Néhány gondolat a húsz év mérlegéhez

ELADÓSODÁS 1

FOGLALKOZTATÁS 3

A VESZTESÉGES VÁLLALTOK LEÁLLÍTÁSÁVAL JÁRÓ KÁRTEVÉS 3

A DEMOGRÁFIAI VESZTESÉG 3

Kopátsy Sándor PG 2012-04-14

NÉHÁNY GONDOLAT A HÚSZ ÉV MÉRLEGÉHEZ

Egyre indokoltabbnak érzem, hogy mérleg készüljön arról, hogy miért jutottunk ide.

Ezt a munkát csak csapat képes elvégezni.

A csapat első feladta a módszer kidolgozása. Egyelőre ilyen célú munka nem folyt, tehát nincsen módszere sem.

Van viszont néhány egyértelmű feladat. Ilyen az eladósodás, a foglalkoztatás, a népesség alakulása.

ELADÓSODÁS

Ebben egyelőre nagy a leegyszerűsítés. Nemcsak a politika, de a közgazdasági szakma is nagyon leegyszerűsítve értelmezi az eladósodást. Megelégszik azzal, hogy az államadósságot a nemzeti jövedelem százalékában fejezi ki. Ez a mutató több okból alig fejez ki valamit. Lehet, egy államnak nagyon magas a nemzeti jövedelméhez viszonyított adóssága, ennek ellenére nem annyira adós, mint sokkal inkább hitelező. Ennek konkrét példája Japán, ahol a nemzeti jövedelemhez viszonyított államadósság a legnagyobbak között van. Ennek ellenére nemcsak az állam, de a lakosság is az egyik legnagyobb hitelező.

A japán példa jó illusztráció arra, hogy mennyire értelmetlen az államadóságot a nemzeti jövedelemhez viszonyítani.

Lássuk röviden miért?

a./ A japán állam adósságának döntő többsége esetében a japán bankok a hitelezők. Azok pedig a lakossági megtakarításokból vásárolják az állampapírokat. Ebből az a tanulság, hogy nem az a fontos, hogy mennyi a kibocsátott állampapír összege, hanem az hogyan oszlik meg a hazai és a külföldi hitelezők között. A jelenlegi pénzügyi vállság szinte csak ott jelentkezik, ahol az állam a külföldiekkel szemben adósodott el. Japán nem kifelé, hanem befelé adósodott el.

b./ Nemcsak az állam, hanem az önkormányzatok, a vállalatok és a lakosság eladósodását is mérni kell. Ez esetben sem a hetelek nagyságát, hanem a betétállományukat is nézni kell. Japánban egy laksora vetítve talán a legmagasabb a lakossági betétállomány többlete a hiteleikkel szemben.

c./ Nem annyira az adósságállomány nagysága, hanem annak a kamatterhe a fontos. Japán jelenleg tized akkora kamat mellett bocsátja ki a hitelit, mint Görögország, és ötöd akkoráért, mint Magyarország. Közgazdasági értelemben minden olyan külföldi hitel, ami befektetve nagyobb profitot hoz, mint amekkora kamatot kell fizetni érte, nem teher, hanem kedvezmény. Például, Japán birtokol egy lakosra vetítve a legtöbb amerikai államkötvényt, amiért nagyobb kamatot kap, mint amennyiért tőle megvásárolják az államkötvényeket. Ezért az országnak többletforrást jelent, hogy államkötvényt ad el a lakosságnak, és ezért államkötvényt vásárol az Egyesült Államoktól.

Japán példája,e három pont alapján is jól mutatja, hogy az államadósság nagysága önmagában nem mond semmit. Elsősorban külön kell vizsgálni a belföldi és a külföldi hitelezőkkel szembeni adósságot. Lényegében az utóbbi fontosabb. De ennél is fontosabb az adósság terhe. Ezért az eladósodást azzal kell mérni, hogy egy lakosra jutó nemzeti jövedelemhez viszonyítva mekkora kamat kötelezettség jelentkezik a külföldi hitelezőkkel szemben. Ebben a mutatóban nagyságrendi, gyakran előjel különbségek jelentkeznek a jelenleg használt mutatóval szemben.

Ezért kellene Magyarország esetében elkészíteni ezt a mutatót. Ebből azonnal kiderülne, hogy nagy a baj, és egyelőre még azzal sem reális számolni, hogy ez a mutató nem fog romlani, vagyis nem nő az adósságterhünk. A lejáró hitelek megújítása is igen jelentős kamatteher növekedéssel fog járni. Egyelőre még az sem reális, hogy ne növekedjen a külső adóságuk terhe.

Ebben nagy szerepe lesz annak is, hogy a forintnak a külföldi valutákhoz viszonyított értéke romlik. Ez pedig nemcsak elkerülhetetlen, de hosszú távon érdekünk is. Az adósság fizetés forrása ugyanis a külkereskedelmi mérleg, annak egyenlegét azonban viszonylag rövidtávon csak a leértékelt forint segítheti. Az teszi jövedelmezőbbé az exportot, és drágítja az importot. Ezért a forint gyengülése társadalmi érdekünk. A forint ne az importálóknak, ne a külföldre utazó magyar turistáknak legyen keményvaluta, hanem az exportunknak, az ide érkező turistáknak kedvezzen.

FOGLALKOZTATÁS

A rendszerváltás által okozott legnagyobb kár a munkahelyek megszűntetése volt. Ennek ellenére az ebből fakadó kárról még említést sem teszünk. Csak a privatizációból szerzett pénzbevételekkel, mindenek előtt az ebből származó devizával foglalkozunk. Azzal is csak nagyságrendjében, az akkori bevétel akkori értékével. Ennek a mai forintértékét kell megállapítani.

Kezdettől az volt a véleményem, hogy csak olyan munkahelyet szabd megszűntetni, aminek a munkaerejét másutt hatékonyabban lehet foglalkoztatni. Ez alól kivétel a néhány százalékos nem tartós munkanélküliség. Azt magam is az 1968-as reform óta hirdettem, hogy a teljes foglalkoztatás hibás, csak akkor van fejlődés, ha a piacon van szabad munkaerő. Ennek méretét egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy legfeljebb annyi embert indokolt a munkaerőpiacon tartani, amennyit abban az időben, internáló táborokban tartottak, vagyis legfeljebb 1-2 százalékot. Lett is belőle politikai megleckéztetésem.

Már a Németh kormány idejében általános volt a vélemény, ami szerint minden veszteséges vállalatot fel kell számolni, mert majd jön a külföldi tőke, és az számukra nyereséges munkahelyet teremt. A reform-közgazdászok között is általános volt a nézet, ami nem nyereséges, az nem hasznos. Ez a nézet vezetett aztán század legnagyobb társadalmi pusztításához, amit nemcsak az óta, de még nagyon sokáig nem tudunk kiheverni. Egyelőre még fel sem vetődött a téma megoldásának időszerűsége, hiszen a jelenlegi kormány ugyan akar tíz év alatt egymillió új munkahelyet teremteni, de a logikájában az van, hogy ezeknek eleve nyereségeseknek kell lenni. Az ilyen munkahelyteremtés eleve reménytelen, mert a munkától elszokott ember, de nemcsak az, hanem a munkaképesek jelentős hányada eleve nem alkalmas arra, hogy annyi jövedelmet termeljen, amennyi több a foglalkoztatásával járó költségnél.

Ezek aránya, minél fejlettebb a technika annál nagyobb. A foglalkoztatás politikai addig nem érhetei el a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatást, amíg nem veszi tudomásul, hogy a munkaerő jelentős hányada eleve alkalmatlan arra, hogy a munkába lépése idején már az alkalmazásával járó költségeknél több értéket termeljen. Ehhez arra van szükség, hogy a munkaerő bizonyos hányada kapjon a munkaadó számára támogatást, vagyis olcsóbb egyen, mint amennyibe a piacon kerülne.

Aki a fenti fejezetben kifejtett módszert nem fogadja el, nemcsak létrehozza, hanem növeli is a társadalmi érdeknél alacsonyabb foglalkoztatást. Márpedig minél nagyobb a munkanélküliség, annál gyorsabban nő azok aránya, akiket nem lehet a normatív költségek szintjén foglalkoztatni.

Ez következik abból, hogy a tartós munkanélküliséget két tényező növeli. Egyrészt az ilyen munkaerő minősége idővel arányosan romlik, másrészt egyre szélesebb a munkaerő piaci munkára alkalmatlan munkaerőt termel. A tartósan munkanélküli családban a gyerekek egyre nagyobb hányadából lesz tartóan munkanélküli.

Ezért ne is foglalkozzon munkaerő foglalkoztatással az, aki ennek megoldását a piacra bízza. Az államnak kell olyan bérszabályozást alkalmazni, amiben a tartósan munkanélküliek alkalmazásával járó költségekből az állam magára vállal. Ez egy ideig lehet azzal, hogy a bérjárulékból kedvezményt kap, és elmehet odáig, hogy ennek megszűnte is kevés, a bérek egy részét is az államnak kell magára vállalni. A bérek támogatását odáig kell differenciálni, amíg meg nem szűnik a tartós munkanélküliség. Az ilyen támogatás esetén egyre csökkeni fog a támogatásra szorulók aránya.

Más megoldás nincsen. A módszereit és mértékét fel kell tárni, és menetközben módosítani. A végcél azonban egyértelmű. Az a jó foglalkoztatási politika, amiben a foglalkoztatási ráta a munkaerő minden szektorában közel azonos. Egyszerűen ott kell növelni az alkalmazással járó támogatást, ahol a foglalkoztatási ráta az átlagnál alacsonyabb, és ugyanakkor ennek megfelelő összeggel kell terelni a foglalkoztatással járó költséget, gyakorlatilag a bérjárulékot, ahol az átlagnál magasabb a foglalkoztatás.

A tartós munkanélküliség szinte minden társadalomban magas, de jelenleg nálunk kiemelkedően nagy. Ezért sürgősen el kell indítani ezek munkára fogását. Amíg nem sikerül felszámolni a tartós munkanélküliség magas arányát, minden gazdaságpolitikai reform kudarcra van ítélve.

Az ennek megoldását célzó módszert mielőbb ki kell dolgozni, és mielőbb be kell vezetni. A tíz éves megoldási elképzelés reménytelen, azonnal cselekedni kell.

A VESZTESÉGES VÁLLALTOK LEÁLLÍTÁSÁVAL JÁRÓ KÁRTEVÉS

A rendszerváltás során általános volt naiv meggyőződés, hogy az ilyen vállaltok leállítása javítja a költségvetési egyensúlyt. Ez azonban alapvetően hibás megközelítésnek bizonyult.

Azt kezdettől fogva láttam, hogy nincs olyan veszteséges vállalat, aminek a leállítása nem rontja a költségvetést. Az óta sem találtam példát olyan vállaltra, amelyik vesztesége nagyobb volt a leállításából fakadó költségvetési veszteségnél. Vagyis, nem találtam olyan veszteséges vállalatot, amelyik költségvetési befizetései, a bérjárulék, az adók, az elszámolt amortizáció, és az elbocsátások következtében jelentkező munkanélküli segély nem volt nagyobb, mint a költségvetésből fedezett veszteség összege.

A leállításokat hisztérikusan követők addig sem jutottak el, hogy a mérlegben kimutatott veszteség gyakran kisebb volt, mint az amortizáció, tehát csupán vállalati vagyonvesztésként jelent meg, nem igényelt költségvetési támogatást. Ezzel szemben egyik illetékesnek sem jutott máig az eszébe, hogy a leállítással mekkora vállalati vagyonvesztés következett be.

Ideje volna kimutatni, hogy a privatizáció során mekkora vagyonvesztés keletkezett. Azt ugyan minden érdekelt tudja, hogy nagyon drága az új munkahely teremtése, de azzal nem számolnak, hogy éppen ezért nagyon meg kellett volna gondolni a vállaltok felszámolását, hiszen óriási tőkeigénye van, hogy a leépített munkaerőnek másutt hatékony munkahelyet teremtsenek. Ennek költségét is figyelembe kell venni, amikor egy működő vállalkozás leállítása felett kell dönteni. Ennyi esze még a tőkés vállalkozónak is van. Az, amikor látja veszteséges vállalatának a mérlegét, azt nézi meg először, hogy mikor lesz nagyobb vesztesége, ha bedobja a törülközőt, vagy igyekszik menteni a veszett fejsze nyelét. Arról készít mérleget, hogy mikor lesz nagyobb a vagyonvesztesége, ha tovább működtetni, vagy bezárja. A két lehetőség felett annak alapján dönt, hogy melyiknél jár kevésbé rosszul. Ha felszámolja, akkor a mérlegében szereplő vagyonból csak annyi marad, amennyit más ad érte. Ha másnak sem kell, az elveszik, akkor azt nézi, ez mennyivel nagyobb, vagy kisebb a veszteségénél. Ha kisebb, úgy dönt, hogy veszteségesen is kisebb vagyonvesztés éri, mintha felszámolja. Tehát a magántőkés sem olyan ostoba, mint a privatizációt levezénylő közgazdászok, pedig ő nem lát, nem is kell látnia tovább, mint az ő tulajdonosi érdeke.

Ezzel szemben a gazdaságpolitikát irányítóknak sokkal, messzebb kell nézni. Az ő mérlegelésükben azt is tudomásul kell venni, hogy mennyit kapott a veszteséges vállalattól adók és járadékok formájában. Ezen túl pedig az is, hogy mennyi költséggel jár az új munkahelye teremtése.

Őszintén bevallom, hogy az utóbbi nagyon nagy költséggel járó feladat nekem is csak az utóbbi években jutott eszembe. Márpedig ez a legnagyobb tétel. Ennek ellenére a rendszerváltás előtt nem találtam olyan magyar vállaltot, ami ennek figyelmen kívül hagyás estében is felszámolandó lett volna.

Azt már jóval a rendszerváltás előtt felismertem, hogy a tőkés sem olyan ostoba, hogy a mérlegük alapján veszteséges vállalatokat leállítsa akkor is, ha azzal rosszul jár. Pedig őt nem terheli a munkanélküliek eltartása, a befizetet adók és járulékok elmaradása, de gondolkodni neki is kell.

Az elméleti közgazdászoknak azonban nem származik abból, hogy nem képesek a társadalom szintjén gondolkodni. Ráadásul az esztelen felszámolások felháborítóan nagy, és könnyű jövedelmet jelentenek a végrehajtásukkal megbízottaknak.

Az elmúlt húsz év megmutatta, hogy milyen drága az új munkahely teremetése, különösen akkor, ha azzal a tartós munkanélküliek, a nagyon megromlott minőségű munkaerőt kell munkába állítani. A veszteséges vállaltokat ezerszer könnyebb lett volna munkában tartani, mint húsz év múlva számukra munkát teremteni. Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az eltelt húsz év, amikor ugyan szerettünk volna új munkahelyet teremteni, de nem lett belőle semmi. Kiderült, hogy az eszetlen leállítások olyan kárt okoztak, amit generációk múlva is érezni fogunk.

Van egy előzetes becslésem:

Ha a privatizáció során csak olyan vállaltokat számoltunk volna fel, amelyek munkaerejét másutt jobban hasznosítottuk volna, akkor ma 20-30 százalékkal magasabb lehetne a nemzeti jövedelmünk, és nem volna államadósságunk. Más szavakkal, a rendszerváltás óta mi lennék a csatlós országok között is legvidámabbak.

Ez annyira hihetetlennek hangzik, hogy tételesen bizonyítani kell.

A veszteséges vállatok felszámolásával okozott kárt három részben kell kiszámítani.

1./ Mennyi azonnali kárt okozott a felszámolás. Ennek érdekében az érintett vállatok szintjén kell kimutatni, hogyan hatott a felszámolás a vállalt és a költségvetés kapcsolatában.

Közvetlen pénzügyi hatás.

A költségvetés kiadásaiból kiesett ténylegesen kifizetett támogatás. Ez lényegében a vállalati veszteség, mínusz az amortizációnak az a része, amit nem fogattak vissza, vagyis a vállat vagyonvesztése.

A költségvetést érintő jövedelem kiesése, és keletkezett munkanélküliség segélyezése.

Vagyonveszteség.

Máig nem készült mérleg arról, hogy mekkora vagyonveszetéssel jártak a leállítások. Fel kell mérni, hogy a felszámolt vagyonból mennyi volt megmenthető, és mennyi veszett el. Ennek során azt kell figyelembe venni, hogy mekkora értéket jelentett az, hogy munkaerőt foglalkoztatott. A társadalomnak ugyanis minden vagyon minimálisan annyit ér, amennyibe kerülne az ott dolgozóknak másutt munkahelyet teremteni. A leállításnak ugyanis az a társadalmi következménye, hogy az ott dolgozókat másutt kell elhelyezni. Ennek alapján állítom, hogy minden veszteséges vállalat, azzal, hogy az egyéként munkanélkülivé válóknak munkahelyet biztosított, mint amennyibe kerülne ezt a munkaerőt másutt foglalkoztatni.

Becslésem szerint, az a vagyonvesztés közel akkora, mint amennyit a privatizáció során értékesítettünk.

Közvetett társadalmi károk.

A munkátlanságra ítélteket segélyből élők sorsára taszítottuk. Ezt nemcsak erkölcsi kárként kell felfogni, hanem számolni azzal, hogy ezek, és utódaik munkaerejének értéke csökken. Vagyis ebből kárt szenved a társadalom munkaerejének értéke, a társadalom szellemi vagyona.

A DEMOGRÁFIAI VESZTESÉG

Az elmúlt ötven év legáltalánosabb tapasztalata, hogy az a társadalom meg a legtöbbre, ami a legsikeresebben neveli fel a következő nemzedéket. Az elmúlt ötven évben az a két országban, Dél-Korea és Finnország, illetve két városállamban, Szingapúr és Hong-Kong, nőtt a leggyorsabban a nemzeti jövedelem, amelyek oktatási rendszere a legeredményesebb. Az oktatási rendszer hatékonysága elsősorban a szülők alkalmasságától függ. Vagyis a társadalmak közti verseny elsősorban a szülők alkalmasságán múlik.

Ebből fakad, hogy ahol magas a tartós munkanélküliség, nem lehet hatékony az oktatási rendszer. Ahol nem hatékony az oktatási rendszer, ott nem lehet versenyképes a gazdaság.

Ebből következően a legnagyobb társadalmi kár abból származott, hogy a nagyon széles tartóan munkanélküli réteg túlszaporodott, vagyis ott vállaltak aránylag sok gyereket, ahol a felnevelési feltételek szinte reménytelenek. Ugyanakkor a képzett és jómódú családokban, ahol a legjobbak a felnevelés feltételei nagyon keveset. Minden bizonnyal ebből a fentieknél is sokkal nagyobb veszteség fog származni.

Számos esetben bizonygattam, hogy távlatban, a következő generációban azért lesz nagy lemaradás, mert a rendszerváltás után megsokszorozódott az olyan családok száma, ahol szinte ismeretlen a társadalmi munkamegosztásban való részvételből származó jövedelem, és éppen ebben a rétegben születik viszonylag sok gyermek. Ennek ellenére még egyetlen demográfus és oktatási szakember nem vette a bátorságot, hogy kimutassa milyen következményei várhatók annak, hogy ott születik sok gyermek, ahol a legkisebb a valószínűsége az eredményes felnevelésnek, hogy ebből fakad a bűnözés terjedése, az oktatási rendszer gyengébb eredménye, mindenek előtt a munkaerő piacon nem igényelt, ezért tartós munkanélkülisége váró réteg növekedése.

Még olyan írással sem találkoztam, ami szembeállította a rendszerváltás előtti és utáni népesség alakulását, főleg annak minőségi összetételének romlását, vagyis a tartós munkanélküliségből fakadó demográfiai tragédiát.