2012. április 16., hétfő

Rákosiéknak háromszázezerrel több magyart köszönhetünk

Kopátsy Sándor PD 2012-04-13

Rákosiéknak háromszázezerrel több magyart köszönhetünk

Ahogy öregszem, egyre jobb a véleményem a Rákosi-rendszerről. Szinte irritál, hogy most abból űznek sportot, hogy ki tudja jobban átkozni az átkost.

Mivel mindig az üldözöttek pártján voltam, egyre jobban keresem a mentséget arra, amit tettek. A mérlegben a sok negatívummal szemben gyűjtögetem a pozitívumokat is. Egyre több olyan eseményt is jobban elfogadok most, mint akkor.

Ilyen a Ratkó-törvény, az abortusz tiltása. Ma is füstölögnék, ha a KDNP-nek sikerülne még jobban korlátozni. Ezt azonban a rendszerváltás, a liberális politika bűnének rovom fel, hogy fogy az ország lakossága. Fogy annak ellenére, többen vándorolnak be, mint ki. Ezen segítenék, ha nem is törvénnyel, hanem hatékonyabb családtámogatással. Annak mégis örülök, hogy a Ratkó-törvénynek köszönhetően, nem vagyunk három-négyszázezerrel kevesebben.

Annak hangsúlyozása is történészi feladat, hogy ez a többlet gyermek mind olyan családban született, amiben a szülők dolgoztak, a munkából éltek. Most pedig nemcsak sokkal kevesebben születnek, de azok között aránylag sokan olyan családokban, ahol nem ismerik a munkából való megélést.

A rendszerváltással járó kiárusítást, és leállítást, a kétmillió munkahely máig tartó elvesztését, a nagy eladósodást óriási bűnnek tartom, de ennél is nagyobbnak azt, hogyan nevelődik fel a következő generáció aránylag magas hányada. Fel sem vetik, hogy mi lesz ennek évtizedek múlva a következménye.

Ha csak a bolsevik éveket és a rendszerváltás utáni időt demográfia szempontból állítanánk szembe, megszégyenülnénk, hogy mire használtuk a nagyobb szuverenitásunk. Ez előjelük sem azonos.

Ez nem azt jelenti, hogy a két rendszert csak ennek alapján kell értékelni, hogy a bolsevik rendszert vissza kellene hozni, de azt, hogy magunkat csapjuk be, ha nem reálisan mérjük a múltunkat, azok szereplőit.

Népünket jellemző hiba, hogy a jelent azzal akarjuk felértékelni, hogy a múltat átfestjük, fehére, ami ma a hatalomnak tetszi, és feketére, ami nem. Életem egyik feladatának tartom, hogy a múltunkat tárgyilagosan lássuk, mert csak így tanulhatunk belőle. Ahogyan tanítjuk, azzal többet ártunk, mint használunk.

Tegnap, véletlenül, a televízióban egy amerikai dokumentumfilmnek a végét láttam. Az ötvenes évek első felében pusztító gyermekbénulásról, a paralízisről szólt. Egy az amerikai nemzet nagyságát dicsőítő filmet készítettek a témából. Ezekben az éveket három óvodáskorú fiammal éltem, ezért jól emlékszem.

Szeretett barátom, Koch Sándor professzor volt e kérdés magyarországi fő szakértője. Hallotta, hogy az Egyesült Államokban sikerült a lakosság millióit megnyerni arra, hogy a még nem jóváhagyott oltóanyaggal beoltassa magát.

Ehhez minden szülőnek írásban hozzá kellett járulni. Jellemző módon, ez akkor egyetlen mondat volt. Beleegyezem, hogy a még el nem fogadott gyógyszerrel a gyermekemet beoltsák. Ma, hasonló esetben, 14 oldalas szöveg elfogadása szükséges.

Koch Sándor tudta, hogy nálunk sem a közvélemény, sem a politika nem ilyen rugalmas, el kellene rendelni az oltást. A részletekről nem tudok, de azt igen, hogy végül Rákosi jóváhagyására volt szükség.

Úgy emlékszem csak Dániában és nálunk történt meg, az oltóanyag hivatalos elfogadása előtt beoltották a gyerekeket.

Az Egyesült Államokban a feltaláló kutatóorvost fogadta az államelnök, és a legnagyobb kitüntetést kapta.

Itt, úgy halt meg Koch Sándor, hogy kevesen tudtuk. Pedig erről is lehetne készíteni egy filmet, mert az ország volt az első tanítvány, ahol állami szuverenitás nélküli országban, sok százezer gyermeket mentett meg a nyomorékságtól. Sokat azok közül is, aki ma annak a rendszernek csak a hibáit látják. Pedig talán annak köszönhetik, hogy nem guruló székben járnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése