2012. február 13., hétfő

Kimászás az adósságcsapdából

Kopátsy Sándor EP 2012-02-10

KIMÁSZÁS AZ ADÓSSÁGCSAPDÁBÓL

Brüsszel két éve foglalkozik azzal, hogy elkerülje az elkerülhetetlent. Pedig nem kell nagy felkészültség ahhoz, hogy a mediterrán országok államadóssága az euró övezetben maradás esetén megoldhatatlan. Ezt előre kellett volna látni, de utólag sem látják. Nemcsak a négy mediterrán országnak, de a gyengébb nem eurós tagországoknak is olyan magasra szökött a kamatja, ami egyre inkább a lejárt hitelek megújítására is kiterjed, amit fizetni sem képesek, nemhogy törleszteni.

A brüsszeli vezetésnek is felül kell emelkedni az államadósság primitív kezelésén. Nekik nem az államadósság bruttó összegét kell a nemzeti jövedelméhez mérni, hanem abból csak azt, ami külső, és annak is sokkal inkább a kamatterhét, nem a volumenét. Ezt pedig a külkereskedelmi mérleg egyenlegéhez viszonyítani.

Ha ebből kiderül, hogy a kamatok sem lehet a várható deviza bevételből biztosítani, akkor kell a hitelek elvesztésével számolni. Aki így számol, az tudja, hogy több ezermilliárd olyan államadóság van, amit megengedni sem lett volna szabad. A visszafizetésben reménykedni, pedig naivság.

A nem euró övezeti tagok helyzete annyival jobb, hogy azok még rendelkeznek egy devizabevételt ígérő eszközzel, a nemzeti valutájuk jelentős leértékelésével javíthatnak a külkereskedelmi mérlegükön. Máig nem értem, hogy az észak-olasz bankárok nem mérték fel, hogy mit jelent számukra a németekkel közös valuta. Nincs is más út a számukra mint a kilépés.

A kevésbé fejlett, és a sokkal kevésbé takarékos országok az adósságuk ledolgozását csak az euróénál lényegesen nagyobb inflációval, és jelentősen leértékelt saját valutával érhetik el. De az is csak akkor, ha az életszínvonaluk jelentősen csökken, a foglalkoztatásuk pedig jelentősen növekszik.

Brüsszelben azt kellene megérteni, hogy a közös pénz csak a rokon kultúrájú, és közel azonos gazdasági fejlettségű országoknak lehet.

Az EU esetében, közös kultúra alatt a német puritanizmusoz való közeliséget, kell érteni. Márpedig a mediterrán népek ettől nagyon távol állnak. Olaszország és Spanyolország esetében még az országon belül is áthidalhatatlan különbség van munkaszeretetben, megtakarítási hajlandóságban, inflációérzékenységben és gazdasági fejlettségben. Elég lett volna az elmúlt ötven év tényeit megnézni, és láthatták volna az óriási különbséget.

Mik voltak a kemény figyelmeztetések?

- Hol, mekkora volt az infláció?

- Hol, mekkora a foglalkoztatottság?

- Hol mekkora a megtakarítási hányad?

Kiderült volna, hogy a különbség közel akkora, minta a két észak-amerikai állam hasonló adatait a latin-amerikai országokkal vetjük össze.

A közgazdaságtan máig nem érti meg az állam által szabályozható infláció korszakalkotó jelentőségét. Még mindig abban a hitben élnek, hogy minél kisebb volt az infláció, annál jobb. Addig azt sem ismerték fel, hogy például a mediterrán népek még eddig sem jutnak, ha nem élnek az infláció fegyverével. Oda jutottak volna, ahol ma vannak a görögök. A görögök sem jutottak volna ilyen mélyre, ha a nekik megfelelő mértékben romló, leértékelt saját pénzzel gazdálkodnak.

Minél elmaradottabb egy nép, és minél kevésbé puritán, annál nagyobb inflációval, és leértékelt valutával kell élnie. Ugyan inflációval és leértékelt valutával sem lenének képesek a felzárkózásra, de kevésbé maradnának le, mintha elfogadják a puritán, és gazdag németek pénzének szilárdságát, és értékének színvonalát.

Ami jó a puritán észak-nyugaton, az nem lehet jó a mediterrán országokban.

De ez szinte mindenre igaz. Más adórendszer felel meg a puritán országokban, és más a mediterránokban. Az előbbiekben behajtható a kivetett adó szinte teljes összege, az utóbbiakban alig a kétharmada. Ezért az utóbbiakban csak a jól ellenőrizhető adónemek, illetve behajtási formák lehetnek hatékonyak.

A közgazdaságtan nem vizsgája, hogy milyen körülmények között, mekkora infláció kívánatos. Minél nagyobb az általános elmaradás, és az adósodás, annál nagyobbra van szükség. A liberális közgazdászok az inflációt csak negatív jelenségként kezelik. A fejlettek számára igaz, hogy minél kisebb, annál jobb, a legjobb, ha nincsen. Ezzel szemben a pénzszaporításnak, a reáljövedelmek megcsapolásának zseniális megoldása az infláció, ha a társadalmi igényeknek megfelelően növeli a pénzmennyiséget.

Ebből fakad, hogy a kormánytól, és a törvényhozástól független jegybank logikája ellenkezik a demokráciával, mivel kiveszi a választók bizalmát élvező törvényhozás kezéből a legfontosabb gazdaságpolitikai eszközt. A demokrácia lényege, hogy végső sorban a választóké minden hatalom. Annak még van értelme, ha bizonyos sarkalatos törvényeket csak a felénél nagyobb többség hozhat meg, de az ostobaság, hogy a választói akarat kétharmada is tehetetlen legyen a legfontosabb gazdasági döntés meghozatalában, a pénzteremtésben. A független jegybank teóriája a nyílt bevallása annak, hogy nem a választóké, hanem a bankoké a hatalom.

Mi a magyar társadalomra váró legfontosabb feladat?

1. Növelni kell a foglalkoztatást.

2. Csökkenteni kell a külső adósságot.

Ezt a kettős feladatot csak inflációt jelentős pénzteremetéssel, és adóemeléssel lehet megindítani. Mivel ezt csak infláció, és a forint leértékelése árán lehet elérni, fedezet nélkül vásárlóerőt, pénzromlást, azaz inflációt kell előidézni. Ha ebben az elsődleges társadalmi feladatban a független jegybanknak a forint stabilitása a feladata, nemcsak a kormány, de a törvényhozás és tehetetlen. A jegybank kötelessége annyi pénzről gondoskodni, amennyit a társadalom érdeke megkövetel. Ezt csak azok tagadhatják meg, akik azt hiszik, hogy az infláció eleve rossz, hogy azzal soha nem szabad élni.

Márpedig nagyon gyér történelmi ismeret is elég annak belátáshoz, hogy a modern világgazdaság csak akkor működhet hatékonyan, ha minden szuverén államnak joga van rontani a saját valutájának az értékét. Elég volna arra gondolni, hogy hol volna a világgazdaság, a nemzetközi munkamegosztás, ha arany marad a pénzek alapja, ha csak aranyfedezettel lehet pénzt teremteni. Az ugyan igaz, hogy az államok pénzteremtő jogával sokszor visszaéltek, az indokoltnál nagyobb inflációt keltettek. Azonban még nagyobb károk keletkeztek volna, ha nem lett volna az államoknak joga pénzt teremteni.

Vagyis a keményen értelmezett jegybanki függetlenség az EU azon tagjainak is megköti a kezét, melyek nem tartoznak az euró övezetbe.

A kevésbé fejlett tagországok azért jutottak reménytelen helyzetbe, mert rájuk is olyan kötelezettségeket róttak, ami ugyan elvárandók az erősektől, de válságba kényszerítik a kevésbé fejletteket. A jelenlegi pénzügyi válság, a menthetetlen eladósodás abból keletkezett, hogy azt követelte Brüsszel a gyengétől is, ami elvárható az erősektől.

Az EU akkor veszi tudomásul a tagállamok különböző igényeit, ha csak a kifelé történő eladósodást korlátozza. Vagyis minden tagállam szabadon dönthet a belső mérlegében, az infláció mértékében, csak a külső hitelfelvételeit kell jóváhagyatni. Abban, hogy mennyi pénzt bocsát ki, mennyi belső adósságot képez, szabad mozgást kell biztosítani.

Ez a válság talán jó lesz arra, hogy Európa nyugati fele felismerje, hogy nem nagyobbnak, hanem fejlettebbnek kell lenni. Ha az EU vezetése megelégedik azzal, hogy Európa nyugati felnek közös piaca van. Ebbe még megfér e jelenlegi keret, de az is inkább több, mint kevesebb annál, amennyit az optimális volna.

Egy szűkebb körre kellene korlátozni a közös munkaerőpiacot, és a tagállamok külső eladósodásának korlátozását.

A közös valuta körét azzal határoznám meg, hogy csak azok az országok kerülhetnek ebbe a közösségbe, akiknek az egy laksora jutó nemzeti jövedelmük plusz-mínusz 20 százalékos különbségen belül van. A hitelminősítők szerint pedig Franciaországnál nem rosszabb a besorolásuk. Ennek a körnek a közös valutája minden bizonnyal világ egyik vezető pénzneme lenne.

Brüsszelben a vezetőknek pedig be kellene látni, hogy a közösség különböző szervezeti szintjeit nem a bürokraták által megállapított normákhoz, hanem a világgazdaság követelményeihez kell igazodni. Az ugyan tény, hogy a pénzpiac is későn vette tudomásul, hogy az euró közössége mesterséges mesterkéltség, de legalább tudomásul veszi, és nem akarja menteni a menthetetlent.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése