A MEGTAKARÍTÁSBÓL NEM LEHET MEGGAZDAGODNI
AZ INFLÁCIÓ CSODAFEGYVER LEHET
Kopátsy Sándor EG 2012-04-04
AZ INFLÁCIÓ ÉS A LEÉRTÉKELÉS NÉLKÜLÖZETETEN ESZKÖZ
Az Európai Unió, mindenek előtt az euró övezet mediterrán országai, olyan pénzügyi vállságba kergették magukat, amiből csak két módon menekülhetnek ki.
JELENTŐSEN LEÉRTÉKELT VALUTA.
Ez az övezet tagjai esetében csak a kilépéssel oldható meg. Be kell látni, hogy a meglévő adóságukat nem törleszteni, de még tartani sem képesek a valutájuk jelentős leértékelése nélkül. A saját valutával rendelkezőknél ez a leértékelés technikailag megoldható, de az EU vezetésnek tudomásul kell venni, hogy ez nemcsak elkerülhetetlen, de nincs más eredményre vezető út.
Az EU vezetése eleve nem vette tudomásul, hogy a kevésbé fejlett gazdaságú tagországok csak akkor nem adósodnak el, ha az erősebbekéhez képest leértékelt a valutájuk. Vagyis otthon többet ér a pénzük, mint külföldön. Ez amennyire általános jelenség, a közgazdászok nem veszik tudomásul. Pedig elég volna megnézni, hogy mennyire jellemző, hogy a viszonylag szegényebb országok pénze otthon többet ér, mint külföldön az átcserélt valutában. Ezt világgazdasági szinten Kína alkalmazza. Bírálják is érte a nyugati fejlett országok, mindenek előtt az Egyesült Államok. A tény azonban, hogy Kína az egyetlen még viszonylag szegény ország, amelyik nem eladósodik, hanem példátlan nagy aktív külkereskedelmi aktívuma, és devizatartaléka gyűlt össze.
Az ellenpélda még meggyőzőbb. Az EU azon kevésbé fejlett országai, amelyek a fejlettekkel közös valutára tértek át, kivétel nélkül katasztrofálisan eladósodtak. De nemcsak azok, hanem szinte minden kevésbé fejlett tagország, mert a valutájukat igyekeztek felértékelten tartani.
A tagországok felértékelt valuták a brüsszeli elvárásokból is fakadtak. Ez kedvezett az eladósodásnak, az állampapírok viszonylag alacsony kamatjának. Az államadósság pedig viszonylag alacsonyan jelent meg. Ez világossá vált a valutaválság kirobbanása után. Ahogy emelkedett a nemzeti valuták érfolyama, az államadósság egyre nagyobbnak jelent meg annak ellenére, hogy nem nőtt a hitelfelvétel. A nemzeti valutában mért nemzeti jövedelemhez viszonyítva nőtt a devizában mért adósság.
Ez problémát fog jelenteni Magyarországon, ahol az alkotmányba foglalják az államadósság felső határát. Az államadósságunk, és főleg annak terhe akkor is nőni fog, ha nem veszünk fel újabb hiteleket.
Nőni fog, mert a forint értéke csökken, és a megújított hitelek kamata jóval magasabb lesz. Már most is hangos az ellenzék oldaláról, hogy nő az államadósság, és nincs magyarázat arra, hogy milyen okokból.
A JÓ DEVIZASZRZÓ
Az előző fejezetben kifejtettek alapján egy olyan országban, ahol az egy főre jutó nemzeti jövedelem mintegy fele a fejlett tagországokénak, mintegy húsz százalékkal leértékelve kell kezelni a nemzeti valutát. Ez a hányad ennél is nagyobb legyen, ha nagy az eladósodás, és kisebb lehet, ha nincs adósságteher és csökkentési feladat.
Ennek alapján tartom, a számunkra kedvező euró árfolyamot a 300 forintos szint környékén kell tartani.
Sajnos, nemcsak az ellenzék a szakmai is úgy tartja számon a forint, általában a valuták árfolyamnak emelkedését, mint pénzromlást, akkor is, ha az a társadalom érdekének megfelelő irányban mozdul el.
A jelen esetben az eladósodott, és az adóságáért egyre nagyobb kamatot fizető ország csak akkor juthat a törlesztéshez szükséges devizához, ha a külkereskedelmi mérlege pozitív, vagyis az export jelentősen nagyobb, mint az import. Ennek az elsődleges feltétele, hogy az export és import forintára emelkedjen. Vagyis egységnyi import ára legyen drágább, az export pedig jelentsen nagyobb bevételt. Ez, csak azzal élhető el, ha egységnyi valutának nagyobb a forintára. Magyarul: minél jobban legyen leértékelve a forint.
Mivel az elmúlt években a forint fel volt értékelve, minden a valuták forintára minél magasabb, annál jobb. Ez ugyan azzal jár, hogy a devizaadósok köztük az ország is rosszul jár abban az értelemben, hogy nagyobb lesz a forintban kifejezett adósság, de nő az exportban, és csökken az importban való érdekeltség, forrás keletkezik az adósság törlesztéséhez. Ez az adósságcsapdából való kimenekülés elsődleges feltétele. Márpedig abból ki kell menekülni.
Az euró forintban kifejezett ára minél magasabb, annál jobban bízhatunk abban, hogy lesz forrásunk a törlesztésre. Az ország jelenlegi helyzetében annál jobb, minél gyengébb a forint az exportpiacaink devizáihoz képest. Tehát, ha magasabb lesz a devizák forintban kifejezett ára, akkor ugyan igaz, hogy a forint külpiaci vásárlóereje romlik, de az ország kilátásai javulnak. Nem az a jobb pénz, amelyiknek nagyobb a külpiaci vásárlóereje, hanem az, ami jobban szolgálja az ország előtt álló feladatokat.
A MEGTAKARÍTÁSBÓL NEM LEHET MEGGAZDAGODNI
Gyermekkorom világában ösztönösen azért harcoltam, hogy ne a kevesebb fogyasztásból, hanem a nagyobb jövedelemből akarjunk élni. A paraszti világnak a tragédiáját jelentette, hogy a költségek, a fogyasztás csökkentésére épült. Már gyermekfejjel felismertem, hogy csak azt kell megtakarítani, amit kellő jövedelem hiányában nem tudunk megvásárolni. Ezért a jövedelem növelésére, nem a kiadások minimalizálására kell építeni.
Ez nemcsak az egyén, a család de az állam esetében is így van. Ennek ellenére az eladósodott országokat nem arra bíztatják, hogy dolgozzon többet, és hatékonyabban, hanem azt várják el tőle, hogy költsön kevesebbet.
Európában azt láttam, hogy a puritán népek nem azért gazdagabbak, mint a mediterránok, vagy a kelet-európaiak, mert kevesebbet költenek, szerényebben élnek, hanem azért, mert többet dolgoznak. Európában két kultúra van. Az egyik a jobban élés érdekében többet tanul, többet dolgozik, a másik pedig inkább kellemsebben, mint jobban akar élni. Az előbbiek a skandinávok és az alpiak, az utóbbiak a mediterránok.
A közgazdaságtan máig azt vallja, hogy az adósságot szerényebb életmóddal lehet törleszteni. Nem számol azzal, hogy a szerényebb élet mellett csökken a kereslet, és apadnak a megtakarítható jövedelmek is. Adósságot csak növekedő jövedelemből lehet kifizetni. Amelyik gazdaság nem növekedik, annak nem képződnek forrásai a törlesztéshez. Márpedig az EU országok, különösen az eladósodottak jövedelme stagnál, nem növekszik. Ezt bizonyította a tőkés gazdaság történelme. A vállságokból takarékossággal, munkanélküliséggel akartak menekülni. Ez történik ma az EU országok egészében, és ezen belül markánsan a mediterrán térségben.
Ott van eladósodás, ahol a munkaerő foglalkoztatása alacsony. Ez Európa egészére is jellemző, hogy az Egyesült Államokhoz, de különösen a Távol-Keleti országokhoz képest, kevesebben és kevesebbet dolgoznak. Nem több munkával jobban, hanem kevesebb munkával, de kényelmesebben élnek.
Az EU mindenáron pénzügyi egyensúlyt tartja elsődlegesnek, ezért aztán éppen ezen a téren a leggyengébb nemcsak a Távol-Kelet, de Észak-Amerikával szemben. Márpedig ezzel a két térséggel kellene versenyben maradni, különben egyre jobban lemarad. A lemaradás pedig elégedetlenséget, és nemzeti elzárkózást szül. Európa egysége ugyanis csak a versenyképességén keresztül valósítható meg. Ez pedig pénzügyi egyensúlyon keresztül elérhetetlen.
Ha az EU tagországok eladósodottságát reális módon mérnénk, kiderülne, hogy a tagországok nem közelednek, hanem távolodnak egymástól.
Hogyan kell mérni az országok eladósodottságát?
Nemcsak az ország adósságát kell mérni, hanem a vállalkozásokét, az önkormányzatokét és a lakosságét együtt. Az adósságot a külső adósokkal szembeni hitelekkel kell szembe állítani. Ennek pedig nem az összegét, hanem a kamatterheit kell a nemzeti jövedelemhez viszonyítani. Ebből kiderülne, hogy sokkal nagyobb a baj, mint gondolják. Nem is annyira az adósság sok, hanem annak a kamata magas. Nem csak most, hanem a lejáró hitelek megújítása jár egyre magasabb kamattal. Ugyanakkor a vetítési alap, a nemzeti jövedelem lassan nő. Az így számolt adósságteher várhatóan gyorsan növekedni fog.
AZ INFLÁCIÓ CSODAFEGYVER LEHET
Az EU pénzügyi vállsága jelentős részben annak következménye, hogy a legerősebb tagországot az inflációtól való hisztérikus félelem jellemzi. Ez a félelem csak a legerősebbek esetében nem okoz elviselhetetlen kárt.
A 20. század második fele óta azért nincs a harmincas évekhez hasonló gazdasági visszaesés és mély társadalmi vállság, mert alkalmazzák a fedezet nélküli pénzteremtést. A klasszikus kapitalizmusban nemesfémek jelentették a pénzteremtés fedezetét. Azok mennyisége csak nagyon szűk határok között volt növelhető. Ebből fakadóan a gazdasági válságok igen jelentős segéllyel nem áthidalható munkanélküliséget, ezzel jövedelemcsökkenést jelentett. Vagyis a vállság nagyarányú keresletcsökkenéssel járt, ami a termelés visszaesését okozta. Minél nagyobb volt a vállság, annál jobban felszámolta a kilábolás feltételét, a termelés növekedését.
Ebből a csapdából jelentett menekülési utat az állam fedezet nélküli pénzteremtése. Ezzel forrás jött létre ahhoz, hogy a fogyasztás ne zuhanjon vissza. A munkanélküliek segélyben részesültek, az öregek nyugdíjat kaptak, az államapparátust, az egészségügyet, az oktatást működtethették. Egyes országok ezen is túlléptek. A bolsevik Szovjetunió fenntartotta a teljes foglalkoztatást, a fasiszta országok és az Egyesült Államok óriási infrastruktúrafejlesztésbe fogott. A háborús előkészületek és a háború, majd az újjáépítés teljes foglalkoztatást biztosított. Mindezt a fedezet nélkül teremtett pénzzel bonyolították. Európa történetének leggyorsabb növekedése volt a háborút követő harminc.
