva: nem a munkaerő száma, hanem a minősége a fontos.
Ebből következik, hogy a következő generáció társadalmi értéke egyre kevésbé függ a számától, és egyre jobban a minőségétől. Ezt jelzi a munkaerőpiac, ahol a munkabérek egyre jobban differenciálódnak, a javát egyre jobban megfizetik, a gyenge ötöde pedig szinte ingyen sem kell. Ezt ugyan senki nem vonja kétségbe, a demográfusok mégis a munkaerő újratermelését darabban számolják. A közgazdászok és a politikusok sem képesek elszakadni attól, hogy a következő generáció várható teljesítményét annak létszáma alapján vegyék figyelembe.
Ez a deformált társadalmi, közgazdasági személet leginkább a nyugdíjrendszerben tükröződik. Minden fejlett társadalom kötelességének tartja az öregkori ellátás biztosítását. Ezt pedig a munkaviszonyban szerzett jövedelemre vetítve igyekszik elő takarékosság, vagyis tőkeként gyümölcsöztetni. A jövőbeli öregkori ellátást akkor látja biztosítottnak, ha nem nő a nyugdíjasok száma a dolgozókéhoz viszonyítva. Mivel ez a mutató minden fejlett társadalomban természetszerűen romlik, általános a kétségbeesés.
Minél sikeresebb egy társadalom, a nyugdíjjárulék fizetőkhöz képes annál több lesz az öregkori álltást igénylők száma. Egyrészt a továbbképzés okán egyre jobban kitolódik a munkába lépés, másrészt a halál ideje. Ezzel a nyugdíjkorhatár emelkedése nem tarthat lépést. Ezt a hiányt növeli, hogy egyre kisebb lesz a munkába lépők száma is, mivel csökken a gyermekvállalás.
A nyugdíjjárulékot fizetőkhöz képest törvényszerűen nő az ellátottak száma.
Felvetődik azonban két kérdés.
1. A járulékfizetőket szabad-e darabban számolni?
2. A munkaviszonyban elért keresethez kell-e kötni az öregkori ellátást?
A JÁRULÉKFIEZTŐKNEK NEM A SZÁMA, HANEM A JÖVEDELME A FEDEZET
Elég volna megnézni, hogy mitől függ jobban a nyugdíjpénztárak bevétele, a fizetők számától, vagy a jövedelmétől. Természetesen a számától is függ, de egyre inkább a jövedelmük nagysága lesz a fontosabb. Kezdjük azzal, hogy a munkaképes korosztály ötöde, fele nincs a társadalmi munkamegosztásba vonva. A munkára fogottak aránya ugyanis maximum 80, minimum 50 százalék. Ez a két szélső adat azt jelenti, hogy amíg a skandináv országokban tíz emberből nyolc dolgozik, és fizet járulékot, nálunk, például, még hat sem. Tehát a születések számánál sokkal fontosabb a közvetkező nemzedék munkára fogottsága. Gondoljunk arra, hogy az EU országokban a természetes népszaporulata plusz, mínusz 1 százalék között mozog. Ezzel szemben a járulékot fizetők aránya az átlaghoz képest plusz, mínusz tíz százalék felett szóródik. A következő generáció öregkori ellátásának forrása tízszer jobban függ a munkára fogottság mértékétől, mint a létszámtól.
Ennél is sokkal nagyobb különbég van a minőségben.
A munkaerő felső minőségi tizede az átlag háromszorosát keresi, az alsó tizede pedig nem keres, sőt eltartásra szorul. A járadékfizetés szempontjából a felső tized értéke az átlag háromszorosa, az alsó tizedé pedig negatív. Tehát a következő generáció értéke nemcsak egyre jobban differenciálódik, hanem még az előjele sem azonos. Ez a differenciáltság pedig nem csökken, hanem nőni fog.
Az öregkori ellátás fedezete tehát egyre kevésbé függ a következő generáció létszámától, és egyre jobban annak minőségétől. Itt az ideje, hogy végre ne a létszámukkal, hanem a minőségükkel számoljunk.
A fentiek azt jelentik, hogy az öregkori ellátás jövőjét nem az egyre kevesebb gyermekvállalás, hanem annak struktúrája veszélyezteti. Franciaországban nem a várható fedezethiány oka, hogy kevés gyermek születik, hanem az, hogy ott születik aránylag sok, a leszakadt arab rétegben, ahol azok felnevelésének várható hatékonysága alacsony, és ott nagyon kevés, ahol az a legjobb. Ugyanezt elmondhatjuk Németország esetében a török, Magyarország esetében a cigány kisebbség magas, a diplomások nagyon alacsony gyermekvállalása okán.
Csak azt kellene a politikának és a közgazdaságtannak tudomásul venni, amit a közvéleménye világosan lát, hogy a következő generáció teljesítményét nem annyira az országosan alacsony születési ráta, hanem a társadalmi érdekkel ellentétes társadalmi háttérben születettek magas aránya miatt ad aggodalomra okot.
AZ ÖREGKORI ELLÁTÁST NE A MUNAKJÖVEDELEMHEZ KÖSSÜK.
A nyugdíjrendszer még ma is úgy működik, mintha a tőkés osztálytársadalom működne tovább. Tőkét kell gyűjteni annak, aki biztosítani akarja öreg korát. Ez korunkban anakronizmus, mert a tőkejövedelmek egyre kisebbek, és kevésbé jövedelmezők lesznek az öregkori ellátás költségéhez viszonyítva. Nemcsak a munkajövedelmek nőnek gyorsabban, mint a profitráta, de az öregkori ellátás költsége is. Ráadásul a fejlett társadalmaknak nem több tőkére, hanem több szellemi vagyonra, nem több, hanem egyre értékesebb munkaerőre van szüksége. Ezért az öregkori ellátást nem az életkeresethez, hanem a következő generáció felnevelésében vállalt szerephez kellene kötni.
Mivel járulnak hozzá a szülők a következő generáció értékéhez? Az eredményes gyermekneveléssel. Az pedig egyre kevésbé függ a felneveltek számától, és egyre jobban annak minőségtől. Az a szülő, aki egyetlen gyermeket nevelt fel olyan szintre, ami a következő generáció felső minőségi tizedéhez tartozik, az annyit teljesített, mint aki három átlagos képességű, és képzettségű gyereket nevel fel, és összehasonlíthatatlanul többet, mint aki tízet, de mindegyik a munkaerő alsó minőségi ötödébe került.
A jelenkori fejlett társadalomban azok a szülők adnak a legtöbbet a jövőnek, akik kiváló minőségű munkaerőt nevelnek gyermekükből. Nemcsak az áruk és a szolgáltatások világában győzött a minőség forradalma, de a gyermeknevelésben is.
Az öregkori ellátást tehát a gyermeknevelésben elért eredményhez kellene kötni. Ezt azzal lehetne elérni, ha a szülőket elsősorban nem a minél nagyobb gyermekszámban, hanem a minél eredményesebb nevelésben tennénk érdekeltté.
A piac már ezt régen gyakorolja abban, hogy a minőségi munkaerőt egyre jobban megfizeti, a gyenge minőségűt pedig minimálbéren sem hajlandó alkalmazni.
A családtámogatás olyan, mintha a munkaadó azt nézni, hogy adott összegért hány munkást vásárolhat, függetlenül attól, hogy azoknak milyen a képzettsége, szakmája, minősége. Ezzel szemben a legkiválóbb menedzsert, tudóst dollár tízmilliókért is megveszi, a gyengét pedig ingyen sem engedi a munkához. A legjobb művész és sportoló az átlagjövedelem százszorosát keresi, amikor a művészek, sportolók óriási többsége még az átlagjövedelmet sem éri el.
A jelenkori fejlett társadalom csak kivételes esetben vállal a létszám fenntartásához szükséges gyermeket, ezzel szemben a gyermekek teljesítménye egyre inkább a szülői környezettől, és az iskolarendszertől függ.
Az öregkori ellátást nem veszélyezteti, hogy egy dolgozóra több eltartott jut, hanem százszor jobban, hogy milyen a társadalom teljesítménye. Ez pedig sokkal inkább függ a következdő generáció képességétől, mint számától.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése