Kopátsy Sándor EG 2012-01-06
A POLITIKAI ÉS GAZDASSÁGI UNIÓ FELTÉTELE
Egyre inkább világossá válik, hogy az Európai Uniót, aztán az euró zónát úgy hozták létre, hogy nem gondolták végig mik annak az elengedhetetlen feltételei.
Valamikor létre lehetett hozni a többnyelvű, több kultúrájú birodalmakat, hogy közös, istentől felszentelt, minél hatalmasabb királyuk, császáruk legyen.
Ennek első példája volt a Római Birodalom. Meg sem lehetett számolni, hogy hány nyelven beszéltek az alattvalók, kulturális szempontból az alapító mediterránokon kívül közel-keleti, damaszkuszi, észak-afrikai, majd germán népek éltek benne.
Nagy Károly Frank Birodalma már csak európai népekre épült utóda volt a Rómainak. Ez élt tovább a Német-Római Császárságban.
Az óceánok meghódítása után már minden valamirevaló európai országnak voltak távol, egészen más kultúrákhoz tartozó gyarmatai. Ezzel párhuzamosan az óceántól többé-kevésbé elzárt nagyobb népek a fél-perifériákat kebelezték be. Ennek egyik első formája volt a Habsburg birodalom, ezen belül a Magyar Királyság. Ez a folyamat ezek felbomlása során, és utána folytatódott azzal, hogy a közös nyelvet fogadták el a közös ország előfeltételének. Ennek tipikus példája volt a 19 század második felében Olaszország megalakulása. Maguk az olaszok is azt hitték, hogy a közös nyelv elegendő alapja a közös országnak. Nem vették tudomásul, hogy Olaszország déli és északi lakói között, a közös nyelv ellenére, óriási a kulturális különbség.
Az első világháború után a közös nyelv követelményét kiterjesztették a rokon nyelvekre is. Ezen az alapon szervezték meg Jugoszláviát, és Csehszlovákiát. Amíg az előbbi közös állammá szervezésének nem volt logikája, nem az érintett népek találták ki, hanem Franciaország akart magának elég erős balkáni szövetségest létesíteni. Az utóbbi két fő etnikumának, a csehnek és a szlováknak tetszett a közös államiság. Ennek megfelelően Jugoszlávia egymást gyilkolva hullott szét öt életképtelen állammá, Csehország pedig kettévált, a kárpát-ukránok pedig Ukrajnához csatlakoztak. A kulturálisan tagolt Olaszország és Spanyolország azonban ma is egyben maradt.
Nagy Britannia a két háború közt elvesztette Írországot.
A soknemzetiségű, soknyelvű, és vegyes kultúrájú, cári Oroszországból ugyan a bolsevik forradalom után kiváltak a négy balti állam, de a második világháború után ön álló állam csak Finnország maradt. A Szovjetunió teljes széthullása csak a század végén következett be. Ekkor már minden etnikuma önálló állammá vált. Még a fehéroroszok és ukránok is önállósultak.
A 21. századba már úgy lépett Európa, hogy saját államalkotó buzgalmakról csak az észak-olaszok, a katalánok, a baszkok, a skótok és a Belgiumot alkotó vallonok és flamandok álmodoznak. Ezek egyike sem sokat változtatna a kontinensünk politikai arculatán.
A tényekből azonban az Európai Unió szervezői alig vettek tudomást.
A politika a hidegháború mindkét oldalán lévő tábort természetes szövetkezőknek tekintették. Nem ismerték fel, hogy a frontvonal a Jaltai Szerződésből fakadó időleges politikai megosztás, amire nem lehet távlati célokat építeni.
A Szovjetunió kommunista vezetése úgy érzete, hogy az ő oldalán egység teremthető. Nem vette tudomásul, hogy az ő oldalán, Kínához képest, ő csak a kisebbik szereplő. Európában pedig csak erőszakkal megtartható csatlósai vannak. A közép-ázsiai tagállamai is idegen testet jelentenek. A szuperhatalmi szerepnek mind a gazdasági, mind a kulturális feltételei hiányoznak.
A nyugat-európai országok pedig azt tévesztették szem elől, hogy őket csak a Szovjetunió katonai erejétől való félelem tarja össze. Európa nyugati felén, északon a puritán népek fölénye egyre jobban nőtt a mediterrán népekkel szemben.
A Demokratikus Európában csak egyetlen egészséges szerveződés indult meg a Benelux Államok hármas szövetsége. A Szén és Acélipari Unió már két Nyugat-Európában jövőjét vesztett iparágat akart kohéziós erővé tenni.
A nyugat-európai demokráciák államai még éretlenek voltak a minden tekintetben közös piacra.
Az áruk és turisták szabad mozgása volt az egyetlen realitás. Ezen túllépni elhamarkodott volt. A szabad munkaerő és tőke mozgására még ma sem érett az Európai Unió.
A 17 tagállam közös valutája pedig felelőtlen kalandorság volt.
Ami a munkaerő szabad mozgását illeti.
Ez csak olyan országok között engedhető meg, amelyek között a bérszínvonal szélső értékei 20-30 százaléknál jobban nem érnek el az átlagtól. Márpedig az EU tagországok között a 2-3-szoros különbségek vannak.
Ami a szabad tőkemozgást illeti.
Ehhez nem elég a fenti 20-30 százalékos maximális differenciálódás, a tagállamok nacionalista igyekezeteinek sem szabad hatáskört adni. Nem ismeri az európai nacionalizmust az, aki feltételezi, hogy a tőkepiacon érvényesíthető állami önzés lehetővé teszi a szabad tőkemozgást.
Ami pedig a közös valutát illeti.
A fenti két előfeltétel sem elég. Közös viselkedési kultúrára is szükség van. Ez alatt a hasonló megtakarítási hajlandóságot, inflációérzékenységet értek. Aki a németeknek és a dél-mediterrán népeknek a közös valutáját lehetségesnek tartotta, és tartja, annak nincs sem realitásérzéke, sem szakmai felkészültsége.
Még mindig nem jutottak el Brüsszelben annak belátásáig, hogy sokkal nagyobbra fújták fel az Európai Uniót, és mindenek előtt az euró zónát, mint amennyinél már egyre gyengébb lesz.
Az EU 27 tagja arra még jó, hogy az áruk és a turisták szabadon mozoghassanak. Ebből legfeljebb az ortodox keresztény kultúrájú országokat lett volna érdemes kihagyni. Ők még a római kereszténységbe sem fértek be, nemhogy a protestáns, puritán, fejlett Nyugat-Európába. A kis súlyuk okán azonban elviselhetők. Ezek nélkül is nagyon vegyes társasság maradna az EU. Az optimális megoldás csak az lett volna, ha az Unió megelégszik a Lisszabon – Róma tengelytől észak-nyugatra lévő térséggel. Ez azonban nehezen lenne megoldható, hiszen Olaszországot és Spanyolországot nem lehet ketté osztani. Meg kellett volna elégedni az Alpoktól északra lévőkkel. És a vasfüggöny keleti oldaláról Csehország, Szlovénia, Finnország és Észtország került volna be az ezredfordulóig.
Az ilyen kisebb EU azonban méltó versenytársa lehetett volna Észak-Amerikának.
Egy ilyen kisebb EU gyorsan átléphetett volna a munkaerő és tőke közös piacba. Erre azonban ennél több tag ma sem érett erre.
A közös valutára, vagyis az euró övezeti tagágra azonban még ez a kör is nagyon sok volna. Be kell látni, hogy közös valutája csak közös gazdasági kultúrájú és hasonlóan fejlett országoknak lehet. Max Weber jó száz éve már felismerte, hogy csak a protestáns etikájú népek képesek hatékonyan működtetni a tőkés osztálytársadalmakat. Ebbe a körbe még Franciaország is csak nehezen fér bele.
Amit Weber protestáns etikának nevezett, azt a közgazdaság nyelvére azzal fordítnám le, hogy olyan nép ilyen, amelyik szorgalmas, fegyelmezett, takarékos, infláció érzékeny. Vagyis nem olyan, mint a mediterrán és pravoszláv népek.
A puritán viselkedést a tudományos és technikai forradalom még jobban felértékelte. Az utóbbi fél évszázadban csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus népei szerepeltek sikerrel. Elég volna, ha a brüsszeli bürokraták megnéznék, hogy az elmúlt ötven ében volt-e olyan siker ország, amelyik más kultúrához tartozik. Kiderülne, hogy az EU-nak számos olyan tagországa van, amelyik eleve alkalmatlan arra, hogy a protestáns Nyugathoz felzárkózhasson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése