2012. január 9., hétfő

Nem az ország nagysága számít

Kopátsy Sándor PH 2012-01-05

NEM AZ ORSZÁG NAGYSÁGA SZÁMÍT

Ötven léve irritál, amikor az országokat a megtermelt nemzeti jövedelmük nagysága alapján rangsorolják. Ideje volna már ezen is túllépni. Az országokat annak alapján kellene rangsorolni, hogy mennyit tudnak biztosítani a polgáraiknak. Ebbe az irányba ugyan elindultunk, de még a szaksajtó sem mozdult. Az ENSZ az egyetlen, amelyik a tagországainak rangsorát három mutató egyenlege alapján tartja nyilván.
E három mutató.
1. Az egy lakosra jutó jövedelem a fogyasztási árparitáson. Vagyis mekkora az anyagi jólét.
2. A várható élettartam. Vagyis milyen hosszú a számunkra a legfontosabb, az élet.
3. Az átlagos iskolázottság. Vagyis mekkora a jelenkor legfontosabb vagyona a tudás.
Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy ez a három a legfontosabb, vagy esetleg más fontos feltételeket is figyelembe kellene venni. A Nyugat liberális elitje a politikai szabadságjogokat tekinti a legfontosabbnak. Én annyira materialista vagyok, hogy az életet, a tudásvágyat és a jólétet a politikai szabadságjogok elé helyezem. Nem vagyon annyira marxista, hogy abban higgyek, a politikai szabadság hozza meg a hosszabb, tudásban és anyagiakban gazdagabb életet. Sokkal inkább hiszem a fordított összefüggést, csak a jólét és a tudás hozhatja meg mindenkinek a politikai szabadságot.
Ahol nincs jólét, ott nem lehet sok a tudás, hosszú az élet, és nagy a szabadság. Anyagi gazdagság nélkül nincs hosszú élet, nem érvényesülhet tudás, és mit sem ér a politikai szabadság
Az ország területi nagyságához semmi köze az állampolgárok érdekének. Sokkal inkább igaz ennek az ellenkezője. A történelem tanulsága szerint a kisebb államokban gazdagabbak, képzettebbek, szabadabbak a polgárok. Jelenleg a világ kilenc legfejlettebb országa viszonylag kicsi. Ha a városállamokat is figyelembe veszsük, akkor az első tizenötben nincs olyan ország, ahol a lakosság meghaladja a 30 milliót.
Európában a hat legfejlettebb ország mindegyike viszonylag kicsi. A legkisebbektől nem is beszélve.
A társadalomtudományok is agyon lassan haladnak.
Diákkoromban azon botránkoztam, hogy a revizionista államunk elsősorban azért kesergett, hogy az országunk elvesztette területének kétharmadát.
Akkor is tudtam, hogy Trianonnal ugyan sokat veszettünk, de ennél többet nyertünk azzal, hogy győztes hatalmak letérítettek bennünket a végül még nagyobb veszteséggel járó tragikus utunkról, az önállósodásra törekvő etnikumokkal való iszonyú leszámolásról. Azt, ami a század végén a Magyar Királyságnál sokkal kevésbé heterogén, de a közös állami létre alkalmatlan Jugoszlávia szétesése során történt, csak Trianonnak köszönhetően kerülhettük el. A 20. század elején már látszott, hogy még a nálunk tanultabb, szorgalmasabb, asszimilálódni akaró zsidókkal sem vagyunk képesek közös államban élni, nemhogy a románokkal, horvátokkal, ruszinokkal és szlovákokkal. A soknemzetiségű államunk egyszer elkerülhetetlen összeomlása során a kisebbségeinktől pedig még annyi kegyelmet sem várhattunk volna, mint amennyit át kellett élni Jugoszlávia népeinek. Sajnos, ezt a ma sem érti meg a magyar közvélemény nagy többsége.
Lassan eléjük a Trianon századik évfordulóját, de még nem akadt történész, aki kiszámolta volna, hol tartanánk, ha az ország eredeti területe fennmarad. Most sincs okunk az elégedettségre, de akkor az egy főre jutó nemzeti jövedelem mintegy harmadával, a várható életkor mintegy öt évvel, az iskolázottság pedig három évvel alacsonyabb lenne. Ennek megfelelően a fizetések, nyugdíjak is.
Ezek csak a kegyetlen átlagok. A határokon túl marat magyarság nagy többsége kétségtelenül rosszabban járt. A burgenlandiak sokkal, a Szlovákiáéban élő kisalföldiek valamivel jobban. Még nem vallotta be senki a soproniak közül, hogyan élnének, ha nincs népszavazás, és Ausztriához tartoztak volna.
Az elszakított magyarok nagy többsége azonban rosszabb sorsra került. A leginkább azok, akik ma ukrán állampolgárok lettek. A szlovákok, a horvátok, a románok, tehát az elszakadtak nagy többsége azonban Trianon nemzeti ünnepének tekinti.
A jelenlegi határokon belüli magyarság azonban lényegesen jobban élhet a saját országában.
Ideje volna elgondolkodni azon, hogy Trianonban csak az történt, ami elkerülhetetlen volt. Ennél jobb magoldás csak rajtunk függött volna. De még Erdély autonómiáját sem tűrtük meg, nemhogy a kisebbségeknek, ahol többségben vannak, autonómiát adtunk volna.
Ideje volna végre belátni, hogy a Kárpát Medence nem lehet egyetlen országé. A magyarság első hazafias kötelessége a saját állampolgárinak a jóléte, szabadsága.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése