Kopátsy Sándor PG 2012-05-24
MIT TARTSUNK FONTOSNAK
A rendszerváltás
a politikai és a gazdaságpolitikai szabadság, illetve az állami szuverenitásunk
visszanyerése óta a liberális politika jellemezte az országunkat. Ennek szomorú
tapasztalatai tanítottak meg arra, hogy az
országok nagysága és politikai önállósága az állampolgárok szempontjából
veszélyekkel járhat.
Ez az állítás,
az egyértelmű történelmi tapasztaltok ellenére, olyan abszurdnak tűnik, hogy még
elemzésre sem méltatatták. A történelemtudomány, egészen a jelenkorig a
történelem elsődleges céljának a minél nagyobb országra irányuló törekvést
tekintette. A történelem alakjainak
nagyságát azzal mérték, mekkora sikereket értek el a politikai hatalom az
ország területének, lakosainak gyarapításában. A történelem az állami
vezető hatalmának nagyságát szolgáló áltudomány lett.
Ennek
korrekciója érdekében ugyan az elmúlt száz év során a tudományban sok örvendetes
változás történt, de szinte semmi a közvélemény történelmi felfogásában.
A kisebb országok sikeresebb eredményét elég
volna megnézni, mikor, hol éltek az emberek gazdagabban, szabadabban.
Mindig a kisebb országokban, és az
önkormányzatú városokban.
Az ENSZ három
mutató, az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság,
alapján rangsorolja a tagországokat. Az első kilencben csak kis országok
vannak. Az Egyesült Államok csak a tizedik. Ez is annak köszönhető, hogy a városállamok
nincsenek rangsorolva.
De ez nem
újdonság. A középkor óta a városállamok és a nagy államok önkormányzati
jogkörrel rendelkező városai voltak a legszabadabbak, és a leggazdagabbak.
Európa irigylésre méltó polgárai az észak-itáliai és a németalföldi városállamokban,
és a birodalmak önkormányzati városaiban éltek.
Ez alól bizonyos
mértékben kivételt jelentett néhány gyarmatbirodalom, ahova a gyarmatok
kizsákmányolásából származó jövedelem áramlott, és ebből a köznek is jutott. De
ezekben sem a vidéki nép, hanem a városi polgárok voltak gazdagok és szabadok.
Az általános
tények ellenére, nem akadt történész, aki erre felfigyelt volna. Pedig egyszerű
az ok. A kisebb államok vezetői elve
reálpolitikára kényszerültek, nem bocsátkozhattak irreális kalandokba.
Az is
nyilvánvaló, hogy minél fejlettebb a világgazdaság, annál jobban be kell épülni
a politikai szereplőknek, annál fontosabb a világpolitikában és a
világgazdaságba való rugalmas beilleszkedés nemcsak a kicsiknek, de még a
legnagyobbaknak is.
Száz éve még egy magyar falu is minden
tekintetben önállóbb lehetett, mint ma egy nagy állam. Néprajzos felmérések
alapján derült ki, hogy az első világháború előtt egy magyar falu a
szükségletének kilencven százalékát maga állította elő. Esetleg évekig megélt
volna, ha izolálják. Számára a földesúr és az állam csak azért volt fontos,
mert elvonta a jövedelmének jelentős hányadát. Ezzel szemben ma már nincs olyan
nagy állam, amelyik ennyire önellátó volna, mint száz éve egy magyar falu.
Az államok
sikere egyre inkább attól függ, mennyire veszik tudomásul, hogy ki vannak
egymásnak szolgáltatva. Elég volna az Egyesült Államok példájára hivatkozni. A
második világháború, még inkább a hidegháború óta olyan mértékben
szuperhatalom, amire még nem volt példa a világtörténelemben.
- A katonai fölénye példátlan. Fajunk
történelme nem ismer példát arra, hogy egyetlen állam katonai ereje nagyobb, mint az összes többi államé
összesen. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy félni kellene tőle, hiszen neki is
csak kára volna a többiek pusztításából, de azt, hogy ma már nincsen olyan
állam, amelyik ellenfele lehetne. Ezt elérhette azzal, hogy a nemzeti
jövedelmének mintegy huszadát fordította katonai kiadásokra, ebbe beleszámítva
azt is, hogy a katonáit megfizeti. Az elmúlt ötezer évben az osztálytársadalmak
ennek a százaléknak a többszörösét használták fel, mégsem érezhették egymástól biztonságban
magukat. Tegyük azonban hozzá, hogy az Egyesült Államok elsősorban azért csak a
kilencedik a fejlettségi rangsorban, mert az indokoltnál jobban háborúzik,
fegyverkezik. Nem vette tudomásul, hogy a
jelenkorban nincs olyan államérdek, ami háborúval elérhető. Sokkal több
előny származik az egymás közti munkamegosztásból, mint az erőszak alkalmazásából.
Ezt a legkevésbé az Egyesült Államok érti meg.
- A nemzeti valutája a történelem során
valaha szerepelt pénzeknél nagyságrenddel nagyobb. Ennek köszönheti, hogy óriási
államadóssága ellenére viszonylag egészséges maradhat. Nem tud annyit ostoba
háborúra költeni, amire nem jelent fedezetet a dollár világpénz szerepe.
- A világ szellemi, tudományos elitjét
vonzza magához. A közgazdaságtan még mindig nem ismerte fel, hogy a leghatékonyabb import az elit befogadása.
Ebben a tekintetben is példátlan az USA fölénye. Hosszú távon ebből több haszna
származik, mint amennyi terhet jelent az aránytalan mértékű fegyverkezése.
Ennek elhallatása mögött a közgazdaságtan egyik nagy hibája húzódik meg. Nem foglalkozik a társadalom szellemi
vagyonának növekedésével, értékének alakulásával, ezen belül a szellemi vagyon
államok közti mozgásával.
- Az Egyesült Államok negyedik nagy előnye,
hogy alulnépesedett, területe, természeti adottságai, nemcsak lehetővé teszik,
de előnyös is, ha a lakossága évente néhány ezrelékkel gyarapodik. A
közgazdászok száma sem tudatosodik, hogy a világ tíz legfejlettebb társadalmú
állama között azért van közte a négy
volt angol gyarmat, mert még mindig természeti adottságaihoz képes alul
népesett, és lakosságot befogadó volt, és maradt. (Ehhez hozzáteszem, hogy
nincs olyan gazdag történelmi múltja, aminek rabja lenne.)
A jelenkor versenye.
Ez a puritán Nyugat, vagyis Északnyugat
Európa, plusz a négy volt angol gyarmat és a Távol-Kelet között folyik. A
puritán Nyugat versenyképes frontja azonban még nem alakult ki. Az, hogy ez nem
lehet Európa maga, most kezd nyilvánvalóvá válni. Európa azt érzi, hogy
Észak-Amerika nélkül egyenrangú ellenfele lehet a viharosan emelkedő
Távol-Keletnek, vagy akár Észak-Amerikának.
- Egyrészt Európa nem vette, és nem veszi
tudomásul, hogy belőle csak az északnyugati, puritán magja lehet versenyképes. Nem
érik be, hogy csak a nyugati keresztény Európát egyesülhet. Minden áron nagy
akar lenni. Pedig egész Európa is kicsi, másrészt annak csak a puritán harmada
lehet versenyképes. Kezdettől fogva bevonta a körében a mediterrán államokat,
amelyek sokkal több tehet, visszahúznak, mint erősítenek. De ezzel sem álltak
le. Felvették nemcsak a nyugati keresztény volt csatlósokat, hanem ma már három
ortodox keresztény balkáni állam is tag. A többieket, akár Ukrajnát is
szeretnék. Még az ázsiai Törökországot is hitegetik. Ez az Európai Unió azonban olyan egyveleg, ami eleve kizárja a
versenyképességet. Minél nagyobb lett az EU annál gyengébb,
versenyképtelenebb.
A kellő feltételek nélküli növekedést a
mediterrán országokkal közös valuta jelentette. Ennek a csődje most válik
nyilvánvalóvá.
- Észak-Amerika két puritán állama,
szerencsére, nem akar közösséget a latin-amerikai országokkal politikai és
gazdasági uniót alkotni. De attól még mesze van, hogy felismerné a két erre
alkalmas társát, Ausztráliát és Új-Zélandot.
Még ennél is
messzebb van annak a felismerése, hogy a puritán Északnyugat Európának a négy
volt angol gyarmat lenne a természetes szövetségese. Pedig csak ez lehetne a Távol-Kelettel
egyenrangú partner.
PURITÁNOKÉ
A JÖVŐ
Jó száz éve Max
Weber a német politológus felismerte azt, amit a közgazdaságtan máig nem vett
tudomásul, hogy a protestáns viselkedési forma minden mási európai viselkedési
módnál hatékonyabban működteti a tőkés osztálytársadalmat. Az még érhető, hogy
ezt éppen a protestáns etikájú társadalmak nem vették tudomásul, azt híve, hogy
minden más társadalom is képes arra, amire ők, vagyis a sikerük nem a
puritanizmusuknak, hanem az alkalmazott módszernek köszönhető.
Weber zseniális
felismerése azért is elkerülhette a társadalomtudósok figyelmét, mert
félremagyarázhatták azzal, hogy protestáns vallásban jelölte meg a siker okát.
Pedig Weber a protestáns etika alatt nem vallást, hanem viselkedési módot,
szorgalmat, fegyelmet, takarékosságot, tisztaságot és törvénytiszteletet
értett. Ha protestánsok fölénye helyett puritánokat mond, nem lehetett volna
ennyire elhallgatni.
Az sem Weber
hibája, hogy nem látta még meg a tényt,
hogy a távol-keleti, konfuciánus népek ugyancsak puritánok, ezért a siker az övéké
is. Ez ugyanis csak jó ötven évvel később jelentkezett.
Még kevésbé
láthatta előre, hogy győzni fog a tudományos és technikai forradalom, amiben a
tudomány, a technika ismeretei a világgazdaság egésze számára elérhetővé
válnak, a világgazdasági verseny megnyílik a kelet-ázsiai népek számára is.
Az, ami Weber
idejében zseniális felismerés volt, az elmúlt ötven évben általános
tapasztalattá vált. A Nyugat minden puritán, és a távol-keleti konfuciánus
népek mindegyike felzárkózott, vagy gyorsan jár ezen az úton.
Ezt jól jellemzi
két tény.
- Jelenleg a világ társadalmi élcsapatát
négy kis, keményen puritán európai ország, és a négy volt angol gyarmat
jelenti.
- Az elmúlt ötven évben a hét leggyorsabban
növekvő ország mindegyike a Távol-Keleten van.
Egyértelművé
vált, hogy amit Weber száz éve protestáns etikának nevezett, a szorgalom, a
takarékosság, a fegyelem, a törvénytisztelet, abban a konfuciánusok még a skandináv
jóléti országokat is megelőzik. Ők a puritánok között is a leginkább puritánok.
A puritánság három
legfontosabb jellemzője.
1. Elsők a
tanulásban.
2. Elsők a
munkavégzésben.
3. Elsők a
takarékosságban.
AMI A TANULÁST ILLETI
A történészek
sem helyeznek kellő súlyt arra, hogy a távol-keleti kultúrában több évezredes
hagyománya van annak, hogy a társadalmi
érvényesülés útja az iskolán keresztül vezet. Ennek volt köszönhető, hogy
négyezer éven át Kína volt az emberiség tudásvagyonban leggazdagabb kultúrája.
Alig találunk valamit a tudás, a technika területén, ami nem Kínában jelent meg
először. A sztálinista évtizedek alatt azon mosolyogtunk, hogy mindenről azt
tanították, hogy Oroszországban találták ki. Pedig az oroszok a Nyugat
kultúrájához lakosságuk számárnyához viszonyítva kis arányban járultak hozzá. Ezzel szemben Kína jogosan lehet büszke,
arra, hogy a középkor végéig, nála többet egyetlen más nép nem adott a
világnak. Ráadásul ezt a kor emberiségének harmadának adta.
A Nyugat csak az
utóbbi ötszáz évben vette át az élcsapat szerepét.
- A Nyugat azért kerülhetett az élre, mert
sokkal nagyobb volt az ambíciója, a sok nemzet, sok nép versenyezhetett
egymással. A monolit Kína úgy érzete, neki minden megvan, nincs miért versenyezni.
Ezzel szemben a nagyon tagolt Nyugaton belül
mindig, mindenkinek volt versenytársa. A monolit birodalmi Kínának nem volt
versenytársa.
- Az erőforrásokban szegény Nyugat
rászorult a világ nagy erőforrásaira. Ezért aztán az óceánok meghódítása
után kizsákmányolhatta az egész világot.
- A Nyugat volt az első, amelyik
életterének sokszorosát telepíthette be. A világtörténelem minden
magas-kultúrája viszonylag gyorsan benépesítette, sőt túlnépesítette életterét,
de onnan nem volt útja újabb térségek meghódítására. Megrekedt, saját erőből
nem volt képes minőségi változásra. A Nyugat múltja egyedülálló volt ebben a
tekintetben is. A gyökerei Egyiptomban és Mezopotámiában voltak. Ezekből
született egy egészen más kultúra a Földközi Tenget kereskedő népeiből, a
görögökből és a latinokból. Aztán a mediterrán kultúra átterjedhetett a Golf
Áram térségére, a klasszikus Nyugat-Európára.
A Nyugat sora
még fényesebb lehetett volna, ha Kínától átveszi a mandarin rendszert, vagyis
az oktatás alapon szelektált vezetőréteget. Érdekes eljátszani a gondolattal,
hogyan alakul Európa sorsa, ha a társadalmi elitjét az iskolai eredmények
szelekciója alakítja. Ez az államvezetési modell a középkor végén
megközelítette a Nyugatot. Az Oszmán Birodalmat is iskolákban szelektált
rabszolgák irányították. Ez a rendszer a reformáció idején egészen Bécsig
eljutott.
Régóta izgatott
a kérdés, miért nem vettük tudomásul azt a hatalmi rendszert.
A magyar
történelemben fekete foltnak tartom azt, hogy az ország nagyobbik fele Oszmán
Hódoltság valamint Erdély közel kétszáz éven keresztül olyan kultúra
megszállása alatt élt, amiben az érvényesülés nem születési, illetve vagyoni
alapon öröklődött, hanem az iskolákban nyújtott teljesítmény alapján
szelektálódott. Ez csak a Távol-Keleten, és az Oszmán Birodalomban volt így. Európában
azonban nem vert gyökeret.
A mandarin
rendszer szelekciója ugyanis soha nem jelentett akkora fölényt, mint a
jelenkorban, amiben a tudásvagyon a társadalom motorja.
A távol-keleti népek sikerének kulcsa, hogy
a mandarinrendszer ma is működik.
Dél-Korea és
Szingapúr a történelmi örökségének köszönheti, hogy a világ legeredményesebb
oktatási rendszere az övék. Javaslom, ha az oszmán tapasztalatból nem
tanultunk, tanuljunk most a távol-keletiektől.
AMI A MUNKASZERETETET ILLETI
Ma nincs fontosabb tennivalónk, mint a
munkaképesek munkára fogása. A Nyugat ebben a legkevésbé versenyképes a
Távol-Kelettel. Mivel nálunk a rendszerváltás során elkövetett legnagyobb hiba
a foglalkoztatás megoldatlansága, ezen ábrázolom a problémát.
A magyar kultúra
nem híres a szorgalmas, kitartó munkavégzésben. Sem a pásztorkodás, sem a
gabonatermelés nem kényszerít a rendszeres munkára. Mindkét termelési módnak
ugyan vannak nagy munkacsúcsai, és azokon dől el az egész év eredménye. Ennek
példája volt az aratás, amikor a falu népe tizenhat órai nagyon nehéz fizikai
munkát végzett. Azon kívül volt néhány olyan helyzet, miben rá kellett hajtani.
Ilyen lehetett az időjárás által megszorított szénagyűjtés.
Tanítani
kellene, hogy azért vagyunk ilyenek, mert egészen a kapás növények
megjelenéséig, évente alig volt kétszáz teljes munkanap, és ezen belül is
legfeljebb harminc olyan nap, amiben a véget nem érő kemény hajtásra
voltszükség. Ebben a tekintetben a kapás növények, a kukorica, a burgonya, a
cukorrépa és a dohány termelése hozott lényeges változást.
A külterjes
mezőgazdaság nem kényszerit rendszeresen, a munkanapok mindegyikében rendszeres
intenzív munkára. Ennek mértékét jól meg tudjuk ítélni akkor, ha az orosz
parasztság munkamoráljára gondolunk.
Sajnos az ilyen
témák kívül esnek a történészek figyelmén.
Ezért kellene nagyra értékelni a bolsevik
rendszer teljes foglalkoztatását. Egyszer majd ennek is fel fogjuk ismerni
a jótékony hatását. A falvak népének
munkamoráljára jótékonyan hatott az iparban végzett munka. Mivel a
túlfoglalkoztatás mellett nem volt erős a teljesítményre való ösztönzés, és
kevés volt a jövedelem, zseniális
találmánynak bizonyult a munkaidőn túli munka, a háztáji, a kalákában
végzett házépítés, a maszekolás. Büszkén mondom, hogy a munkautáni munkavégzésben
a Nyugton mienk volt a rekord.
A rendszerváltás
után aztán gyorsan átlendültünk a másik végletbe. Ma negyedével kevesebben
dolgoznak, de azok legalább nagyobb intenzitással. A munkaképesek negyede azonban ki van zárva a rendszeres munkavégzésből.
Ennek a romboló hatását még generációk múlva is érezni fogjuk.
AMI A TAKARÉKOSSÁGOT ILLETI
Ebben a
tekintetben a svábokkal való összehasonlítás volt az iskolám. Azt, hogy miért
jár előttünk Nyugat-Európa minden népe, megtanultam. Azért mert takarékosak.
Elég lett volna, ha olyanok vagyunk, mint a svábok. A gazdag sváb olyan
szerényen mulatott, mintha a szegény magyar volna. A szegény magyar pedig úgy
mintha gazdag sváb lenne.
A népek takarékoskodási hajlama soha nem
volt olyan fontos, mint jelenleg.
A jelenlegi
pénzügyi vállság arra tanít meg, hogy csak azok a népek adósodnak el, ahol nem
olyan hosszú a tél, hogy átkoplalhatja az is, aki nem készült fel rá.
Megmondod, hány napos a tél, megmondom mekkora az államadósság.
A
takarékossággal, amióta könnyű külföld felé eladósodni, eladósodunk. Ez folyik
a kultúránkból is. Soha nem volt
takarékos magyar polgárságunk, annál többen voltak a viszonylag szegény urak.
Sokszor idézem a magyar társadalom egyik legmeghatározóbb karaktervonását.
Nagyon kevés, az sem magyar etnikumú, a polgárságunk, a lakosság alig 1
százaléka, az sem magyar, volt a polgárságunk. Ez alig hatoda annak, ami a
nyugat-európai feudális társadalmakat jellemezte. Ezzel szemben nagyon sok volt
a nemes, akinek társadalmi rangját az jelentette, hogy nem kellett adóznia. De
mivel sokan voltak, a többségük a társadalmi rangjához mérten szegény volt.
Amíg a feudális Franciaországban a lakosságnak 1 százaléka volt a nemes, nálunk
6, ami azt jelentette, hogy a magyar etnikumnak egy nyolcada. Ezért jellemezte a magyar nemességet, hogy
rangja volt, de pénze nem. Ez még a valóban gazdag arisztokráciára is
átragadt, a többségük eladósodott. Olyan arisztokratáról még nem hallottam, aki
kölcsönt adott volna. Legfeljebb egymásnak.
A magyar államot
is sokkal jobban jellemezte történelem során, hogy a bevételénél többet
költött, eladósodott. Általánossá vált a
felfogás, hogy a növekedésünkhöz külső hitelek kellenek.
- A két háború
közt külső hitelekért ügyeskedtünk.
- Az elő háború
elvesztése után az infláció világrekordját kerülgettük.
- A második
világháború után pedig megdöntöttük az infláció világrekordját, amit az óta is
tartunk.
- A bolsevik
hatalomátvétel után a Rákosi-rendszert is többet költött, mint képes volt
begyűjteni. Ezét aztán megtett mindent annak érdekében, hogy a szerény bérből
élő munkások, tisztviselők államköltséget vásároljanak. Ha nem volt hitelező,
több pénzt bocsátottak ki.
- A
Kádár-rendszerben az is kitaláltuk, hogy politikai céljaink érdekében érdemes
az imperialistákkal szemben eladósodni. Azok meg alacsony kamatra is vidáman
adtak.
- A
rendszerváltás sem változtatott a magyar logikán, ha hitelt kapunk, abból meggazdagodhatunk.
Megint sikerült nyakig eladósodni. Ez azonban nem olcsó, hanem nagyon drága
pénz lett. Négyszer akkora kamatot fizetünk az államkölcsönökért, mint amennyit
kérnek a német kötvényekért.
- Az utóbbi tíz
évben pedig a magyar lakosságot és a településeket rászedtük, hogy jó üzlet
svájci frankban eladósodni. Ebben is mi lettünk a rekorderek. Nincs az EU-ban
olyan ország, amelyiknek a lakossága a jövedelméhez viszonyítva jobban el volna
adósodva a takarékos svájciak felé.
AMI NEM FONTOS
A Nyugat talán legnagyobb hibája, hogy
fontosabbnak tartja a politikai szabadságjogokat, mint a társadalom
fejlettségét, az egy laksora jutó jövedelmét, a várható életkor hosszát, és az
iskolázottságot.
Marx elve
alapján, fontosabb a politikai felépítmény, mint a lényeg.
Ezt már Marx is a feje tetejére állította
azzal, hogy erőszakkal fel lehet építeni olyan politikai rendszert, ami aztán
megépíti hozzá magának az alépítményét.
Ezt a feje
tetejére állítást a nyugti liberalizmus másként oldotta meg. Azt állítja, hogy a társadalom elsődleges
feladata az állampolgárok maximális politikai szabadsága, mert csak ezen jöhet
létre a fejlett anyagi és szellemi színvonal. Vagyis legyen ideális a
társadalom felépítménye, mert csak ennek birtokában jöhet létre az anyagi és
szellemi gazdagság.
Az ugyan nem
zavarja a liberális Nyugatot, hogy fajunk története során eljutottunk idáig
annak ellenére, hogy ezek a szabadságjogok valamikor, valaha léteztek volna.
Az
osztálytársadalmak mintegy ötezer éves történelmében csak kétszer fordult elő,
hogy valahol az uralkodó osztály tagjai között demokrácia működhetett.
Az első eset
kétezre éve fordult elő, hogy néhány századon keresztül, néhány görög városállamban a rabszolgatartók között demokrácia volt. Ez
azt jelentette, hogy az elmúlt ötezer évnek néhány százaléknyi idejében a
mediterrán térség lakosságának néhány százaléka, az emberiségnek talán egyetlen
olyan államokban élt, amikben a családok tizedében a családfő szabad polgár
lehetett. Ez azonban azt jelentette, hogy a görög városállamban a lakosság
egyetlen százaléka volt szabad állampolgár. Ez azt jelenthette, hogy az
emberiség egészé belül tízezer egyénből egy volt szabad állampolgár. Ennek csak
azért lett történelmi jelentősége, mert a demokrata Athénnek valóban jelentős
szellemi eredményeket köszönhetünk.
A római jogból
világosan kiderül, hogy a szabad római polgárok körében csak a csalásfő volt
állampolgár, és a feleségeknek volt a hozott vagyon alapján némi vagyoni joga.
Tehát a családtagok lényegében a családfő rabszolgái voltak. A szabad családok
családfői alig tehették ki a lakosság egyetlen százalékát, ezeknek tizede volt
családfő.
A feudális
városok polgárai élvezhettek bizonyos polgári függetlenséget, de az nagyon
távol állt a politikai függetlenségtől. A feudális viszonyok között falvakban,
tanyákon élt a lakosság kilencven százaléka, akik az egyház hatalmával szemben
mindenki szolga volt. Az egyház bárkit kiátkozhatott, kivégezhetett,
kitaszított helyzetbe hozhatott.
A nyugat-európai
feudális társadalomban ugyan jentős számú, a lakosság mintegy húszada volt
polgár. Ez esetben is ez csak a családfőkre korlátozódott a viszonylagos
függetlenség. A családon belül nem volt
demokrácia, legfeljebb a közös családi érdek mérsékelte a kiszolgáltatottságot.
A lakosság fele nő volt, akiknek egyetlen
ezreléke sem volt állampolgár.
Politikai értelemben vett polgárságról csak
az ipari forradalom óta beszélhetünk. Ez azonban még sokáig alig érintette
a családtagok státuszát. Az állampolgárokat megillető választójog alig száz éve
vált viszonylag általánossá.
A tőkés
osztálytársadalmak ugyan a világot uralták, de a lakosságuk alig haladta meg az
emberiség tizedét. A másik kilenctizedben szó sem volt demokráciáról.
A harmadik évezred elejére a Nyugat tőkés
társadalmainak többsége demokrácia lett. Jelenleg már az emberiségnek
tizede él demokratikus társadalomban. Egyre nő a demokrata államokban élők
száma, mert azok köre terjed, akik ezt a társadalmi formát választják, de az
arányuk legfeljebb stagnál, mert a népszaporulat ott gyorsabb, ahol még mesze
vannak attól, hogy demokraták lehessenek.
A mai érelemben vett demokrácia, azaz
össznépi társadalom. Ilyen pedig csak ott jöhet létre, illetve csak ott
működhet, ahol pár ezreléknél nem gyorsabb a népszaporulat, és a polgárságnak
évszázados múltja van. Ahol néhány
ezreléknél gyorsabb a népszaporulat, nem lehet politikai demokrácia, mivel a túlnépesedést csak a kisebbség
osztályuralma képes leállítani.
Tekintettel arra, hogy ma az emberiség
kilencben százaléka olyan társadalmakban él, amiben a népszaporulat meghaladja,
illetve meghaladná az évi néhány ezreléket, a demokrácia eleve nem lehet működésképes.
Sajnos, a Nyugat képtelen megérteni, hogy ahol gyors a népszaporulat, ott
nem növelhető az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, ezért nem lehet tartósan
demokrácia.
Azt, hogy valami
lehetetlen nehéz elméletileg bizonyítani. Egyetlen érvem van, fajunk történelme
nem ismer példát arra, hogy össznépi demokrácia lehessen ott, ahol néhány
ezreléknél gyorsabban növekszik a népesség.
Ez ellen azt
hozzák fel a minden táradalom számára demokráciát ajánlók, hogy lám Indiában és
néhány latin-amerikai államban demokrácia van. Indiában, vagy a latin-amerikai
országokban a lakosság óriási többsége sokkal szegényebb, kiszolgáltatottabb,
mint Fehér-oroszországban, vagy Kínában. Ezt a nyugati demokraták azzal intézik
el, hogy a fő, hogy legyen több párt, hogy ne legyen cenzúra, hogy házasságot
köthetnek a melegek is. Azt hogy éheznek, váznak nem fontos, mert legalább
szabadok.
Alig tudok nagyobb farizeus álláspontot
annál, hogy a pártok közti választás, a sajtó szabadsága fontosabb, mint a
táplálkozás, a lakáshoz, iskolához, a gyógyításhoz, munkához való jutás. A
nyugati demokratáknak eszébe sem jut, hogy az életet biztosító alapvető jogokat
is figyelembe vegyék. Ha ezt tennék, kiderülne, hogy Kína sokkal inkább
demokrácia, mint India, vagy Brazília. De a felbomlása előtt a Szovjetunió is
inkább az volt. Engem is meglepett, hogy az ENSZ ragsorában Fehér-Oroszország
megelőzi Oroszországot. Kiderült, hogy tovább élnek, jobban iskolázottak. Még
gorombább példát mondok. A fasiszta Német Birodalom a németeknek megfelelőbb
országa volt, mint előtte a Weimári Köztársaság.
Azt, hogy melyik népnek mi a jobb, maguk a
népek döntsék el. Ez minden demokrácia alaptétele. Ne más polgárok otthon
sem népszerű polgárai döntsék el, hogy melyik társadalom a jobb, a fejlettebb, hanem
a lakosság többségének legyen ehhez.
Tudom, hogy álláspontom
a nyugati erkölccsel nem fér össze. De azt, hogy melyik népnek mi az erkölcsös,
csak a nép képes megállapítani.
MIVEL LEHET MÉRNI A TÁRSADALOM
HATÉKONYSÁGÁT
Véleményem szerint a népakarattal. Azt,
hogy hol, mi a jó, a többség döntse el. Ezt csorbítják a liberálisok azzal,
hogy számos elvárással korlátozzák a szuverén államokban a többség akaratát.
Olyan pillérekkel bástyázzák körül a népakart szabadságát, amit a többség nem
sérthet meg. Ez azonban a demokrácia feladása, mert csak az a demokrácia, ahol a
többség határozhatja meg, hogyan akar élni, és távoli tojásfejűek kitalálnak
olyan szabályokat, amit az érintett ország szavazói által kitalált szabályoktól
a többségnek nincs joga eltérni akkor sem, ha ez nem érint más országok érdekét.
A nemzetközi
szervezeteknek csak arra legyen jogosítványuk, hogy megakadályozzák az olyan
szabályok érvényre juttatását, ami más országok érekét sérti. Ami az országok
belügye, abba ne legyen más hatalomnak, szervezetnek beleszólása. Nem jogos semmiféle olyan követelmény, amit
akkor is be kell tartani, ha az érintett ország azt nem fogadja el. Ez az
államok alkotmányától a sajtószabadságig mindenre vonatkozzon.
A jelenlegi
gyakorlat olyan, mint a középkori egyház joga, ami az államokon belül is
érvényesülhetett. A pápák a világi fejedelmeknek is parancsolhattak, ő
szabhatták meg az általános emberi jogokat, amik minden államra és annak
polgáraira vonatkoztak. De ez a jog sem volt más vallásokra, kultúrákra
kiterjeszthető.
Ezzel szemben ma a Nyugat olyan
követelményeket kíván általánosan kikényszeríteni, melyek a Nyugat fejlett
társadalmaiban többé-kevésbé már elvárhatók, de más kultúrák, más fejlettségi
fokán értelmetlenek.
Az általános emberi jogok fogalma
értelmezhetetlen. Minden jog csak adott kultúrára, annak adott fejlettségi
fokán értelmezhető. Aki az általános emberi jogokat általános érvényűnek tartja,
a feje tetejére állítja a természet logikáját. Az emberi közösségek számára is csak olyan jog indokolt, amely az
érdekét szolgálja. Mivel a közösség érdeke minden természeti környezetben,
minden fejlettségi szinten más, a kultúrától és a fejlettségtől független
emberi jog nem létezik. Márpedig fajunk életkörülményei, kultúrái soha nem
különböztek annyira, mint jelenleg, ezért a közösség érdekét védő jogok közt is
nagyobb különbség van, mint valaha volt. Ennek ellenére a múltban is óriásiak
voltak az érvényesített jogokban a különbségek.
Elég volna
végignézni fajunk történetét, hogy meggyőződjünk mennyiféle jog volt érvényben,
amelyek indokolt voltát aligha lehet utólag megkérdőjelezni.
Az általános
emberi jog értelmezése mégis egyre jobban kiszélesedik. Ennek számomra most
időszerű illusztrációja a jegybankok függetlensége.
Magyarországon
az elmúlt nyolc évben a felelőtlen pénzügyi politika lehetővé tette, hogy a
tájékozatlan lakosság és önkormányzatok mértéktelenül eladósodjanak. Ennek mára
katasztrofális következményei lettek. A kétharmados többséget élvező kormánynak
azonban nincs joga arra, hogy az illetékesek felelőségét megállapítsa, a
felelőseket lecserélje. De még arra sem, hogy a fizetésüket csökkentse. Ezt a
jogkört akkor vonják meg a kormányoktól, amikor az EU országok jelentős hányada
olyan mértékben eladósodott, aminek leépítéséről egyelőre senkinek nincs
fogalma. Ebbe beleszól az EU vezetése, de arról még említést sem tett, hogy
néhány országban az alacsonyan képzett munkaerőnek jelentős hányada, számos
országban a fele tartósan munkanélküli, és egyelőre elképzelés sincs arra,
hogyan lehet ezen segíteni.
A TÁRSADALOM FEJLETTSÉGÉNEK MÉRCÉJE
Az elmúlt ötven
évben nagy lépések történtek abban az irányban, hogy reálisabban lehessen
mérni, összevetni a társadalmak fejlettségét. E tekintetben több történt, mint
előtte összesen.
Az ENSZ által
alkalmazott mérést minőségi előrelépésnek, de még messze nem elégnek tartom.
Az ENSZ három
adatot vesz figyelembe.
1. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem
fogyasztói árparitáson. Ez minőségi előrelépés. Lényegesen jobb, mint a
devizaparitáson való mérés. Egyetlen torzulást mégis tartalmaz, a nagy
bánya-járadékot élvező országokat, aránytalan előnyben részesíti. Néhány,
bányakincsekben, elsősorban olajban és földgázban nagyon gazdag ország nagyon
gazdag, ugyanakkor társadalmi tekintetben elmaradott, a bányajáradékok nélkül
szegény ország volna. Ezért reálisabb összevetést jelentene, ha a bányajáradék
nélküli, tehát csak a munkával megtermelt jövedelmeket vetnék össze.
Ennek a
mutatónak nagy hátránya, hogy csak a jelenhez közeli időszakon használható.
Fajunk történetnek elemzésre nem. A nemzeti jövedelem csak az ipari forradalom
utáni tőkés társadalmakban vált megbízhatóan mérhetővé. Az emberiség nagyobb
fele olyan országokban él, ahol ma sem lehet a nemzeti jövedelmet reálisan
megállapítani. Fajunk történetében pedig nem is volt értelmezhető.
A jelenkorban
azonban nagyra értékelem, mert ezzel elszakadunk a csupán anyagi szempontok
érékelésétől. Sajnos ebben az irányban alig történt valami. Az ember vágyai ugyanis nemcsak anyagiak,
örömre, sikerre is szüksége van. Minél fejlettebb, gazdagabb a társdalom
annál fontosabb lesz a boldogság. Alig találni a társadalomtudományokban nyomát
annak, hogy hol, mennyi a boldogság, mivel lehet az anyagiakon kívül növelni.
Európában talán soha nem volt akkora
különbség az észak puritán és a mediterrán népek között, mint ma. Az
északiak soha nem voltak ennyivel gazdagabbak, a déliek pedig ilyen kevés
áldozattal boldogabbak. Szinte azt lehet mondani, hogy magasabb jövedelemhez
jutni északon könnyű, abból jobban megélni viszont délen könnyebb.
Jó harminc éve
írtam könyvet arról, hogy a termelőerők ötezer évig egyre északabbra
áramlottak, alig száz éve azonban visszafordulnak, és délen terjednek jobban. Korábban a fűtés volt jobban megoldható, a
hűtés, a meleg elleni védekezés kevésbé. A meleg éghajlaton a legnagyobb
nehézséget az élelmek tárolhatósága, beosztása okozta. A hűtés megoldása
azonban fordított ezen. A jelenkorban jobb élni a melegebb éghajlaton, mint a
hidegben. Gyermekkoromban még nem
tudtam elképzelni a meleg elleni hatékony és kényelmes védekezést, ma ez
könnyebben, olcsóbban megoldható, mint a hideg elleni. Ma Kaliforniában az
energia csúcsfogyasztása nem télen, hanem a nyári melegben van. Akkor, amikor a
nap energiája bőven rendelkezésre áll. Ez a tény egyre inkább történelemformáló
lehet.
3. Az iskolázottság szintje. Ma talán ez a legjobb mutató. Ezt
bizonyítja, hogy az egy lakosra jutó jövedelem is ott nő a leggyorsabban, ahol
jobb az iskolarendszer, és a szülők tanítatási igyekezete. Korábban az
iskolának csak néhány kultúrában volt szelekciós szerepe, de ott is keskeny
réteget érintett. Ma a társadalom szellemi vagyonának nagysága fontosabb, mint
a tőke. A tőke ugyanis oda megy, ahol
jobb munkaerőt talál. Még akkor is, ha drága.
Az ember
rendkívül fejlett agyának hasznosítását máig nem társa fel a történelemtudomány.
A gyűjtögetésről a termelése való áttérés óta, minél fejlettebb lett a
technika, annál kevesebb tudásból is meg lehetett élni. Az osztálytársadalmak
még olyan technikai lapra épültek, amiben a többség számára a megéléshez egyre
kevesebb ismeretre volt szüksége.
A tudományos és technikai forradalom ugyan
ezen is fordított, ma már a képzettebb lakosság nagyobb garanciája a jólétnek,
mint a természeti adottság, vagy a tőke.
Még nem olvastam
olyan történészi munkát, amelyik rámutatott arra, hogy a gyűjtögetés volt a
legtöbb ismeretigényű életforma, és a többséggel szemben támasztott ismeret ez
egyre csökkent. A mélypontját a 20. században érte el, amikor a munkások
négyötöde hetek alatt betanulhatott a szakmájába. A termelésben
foglalkoztatottaknak pedig alig egyetlen százalékától várták el az egyetemi
diplomát. Száz évvel később, mért felének felsőfokú, a másik felének középfokú
képzetségre van szüksége. Ez alatt a szint alatt nincs munkaerőigény.
Itt is
hangsúlyozni kell, hogy az iskolázottság ideje mellett egyre fontosabb a
kulturális háttér, a viselkedési kultúra, a magatartás.
AZ ÁTLAGOS TESTMAGASSÁG
Negyven éve olvastam
először, hogy az átlagos testmagasság a
történelmi múltra alkalmazható legjobb mérce. Ez kifejezi az életminőséget.
Azt a mércét, a csontmaradványok alapján ezer évekre vissza lehet alkalmazni.
Az ipari
forradalom óta pedig az európai országok sorozási adatai is elérhetők.
A nagyszerűsége
ellenére alig találok az alkalmazására. Pedig csodálatos eredményekre derít
fényt. Erről a témára már sokat és sokszor írtam.
Itt csak a
számomra is a legmegdöbbentőbbet említem meg.
Évtizedekig nem
tudtam hozzájutni a hazai sorozási adatokhoz. Amikor végre sikerült, kiderült,
hogy a bolsevik évtizedek a magyar társadalom aranykorát jelentették. A
rendszerváltás óta történekről nincs adatom, de romlást várok.
A nagy
meglepetést a Rákosi uralma alatti évek jelentették, az akkor születettek
besorozáskor a két háború köztiekhez képest, nagy ugrást mutatnak. Vagyis a
háborúvesztés utáni nyomorban, a paraszti padlások seprése éveiben, jobban
táplálkozott a magyar nép, mint valaha.
Aztán
megértettem. A sokat szidott üzemi konyhák jobbak voltak, mint a paraszti
szegénység egyoldalú táplálkozásánál.
Az elmúlt húsz
év, várakozásom szerint, azért lesz lesújtó, mert a tartósan munkanélküliek le
fogják húzni.
(Idejön néhány
illusztráció e témából.)
Nekem azért is szimpatikus a testmagasság
alapján történő értékelés, mert leleplezi a két háború közti nyomort, és a
rendszerváltás követő liberális politikát.
Azt is megértem,
hogy erre a mutatóra nem kíváncsiak sem a jobboldalon, mert oda lesz a
történelmi Magyarország, és a Horthy korszak romantikus dicsősége. De nem
kíváncsiak a liberálisok sem, mert nyilvánvalóvá válik, hogy szégyellnünk kell
az elmúlt húsz évet.
Egyszer talán lesz olyan magyar történelem,
amelyik az igazságra kíváncsi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése