Az agrárpolitikánk nem tér észre

Kopátsy Sándor               PA                   2012-05-22

AZ AGRÁRPOLITIKÁNK NEM TÉR ÉSZRE

Az országunk legnagyobb komparatív előnye a mezőgazdasági adottsága. Annak ellenre, hogy a jelenkori mezőgazdaságban már nem a természeti adottság az elsődleges, ahogyan a múltban az volt, hiszen nem az élelmezés a legfontosabb gazdasági feladat, a gazdag országokban a jövedelmük tiedét jelenti az élelmezés, és ennek harmada a mezőgazdaságban termő érték.

Ezt a munkaerő huszada is bőven megtermelheti.

A mezőgazdaság jelentősége a megtermelt nemzeti jövedelemben ugyan közel tizedére visszaesett, de a piaca százszorosára nőtt. Ma közel hússzor annyi ember él a földön, mint a honfoglalás idején, és három és félszer annyi, mint születésemkor.

A mennyiségi növekedés azonban eltörpül a mezőgazdasági termékek piacának növekedése mellett. A legfontosabb mezőgazdasági termék, a gabona a honfoglalás idején a termőhelytől alig pár kilométerre került fogyasztása. Kilencven százaléka a falvak határán belül maradt. A születésemkor már vasúton ezer, hajón több ezer kilométerre is piacot találhatott. A többségét azonban még termőterület környékén használták fel. Ma pedig a jelentős hányada kontinensek között mozog.

A mezőgazdasági termékek potenciális fogyasztóinak száma sok ezerszeresre nőtt. Minden terméknek, ha versenyképes korlátlan piac van. Ezért a mezőgazdasági termelés komparatív előnye kiaknázhatatlan kincsesbánya.

Ezt a hidegháború viszonyai között jól hasznosítottuk azzal, hogy a szocialista tábor elmaradt mezőgazdaságához igyekeztünk igazodni. Azoknak elsősorban gabona kellett, de szinte minden mezőgazdasági termék, függetlenül azok minőségétől. Ennek megfelelően a szocialista országok piacára rendezkedtünk be. Ez főleg gabonatermő nagyüzemet jelentett. Ez nem sokat ért volna, ha a hidegháború frontjának a másik oldalán vagyunk, de jó volt arra, hogy az erőltetett iparosítás nyersanyagigényét volt mivel kifizetni.

A hidegháború végén, a rendszerváltás idején váltani kellett. Az új világpiachoz kellett volna igazodni. Ehhez ugyan kedvező adottságot jelentett az állami dotációkkal felszerelt, viszonylag drágán termelő, nagyüzemi mezőgazdaság. Ezt azonban ostoba politikai célok szolgálatában szétvertük.

22 évvel a rendszerváltás után minden tekintetben lényegesen hátrább van a mezőgazdaság, mint akkor volt. Még annyira sem illeszkedett a világpiac elvárásaihoz, mint amilyen volt a bolsevik rendszer összeomlása idején.

Mindezt most azért írom le, mert az újságban látok egy statisztikát az önözésre felhasznált víz mennyiségének alakulásáról. 2000-ben még 216 millió köbméter vizet használt fel az önözéses mezőgazdaság. 2010-ben már csak ennek a harmadát, 55 milliót. Ezzel szemben az lenne a kívánatos, hogy nem harmadát, hanem háromszorosát használnánk fel, és még ott sem volna szabad megállni. A felhasználható víz ugyanis még annak is többszöröse.

Egy napfényes, homokos síkságokkal rendelkező ország ostobaságát azzal lehet jól mérni, hogy az öntözésre felhasználható vizet milyen arányban hasznosítja. Mi ugyan ebben a tekintetben, 2000-ben is a legbutábbak voltunk, de most háromszor olyan ostobák vagyunk.

Jelenleg a világ két legsikeresebb önözése Kaliforniában és Izraelben van.

Izraelben közel százszorosába kerül a víz. Kaliforniában csak tízszer annyiba. Izrael elsősorban Európába, mintegy ezer kilométerre exportál. Kalifornia ezer kilométernél nagyobb távolságról, és több száz méter szintemelési magasságot legyőzve jut vízhez. A fő piaca pedig az óceán keleti partján, háromezer kilométeres szárazföldi szállításra van. Tegyük hozzá, hogy mind a két esetben olyan piacra szállítanak, amelyik nagyon kényes a minőségre.

Ezzel szemben a mi nyugati piacunk 300 kilométerre kezdődik, és maximum 1.500 kilométerre van. Ráadásul nekünk van olyan óriási keleti piacunk is volt, és lehetne ma is, ha nem mondjuk, „konyec!”

Tegyük hozzá, hogy az ostobaságunkat felsokszorozza, hogy a magyar falvakban krónikus munkanélküliség uralkodik.

Azt hiszem, ennyi is elég.