A magyarországi családok története

Kopátsy Sándor EH 2012-01-13

A MAGARORSZÁGI CSALÁDOK TÖRTÉNETE

Negyven éve ismertem fel a kiscsaládos jobbágyrendszer történelemformáló szerepét. A Nyugat felemelkedését döntően annak köszönhette, hogy nem nagycsaládokban élt. Erről már számos írásom jelent meg, ezért most csak a magyarországi családok történetét bogozom.
A társadalmak fejlődésnek sejtje a család. Megértése nélkül nem érhetjük meg a társadalmak mozgástörvényeit.
A honfoglalás idején
Szinte semmit sem tudok a honfoglalók családformájáról, de mint minden pásztornép, csak nagycsaládosak lehettek. Ez azt jelentette, hogy a még munkára fogható férfiak életük nagy részében távolt voltak a családtól, férfiak közösségében éltek. Az otthont jelentő sátorokban élők csak a nők, és a még, vagy már munkaképtelenek maradtak. A család feje a legidősebb, még erre alkalmas férfi volt.
A honfoglaló magyarság nomád pásztoréletében a nők szerepe másodlagos volt, hiszen sem a gyermekek nagyobb számára, sem a nők és gyerekek munkaerejére nem volt nagy igény.
A magyar történelem alig foglalkozik azzal a rendkívül fontos ténnyel, hogy a honfoglalással egy időben jelent meg a Kárpát Medencében a hármas vetésforgó. Ez az egyidejűség magyarázza, hogy a korábbi nomád betörésekkel ellentétben, nekünk miért sikerült a feudális állam alapítása.
A hármas vetésforgó megjelenése előtt, az Alpoktól északra a pásztorkodás hatékonyabb megélhetési forrást jelentett, mint a földművelés. Ezért a betelepült pásztor, pásztor maradt, ami azonban olyan alacsony népsűrűséget tartott el, ami mellett nem alakulhatott ki magas-kultúra. A 9. század előtti földművelés, a kettes vetésforgó ugyan sanyarúbb, több munkával és kevesebb jövedelemmel járó életmód volt, de lényegesen kisebb területigénnyel járt. Az eltartható népsűrűség mintegy tízszerese volt a pásztorkodásénak. A betelepült pásztornépek nem voltak hajlandók átállni a több munkával és kevesebb jövedelemmel járó földművelésre. Ezért tűntek el a hunok és az avarok is, akik nálunk lényegesen nagyobb számmal érkeztek a Kárpát Medencébe.
Mivel a földművelés nagyon kis jövedelemmel járt, a magas-kultúrát eltartani képes urbanizációról sem lehetett szó.
A honfoglalásunkat megelőző ötszáz év ezért volt sötét középkor.
A hármas vetésfogó, az őszi és a tavaszi vetés, a fele helyet harmadnyi parlag, a talajforgató eke, a szügyhám, az első tengelyét fordítani képes szekér, a patkó forradalmi változást hozott. A szántóföldi művelés termelékenysége, azonos területen közel megkétszereződött. Ez az agrártechnikai forradalom a honfoglalás idejére már megérkezett a Kárpát Medencébe. A hunok és avatok még térségbe érkeztek, ahol a pásztornak nem volt érdeke áttérni a növénytermelésre. Honfoglaló őseink akkor érkeztek, amikor már jobb életet és nagyobb eltartó képességet biztosított a Nyugatról érkező földművelés. Aki ezt nem tartja szem előtt, nem érheti meg a honfoglalás, és a feudális állam alapításának a sikerét.
Visszatérve a családon belüli munkamegosztásra.
Az önözéses növénytermelésben sokkal inkább hasznosult a nők munkája a termőföldön, hiszen például a rizs kipalántálásában a könnyebben hajló nők előnyben voltak. Ez még a sarlóval való aratásban is sokkal nagyobb volt a nők viszonylagos munkaképessége, mint amikor már áttértek a kaszák használatra, amihez a férfiak nagyobb fizikai erejére volt szükség.
A honfoglalás idején az itt élő népek, köztük a maradék avarok is, már a pásztoroknál jobban élő földművesek voltak. A földművelésre való áttérés kérdésében nem a hatalom, még nem is első királyunk döntött, hanem a nép. Amely ösztönösen áttelepült a földművelésre alkalmas térségekre, a Dunántúlra, az Alföld peremvidékére és a Kis Alföldre. Az ott élő népektől megtanulta a földművelést. Házakba költöztek, élvezhették, hogy naponta együtt van a család. Ennél nagyobb ajándékot nem kaphat a nép. Nem is kellett ehhez a hatalom biztatása. Elég volt, hogy tudomásul vette a tényeket, és maga is hozzálátott a földművesek társadalmának építéséhez.
A pásztoroknak a földművelésre való áttérése természetesen nem ment zökkenőmentesen, hiszen a korábbi életformának is megvoltak a kedvezményezettei. Elsősorban politikai és a vallási hatalmat képviselők, és az öregek, akik természettől fogva idegenkedtek minden változástól.
A pásztorok földművelésre való áttérése azonban még néhány évszázadon keresztül tartott. Erről azonban alig szól a történelem. A tények azonban árulkodnak.
- Az első püspökségeket, és a három rangos apátságot már földművelő térségekben alapította első királyunk. Az első alföldi püspökséget, a Csanádit, István király Gellértnek, a fia nevelését ellátó pap számára később alapította. Jellemző, hogy Maroserdei Püspökség névvel. Tehát ennek térsége sem a pusztát, hanem erdős, földművelésre alkalmas vidéket jelentett.
- Nem hangsúlyozzuk az Árpád-házi királyok betelepítéseit. A lovagokat nyugatról hozta az udvarába, maga mellé, hogy képviseljék a Nyugatot. A honfoglaló magyar nép által üresen hagyott, szántóföldi művelésre alkalmatlan, pusztára pedig, keletről hoztak be pásztorokat. A kunok, a besenyők nomád pásztorok voltak.
- A gyepükön törvény tiltotta a föld felszántását. A törvény mindig azt tiltja, amire nagy a hajlandóság. A gyepükön védelmi okokból tiltották megtenni azt, amit a nép akart.
A kiscsaládos rendszer kialakulása.
A magyar történelem legnagyobb társadalmi forradalmát, nyugatosodását a nagycsaládról a kiscsaládra való áttérés jelentette. Ennek ellenére nyomát sem találjuk annak, hogyan, miért, kiknek a kezdeményezésére zajlott le a társadalmi fordulat. Méghozzá úgy, hogy a történészek sem hiányolták.
Erről csak sejtéseim lehetnek.
Mit találhattak itt a magyarok?
Kereszténységet minden bizonnyal. Ezért az ide érkező magyarság számára úgy tűnhetett, hogy természeténél fogva, aki pásztor, nagycsaládos, az pogány, aki földműves, kiscsaládos, az keresztény.
Arról azonban semmit nem tudunk, az itt talált, már földművelő és keresztény lakosoknak voltak-e földesurai. Azok milyen módon részesültek az alattvalóik jövedelméből. Máig titokzatosan lezajlott változás az urak és az alattvalók közti viszony minőségi átalakítása. A pásztortársadalmakban az úr és az alattvaló között az utóbbi katonai szolgálata volt jellemző. Ezzel szemben a nyugti földművelő, feudális társadalmakban a föld a földesúr tulajdona volt, aminek használatáért a jobbágy a termés meghatározott hányadával, és robotmunkával fizetett.
A két kizsákmányolási forma annyira különböző, hogy az átmenet, csak a hatalom által szervezetten történhetett. A kor egyik legfontosabb politikai változása volt, amivel a történészek nem is foglalkoznak.
Már a nyugat-európai feudális társadalom kialakulása során elakadtam azon, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer kialakulásának körülményiről szinte semmi sem lett feltárva. A Nyugat felemelkedésének kulcsa: hogyan lett a nagycsaládos rabszolgákkal dolgozó nagybirtokból kiscsaládos jobbágyokkal dolgozó feudális mezőgazdaság. Ennek ellenére ezzel a történelemtudomány nem is foglalkozik. Ennek megfelelően a magyar történelem sem.
A honfoglalást követő legnagyobb társadalmi változás, hogy a nagycsaládos pásztorkodást felváltotta a kiscsaládos földművelés. Ennek ellenkezőjét éltük meg a közelmúltban, amikor szinte egyetlen évtizeden belül, a második világháború után, megszüntettük a társadalmi hátterében feudális nagybirtokrendszer, ami száz évvel túlélte a jobbágyfelszabadítást, és általánossá tettük a gazdasági szempontból kívánatosnál sokkal kisebb birtokokra osztott, technikai ismeretekkel és tőkével nem rendelkező, paraszti mezőgazdaságot.
További egy évtizeden belül a túlzottan felaprózott mezőgazdasági rendszert erőszakkal átalakítottuk a racionálisnál sokkal nagyobb területen, és nagyobb létszámmal működő állami gazdaságokra és szövetkezetekre.
A közelmúltban lezajlott hektikus változásokból megtanulhattuk, hogy ilyen csak politikai erőszakkal történhet. A honfoglalást követő századok történetében a változás lassabb, és viszonylag erőszakmentes volt. Legalábbis a nyomát sem találjuk a fentről történő erőszaknak.
A magyar történészekre váró feladat ennek a minőségi átalakulásnak a feltárása.
A második technikai forradalom a magyar mezőgazdaságban.
Általános a felfogás, hogy az ipari forradalom nem érintette a mezőgazdaságot. Ez azonban csak abban igaz, hogy a mezőgazdaságban alkalmazott technikában nem történt minőségi változás. Azonban igen jelentős változások történtek a mezőgazdaságban is.
A vasúti, majd a közúti szállítás tette először lehetővé a falusi mezőgazdaságban az árutermelést. A városok, és falvak közti munkamegosztást a vasút megsokszorozta, hiszen a városok minden mezőgazdasági eredetű igényének racionális kielégíthetőségi sugara a szárazföldön megtízszereződött. A vasúthálózat kiépülése előtt a városok ellátási sugara alig haladhatta meg a húsz kilométert. Ez a távolsági sugár vasúton már száz kilométerekben volt mérhető. Ebből következett az, hogy az eddig szinte magukat mindennel ellátó falvak árutermelők lettek, ugyanakkor a városokból kiszorulhatott a mezőgazdaság.
A kollektivizálás.
Nemcsak a történészek, de a társadalomtudósok is a kollektivizálásból csak az alkalmazott erőszakot és sérelmeket látják.
Említést sem tesznek arról, hogy a két háború között a magyar társadalom legnagyobb feszültségei abból fakadtak, hogy a falvakban többször annyi ember akart a mezőgazdaságból megélni, mint amennyinek munkát és jövedelmet biztosíthat. Ezért a mezőgazdaságból megélni akarók számot ötödére, hosszabb távon tizedére kell csökkenteni.
Ezt csak a nagyon intenzív kertgazdálkodással és gyors, erőltetett iparosítással lehetett volna megoldani.
A Kert-Magyarország koncepció nem fért bele a kelet-európai, azaz bolsevik ideológiába, nem maradt tehát más, mint az erőltetett iparosítás. A nagyüzemi, döntően külterjes, gabonatermelő mezőgazdaság profilja ugyan jól belefért az alap élelmiszerellátásban is gyenge szovjetrendszerbe, mert abban a gabona és hús kemény exportárunak számított.
Be kellene látni, hogy ez az agrárpolitika ugyan ászai módszerekkel valósult meg, de az iránya racionális volt. Számunka kedvező külkereskedelmi lehetőségeket biztosított. Az agrárexportunk ellenében a szükséges nyersanyagokhoz, és energiához jutottunk.
Ennek az egyoldalú, külterjes nagyüzemi mezőgazdaságnak azonban nagy hátránya volt, hogy viszonylag kevés munkaalkalmat biztosított a nagyszámú falusi munkaerő számára. Ezt a gyengéjét azzal enyhítettük, hogy az erőltetett, gazdaságtalan iparfejlesztés gyorsan felszívta a falovakban élő munkaerő felét. De a fele is sok volt a gépesített, külterjes mezőgazdaságnak. Ebből is lassan megtalálták a megoldást. Méghozzá példátlanul sikeres módon. Először a háztáji gazdaságban megtermelték azt, amire eleve alkalmatlan volt a nagyüzem, és amire szüksége volt a fogyasztónak, ami kiegészítette a viszonylag alacsony béreket, nyugdíjakat. Ezt követte a kalákában történő házépítés. Lényegében a munkaidő után, családi, rokoni és baráti segítséggel fél áron több lakást épített a vidéken élő lakosság, mint nemcsak bármikor a történelem során, hanem bárhol a világon.
A mezőgazdasági nagyüzemek egyre több olyan szoláltatást, beszállítást vállaltak a nagyüzemek számára, amihez azok szervezete nem volt elég rugalmas.
Ezek a példák átterjedtek az állami nagyvállalatokra is.
A hetvenes évek végére már olyan magas volt a lakosság munkára fogása, amilyen történelmünk során soha. A munkaképes korosztály közel 80 százaléka részt vett a társadalmi munkamegosztásban. Ma ez a mutató csak 55 százalék. Ehhez járult, hogy a munkaidő után ledolgozott órákban talán elsők lettünk a világon.
Egy másik fontos mutatót pedig nem használunk. A nyugdíjasok mennyi társadalmilag hasznos munkát végeznek.
Eddig még a magas foglalkoztatás erkölcsformáló hatását nem is említettük. Pedig egyre inkább az lesz a fontosabb. A tartós munkanélküliség akkora erkölcsi kárt okoz, amit ekkor is el kell kerülni, ha a foglalkoztatása drágább, mint az ezért fizetett bér. A rendszerváltás erről feledkezett meg, és ezért kerültünk a jelenlegi súlyos pénzügyi és erkölcsi válságba.
A tartós munkanélküliség ugyanis nemcsak az érintett munkaerőt értékeli le, hanem az egész családját, fokozatosan a környezetét végül, ha jelentős számú az egész társadalmat.
Ezért bizonyosodott be, hogy a világ élvonalába csak az olyan társadalom kerülhet, ahol magas a foglalkoztatás, és nagyon alacsony a tartósan munkanélküliek aránya. Ez a követelmény világossá teszi, hogy miért voltunk mi a csatlós országok között a legsikeresebbek, és miért vallunk kudarcot a rendszerváltás óta.
A jelenkorban már csak az olyan család felel meg a társadalom igényének, amelyikben minden munkaképes családtag dolgozik, vagy tanul. Ideje volna a munkaképes tanulást a társadalmi munkamegosztásba beépült, értéktermelőnek tekinteni. A társadalom számára értékes tudatot, csak az ilyen családoktól lehet elvárni.
Ebben a tekintetben semmi sem fontosabb, mint a tudatformálás. A család szerepe a munkaerő minőségének alakulása szempontjából az elsődleges, ennek ellenre tudomást sem veszünk róla