2012. május 29., kedd

Mit tartsunk fontosnak



Kopátsy Sándor                 PG                 2012-05-24

MIT TARTSUNK FONTOSNAK

A rendszerváltás a politikai és a gazdaságpolitikai szabadság, illetve az állami szuverenitásunk visszanyerése óta a liberális politika jellemezte az országunkat. Ennek szomorú tapasztalatai tanítottak meg arra, hogy az országok nagysága és politikai önállósága az állampolgárok szempontjából veszélyekkel járhat.
Ez az állítás, az egyértelmű történelmi tapasztaltok ellenére, olyan abszurdnak tűnik, hogy még elemzésre sem méltatatták. A történelemtudomány, egészen a jelenkorig a történelem elsődleges céljának a minél nagyobb országra irányuló törekvést tekintette. A történelem alakjainak nagyságát azzal mérték, mekkora sikereket értek el a politikai hatalom az ország területének, lakosainak gyarapításában. A történelem az állami vezető hatalmának nagyságát szolgáló áltudomány lett.
Ennek korrekciója érdekében ugyan az elmúlt száz év során a tudományban sok örvendetes változás történt, de szinte semmi a közvélemény történelmi felfogásában.
A kisebb országok sikeresebb eredményét elég volna megnézni, mikor, hol éltek az emberek gazdagabban, szabadabban.
Mindig a kisebb országokban, és az önkormányzatú városokban.
Az ENSZ három mutató, az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, alapján rangsorolja a tagországokat. Az első kilencben csak kis országok vannak. Az Egyesült Államok csak a tizedik. Ez is annak köszönhető, hogy a városállamok nincsenek rangsorolva.
De ez nem újdonság. A középkor óta a városállamok és a nagy államok önkormányzati jogkörrel rendelkező városai voltak a legszabadabbak, és a leggazdagabbak. Európa irigylésre méltó polgárai az észak-itáliai és a németalföldi városállamokban, és a birodalmak önkormányzati városaiban éltek.
Ez alól bizonyos mértékben kivételt jelentett néhány gyarmatbirodalom, ahova a gyarmatok kizsákmányolásából származó jövedelem áramlott, és ebből a köznek is jutott. De ezekben sem a vidéki nép, hanem a városi polgárok voltak gazdagok és szabadok.
Az általános tények ellenére, nem akadt történész, aki erre felfigyelt volna. Pedig egyszerű az ok. A kisebb államok vezetői elve reálpolitikára kényszerültek, nem bocsátkozhattak irreális kalandokba.
Az is nyilvánvaló, hogy minél fejlettebb a világgazdaság, annál jobban be kell épülni a politikai szereplőknek, annál fontosabb a világpolitikában és a világgazdaságba való rugalmas beilleszkedés nemcsak a kicsiknek, de még a legnagyobbaknak is.
Száz éve még egy magyar falu is minden tekintetben önállóbb lehetett, mint ma egy nagy állam. Néprajzos felmérések alapján derült ki, hogy az első világháború előtt egy magyar falu a szükségletének kilencven százalékát maga állította elő. Esetleg évekig megélt volna, ha izolálják. Számára a földesúr és az állam csak azért volt fontos, mert elvonta a jövedelmének jelentős hányadát. Ezzel szemben ma már nincs olyan nagy állam, amelyik ennyire önellátó volna, mint száz éve egy magyar falu.
Az államok sikere egyre inkább attól függ, mennyire veszik tudomásul, hogy ki vannak egymásnak szolgáltatva. Elég volna az Egyesült Államok példájára hivatkozni. A második világháború, még inkább a hidegháború óta olyan mértékben szuperhatalom, amire még nem volt példa a világtörténelemben.
- A katonai fölénye példátlan. Fajunk történelme nem ismer példát arra, hogy egyetlen állam katonai ereje nagyobb, mint az összes többi államé összesen. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy félni kellene tőle, hiszen neki is csak kára volna a többiek pusztításából, de azt, hogy ma már nincsen olyan állam, amelyik ellenfele lehetne. Ezt elérhette azzal, hogy a nemzeti jövedelmének mintegy huszadát fordította katonai kiadásokra, ebbe beleszámítva azt is, hogy a katonáit megfizeti. Az elmúlt ötezer évben az osztálytársadalmak ennek a százaléknak a többszörösét használták fel, mégsem érezhették egymástól biztonságban magukat. Tegyük azonban hozzá, hogy az Egyesült Államok elsősorban azért csak a kilencedik a fejlettségi rangsorban, mert az indokoltnál jobban háborúzik, fegyverkezik. Nem vette tudomásul, hogy a jelenkorban nincs olyan államérdek, ami háborúval elérhető. Sokkal több előny származik az egymás közti munkamegosztásból, mint az erőszak alkalmazásából. Ezt a legkevésbé az Egyesült Államok érti meg.
- A nemzeti valutája a történelem során valaha szerepelt pénzeknél nagyságrenddel nagyobb. Ennek köszönheti, hogy óriási államadóssága ellenére viszonylag egészséges maradhat. Nem tud annyit ostoba háborúra költeni, amire nem jelent fedezetet a dollár világpénz szerepe.
- A világ szellemi, tudományos elitjét vonzza magához. A közgazdaságtan még mindig nem ismerte fel, hogy a leghatékonyabb import az elit befogadása. Ebben a tekintetben is példátlan az USA fölénye. Hosszú távon ebből több haszna származik, mint amennyi terhet jelent az aránytalan mértékű fegyverkezése. Ennek elhallatása mögött a közgazdaságtan egyik nagy hibája húzódik meg. Nem foglalkozik a társadalom szellemi vagyonának növekedésével, értékének alakulásával, ezen belül a szellemi vagyon államok közti mozgásával.
- Az Egyesült Államok negyedik nagy előnye, hogy alulnépesedett, területe, természeti adottságai, nemcsak lehetővé teszik, de előnyös is, ha a lakossága évente néhány ezrelékkel gyarapodik. A közgazdászok száma sem tudatosodik, hogy a világ tíz legfejlettebb társadalmú állama között azért van közte a négy volt angol gyarmat, mert még mindig természeti adottságaihoz képes alul népesett, és lakosságot befogadó volt, és maradt. (Ehhez hozzáteszem, hogy nincs olyan gazdag történelmi múltja, aminek rabja lenne.)
A jelenkor versenye.
Ez a puritán Nyugat, vagyis Északnyugat Európa, plusz a négy volt angol gyarmat és a Távol-Kelet között folyik. A puritán Nyugat versenyképes frontja azonban még nem alakult ki. Az, hogy ez nem lehet Európa maga, most kezd nyilvánvalóvá válni. Európa azt érzi, hogy Észak-Amerika nélkül egyenrangú ellenfele lehet a viharosan emelkedő Távol-Keletnek, vagy akár Észak-Amerikának.
- Egyrészt Európa nem vette, és nem veszi tudomásul, hogy belőle csak az északnyugati, puritán magja lehet versenyképes. Nem érik be, hogy csak a nyugati keresztény Európát egyesülhet. Minden áron nagy akar lenni. Pedig egész Európa is kicsi, másrészt annak csak a puritán harmada lehet versenyképes. Kezdettől fogva bevonta a körében a mediterrán államokat, amelyek sokkal több tehet, visszahúznak, mint erősítenek. De ezzel sem álltak le. Felvették nemcsak a nyugati keresztény volt csatlósokat, hanem ma már három ortodox keresztény balkáni állam is tag. A többieket, akár Ukrajnát is szeretnék. Még az ázsiai Törökországot is hitegetik. Ez az Európai Unió azonban olyan egyveleg, ami eleve kizárja a versenyképességet. Minél nagyobb lett az EU annál gyengébb, versenyképtelenebb.
A kellő feltételek nélküli növekedést a mediterrán országokkal közös valuta jelentette. Ennek a csődje most válik nyilvánvalóvá.
- Észak-Amerika két puritán állama, szerencsére, nem akar közösséget a latin-amerikai országokkal politikai és gazdasági uniót alkotni. De attól még mesze van, hogy felismerné a két erre alkalmas társát, Ausztráliát és Új-Zélandot.
Még ennél is messzebb van annak a felismerése, hogy a puritán Északnyugat Európának a négy volt angol gyarmat lenne a természetes szövetségese. Pedig csak ez lehetne a Távol-Kelettel egyenrangú partner.

PURITÁNOKÉ A JÖVŐ

Jó száz éve Max Weber a német politológus felismerte azt, amit a közgazdaságtan máig nem vett tudomásul, hogy a protestáns viselkedési forma minden mási európai viselkedési módnál hatékonyabban működteti a tőkés osztálytársadalmat. Az még érhető, hogy ezt éppen a protestáns etikájú társadalmak nem vették tudomásul, azt híve, hogy minden más társadalom is képes arra, amire ők, vagyis a sikerük nem a puritanizmusuknak, hanem az alkalmazott módszernek köszönhető.
Weber zseniális felismerése azért is elkerülhette a társadalomtudósok figyelmét, mert félremagyarázhatták azzal, hogy protestáns vallásban jelölte meg a siker okát. Pedig Weber a protestáns etika alatt nem vallást, hanem viselkedési módot, szorgalmat, fegyelmet, takarékosságot, tisztaságot és törvénytiszteletet értett. Ha protestánsok fölénye helyett puritánokat mond, nem lehetett volna ennyire elhallgatni.
Az sem Weber hibája, hogy nem látta még meg a tényt, hogy a távol-keleti, konfuciánus népek ugyancsak puritánok, ezért a siker az övéké is. Ez ugyanis csak jó ötven évvel később jelentkezett.
Még kevésbé láthatta előre, hogy győzni fog a tudományos és technikai forradalom, amiben a tudomány, a technika ismeretei a világgazdaság egésze számára elérhetővé válnak, a világgazdasági verseny megnyílik a kelet-ázsiai népek számára is.
Az, ami Weber idejében zseniális felismerés volt, az elmúlt ötven évben általános tapasztalattá vált. A Nyugat minden puritán, és a távol-keleti konfuciánus népek mindegyike felzárkózott, vagy gyorsan jár ezen az úton.
Ezt jól jellemzi két tény.
- Jelenleg a világ társadalmi élcsapatát négy kis, keményen puritán európai ország, és a négy volt angol gyarmat jelenti.
- Az elmúlt ötven évben a hét leggyorsabban növekvő ország mindegyike a Távol-Keleten van.
Egyértelművé vált, hogy amit Weber száz éve protestáns etikának nevezett, a szorgalom, a takarékosság, a fegyelem, a törvénytisztelet, abban a konfuciánusok még a skandináv jóléti országokat is megelőzik. Ők a puritánok között is a leginkább puritánok.
A puritánság három legfontosabb jellemzője.
1. Elsők a tanulásban.
2. Elsők a munkavégzésben.
3. Elsők a takarékosságban.

AMI A TANULÁST ILLETI
A történészek sem helyeznek kellő súlyt arra, hogy a távol-keleti kultúrában több évezredes hagyománya van annak, hogy a társadalmi érvényesülés útja az iskolán keresztül vezet. Ennek volt köszönhető, hogy négyezer éven át Kína volt az emberiség tudásvagyonban leggazdagabb kultúrája. Alig találunk valamit a tudás, a technika területén, ami nem Kínában jelent meg először. A sztálinista évtizedek alatt azon mosolyogtunk, hogy mindenről azt tanították, hogy Oroszországban találták ki. Pedig az oroszok a Nyugat kultúrájához lakosságuk számárnyához viszonyítva kis arányban járultak hozzá. Ezzel szemben Kína jogosan lehet büszke, arra, hogy a középkor végéig, nála többet egyetlen más nép nem adott a világnak. Ráadásul ezt a kor emberiségének harmadának adta.
A Nyugat csak az utóbbi ötszáz évben vette át az élcsapat szerepét.
- A Nyugat azért kerülhetett az élre, mert sokkal nagyobb volt az ambíciója, a sok nemzet, sok nép versenyezhetett egymással. A monolit Kína úgy érzete, neki minden megvan, nincs miért versenyezni. Ezzel szemben a nagyon tagolt Nyugaton belül mindig, mindenkinek volt versenytársa. A monolit birodalmi Kínának nem volt versenytársa.
- Az erőforrásokban szegény Nyugat rászorult a világ nagy erőforrásaira. Ezért aztán az óceánok meghódítása után kizsákmányolhatta az egész világot.
- A Nyugat volt az első, amelyik életterének sokszorosát telepíthette be. A világtörténelem minden magas-kultúrája viszonylag gyorsan benépesítette, sőt túlnépesítette életterét, de onnan nem volt útja újabb térségek meghódítására. Megrekedt, saját erőből nem volt képes minőségi változásra. A Nyugat múltja egyedülálló volt ebben a tekintetben is. A gyökerei Egyiptomban és Mezopotámiában voltak. Ezekből született egy egészen más kultúra a Földközi Tenget kereskedő népeiből, a görögökből és a latinokból. Aztán a mediterrán kultúra átterjedhetett a Golf Áram térségére, a klasszikus Nyugat-Európára.
A Nyugat sora még fényesebb lehetett volna, ha Kínától átveszi a mandarin rendszert, vagyis az oktatás alapon szelektált vezetőréteget. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogyan alakul Európa sorsa, ha a társadalmi elitjét az iskolai eredmények szelekciója alakítja. Ez az államvezetési modell a középkor végén megközelítette a Nyugatot. Az Oszmán Birodalmat is iskolákban szelektált rabszolgák irányították. Ez a rendszer a reformáció idején egészen Bécsig eljutott.
Régóta izgatott a kérdés, miért nem vettük tudomásul azt a hatalmi rendszert.
A magyar történelemben fekete foltnak tartom azt, hogy az ország nagyobbik fele Oszmán Hódoltság valamint Erdély közel kétszáz éven keresztül olyan kultúra megszállása alatt élt, amiben az érvényesülés nem születési, illetve vagyoni alapon öröklődött, hanem az iskolákban nyújtott teljesítmény alapján szelektálódott. Ez csak a Távol-Keleten, és az Oszmán Birodalomban volt így. Európában azonban nem vert gyökeret.
A mandarin rendszer szelekciója ugyanis soha nem jelentett akkora fölényt, mint a jelenkorban, amiben a tudásvagyon a társadalom motorja.
A távol-keleti népek sikerének kulcsa, hogy a mandarinrendszer ma is működik.
Dél-Korea és Szingapúr a történelmi örökségének köszönheti, hogy a világ legeredményesebb oktatási rendszere az övék. Javaslom, ha az oszmán tapasztalatból nem tanultunk, tanuljunk most a távol-keletiektől.

