Az Európai Unió eltévedt

Kopátsy Sándor                   EG                2012-05-16

AZ EURÓPAI UNIÓ ELTÉVEDT

A hidegháború alatt egyértelművé vált, hogy a világgazdaságnak három nagy agglomerációja van kialakulóban.

- Észak-Amerika azzal, hogy ez Egyesült Államok minden tekintetben szuperhatalom lett. Ráadásul a gazdasági fejlettsége, az egy főre jutó nemzeti jövedelemmel mérve, jelentősen megelőzte nemcsak az európai, de annak nyugati felén élők átlagát. A katonai ereje pedig nagyságrenddel nagyobb.

- Európa nyugati fele elsősorban annak köszönhetően, hogy az elmúlt ötszáz évben magasan a világ minden más térsége felett volt. Ennek a térségnek az észak-nyugati fele pedig még mindig a világ legfejlettebb tizedébe tartozik. Ezek élcsapatát pedig a puritán skandinávok és a svájciak alkotják.

- A Távol-Kelet Ez a térség négyezer éven keresztül az emberiség élcsapata volt, és ötszáz éves lemaradása után példa nélküli tempóban fejlődik. A népessége többször nagyobb, mint a puritán Nyugaté összesen. A sikerének kulcs a munkaerő kiváló minősége. E tekintetben legfeljebb a skandináv jóléti országok egyenrangúak velük. Munkában, tanulásban, takarékosságban, fegyelemben a Nyugat előtt járnak.

Nyugat-Európa történelmi múltban, és anyagiakban gazdag államai a hidegháborúban rádöbbentek arra, hogy külön-külön nem lehetnek hangadók a világgazdaságban. Ehhez járult, hogy a féktelenül fegyverkező Szovjetunió ellen tehetetlennek lettek volna. Az Egyesült Államok védelmére szorultak. Felismerték, hogy legfeljebb együtt lehetnek gazdasági és kulturális szuperhatalom, Észak-Amerika és a Távol-Kelet egyenrangú partnere.

A kor világgazdaságába való beilleszkedés feltételeinek ismerete hiányzott a közös Európa feltételei közül.

Elsősorban a jelenkor, és jövő világgazdaságába való sikeres beépülésnek nem ismerték a feltételeit. A sikeres beépülés elsődleges feltétele ugyanis a kulturális megfelelés. Szingapúr és Izrael példája jól mutatja, hogy a politikai összeszövődésnek nem területi, hanem kulturális alapja van. A távolságok legyőzése, különösen a tengeren lényegtelen szemponttá vált. Márpedig Európa, de még annak nyugati fel kulturálisan nagyon tagolt. Viszonylag kis térségben nagyon eltérő kultúrák, társadalmi, nyelvi és történelmi különbségek vannak.

Az európai közösségnek minden előfeltétele eleve hiányzott.

Kulturális tekintetben Európa legalább három egymással közösséget alkotni képtelen részre oszlik.

- A jelenkor kihívásainak megfelelő puritán népek. Ezek a skandinávok, az angolszászok és a germánok. Ebbe a csoportba tartoznak az etnikailag idegen finnek, észtek és a csehek. Az utóbbiak kulturális szempontból azonban ebbe a csoportba tartoznak.

- A mediterrán népek. Ezek északi felén a magatartásuk tekintetében nagyon közel van a puritánokhoz, de történelmi és nyelvi alapon, és történelmi tekintetben latinok.

- A kelet-európai és a balkáni népek. Ezek többsége szláv, ortodox keresztény, és a múltja nagycsaládos.

Európa nyelvi és politikai tekintetben bábeli tarkaságú. Vagy két tucat olyan nyelve van, amihez többmilliós közösség mereven ragaszkodik.

A politikai történelmük is nagyon megosztott. Ez talán a legnagyobb akadálya annak, hogy hatékony közösség lehessenek.

Vallási tekintetben is megoszlik a három európai kultúra.

A három felosztás, ha nem is fedi egymást, de nehezen dönthető el, hogy melyik a fontosabb. A puritánok protestánsok, a mediterránok katolikusok, a kelet-európaiak és a balkániak ortodox keresztények. A közös nyelv sem jelenti a másik kettőhöz való tartozást. A germánok jelentős többsége ugyan protestáns, de harmaduk katolikus. Az olaszok a közös nyelvük és államuk ellenére kulturális tekintetben kettéválnak.

Az Európa jövőjét tervezőknek először azt kellett volna végiggondolni, hogy Európa lehet-e a másik két nagy agglomerációnak versenytársa. Egy ilyen felmérésből kiderült volna, hogy egyelőre erre eleve alkalmatlan. Ehhez még a nagyon felgyorsult fejlődés mellett is több generációra lenne szükség.

Miért nem lehet Európa sem Észak-Amerikával, sem a Távol-Kelettel versenyképes?

Mert kicsi, kulturális, politikai, nyelvi, gazdaságföldrajzi és történelmi tekintetben rendkívül heterogén.

Ami Európa nagyságát illeti. Európának csak az északnyugati negyede lehet a másik két agglomerációval versenyképes. Ez lehet nagyon gazdag, de nagyon erős nem. Az egyértelműen puritán Európa területe alig másfélmillió négyzetkilométer, a lakossága pedig alig kétszáz millió. Ez ugyan nyelvi tekintetben nagyon tagolt, de ma már az angol közös nyelvük lehet, mert a gazdaság és a tudomány ezen a nyelven is beszél. Ha a felzárkózást ennél nagyobb, mintegy ötszáz milliós lakosságú térségre bővítjük, kiderült, hogy az élcsapatban maradásra alkalmatlanná vált. Ehhez túlságosan heterogénné vált.

Ami a kulturális tagozódását illeti. Erre nemcsak a tízmillió négyzetkilométeres kontinens, de ennek a fele is három, egymással nem egyesíthető kultúrából áll. Még a vallásuk sem lehet közös, nemhogy a munkaerő és pénzpiacuk. Arra ugyanis nem találunk a második világháború óta példát, hogy a nem puritán viselkedésű népet támogatással fel lehet emelni. Minden világpolitikai és világgazdasági koncepciónak abból kell kiindulni, hogy a társadalmi és gazdasági élvonalba egyelőre csak a puritán és a konfuciánus népek kerülhetnek. Aki nem ebből indul ki, eleve hibás következtetésre jut. Márpedig Európa egyesítési folyamata erre a tévedésre épült.

Ezzel szemben megállíthatatlan folyamat, hogy a Nyugat minden puritán népe, a földrajzi elhelyezkedésétől függetlenül közösséggé válik. Ennek még a felismeréséig sem jutott el a tudomány. Meggyőződésem szerint már az is hibának fog bizonyulni, hogy Észak-Amerikát tekintjük a jövő egyik nagy agglomerációjának. Helyesebb volna a puritán Nyugatot egyetlen agglomerációnak tekinteni. Vagyis a puritán Nyugat alatt a puritán északnyugat Európát, Észak-Amerikát és Ausztráliát kell tekinteni. Ezek együtt lehetnek a Távol-Kelet egyenrangú partnere.

Az állításom azon alapul, hogy már ma is minden nagyon közel van, ami a tengerjáró hajókon megközelíthető, és minden nagyon távol, ami csak vasúton és közúton érhető el. Márpedig a fenti puritán népek gazdaságának kilenctizede hajóval megközelíthető. Ráadásul a népességük kilenctizede angolul is beszél. Ezért ez lesz a Nyugat agglomerációja.

Ezzel a puritán Nyugattal szemben az EU jelenlegi 27 tagországa össze nem férő, heterogén közösség. Aki a Nyugat jövőjét akarja biztosítani, az egy ilyen kulturálisan is egységes közösségben gondolkodjon. Az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland sokkal inkább testvére az angolszász, germán és skandináv Európának, mint a jelenlegi mediterrán és balkáni tagállamok bármelyike.

Elég arra gondolni, hogy Észak-Amerikának igazi testvérei a nyugat-európai puritán népek, mindenek előtt pedig Ausztrália és Új-Zéland. Ideje nem a múlt, hanem a jelen, és még sokkal inkább a jövő dimenzióiban gondolkodni, építeni a jövőt.

Akik Európa jövőjét féltve fogtak hozzá a nyugat-európai államok közösségének építéséhez, eleve hibás, járhatatlan útra léptek. Nem Európát, hanem a Nyugatot kell megvédeni. A Nyugatból csak annak a puritán harmada lehet versenyképes, de annak fele a négy volt angol gyarmaton van. Ezért a puritán Nyugat-Európának a politikai és gazdasági együttműködést nem a kontinensen délre és keletre kellett volna terjeszteni, hanem az új kontinensek négy puritán országa felé. Ezek állnak hozzájuk legközelebb, nemcsak kulturálisan, a gazdasági fejlettségükben, és még elérhetőség szempontjából is.

Vagyis az Európai Unió helyett a Puritán Nyugat Unióját kellett volna építeni. Csak ez az út lehet eredményes. Az Európai Unió járhatatlan úton halad. De még ezen az úton is hibákkal tele.

Heterogén közösségnek is lehet vámuniója, azaz az áruk szabad mozgását biztosíthatja.

Ennél azonban annak a munkaerő közös piacának már sokkal keményebb feltétel van. A megközelítően azonos, gazdasági fejlettség. Ezzel a közösség vezető elve nem számoltak. Közös munkaerőpiaca csak azoknak az országoknak lehet, amelyekben a bérszínvonal plusz-mínusz húsz százaléknál kisebb mértékben tér el. Az ennél sokkal nagyobb bérkülönbségek a gyengébb gazdaságokból elszívják a munkaerőt, mindenek előtt annak elitjét. Az elit elszívása csak fokozza a lemaradást ott, ahol utol kellene érni. A gyenge elvándorlása pedig növeli befogadó országokban a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatási problémáját. Ezért a kevésbé fejlettek igyekeznek fékezni a jók kiáramlását, és örömmel fogadják, ha a gyenge minőségű megy ki. Ezzel szemben a fejlettek örömmel fogadják a jót, és igyekeznek elzárkózni a gyenge munkaerő beáramlását.

Vagyis a különböző fejlettségű országok közös munkaerő piaca növeli a differenciálódást. Ellentétes a közösség szándékával, a lemaradók támogatásával.

A közös pénz esetében még a közel azonos fejlettség sem elég. Közös pénzügyi kultúrának is kell lenni. Márpedig az Európai Unión belül a pénzügyi kultúrában óriási a különbség. A fejlett puritán országok pénzügyi kultúrája, és a dél-mediterrán, valamint a balkáni népekének még az előjele sem azonos.

Már az is lehetetlen, hogy a németeknek és a franciáknak közös pénze legyen, mindkét fél számára hátrányos. Az pedig, hogy a mediterrán népeknek közös pénzük legyen a németekkel, eleve ostobaság volt. Mára ugyan egyértelművé vált, de mégsem veszik tudomásul.

A fejletlen régiókban bevezetett közös pénz a gyarmattartóknak volt érdekük, mert azok kizsákmányolását segítette. Az utolérés érekével azonban ellentétes a felzárkózni akarók számára. Ennek ellenre az IMF lelkesen buzdított erre. Ennek volt a látványos áldozata Argentína, miért aztán súlyos árat kellett fizetni. Ennek ellenére a brüsszeli bürokraták és politikusok lelkesen vezették be az euró övezetet, annak tagjai közé a messze nem oda való mediterrán országokat is. Ezzel aztán nemcsak azokat kergették teljesíthetetlen eladósodásba, de maguk is évekig nyöghetik a pénzügyi kalandorságuk árát.

Az EU gazdasági stratégiája az elmaradtabbak felzárkózásában is végzetesen hibás volt. Abban a hitben életek, és élnek ma is, hogy a felzárkózást segélyekkel lehet gyorsítani. Ez is általános hiedelem annak ellenére, hogy még sehol sem hozott sikert.

Sikeres támogatásnak a Marshall-segélyt szoktál felhozni. Az valóban sikeres volt azok számára, aki eleve alkalmasak voltak a sikerre. Az ilyen puritán országok aránylag keveset kaptak, mégis gyorsan fejlődtek, a mediterránok viszonylag sokat kaptak, mégis egyre jobban lemaradtak. A háborút követő évtizedekben az eredményesség és a segély nagysága között nincs korreláció. A siker mértéke a kultúrától, és nem a segély nagyságától függött. Az egyértelmű tény, hogy a minden puritán és konfuciánus nép, ha a gazdasága piacos volt, sikert ért el. Ezzel szemben a nem puritánok mindegyike lemaradt.

Ennek klasszikus példája a tény, hogy a Lisszabon – Róma vonaltól délre élők mind a Marshall-tervből, mind a saját országuktól, mind a Közös Piactól óriási segélyt kaptak, mégis lemaradnak.

Ideje volna belátni, hogy a segély, az alamizsna nem lehet eredményes. Ennek ellenére a tagországok koránya, és közvéleménye segélyekre vár, azok növelését követeli.

Az EU támogatásoknak másik, kezdettől fogva jellemző hibája az agrártámogatás. Ennek eleve hibás politikai meggondolás volt az alapja.

A konzervatív pártok voltak elég erősek ahhoz, hogy a falusi lakosság kedvében járjanak. Kitaláltak egy abnormálisan nagy, a mezőgazdasági termelést támogató rendszert. Ráadásul úgy, hogy azon elsősorban a latin országok részesüljenek. Ebben az agrár lobbin kívül az is szerepet játszott, hogy a franciákat lekenyerezik.

A volt gyarmattartókban még mindig élt, hogy az élelmiszerellátás korunk háborújában is stratégiai kérdés. Messzemenően nem az. Sokkal könnyebb hajókon importálni az élelmezést, mint otthon biztosítani. Különösen igaz volt ez az akkor aktuálisnak tekintett szocialista táborral szemben. Nem beszélve arról, hogy a hidegháború után is ezt az ostobaságot folytatják.

Utólag érdemes volna kiszámolni, hogy mennyi százmilliárdot dobtak ki annak érdekében, hogy a konzervatív pártokat, és a latin tagországokat megnyerjék a közösség számára. Ez az óriási forráselvonást jelentett a sokkal hatékonyabb támogatási céloktól. A tagországok és a közösség egészének megnyerése érdekében sokkal jobb cél lett volna, ha egyre inkább az agrárimportra rendezkednek be, amivel az exportpiacukat bővíthették volna.

Nagyobb ostobaságot nehéz lett volna kitalálni, mint Európa nyugati felének, mindenek előtt a latin országokban a mezőgazdaságot támogatni. Nagy fantázia kellett ahhoz, hogy a sokkal hatékonyabb észak- és dél-amerikai, valamint az ausztrál mezőgazdaság, és a nagyon elmaradt afrikai országok legfőbb mezőgazdasági exportja ellen óriási dotációval védekezni.

Az óta ugyan csökkent az EU agrártámogatásának súlya, de még mindig abnormálisan nagy.

Az utókor Európa nyugati felének ostobaságát a Közös Piac gyakorlatával fogja illusztrálni. Európa tragédiája, hogy remény sem lehet arra, hogy a puritán Nyugat észre tér. Ennek éppen az EU jelenlegi összetétele a legnagyobb akadály. A jelenlegi tagok többsége ugyanis érdekeltnek érzi magát abban, hogy a reménytelen útján a puritán Nyugat cipelje a nyakában.

A Nyugatot csak a négy volt angol gyarmat lesz képes megmenteni. Észak-Amerika ugyanis látja, hogy neki a mediterrán kultúrája latin-Amerika csak teher, nem kívánja magához integrálni, hagyja, hogy menjen az a maga útján.

A puritán Nyugat-Európa ötszáz év sikerei után az ugyancsak irigylésre méltó második vonalra szorul. Még száz év múlva is lényegesen, sőt egyre jobban él, mint a világ összes többi magas-kultúrája, de egye jobban lemaradva a Távol-Kelettől, és a volt négy angol gyarmattól.

Európa északnyugati, puritán harmada a 20. század végén elmulasztotta a kínálkozó történelmi lehetőségét azzal, hogy nem a tengerentúli puritán Nyugattal, hanem a fejlettekkel lépéstartásra képtelen déli és keleti szomszédjaival akart nagy lenni.