A távol-keleti privatizáció

Kopátsy Sándor PG 2012-04-16

A TÁVOL-KELETI PRIVATIZÁCIÓ

Kiegészítés a PGXX20414 anyaghoz

Ha valami, akkor a kínai és vietnámi privatizáció a klasszikus ellenpéldája a magyarnak.

1956 óta tudom, hogy a Távol-Keleten mindent sokkal könnyebb elérni, mint Európa keleti felén. Márpedig a hidegháború évtizedei alatt mi is oda tartoztunk. Ezt azzal jellemzem, hogy mi is mindig előbb akartunk szabadok lenni, abban a reményben, hogy akkor végre gazdagok lehetünk. A puritán népek, még inkább a konfuciánusok előbb akarnak gazdagok lenni, hogy aztán szabadok is lehessenek.

Az 1953-as kormányprogram során is azzal volt a gond, hogy a magyar közvélemény nagy többsége nem fogadta kellő támogatással a gazdaságerősítő programot, mert nem járt azonnal elég szabadsággal.

Az 56-os forradalmunkat is ez jellemezte. Annyi szabadságot akartunk, amennyi az adott nemzetközi viszonyok között eleve lehetetlen volt, és ezért az is elvesztettük, amit megnyerhettünk volna. Ezt akkor is a kínaiak értették meg a legkevésbé. A Nagy Imrét lelkesen támogató Mao volt az első, aki Moszkvától a katonai beavatkozást követelte, amikor általa elfoghatatlan politikai reformokat fogadtunk el.

A legerősebb különbséget a bolsevik rendszer szinte egyidejű összeomlása Európában, és Pártatlan sikere a Távol-Keleten bizonyította.

Most mindet az érdekel, hogyan viselkedtünk mi a rendszerváltás után, és szinte ugyanakkor mi történt Kínában és Vietnámban. A szembeállítás ugyan nem azt jelenti, hogy ugyanaz lehetséges lett volna itt is, csak azt, hogy a két módszer eredményességének még az előjele sem ugyanaz.

Nem véletlen, hogy a bolsevik rendszerrel szembeni elvárásomat egy aforizmámmal már a hatvanas években így jellemeztem. Előbb légy gazdag, aztán lehetsz akár szocialista is.

A magyar rendszerváltás ezzel szemben ugyancsak azzal volt jellemezhető, hogy a minél nagyobb politikai és gazdasági szabadság az elsődleges, az majd meghozza a virágzó gazdaságot. Erről is kiderült, hogy fordítva sokkal többre mentünk volna. Előbb kellett volna arról gondoskodni, hogy maradjon magas a foglalkoztatás, akkor majd lehetünk gazdagok is. Ebben azonban sem a nemzeti, konzervatív jobboldal, sem a szocialista baloldal, a legkevésbé az akkor még erős liberálisok sem bíztak. Az egyik oldal azt hitte a nemzeti önállóság, a másik oldal, hogy a szabadjára engedett piac mindent megold.

Mára világossá vált, hogy egyik előfeltétel sem old meg semmit, ha nem vonunk be mindenkit a társadalmi munkamegosztásba.

Azt a meggyőződésemet, hogy a rendszerváltás nem a veszteséges vállatok felszámolásával, nem a nagyüzemi mezőgazdaság szétverésével kellett volna kezdeni, hanem megtartani mindent, amit egyelőre nem vagyunk képesek mással pótolni. Mindenek előtt a magas foglalkoztatást nem lett volna szabad az abnormálisan alacsonnyá nyomorítani.

Ezt az állításom ugyan nehéz bizonyítani, de bizonyítja a két távol-keleti ország, Kína és Vietnám. Mindkettő még a politikai diktatúrát, az egy párt diktatúráját is fenntartotta, csak a gazdaságban nyitott utat a piacnak. De csak az új kezdeményezések számára, az állam nagyvállalatait nem privatizálták, sőt veszteségesen is tovább működtették. Ezek többsége még ma is csak a megkülönböztető állami kedvezmények és támogatások segítségével működnek. Ezt a nyugati közgazdászok súlyos hibának tartják.

A tények azonban egészen mást mutatnak. Mindkét országban ez egy lakosra jutó jövedelem többször gyorsabban nő, mint a Nyugaton, nem is beszélve Magyarországról. Nemcsak gyorsan nő a gazdaság, de óriási a megtakarítás.

Nagyon nehéz bizonyítani, hol tartanánk, ha csak olyan mértékben számoltuk volna fel a veszteséges állam vállalatokat, vagy a politikai hatalomnak nem tetsző mezőgazdasági nagyüzemeket, amilyen mértékben azok munkaerejének másutt, hatékonyabb munkát tudunk biztosítani. Egyetlen érvünk marad, a kínai és vietnámi példátlan siker.

Azt is elismerem, hogy az általam javasolt módszer nem volt megvalósítható, mert a magyar társadalomban hiányoztak az ilyen politikát támogató erők.

Most a nagyon nehéz helyzetben, katasztrofális mértékű tartós munkanélküliség, és eladósodás mellett nagyon korlátozott a mozgásterünk, és nagyon kevés a társadalmi megértés mind a közvéleményyen, mind a politikai elitben. Egyelőre meg kell elégedünk a tények feltárásával.