AMI A MUNKASZERETETET ILLETI
Ma nincs fontosabb tennivalónk, mint a munkaképesek munkára fogása. A Nyugat ebben a legkevésbé versenyképes a Távol-Kelettel. Mivel nálunk a rendszerváltás során elkövetett legnagyobb hiba a foglalkoztatás megoldatlansága, ezen ábrázolom a problémát.
A magyar kultúra nem híres a szorgalmas, kitartó munkavégzésben. Sem a pásztorkodás, sem a gabonatermelés nem kényszerít a rendszeres munkára. Mindkét termelési módnak ugyan vannak nagy munkacsúcsai, és azokon dől el az egész év eredménye. Ennek példája volt az aratás, amikor a falu népe tizenhat órai nagyon nehéz fizikai munkát végzett. Azon kívül volt néhány olyan helyzet, miben rá kellett hajtani. Ilyen lehetett az időjárás által megszorított szénagyűjtés.
Tanítani kellene, hogy azért vagyunk ilyenek, mert egészen a kapás növények megjelenéséig, évente alig volt kétszáz teljes munkanap, és ezen belül is legfeljebb harminc olyan nap, amiben a véget nem érő kemény hajtásra voltszükség. Ebben a tekintetben a kapás növények, a kukorica, a burgonya, a cukorrépa és a dohány termelése hozott lényeges változást.
A külterjes mezőgazdaság nem kényszerit rendszeresen, a munkanapok mindegyikében rendszeres intenzív munkára. Ennek mértékét jól meg tudjuk ítélni akkor, ha az orosz parasztság munkamoráljára gondolunk.
Sajnos az ilyen témák kívül esnek a történészek figyelmén.
Ezért kellene nagyra értékelni a bolsevik rendszer teljes foglalkoztatását. Egyszer majd ennek is fel fogjuk ismerni a jótékony hatását. A falvak népének munkamoráljára jótékonyan hatott az iparban végzett munka. Mivel a túlfoglalkoztatás mellett nem volt erős a teljesítményre való ösztönzés, és kevés volt a jövedelem, zseniális találmánynak bizonyult a munkaidőn túli munka, a háztáji, a kalákában végzett házépítés, a maszekolás. Büszkén mondom, hogy a munkautáni munkavégzésben a Nyugton mienk volt a rekord.
A rendszerváltás után aztán gyorsan átlendültünk a másik végletbe. Ma negyedével kevesebben dolgoznak, de azok legalább nagyobb intenzitással. A munkaképesek negyede azonban ki van zárva a rendszeres munkavégzésből. Ennek a romboló hatását még generációk múlva is érezni fogjuk.

AMI A TAKARÉKOSSÁGOT ILLETI
Ebben a tekintetben a svábokkal való összehasonlítás volt az iskolám. Azt, hogy miért jár előttünk Nyugat-Európa minden népe, megtanultam. Azért mert takarékosak. Elég lett volna, ha olyanok vagyunk, mint a svábok. A gazdag sváb olyan szerényen mulatott, mintha a szegény magyar volna. A szegény magyar pedig úgy mintha gazdag sváb lenne.
A népek takarékoskodási hajlama soha nem volt olyan fontos, mint jelenleg.
A jelenlegi pénzügyi vállság arra tanít meg, hogy csak azok a népek adósodnak el, ahol nem olyan hosszú a tél, hogy átkoplalhatja az is, aki nem készült fel rá. Megmondod, hány napos a tél, megmondom mekkora az államadósság.
A takarékossággal, amióta könnyű külföld felé eladósodni, eladósodunk. Ez folyik a kultúránkból is. Soha nem volt takarékos magyar polgárságunk, annál többen voltak a viszonylag szegény urak. Sokszor idézem a magyar társadalom egyik legmeghatározóbb karaktervonását. Nagyon kevés, az sem magyar etnikumú, a polgárságunk, a lakosság alig 1 százaléka, az sem magyar, volt a polgárságunk. Ez alig hatoda annak, ami a nyugat-európai feudális társadalmakat jellemezte. Ezzel szemben nagyon sok volt a nemes, akinek társadalmi rangját az jelentette, hogy nem kellett adóznia. De mivel sokan voltak, a többségük a társadalmi rangjához mérten szegény volt. Amíg a feudális Franciaországban a lakosságnak 1 százaléka volt a nemes, nálunk 6, ami azt jelentette, hogy a magyar etnikumnak egy nyolcada. Ezért jellemezte a magyar nemességet, hogy rangja volt, de pénze nem. Ez még a valóban gazdag arisztokráciára is átragadt, a többségük eladósodott. Olyan arisztokratáról még nem hallottam, aki kölcsönt adott volna. Legfeljebb egymásnak.
A magyar államot is sokkal jobban jellemezte történelem során, hogy a bevételénél többet költött, eladósodott. Általánossá vált a felfogás, hogy a növekedésünkhöz külső hitelek kellenek.
- A két háború közt külső hitelekért ügyeskedtünk.
- Az elő háború elvesztése után az infláció világrekordját kerülgettük.
- A második világháború után pedig megdöntöttük az infláció világrekordját, amit az óta is tartunk.
- A bolsevik hatalomátvétel után a Rákosi-rendszert is többet költött, mint képes volt begyűjteni. Ezét aztán megtett mindent annak érdekében, hogy a szerény bérből élő munkások, tisztviselők államköltséget vásároljanak. Ha nem volt hitelező, több pénzt bocsátottak ki.
- A Kádár-rendszerben az is kitaláltuk, hogy politikai céljaink érdekében érdemes az imperialistákkal szemben eladósodni. Azok meg alacsony kamatra is vidáman adtak.
- A rendszerváltás sem változtatott a magyar logikán, ha hitelt kapunk, abból meggazdagodhatunk. Megint sikerült nyakig eladósodni. Ez azonban nem olcsó, hanem nagyon drága pénz lett. Négyszer akkora kamatot fizetünk az államkölcsönökért, mint amennyit kérnek a német kötvényekért.
- Az utóbbi tíz évben pedig a magyar lakosságot és a településeket rászedtük, hogy jó üzlet svájci frankban eladósodni. Ebben is mi lettünk a rekorderek. Nincs az EU-ban olyan ország, amelyiknek a lakossága a jövedelméhez viszonyítva jobban el volna adósodva a takarékos svájciak felé.

AMI NEM FONTOS

A Nyugat talán legnagyobb hibája, hogy fontosabbnak tartja a politikai szabadságjogokat, mint a társadalom fejlettségét, az egy laksora jutó jövedelmét, a várható életkor hosszát, és az iskolázottságot.
Marx elve alapján, fontosabb a politikai felépítmény, mint a lényeg.
Ezt már Marx is a feje tetejére állította azzal, hogy erőszakkal fel lehet építeni olyan politikai rendszert, ami aztán megépíti hozzá magának az alépítményét.
Ezt a feje tetejére állítást a nyugti liberalizmus másként oldotta meg. Azt állítja, hogy a társadalom elsődleges feladata az állampolgárok maximális politikai szabadsága, mert csak ezen jöhet létre a fejlett anyagi és szellemi színvonal. Vagyis legyen ideális a társadalom felépítménye, mert csak ennek birtokában jöhet létre az anyagi és szellemi gazdagság.
Az ugyan nem zavarja a liberális Nyugatot, hogy fajunk története során eljutottunk idáig annak ellenére, hogy ezek a szabadságjogok valamikor, valaha léteztek volna.
Az osztálytársadalmak mintegy ötezer éves történelmében csak kétszer fordult elő, hogy valahol az uralkodó osztály tagjai között demokrácia működhetett.
Az első eset kétezre éve fordult elő, hogy néhány századon keresztül, néhány görög városállamban a rabszolgatartók között demokrácia volt. Ez azt jelentette, hogy az elmúlt ötezer évnek néhány százaléknyi idejében a mediterrán térség lakosságának néhány százaléka, az emberiségnek talán egyetlen olyan államokban élt, amikben a családok tizedében a családfő szabad polgár lehetett. Ez azonban azt jelentette, hogy a görög városállamban a lakosság egyetlen százaléka volt szabad állampolgár. Ez azt jelenthette, hogy az emberiség egészé belül tízezer egyénből egy volt szabad állampolgár. Ennek csak azért lett történelmi jelentősége, mert a demokrata Athénnek valóban jelentős szellemi eredményeket köszönhetünk.
A római jogból világosan kiderül, hogy a szabad római polgárok körében csak a csalásfő volt állampolgár, és a feleségeknek volt a hozott vagyon alapján némi vagyoni joga. Tehát a családtagok lényegében a családfő rabszolgái voltak. A szabad családok családfői alig tehették ki a lakosság egyetlen százalékát, ezeknek tizede volt családfő.
A feudális városok polgárai élvezhettek bizonyos polgári függetlenséget, de az nagyon távol állt a politikai függetlenségtől. A feudális viszonyok között falvakban, tanyákon élt a lakosság kilencven százaléka, akik az egyház hatalmával szemben mindenki szolga volt. Az egyház bárkit kiátkozhatott, kivégezhetett, kitaszított helyzetbe hozhatott.
A nyugat-európai feudális társadalomban ugyan jentős számú, a lakosság mintegy húszada volt polgár. Ez esetben is ez csak a családfőkre korlátozódott a viszonylagos függetlenség. A családon belül nem volt demokrácia, legfeljebb a közös családi érdek mérsékelte a kiszolgáltatottságot.
A lakosság fele nő volt, akiknek egyetlen ezreléke sem volt állampolgár.
Politikai értelemben vett polgárságról csak az ipari forradalom óta beszélhetünk. Ez azonban még sokáig alig érintette a családtagok státuszát. Az állampolgárokat megillető választójog alig száz éve vált viszonylag általánossá.
A tőkés osztálytársadalmak ugyan a világot uralták, de a lakosságuk alig haladta meg az emberiség tizedét. A másik kilenctizedben szó sem volt demokráciáról.
A harmadik évezred elejére a Nyugat tőkés társadalmainak többsége demokrácia lett. Jelenleg már az emberiségnek tizede él demokratikus társadalomban. Egyre nő a demokrata államokban élők száma, mert azok köre terjed, akik ezt a társadalmi formát választják, de az arányuk legfeljebb stagnál, mert a népszaporulat ott gyorsabb, ahol még mesze vannak attól, hogy demokraták lehessenek.
A mai érelemben vett demokrácia, azaz össznépi társadalom. Ilyen pedig csak ott jöhet létre, illetve csak ott működhet, ahol pár ezreléknél nem gyorsabb a népszaporulat, és a polgárságnak évszázados múltja van. Ahol néhány ezreléknél gyorsabb a népszaporulat, nem lehet politikai demokrácia, mivel a túlnépesedést csak a kisebbség osztályuralma képes leállítani.
Tekintettel arra, hogy ma az emberiség kilencben százaléka olyan társadalmakban él, amiben a népszaporulat meghaladja, illetve meghaladná az évi néhány ezreléket, a demokrácia eleve nem lehet működésképes. Sajnos, a Nyugat képtelen megérteni, hogy ahol gyors a népszaporulat, ott nem növelhető az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, ezért nem lehet tartósan demokrácia.
Azt, hogy valami lehetetlen nehéz elméletileg bizonyítani. Egyetlen érvem van, fajunk történelme nem ismer példát arra, hogy össznépi demokrácia lehessen ott, ahol néhány ezreléknél gyorsabban növekszik a népesség.
Ez ellen azt hozzák fel a minden táradalom számára demokráciát ajánlók, hogy lám Indiában és néhány latin-amerikai államban demokrácia van. Indiában, vagy a latin-amerikai országokban a lakosság óriási többsége sokkal szegényebb, kiszolgáltatottabb, mint Fehér-oroszországban, vagy Kínában. Ezt a nyugati demokraták azzal intézik el, hogy a fő, hogy legyen több párt, hogy ne legyen cenzúra, hogy házasságot köthetnek a melegek is. Azt hogy éheznek, váznak nem fontos, mert legalább szabadok.
Alig tudok nagyobb farizeus álláspontot annál, hogy a pártok közti választás, a sajtó szabadsága fontosabb, mint a táplálkozás, a lakáshoz, iskolához, a gyógyításhoz, munkához való jutás. A nyugati demokratáknak eszébe sem jut, hogy az életet biztosító alapvető jogokat is figyelembe vegyék. Ha ezt tennék, kiderülne, hogy Kína sokkal inkább demokrácia, mint India, vagy Brazília. De a felbomlása előtt a Szovjetunió is inkább az volt. Engem is meglepett, hogy az ENSZ ragsorában Fehér-Oroszország megelőzi Oroszországot. Kiderült, hogy tovább élnek, jobban iskolázottak. Még gorombább példát mondok. A fasiszta Német Birodalom a németeknek megfelelőbb országa volt, mint előtte a Weimári Köztársaság.
Azt, hogy melyik népnek mi a jobb, maguk a népek döntsék el. Ez minden demokrácia alaptétele. Ne más polgárok otthon sem népszerű polgárai döntsék el, hogy melyik társadalom a jobb, a fejlettebb, hanem a lakosság többségének legyen ehhez.
Tudom, hogy álláspontom a nyugati erkölccsel nem fér össze. De azt, hogy melyik népnek mi az erkölcsös, csak a nép képes megállapítani.

MIVEL LEHET MÉRNI A TÁRSADALOM HATÉKONYSÁGÁT

Véleményem szerint a népakarattal. Azt, hogy hol, mi a jó, a többség döntse el. Ezt csorbítják a liberálisok azzal, hogy számos elvárással korlátozzák a szuverén államokban a többség akaratát. Olyan pillérekkel bástyázzák körül a népakart szabadságát, amit a többség nem sérthet meg. Ez azonban a demokrácia feladása, mert csak az a demokrácia, ahol a többség határozhatja meg, hogyan akar élni, és távoli tojásfejűek kitalálnak olyan szabályokat, amit az érintett ország szavazói által kitalált szabályoktól a többségnek nincs joga eltérni akkor sem, ha ez nem érint más országok érdekét.
A nemzetközi szervezeteknek csak arra legyen jogosítványuk, hogy megakadályozzák az olyan szabályok érvényre juttatását, ami más országok érekét sérti. Ami az országok belügye, abba ne legyen más hatalomnak, szervezetnek beleszólása. Nem jogos semmiféle olyan követelmény, amit akkor is be kell tartani, ha az érintett ország azt nem fogadja el. Ez az államok alkotmányától a sajtószabadságig mindenre vonatkozzon.
A jelenlegi gyakorlat olyan, mint a középkori egyház joga, ami az államokon belül is érvényesülhetett. A pápák a világi fejedelmeknek is parancsolhattak, ő szabhatták meg az általános emberi jogokat, amik minden államra és annak polgáraira vonatkoztak. De ez a jog sem volt más vallásokra, kultúrákra kiterjeszthető.
Ezzel szemben ma a Nyugat olyan követelményeket kíván általánosan kikényszeríteni, melyek a Nyugat fejlett társadalmaiban többé-kevésbé már elvárhatók, de más kultúrák, más fejlettségi fokán értelmetlenek.
Az általános emberi jogok fogalma értelmezhetetlen. Minden jog csak adott kultúrára, annak adott fejlettségi fokán értelmezhető. Aki az általános emberi jogokat általános érvényűnek tartja, a feje tetejére állítja a természet logikáját. Az emberi közösségek számára is csak olyan jog indokolt, amely az érdekét szolgálja. Mivel a közösség érdeke minden természeti környezetben, minden fejlettségi szinten más, a kultúrától és a fejlettségtől független emberi jog nem létezik. Márpedig fajunk életkörülményei, kultúrái soha nem különböztek annyira, mint jelenleg, ezért a közösség érdekét védő jogok közt is nagyobb különbség van, mint valaha volt. Ennek ellenére a múltban is óriásiak voltak az érvényesített jogokban a különbségek.
Elég volna végignézni fajunk történetét, hogy meggyőződjünk mennyiféle jog volt érvényben, amelyek indokolt voltát aligha lehet utólag megkérdőjelezni.
Az általános emberi jog értelmezése mégis egyre jobban kiszélesedik. Ennek számomra most időszerű illusztrációja a jegybankok függetlensége.
Magyarországon az elmúlt nyolc évben a felelőtlen pénzügyi politika lehetővé tette, hogy a tájékozatlan lakosság és önkormányzatok mértéktelenül eladósodjanak. Ennek mára katasztrofális következményei lettek. A kétharmados többséget élvező kormánynak azonban nincs joga arra, hogy az illetékesek felelőségét megállapítsa, a felelőseket lecserélje. De még arra sem, hogy a fizetésüket csökkentse. Ezt a jogkört akkor vonják meg a kormányoktól, amikor az EU országok jelentős hányada olyan mértékben eladósodott, aminek leépítéséről egyelőre senkinek nincs fogalma. Ebbe beleszól az EU vezetése, de arról még említést sem tett, hogy néhány országban az alacsonyan képzett munkaerőnek jelentős hányada, számos országban a fele tartósan munkanélküli, és egyelőre elképzelés sincs arra, hogyan lehet ezen segíteni.

A TÁRSADALOM FEJLETTSÉGÉNEK MÉRCÉJE

Az elmúlt ötven évben nagy lépések történtek abban az irányban, hogy reálisabban lehessen mérni, összevetni a társadalmak fejlettségét. E tekintetben több történt, mint előtte összesen.
Az ENSZ által alkalmazott mérést minőségi előrelépésnek, de még messze nem elégnek tartom.
Az ENSZ három adatot vesz figyelembe.
1. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem fogyasztói árparitáson. Ez minőségi előrelépés. Lényegesen jobb, mint a devizaparitáson való mérés. Egyetlen torzulást mégis tartalmaz, a nagy bánya-járadékot élvező országokat, aránytalan előnyben részesíti. Néhány, bányakincsekben, elsősorban olajban és földgázban nagyon gazdag ország nagyon gazdag, ugyanakkor társadalmi tekintetben elmaradott, a bányajáradékok nélkül szegény ország volna. Ezért reálisabb összevetést jelentene, ha a bányajáradék nélküli, tehát csak a munkával megtermelt jövedelmeket vetnék össze.
Ennek a mutatónak nagy hátránya, hogy csak a jelenhez közeli időszakon használható. Fajunk történetnek elemzésre nem. A nemzeti jövedelem csak az ipari forradalom utáni tőkés társadalmakban vált megbízhatóan mérhetővé. Az emberiség nagyobb fele olyan országokban él, ahol ma sem lehet a nemzeti jövedelmet reálisan megállapítani. Fajunk történetében pedig nem is volt értelmezhető.
2. A várható életkor. Ezt az adatot jobbnak tartom, hiszen az egyedek első érdeke az életük hossza. Ez a mutató arra is jó volna, hogy a különböző korokra vonatkozó rangsort is készítsünk. Sajnos, ez is nagyon nehéz, mivel nem rendelkezhetünk erre vonatkozó megbízható adatokkal.
A jelenkorban azonban nagyra értékelem, mert ezzel elszakadunk a csupán anyagi szempontok érékelésétől. Sajnos ebben az irányban alig történt valami. Az ember vágyai ugyanis nemcsak anyagiak, örömre, sikerre is szüksége van. Minél fejlettebb, gazdagabb a társdalom annál fontosabb lesz a boldogság. Alig találni a társadalomtudományokban nyomát annak, hogy hol, mennyi a boldogság, mivel lehet az anyagiakon kívül növelni.
Európában talán soha nem volt akkora különbség az észak puritán és a mediterrán népek között, mint ma. Az északiak soha nem voltak ennyivel gazdagabbak, a déliek pedig ilyen kevés áldozattal boldogabbak. Szinte azt lehet mondani, hogy magasabb jövedelemhez jutni északon könnyű, abból jobban megélni viszont délen könnyebb.
Jó harminc éve írtam könyvet arról, hogy a termelőerők ötezer évig egyre északabbra áramlottak, alig száz éve azonban visszafordulnak, és délen terjednek jobban. Korábban a fűtés volt jobban megoldható, a hűtés, a meleg elleni védekezés kevésbé. A meleg éghajlaton a legnagyobb nehézséget az élelmek tárolhatósága, beosztása okozta. A hűtés megoldása azonban fordított ezen. A jelenkorban jobb élni a melegebb éghajlaton, mint a hidegben. Gyermekkoromban még nem tudtam elképzelni a meleg elleni hatékony és kényelmes védekezést, ma ez könnyebben, olcsóbban megoldható, mint a hideg elleni. Ma Kaliforniában az energia csúcsfogyasztása nem télen, hanem a nyári melegben van. Akkor, amikor a nap energiája bőven rendelkezésre áll. Ez a tény egyre inkább történelemformáló lehet.
3. Az iskolázottság szintje. Ma talán ez a legjobb mutató. Ezt bizonyítja, hogy az egy lakosra jutó jövedelem is ott nő a leggyorsabban, ahol jobb az iskolarendszer, és a szülők tanítatási igyekezete. Korábban az iskolának csak néhány kultúrában volt szelekciós szerepe, de ott is keskeny réteget érintett. Ma a társadalom szellemi vagyonának nagysága fontosabb, mint a tőke. A tőke ugyanis oda megy, ahol jobb munkaerőt talál. Még akkor is, ha drága.
Az ember rendkívül fejlett agyának hasznosítását máig nem társa fel a történelemtudomány. A gyűjtögetésről a termelése való áttérés óta, minél fejlettebb lett a technika, annál kevesebb tudásból is meg lehetett élni. Az osztálytársadalmak még olyan technikai lapra épültek, amiben a többség számára a megéléshez egyre kevesebb ismeretre volt szüksége.
A tudományos és technikai forradalom ugyan ezen is fordított, ma már a képzettebb lakosság nagyobb garanciája a jólétnek, mint a természeti adottság, vagy a tőke.
Még nem olvastam olyan történészi munkát, amelyik rámutatott arra, hogy a gyűjtögetés volt a legtöbb ismeretigényű életforma, és a többséggel szemben támasztott ismeret ez egyre csökkent. A mélypontját a 20. században érte el, amikor a munkások négyötöde hetek alatt betanulhatott a szakmájába. A termelésben foglalkoztatottaknak pedig alig egyetlen százalékától várták el az egyetemi diplomát. Száz évvel később, mért felének felsőfokú, a másik felének középfokú képzetségre van szüksége. Ez alatt a szint alatt nincs munkaerőigény.
Itt is hangsúlyozni kell, hogy az iskolázottság ideje mellett egyre fontosabb a kulturális háttér, a viselkedési kultúra, a magatartás.

AZ ÁTLAGOS TESTMAGASSÁG

Negyven éve olvastam először, hogy az átlagos testmagasság a történelmi múltra alkalmazható legjobb mérce. Ez kifejezi az életminőséget. Azt a mércét, a csontmaradványok alapján ezer évekre vissza lehet alkalmazni.
Az ipari forradalom óta pedig az európai országok sorozási adatai is elérhetők.
A nagyszerűsége ellenére alig találok az alkalmazására. Pedig csodálatos eredményekre derít fényt. Erről a témára már sokat és sokszor írtam.
Itt csak a számomra is a legmegdöbbentőbbet említem meg.
Évtizedekig nem tudtam hozzájutni a hazai sorozási adatokhoz. Amikor végre sikerült, kiderült, hogy a bolsevik évtizedek a magyar társadalom aranykorát jelentették. A rendszerváltás óta történekről nincs adatom, de romlást várok.
A nagy meglepetést a Rákosi uralma alatti évek jelentették, az akkor születettek besorozáskor a két háború köztiekhez képest, nagy ugrást mutatnak. Vagyis a háborúvesztés utáni nyomorban, a paraszti padlások seprése éveiben, jobban táplálkozott a magyar nép, mint valaha.
Aztán megértettem. A sokat szidott üzemi konyhák jobbak voltak, mint a paraszti szegénység egyoldalú táplálkozásánál.
Az elmúlt húsz év, várakozásom szerint, azért lesz lesújtó, mert a tartósan munkanélküliek le fogják húzni.
(Idejön néhány illusztráció e témából.)
Nekem azért is szimpatikus a testmagasság alapján történő értékelés, mert leleplezi a két háború közti nyomort, és a rendszerváltás követő liberális politikát.
Azt is megértem, hogy erre a mutatóra nem kíváncsiak sem a jobboldalon, mert oda lesz a történelmi Magyarország, és a Horthy korszak romantikus dicsősége. De nem kíváncsiak a liberálisok sem, mert nyilvánvalóvá válik, hogy szégyellnünk kell az elmúlt húsz évet.
Egyszer talán lesz olyan magyar történelem, amelyik az igazságra kíváncsi.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése