Az erőseknek is drága a gyengék befogadása

Kopátsy Sándor PG 2011-12-05

AZ ERŐSEKNEK IS DRÁGA A GYENGÉK BEFOGADÁSA

Jelenleg már egyértelművé vált, hogy a hitelminősítők által erősnek minősített országok is nagy árat fizetnek az euró-övezet laza feltételekkel történő bővítéséért. Kiderült, hogy nem a méret, hanem a színvonal a fontos. Ha az övezetnek csak az erős, a hitelminősítők által AAAA szintű erősek alkották volna a közös valuta tagságát, nem lenne válság, és az euró értéke a svájci frankhoz viszonyítva nem romlott volna.

Elég volna megnézni két kis ország valutáját, a svájciak frankját és a svédek koronáját.

Svájc eleve ragaszkodott, hogy a saját valutájuk sorsa felett csak maguk dönthessenek. Ez még a szakma számára is érthető volt, hiszen a svájci pénzügyi fegyelemnek évszázados tekintélye volt. Az idő őket igazolta.

A svédek távolmaradása azonban annak idején a szakértőket is meglepte. Még a saját kormányuk is belépett volna a közös valutába, de a politikai hagyományuk ehhez a nép jóváhagyását követelte. Viszonylag szoros eredmény, 56 százalék, a közös valuta ellen szavazott. Kiderült, hogy a svéd közvélemény bölcsebb volt, mint a politikai és gazdasági szakértők.

Ma divat a hitelminősítők bírálata. A politikusok szigorúnak tartják. Ezzel szemben a tények azt bizonyítják, hogy elaludtak. Ők is bedőltek annak, hogy az övezet erős államaira támaszkodni lehet, azok meg fogják menteni a gyenge tagjaikat. Nem mérték fel, hogy ennek a támogatásnak mekkora a politikai és gazdasági teherbíró képessége. Pedig utólag nagyon egyértelműnek látszik, hogy már évekkel korábban túllépték azt a határt, amit még védettnek lehetett volna tekinteni. Tárgyilagosan nem lehetett volna néhány százmilliárdnál nagyobb fedezetlenséget elképzelni. Ezzel szemben hagyták néhány ezermilliárdra növekedni, amikor már a pénzpiacok is idegesek lettek. A hitelminősítők csak ekkor ébredtek.

Az a tény, hogy a mediterrán országok felelőtlen eladósodása már messze túlment a legmerészebb fantáziánál is nagyobb kritikus mennyiségen, jól bizonyítja, hogy nem lehet mindent a pénzpiacokra bízni.

A magyar devizaadósság esetében még el lehet hitetni, hogy a hozzá nem értő politikusok és a lakosság nem tudta felmérni a svájci frankban történő eladósodás kockázatát, az azonban hihetetlen, hogy a pénzügyi vezetés is ilyen ostoba volt. Egy ideig még azt állítottam, hogy csak mi magyarok lehettünk ilyen ostobák.

Az euró jelenlegi válsága azonban meggyőzött arról, hogy a könnyűnek látszó, jövedelem a szakmai nagyjait is elvakítja. Korábban nem tudta elképzelni, hogy a nagy francia, belga és német bankok elhiszik, hogy az államuk a sok száz-. Sőt az ezermilliárdos visszafizethetetlen hitelt is vissza fogja fizetni.

Lassan megtanulom, hogy a profit is olyan, mint a kábítószer. A rabjai nem képesek tárgyilagosan gondolkodni. Ebben a sokkal kevésbé szakszerű bürokratákra jobban számíthatunk. A politikusokra azonban a legkevésbé, hiszen azok a következő választásnál nem látnak tovább. Ezért tartanám bölcsnek, ha a pénzügyminiszter, a jegybankelnök és a pénzügyi felügyelet vezetője a választások kimenetelétől független szakember lenne.

A svéd példa mutatja, hogy végső soron a legjobb tanácsadó a közvélemény. A német közvélemény óriási többsége eleve tudta, hogy a görögök, a portugálok, a dél-olaszok és a dél-spanyolok hozzájuk képest könnyelműek, ha megtehetik, túlköltekeznek. Márpedig a németekkel közös valuta esetében viszonylag olcsón lehetett eladósodni.

Azt, hogy a mediterrán országok már messze túlmentek a még visszafizethető adóság határán, először a pénzpiac jelezte. Ha megnézzük, hogy melyik ország milyen kamattal tudott hitelhez jutni, világossá válik, hogy a hitelezők szinte már kezdettől fogva, tudták, hogy melyik ország milyen hitelképes. A németek eleve harmad, negyed akkora kamattal is el tudták adni a kötvényeiket, mint a görögök.

Az is hamar kiderült, hogy a magasabb kamat egyáltalán nem tartotta vissza a mediterrán országok korányait az eladósodástól. A görögöknek a 7-8 százalékos kamat is alacsonyabb volt, mint a németeknek a 2 százalék. Erre mondtam eleve, hogy közös valutájuk csak olyan népeknek lehet, amelyek kamatérzékenysége közel azonos. Márpedig a németek, és a dél-olaszok kamatérzékenysége nagyon messze van egymástól. Ezeknek közös valutát adni szakmai ostobaság. Ezt a német közvélemény mindig tudta, és ma is tudja, de a politikusok elve nem számoltak vele, és ma is görcsösen ragaszodnak hozzá.

A hitelminősítők is méterben mérnek, holott centikben kellene. Elég arra gondolni, hogy AAAA minősítése van Svédországnak, Németországnak és Franciaországnak. Ezzel szemben jelenleg a svédek 1.5, a németek 2.5, a franciák pedig 3.5 százalékra tudják eladni az állampapírjukat. Márpedig ez nagyságrendi különbség. Ha a németek nem vállalják a költekezőkkel közös valutát, most is 1.5 százalékosak volnának. Az államadósság egyetlen százaléka is minőségi különbséget, a nagyon eladósodottaknak élet, vagy halált jelenthet.

Végül egy megjegyzésem.

Kezdettől fogva a lelkes híve voltam a skandináv és az alpi népek társadalmainak. Liberális kollégáim azonban állandóan a jóléti államok végét jósolták. Ez a huhogásuk az utóbbi húsz évben szinte hisztérikus lett. Ebben a tények sem zavarják őket.

Tíz éve büszkén figyelem, hogy a legfejlettebb, leggazdagabb társadalmak e két kultúra országai. AZ ENSZ mutatói, az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, alapján a öt leggazdagabb ország Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Svájc. Mind az öten jóléti államok.

A hitelminősítésük is kiváló.

A The Economist e heti számában látom, hogy az elmúlt tíz évben a nemzeti jövedelemhez viszonyított állami kiadások a nemzeti jövedelem százalékában, Franciaországban 56.9 százalékról 85.4 százalékra nőttek. Ugyanezek a számok Svédországban 54-7-ről, 36.3-ra csökkentek.

Vagyis pénz és piac nélkül ugyan egyetlen társadalom sem működhet, de ezek csak ott lehetnek hatékonyak, ahol jóléti, azaz gondoskodó az állam.