A válságból való kilábolás előfeltétele a gazdasági növekedés felgyorsítása. Annak előfeltétele a magasabb foglalkoztatás. A magasabb foglalkoztatás előfeltétele a nagyobb vásárlóerő. A kellően nagyobb vásárlóerőt csak inflációval lehet megteremteni.
Mekkora lehet az olyan infláció, ami még hasznos, keresletnövelő?
Maximum néhány százalék. Sokkal kisebb, mint amivel a rendszerváltás után éltünk, de lényegesen nagyobb, mint amit a német befolyásra az EU vezetése megengedhetőnek tart. Az átlagnál erősebb, nem eladósodott országoknak az átlagosnál kisebb, a gyengéknek és eladósodottaknak, vagyis a magas kamatot fizetőknek pedig az átlagnál lényegesen magasabb.
Az utóbbiaknak, vagyis az alacsonyan hitelminősítetteknek csak jelentős inflációra, és valutájuk jelentős leértékelésére van szükségük.
Ebből az fakad.
- Meg kell szüntetni az euró övezet eladósodott, alacsonyan hitelminősített országainak az euró övezeti tagságát. Ezeknél a kilábalásról szó sem lehet nagyon jelentős, több évig tartó jelentős életszínvonal csökkentés nélkül. Ezt pedig eleve lehetetlenné teszi az erősekkel közös valutájuk.
- Minden olyan tagországban, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem nem éri el a fejlettekének felét sem, jelentősen le kell értékelni a nemzeti valutájukat, és meg kell engedni az átlagosnál nagyobb inflációt.
Csak ez a két feltétel mellett kerülhet sor a magasabb foglalkoztatásra, és gazdasági növekedésre. Márpedig ezek nélkül nem lehet csökkenteni, de még tartani sem, az adósságot.
Az EU számára csak egy úton lehet a fejlődés ütemét gyorsítani, Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel a versenyt tartani, ha a foglalkoztatási rátát minimum 5 százalékponttal növelni tudják. Méghozzá úgy, hogy az átlagosnál nagyobb növekedést az elmaradottabb, eladósodottabb országokban érik el.
Nagyon egyszerű volna kiszámítani, hogy mit jelentene, ha a tagországok átlagos foglalkoztatása eléri a 70 százalékot. Csak abban az esetben lehet elérni az adósságteher lényeges csökkentéséhez szükséges gazdasági növekedést.
A liberális közgazdászok az inflációt legfeljebb szükséges rossznak tekinti. Szerintük, minél kisebb az infláció annál jobb. Ezzel szemben az infláció a gazdasági válságok elkerülésének, illetve az azokból való kilábolásnak nélkülözhetetlen eszköze. Az infláció csodaszer a válságokban, de a felzárkózáshoz is. Csak az infláció oldhatja meg a válságban bekövetkező elvonási igényt. Óriási előnye az adóemeléssel, és a nagyobb takarékossággal szemben, hogy minden szereplőt egyformán érint. A hatása alól nem lehet kibújni. Ugyanakkor a gazdaságpolitika számára olyan forrást jelent, amivel lehet serkenteni a keresletet, új munkaalkalmat teremteni, ezzel a növekedést serkenteni.
Természetesen, az infláció csak bizonyos mértékben lehet hasznos. Addig, ameddig a pénzteremtésből fakadó forrást munkaalkalom teremtésre, foglalkoztatás növelésére fordítják. Ezt tanulhattuk meg az 1929-31-es vállság kezelésből, és a második világháborút követő újjáépítésből.
Az EU jelenlegi pénzügyi vállságának oka az alulfoglalkoztatás, ezért a kivezető út is csak a foglalkoztatás növelése lesz a minden másnál fontosabb, minden mást meg megelőző cél.
ÖSSZEGZÉS
Sajnos jele sincs annak, hogy a brüsszeli vezetés felismerje a válságból való kilábalás egyetlen járható útját, a foglalkoztatás jelentős növelését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése