2011. február 8., kedd

A tartósan munkanélküliek foglalkoztatása

Kopátsy Sándor PF 2011-02-07

A TARTÓSAN MUNKANÉLKÜLIEK FOGLALKOZTATÁSA

Jelenleg mintegy másfélmillió többségében vidéken élő, képzetlen, illetve nem keresett szakmájú, munkaképes embert, illetve ezek jelentős hányadát kellene bevonni a társadalmi munkamegosztásba. Ezek mozgósítása nélkül nincs sikeres kibontakozás. Ezért ezt kell a társadalom előtt álló első feladatnak tekinteni.

Annak nincs realitása, hogy a jelenlegi normatív foglalkoztatási feltételek mellett ezek munkára foghatók. Ezek foglalkoztatását megkülönbözötten kell kezelni.

Ezt a problémát, sokkal kedvezőbb foglalkoztatási körülmények között, a Kádár-rendszerben is kezelni kellett. Ezt a rendszer nem is tudatosan, de megoldotta előbb a háztájival, aztán a termelőszövetkezetek mellék-üzemágaival.

Mit oldott meg a háztáji gazdaság?

A magyar parasztság számára korábban megszokott, szabadidős foglalkoztatást. A parasztság csak úgy voltképes átélni a földnélküliséget, illetve a munkaerejét csak részben hasznosítani képes földnél kisebb birtoklást, hogy a fennmaradó idejét valami módon, az átlagnál lényegesen alacsonyabb hatékonysággal, de hasznosította. Bármit elvégzett, ami valami kevés jövedelmet hozott. A földhiány a parasztságot arra kényszeríttette, hogy ne csak azt a munkát végezze el, ami egy meghatározott hatékonyságot meghaladja, hanem minden munkát, ami ugyan ennél kisebb, de valamilyen hasznot, jövedelmet hoz.

A közgazdaságtan máig nem tudatosította, hogy a paraszti mezőgazdaság abban különbözött a vállalkozóitól, hogy az minden hatékonyságú munkaerejét kihasználta. Annyit dolgozott, amennyi munkára ideje van. Ennek jelentős hányada ugyan az átlagosnál lényegesen kisebb hatékonyságú volt, de ez a kevesebb egészítette ki úgy a jövedelmét, amiből valahogy megélhetett. Ezzel szemben a tőkés vállalkozás csak azt a munkaerőt vásárolta meg, amelyik a foglalkoztatásával járó költségeknél nagyobb értéket termel.

A háztáji gazdálkodás sikere.

A bolsevik mezőgazdaság is úgy gazdálkodott a tagságával, mintha azok bérmunkások volnának. Csak annyi munkaidejüket hasznosította, amennyi a termelőszövetkezet számára jövedelmező volt, vagyis meghaladott bizonyos szintet. Ezen csak a nyári munkacsúcsok idején változtattak úgy, hogy ekkor napi tíz óra volt a munkaidő. Az egész napot munkával töltő termelőszövetkezeti parasztok számára megszokott munkaidőnél tehát lényegesen kevesebb hasznosult.

Ennek a potenciális munkaidőnek a hasznosítását jelentette a tagok számára biztosított háztáji föld. Ennek megművelése a munkaidő után, illetve a munkaszüneti és szabadág napokon történhetett. Gyorsan kiderült, hogy ezek a háztáji gazdaságok olyan termékekre szakosodtak, amiben a nagyüzem nem volt velük versenyképes, a lakosságnak pedig volt jövedelme ezek megvásárolására. Tagadhatatlan, hogy a háztáji gazdaságok sikerének volt egy másik alapja is, az állam több pénzt bocsátott ki, mint amennyire volt a boltokban árufedezet.

A szövetkezeti mellékágaztok sikere.

A termelőszövetkezetek gyorsan felismerték, hogy a tagságuk munkavégző képességét, jövedelemszerző ambícióját nem meríti ki a háztáji gazdaság. Ennek hasznosítását jelentették a mellék ágazatok. Maga a szövetkezet keresett olyan alvállalkozói munkákat, amihez az ő foglalkoztatási feltételei kedvezőbbek voltak, mint az állami vállaltoké. Néhány év után, több százezer termelőszövetkezeti tag végzett az állami szektorban alvállalkozói munkát. Ez a kooperáció jó volt a megrendelő állami vállaltnak, mert olcsóbb volt, mintha maga végezte volna a saját bérmunkásival, jó volt a termelőszövetkezetnek, mert keresett rajta, és jó volt a munkát végző tagoknak, mert kereshettek, szakmát tanulhattak.

Rövidesen, általánossá vált, hogy a falusi lakosság, ugyan több munkaórával, de többet kereshetett, mint a városban lakó bérmunkások.

Máig nem valljuk be, hogy a hetvenes évek után a falusi lakosság magasabb jövedelmű volt, mint a városik munkásság. Erre békeidőben, nem ismer a történelem példát. A falusi lakosság ugyan több munkaórát dolgozott, mint a városi bérmunkások, de ezt örömmel tette, hiszen jobb módban élhetett, több sikerélménye lehetett. Ezt a tényt ismerték fel az állami vállatok is, és kezdték a saját munkásaiknak megengedni a munkaidő utáni munkavégzést.

Még jellemzőbb volt az ipari munkások hétégi telkekre való törekvése. Szinten minden nagyvállalt dolgozóinak voltak hétvégi kertecskéi. Ezeket mára elpusztította a bűnözés, a tulajdon védelmének hiánya.

Ezt a foglalkoztatási rugalmasságot a gazdaságtörténészek és a közgazdászok máig nem érik meg. Ezért állnak értetlenül szemben azzal, hogy a vidéki lakosság utólag értékeli a Kádár-rendszert.

Aki nem érti meg a fenti fejtegetést, gondoljon arra, hogy akkor a falusi lakosság, döntően szabadidőben, évente 40-50 ezer lakást épített, jelenleg ennek talán tizedét.

Akkor többet dolgoztak, mint a városiak, de jobban, biztonságosabban élhettek. Akkor a falusi lakosság élvezhette teljes foglalkoztatást, sőt évente több órát dolgozott, de jobban élhetett. Ma a falvakban a foglalkoztatási ráta, becslésem szerint, alig haladhatja meg a 30-40 százalékot, és ebben is aránytalanul magas a költségvetési szektor részesedése. Ideje volna ezt végre nyilvánosságra hozni.

Mit tehetünk a vidéki lakosság foglalkoztatása érdekében?

Tanulni kell a múltból. Ez ugyan nem mehet úgy, ahogyan akkor volt, de a megfelelői kialakíthatók.

Mit tehetünk a háztáji gazdaságok helyett?

Minden tartósan munkanélküli számára biztosítani kell, egy hektár mezőgazdasági területet. Ebből a szempontból tartós munkanélkülinek minősül, aki az elmúlt húsz évben, a törvényben meghatározottnál több éven keresztül volt munkanélküli. A munkanélküli segély csak annak jár, aki ezt a területet gondosan műveli.

A nagyüzemi munkások által gondozott kiskertes területeket vissza kell állítani. Az őrzésüket tartós munkanélküliekből szervezett szövetkezetekre kell bízni, akik meghatározott díj ellenében vállalják az őrzést, de a lopások érékét a meghatározott díjból levonják. Az ilyen őrzésekre a cigányokból alakított szövetkezetek a legalkalmasabbak.

A tartósan munkanélkülieket foglalkoztató szövetkezetek.

Ezek a szövetkezetek tagjai csak tartósan munkanélkülinek nyilvánítottak lehetnek. A szervezésüket, szakmai tanácsadóikat a foglalkoztatási segélyalap fizetett alkalmazottai látják el. A szövetkezet vezetőit azonban a tagok közgyűlése választja. Ők a tagok munkáltatói. A tagok bérjövedelme után nem kell bérjárulékot fizetni, és a tagoknak járó munkanélküli segély felett ez a testület rendelkezik, azzal gazdálkodik.

A tagok nem élveznek munkavállalói jogokat, bármikor elbocsáthatók, a munkaviszonyuk megszüntethető. Ezzel visszakerülnek a munkanélküli státuszba. A segélyt csak a rájuk bízott terület gondos művelése esetén kapják.

A tartós munkanélkülieket foglalkoztató szövetkezet akár vállalkozást, akár alvállalkozást köthet. Ezek adózási feltételeit külön kell megállapítani, méghozzá úgy, hogy ne legyenek hátrányos helyzetben azokkal szemben, akik nem dolgoznak.

Az ilyen szövetkezetek megkapják azoknak a korában fizetett segélyeit, akiket foglalkoztatnak.

Nemcsak a társadalom, de az állam érdeke is, hogy azok is dolgozzanak, akiknek a munkája nem olyan hatékony, ami elviseli a normatív követelményeket.

Számításaim szerint, az államnak évente körülbelül egymilliójába kerül minden tartós munkanélküli. Ezen felül van a társadalmi, erkölcsi kár, ami a tartós munkanélküliségből keletkezik. Ezért olyan szervezetet, és foglalkoztatási feltételeket kell alkotni, ami munkát biztosít mindenkinek, aki csak részben tudja megtermelni azt a mintegy másfélmillió értéket, ami a vállalti szektorban való alkalmazás alapkövetelménye.

A társadalomnak érdeke, hogy szinte mindenki dolgozzon.

A jelenlegi foglalkoztatás olyan magas teljesítményt követel, amit a jelenlegi munkaerő alsó minőségi negyede nem képes kitermelni. Ez a foglalkoztatási küszöb mintegy másfélmillió font évente. Legalább egymillió olyan munkaerő van ma is, aki ennek a küszöbnek a felét érné el. De ezek munkára fogása a jelenlegi foglalkoztatási normák szerint lehetetlen. Ezért kell kialakítani olyan foglalkoztatási szektort, amiben a normatív követelmény lényegesen alacsonyabb.

Azt, hogy milyen szinten kell elindulni a tartósan munkanélküliek munkára fogása érdekében, az élet fogja bebizonyítani. Azt kell megcélozni, hogy a munkaképes korosztály foglalkoztatása érje el a 75 százalékot. Nálunk már az ilyen foglalkoztatási szinten lényegesen javulna a munkamorál, ami lehetővé tenné, hogy emeljük a megkívánt hatékonysági minimumot, és tovább emeljük a már elért foglalkoztatási szintet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése