Iránytűm a törtémelemhez

Társadalom felfogásom elvi alapja marxista, leninista. 1

A magyar történelem kulcsa. 3

A politikai diktatúra. 3

Szent István – Kádár János 3

A forradalom leverése után. 3

A liberális rendszerváltás 3

Összegzés. 3

Kopátsy Sándor               EH                    2012-06-10

IRÁNYTŰM A TÖRTÉNELEMHEZ

Kilencven évesen büszke lehetek arra, hogy előbb-utóbb minden történelmi meglátásom fenntarthatom. Többségük már igazolódott, illetve nem kellett változtatni rajuk. A legfontosabbak elfogadására számíthatok. Igaz, csak a halálom után.

Ma már látom, hogy szerencsés utat jártam. Lelkes kamaszként akartam történész lenni. Érettségi előtt felismertem, hogy az egyén is csak akkor lehet független, ha anyagi téren szilárdan állhat a lábán. Ezért inkább a Műegyetemre mentem. Megtanultam, hogy a műszaki világban reálisan mérhetők az eredmények, az igazságok. A további sorsom felett Jaltában döntöttek. A műszaki gyakorlat megtanított arra, hogy a piac iránytűje nélkül vakon megy a gazdaság. Tehát átnyergeltem a közgazdaságtanra, ahol megragadtam. Ebben a szakmában pedig kiderült, hogy a társadalom ismerete nélkül eltévedünk. A folyamatos történelmi ismereteim, és műszaki múltam sokat segített a politikai folyamatok megértésében.

Most látom, hogy három szakmám szerencsésen kiegészítette egymást.

Társadalom felfogásom elvi alapja marxista, leninista.

Ez ma magyarázatra szorul. A politizáló, valláslapító Marx ugyan leszerepelt, de számomra ő marat a társadalomtudomány atyja. Marxnak köszönheti a társadalomtudomány, hogy a politikát felépítménynek kell tekinteni. Aki el akar abban igazodni, annak a társadalom alépítményét kell feltárni. Aki nem képes feltárni, hogy mikor, miért olyan a társadalom amilyen, sötétben, érzelmei alapján tapogat.

Marx azonban nagyon a feje tetejére állította a saját zseniális elméletét. Elkapta a forradalmár és a próféta lendülete. Elméletéből az fakadt, hogy aki változtatni akar a társadalmon, az kerülje a politikát, és keresse annak az okait. Ezzel szemben kitalált egy általa ideálisnak elképzelt társadalmat, és annak az erőszakos megvalósítására adott gyakorlati tanácsokat. Marx elméletét mindenki másnál jobban Marx akarta megcáfolni. A helyett, hogy a természeti környezet, a kultúrákat jellemző vonások okait kutatta volna, a felépítmény erőszakos átalakítására koncentrált. Ennek lett a következménye, hogy viszonylag kevés tudós fogadta meg a tanácsát, hogy a társadalomra jellemző jelenség okait keresse. Ezzel szemben százmilliók vallása lett az általa meghirdetett politikai forradalomban való hit.

Lenint pedig Sztálin elődjének tekintik. Pedig, ami harminc éve Kínában történi, annak ő az elindítója. Többek között a mögött, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk, Lenin szelleme állt. Nemcsak a magyar gazdasági reform híveiben, de a kínai reform megfogalmazóiban sem tudatosult, hogy azt teszik, amit Lenin elindított a polgárháború után. A marxi elmélet karakterisztikus példáját látom abban, amikor Lenin azzal indította el az ország villamosítását, hogy a fény meghozza majd az áhított jövőt. Ahol a sötétben is lehet olvasni, ott modernizálódik a társadalom. Rajk László népi kollégiumokat építő mozgalmában is a leninizmust láttam, éppen úgy, mint a magyar reform során kibontakozó sajátrezsis házépítési lázban.

A politikának nemcsak Marx tulajdonított indokoltál sokkal fontosabb szerepet, hanem a mai politikusok is. Ez még érthető, de az már sokkal kevésbé, hogy a történelem továbbra is a politika szolgálóleánya maradt.

Az én marxizmusom néhány példával illusztrálom.

Az átlagos testmagasság.

Kevés hírt fogadtam nagyobb örömmel, minthogy vannak már történészek, akik a társadalmak teljesítményét az átlagos testmagassággal mérik. Végre van egy mérce, amivel a jólét mérhető. Fajunk megjelenése óta az átlagos testmagasság megbízható mércéje az átlagos életminőségnek. Ma is, ahol magasak az emberek, ott magas az egy főre jutó jövedelem, viszonylag egyenletes annak az elosztása. Ezt ugyan már diákkoromban felismertem, hogy az arisztokraták magasak, a kubikosok és a cigányok alacsonyak. Azt csak ötven évvel később tudtam meg, hogy az egészségügyet tanító orvos, tanárunk a világ tudományos irodalomban jól ismert. Ő volt az egyik első hirdetője volt annak, hogy a testmagasság a jólét mércéje. A Monarchia testmagaságra vonatkozó sorozási adatai ismertek a világtörténelem művelői számára, de ismeretlenek a magyar történelemoktatásban.

A burgonya és a tejtermelő tehéntartás.

A történelemoktatásban alig kap szerepet a családon belüli munkamegosztás, holott ez minden egyén életében fontosabb, mint a pártok szerepe.

A magyar történelemben szinte semmit nem tanítunk arról, hogy a pásztorkodó, és a gabonatermelő társadalmakban a nők gazdasági szerepe másodrangú volt, és ebből fakadt, hogy az ilyen társadalmakban a nők családon belüli rabszolgák voltak.

A kapás növények azonban elsősorban a nők munkáját igényelték. Még inkább ilyen volt az istállós tehéntartás. Aki már nem fiatal, és falun élt tudja, hogy a tejpénz volt az asszonyok első havi fizetése, hogy a tej és a burgonya fő táplálék volt, elhiszi, hogy a tehéntartással mennyire megnőtt a nők gazdasági szerepe, és elhiszi, hogy ezzel szűnt meg az angolkor, a csontok gyenge fejlődése, mint népbetegség. Ez a téma sem kapott még rangot a történelmünkben.

A bab szerepe.

Mi már csak az Amerikából behozott babot tekintjük babnak. Pedig már sok évezreddel korábban Egyiptomban, és Észak-Afrikában ez volt a nélkülözhetetlen fehérjét tartalmazó, tehát a húst jórészt pótoló élelem. Ezt még ma is, sok ezer év után is ünnepelik. Dél-Itáliában az év egyik napja az egyiptomi bab, a fáva ünnepe. Ezen a napon még ma is, ez az egyedüli táplálék. Egészen a hűtőszekrények koráig az amerikai bab volt városban, falun az egyik fő táplálék. Ennek az emlékét vélem abban, hogy a jósláshoz is babot használtak.

A patkó.

A Nyugat felemelkedésének egyik kulcsa volt a patkó. Ez tette lehetővé, hogy a sárban, hóban, jégen is lehetett a lovat használni. A páradús éghajlatban a patkolatlan ló tizedét sem éri a patkoltnak. Ez igaz nemcsak a talajművelésben, a szállításban, de a hadviselésben is. A patkolt ló tette a katonát nagyon hatékonnyá. Vagyis a lovagkor sem lehetett volna patkó nélkül. Ezt vélem a hiedelem mögött, hogy a patkó szerencsét hoz, hiszen szerencsét hozott.

Az iránytű.

Ez a kis mágnes darab a tengerjáró hajók hatékonyságát megsokszorozta. Ennek volt köszönhető, hogy a ködös tengerek is hajózhatóvá váltak. Velencei feljegyzések szerit az iránytű előtt évente egyszer fordultak meg a hajók az Adrián. Utána háromszor. Vagyis Velence kereskedelmi világhatalom lett az iránytűnek köszönhetően. Ennél is sokkal jelentősebb, hogy a Nyugat az iránytűnek köszönheti, hogy meghódította az óceánokat.

A tűzfegyverek.

A tűzfegyverek megjelenése a magyar történelemben korszakhatár. Előtte a legjobb katona a pásztor volt, utána pedig a városi polgár vált azzá. A puskapor előtt tekintélyes katonai hatalom volt a pásztorokban gazdag Magyarország. A puskapor, azaz Mohács óta, minden háborút elvesztettünk. Ennek egyik okát a társadalom beteges polgárhiányában látom. Nálunk még a második világháborúban is a huszárság volt a legelitebb fegyvernem, amikor már szinte semmire nem volt használható.

Az ipari forradalom aztán sorra hozta a történelemformáló találmányokat.

A tudományos és technikai forradalom pedig tucatjával hozza az ilyen technikai vívmányokat. Az elmúlt ötven évben több technikai változás pergeti körülöttünk a történelmet, mint előtte évezredek során. A benne élők sem képesek felfogni, hogy mi, hova fog vezetni.

Fogamzásgátlás

A legfontosabbat a végére hagytam. Jó ötezer éve fajunk életének legtöbb problémája abból fakadt, hogy nem volt megoldva a fogamzásgátlás. Az első százezer évet ugyan csak azért élhette át a fizikai adottságaiban nagyon szegény fajunk, mert a párzási ösztön nagyon erős volt, és a fogamzási lehetőségben nagyon gazdag. Ennek volt köszönhető, hogy fajunk fennmaradhatott százezer évig, amíg a klímaváltozás arra nem kényszeríttette, hogy a gyűjtögetésről áttérjen a termelésre.

Ez azonban olyan óriási ugrást jelentett az életminőség javulásában, és eszközeinek köszönhetően csúcsragadozóvá vált, csökkent a halandósága, hogy túlszaporodóvá vált. A túlszaporodás ellen magának kellett védekezését kialakítani, a fő halálokozóvá válni.

A túlszaporodás ellen való védekezés társadalmi felépítménye lett az osztálytársadalom. Azt, hogyan látja el a túlnépesedő társadalom ezt a feladatát, könyvben írtam le. Itt elég annyi, hogy a túlszaporodó társadalom az alépítmény, amire csak osztálytársadalom épülhet. Ha Marx eljuthatott volna idáig, le kellett volna tennie a fegyvert, és bevallani, hogy az osztálytársadalom mindaddig objektív felépítmény, amíg meg nem oldódik a fogamzásgátlás. Az osztálytársadalmon való túllépés előfeltétele, hogy a szexuális életből csak akkor származzon fogamzás, ha ez a két fél közös akarata.

Ahogyan a fogamzásgátlás megoldódott, minden erőszak, politikai szánék nélkül, a jólét és az iskolázottság bizonyos szinte felett, létre jöttek az első össznépi társadalmak. Ahol a gyermekvállalást a politikai erőszak képes volt korlátozni, példanélküli növekedésnek vagyunk a tanúi. Ahol azonban néhány ezreléknél gyorsabb a népszaporulat, ott szükségszerű maradt az osztálytársadalom.

A magyar történelem kulcsa.

A jelenlegi politikai légkör elerősíti bennem a diákkorom óta jellemző történelemfelfogásom lényegét. Sok büszke úr, és kevés racionális polgár társadalma vagyunk. Tized ennyi nemesre, úrra, és tízszer több polgárra lett volna, és lenne ma is szükségünk.

Ezt mindaddig csak éreztem, amíg nem olvastam Győrffy adatait, a közkori magyar társadalom összetételéről. Amíg a középkori nyugat-európai társadalmakban a lakosság mintegy 1 százaléka volt nemes, és 6 százaléka polgár, a magyar és a lengyel társadalmakban az arány éppen fordított volt. Ettől kezdve szinte minden érthetővé vált.

Ezért aztán ösztönösen az urak ellensége és a polgárok barátja, baloldali, liberális voltam. Úgy éreztem, hogy aki magyar, annak mindent megelőző feladata a társadalmát balra és liberálisabb irányba kell húzni.

Ezért aztán a háború után a bolsevik baloldalnak sokat megbocsátottam, mert rombolta az urak világát.

Környezetem nem értette meg, hogy nemcsak a bolsevik megszállókat fogadtam felszabadítónak, de az általuk működtetett fél-ázsiai módszereket is tudomásul vettem, annak ellenére, hogy a polgárt és a kisárutermelő parasztot is ellenségüknek nézték, de keményen üldözték az úri világot, munkát adtak mindenkinek, és értelmiséget képeztek a munkások és parasztok gyermekeiből. Számomra, mindig több volt az érdemük, mint a bűnük.

Azon ugyan háborogtam, hogy több parasztot kezeltek kulákként, mint amennyi volt, hogy seperték a padlást ott is, ahol éheztek, de javukra írtam, hogy mindenki födet, vagy munkát kapott, hogy a munkás és parasztgyerekekből értelmiséget neveltek. A kulákok többségét én is a reformok ellenségének tartottam, a padláson összesepert gabona többsége pedig az üzemi konyhákban kötött ki, a munkások jobb étkezést szolgálta.

Ide kívánkozik, hogy jó ötven évvel a padlásseprések után került a kezemben a besorozott katonák átlagos testmagassága. Magam is megdöbbentem, hogy a háborút követő öt évben születettek testmagassága sorozáskor nagyobb lett, jobban növekedett, mint történelmük során valaha. Vagyis a háborút követően, a Rákosi-rendszerben jobb volt a nép táplálkozása, mint előtte bármikor. Hihetetlennek tartottam, hiszen magam is megéltem. Csak végiggondolva értettem meg, hogy a saját földjét művelő paraszt, és közel kétmillió új munkás, nemcsak boldogabb volt, mint előtte a cseléd, a nincstelen, a munkanélküli, de jobban is táplálkozott. Az irodalomból tudtam, hogyan táplálkoztak békeidőben a nincstelenek milliói. Megtanultam, hogy a tudós ne az érzelmei, hanem a tények alapján ítéljen.

A történészeket arra kérem, ne politizáljanak, hanem mérjenek. Az átlagos testmagasság ezerszer jobban méri a népjólétet, mint az összes történelmi okmány. Mégsem használjuk. Pedig, ha fontosnak tartanánk, az elmúlt ezer évre is elvégezhetnénk, hiszen a sírokban talált csontok alapján nem volna nagy feladat. Legfeljebb az eredmények tudatában át kellene írni a történelmünket. Végre tisztán láthatnánk, hogy mikor, hogyan élt a népünk.

Bolsevik évtizedekről, a rendszerváltás után, tovább javult a véleményem, mint ahogyan, akkor benne élve minősítettem.

Annak idején az erőszakos kollektivizálást keményen elítéltem. Ma már tudom, hogy abban is több volt a jó, mint a rossz. Marx azt tanította, és a marxisták hittek neki, hogy a paraszti életforma szüli a kapitalizmust. Az óta megtanultam, hogy a paraszti életforma legjellemzőbb karaktervonása, hogy nem szüli az újat, mert nem képes lépést tartani a fejlődéssel. A paraszti életforma fékezi a változásokat, a tőkés polgárosodást éppen úgy, mint a szocialista fejlődést. Ha szűk az élettere, nem képes haladni a korral.

Márpedig a mi népük életében vidéken mindig sokkal többen életek, mint amennyit eltartott a falú határa. A történészek alig tesznek említést arról, hogy az ország népessége mindig meghaladta a foglalkoztató képességét.

Azt már Weber felismerte, hogy a paraszt, ha városba kerül, és van rá lehetősége, hamar az ottani lakosoknál jobb polgár, értelmiségi lesz. Ha kimegy Amerikába, forradalmasítja a mezőgazdaságot, olyan farmer lesz, aki legyőzi a tőkés mezőgazdasági nagyüzemet is. A túlnépesedett falvakban azonban lassan változik.

A paraszt nagy társadalmi érték, ha élettérhez jut. Azonban, ha a faluja határában ötször annyi lakosnak kell megélni, mint amennyire szükség volna, társadalmi fékké válik.

Akkor nem számoltam azzal, hogy a falvakban tízszer annyian kényetlenek megélni, mint amennyi munkaerőre az intenzív mezőgazdaságnak is szüksége van. Én is elsősorban a falvak népét a mezőgazdasági reformokkal akartam boldogítani. Ma már tudom, hogy a falvak modernizációjának első feltétele, hogy a többségnek a mezőgazdaságon kívül legyen munkája. Ebben mondott csődöt a rendszerváltás utáni politika, amelyiknek már csak harmad annyi lakosa maradt, mint amennyi a kollektivizálások idején volt. A harmad akkora falusi lakosság foglalkoztatása mégis katasztrofális.

Ez a felismerés vezetett oda, hogy felismerjem, a falvak népéért a legtöbbet, a padlásokat leseprő Rákosi rendszer tette azzal, hogy kétmillió új munkahelyet teremtett. Ehhez képest másodlagos, hogy a munkahelyek többsége nem volt a világpiacon versenyképes.

A rendszerváltás pedig megtanított arra, hogy a veszteséges, versenyképtelen vállalt, a tartós munkátlansághoz képest, a kisebbik rossz. Akkor nem tudtam. Ma már tudom.

Annak ellenére, hogy a magyar nép, illetve Magyarország történelmében nem volt nagyobb történelmi feladat, mint az egész nemzet munkára fogása. Ezt pedig a bolsevik rendszer megvalósította. Ezer éves történelemben csak a bolsevik megszállás évtizedei voltak ilyenek.

Az, hogy ezek az eredmények együtt jártak sok kegyetlenséggel, nem vitatható, de még nem állította senki ezekkel szembe, hogy mennyi embernek adta meg a munkából faló megélés lehetőségét.

Ezek az élményeim egyre jobban meggyőztek arról, hogy a jó történész dogmatikus keresztény sem lehet. Gyerekkori vitám a kereszténység erkölcsi mércéjével, hogy annak tanai szerint egyetlen halálos bűn elseperheti az ezerszer több jót is. A keresztény teológia a bűntelenség vallása akar lenni. Az én hitem azonban a jóság fölénye alapján mérlegel. Az én nagy ideáljaim többsége a keresztény dogma szerint elkárhozott. Szerintem, ezek mind üdvözültek, hiszen a nagyon sok jóhoz képest eltörpülnek a vétkeik. A társadalomtudományok méregén egyforma súllyal kell mérni a jót, és a rosszat.

Az ilyen mérések alapján, többnyire elkárhoznak a legnagyobbak, és a tétlenkedők pedig szentek lehetnek.

Minél több mérleget készítettem, annál inkább kiderült, hogy a bolsevik rendszerről elfogultan, elsősorban a bűnei alapján ítélkezünk.

A politikai diktatúra.

A történészeknek kellene a legjobban tudni, hogy fajunk történetében százszor többet volt diktatúra, mint demokrácia. Az a kevés, amit mi demokráciának hívunk, a mai értelemben a lakosság huszadát sem érintette.

A görög társadalmat, mint demokráciát emlegetjük. Nem valljuk be, hogy abban csak a rabszolgatartó, nagy, több generációs családok feje volt szabad állampolgár. Vagyis a családok tizede. A családban azonban rabszolgaság volt, legalábbis abban az értelemben, hogy mindenki a családfő alattvalója volt. Mivel öt-tízszer annyi volt a rabszolga, mint a szabad család, a görög társadalom lakosainak alig huszada volt állampolgár, akiről szólt a demokrácia.

Márpedig a történész számára, ami jellemző, azt kell alapnak tekinteni, annak van reális szükségszerűsége. Bosszant,amikor egy tudós mindazt, ami múltunkat jellemezte, deformációnak minősíti. Ami jellemző, törvényszerű.

Történészi feladat volna megvizsgálni, hogy a háború után a bolsevik rendszer kikre támaszkodhatott. Az úri középosztályból, a falvak gazdasági elitjéből, szinte senki nem állt mögötte. Még azoknak a nagy többsége is, aki földet, munkát kaptak, alig tizede szavazott arra a pártra, amelyeik a Jaltában ránk osztott sors alapján a megszállók akaratát végrehajtotta. A történésznek tudni kell, hogy akkor a sorsunkat Moszkvából irányították, tehát csak annak a pártnak lehetett hatalma, amelyik évezte Moszkva bizalmát. Semmi értelme annak az ítéletnek, ami olyan elváráson alapul, aminek nem volt realitása.

A Rákosi-rendszerről nem volna szabad ítéletet mondani, amíg meg nem vizsgáljuk, hogy milyen erők álltak a ránk kényszerült diktatúrát végrehajtók mögött. Akivel a többség áll szemben, a nemes célokat is csak erőszakkal tudja megvalósítani.

Sokszor idézem első, szentként tisztelt királyunkat, aki az ellenzékével szemben csak embertelen eszközökkel tudott győzni. Szent István a társadalom érdekét szolgáló céljait legjobban a közvetlen családjától, és a fontos sámánoktól kellett félteni. Nem is kímélte őket.

Szent István – Kádár János

Magyar történelemnek első és utolsó nagy alakja között megdöbbentő a párhuzam. A szinte azonos szerepüknek, ennek ellenére, polárisan ellentétes a megítélésük.

Első királyunk szent lett annak ellenére, hogy kegyetlenebb volt, mint Kádár. Ahogy felmérte, hogy a népe a honfoglalás után válaszút elé érkezett. Vagy a pásztortársadalmak személyes diktátorságáról áttér a földművesek feudális, rendi társadalmára, vagy a nálunk erősebb elődeihez hasonló sorsra, eltűnésre lesz ítélve. Elkerülhetetlen volt a társadalmi átalakulás. A nomád pásztor legyen földműves. A földműves legyen keresztény. Szinte mindenkinek egészen más életformát, vallást kell választani. A földművelése való áttérés akkor már ugyan vonzó volt, de annak szerves része volt a földművesek vallására, a kereszténységre való átérés is.

Szent István mindkét feladatban a saját családjára, valamint a világi és vallási elitre számíthatott a legkevésbé. Ezt a feladatot csak a személyes tekintélyére támaszkodva, a kegyetlen módszereket sem mellőzve, érhette el. Csak a saját korlátlan sztyeppe fejedelmeket megillető hatalmára építhetett.

Istvánnak egyetlen szerencséje volt, hogy a nép már a célja mögé szegődött. A frissen beérkezett agrártechnikai forradalom felértékelte a pásztorkodással szemben a földművelést. A sztyeppéről érkezett pásztor számára a földműves vonzóvá vált. Az itt élő népek, köztük a megmaradt avarok már földművesek voltak. A történészek nem eléggé hangsúlyozzák, hogy az Alföld peremvidékén, és a Dunántúl már a hármas vetésfogót alkalmazó földművelők éltek. Ezek életvitele vonzó volt a honfoglaló magyarság számára.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a földművelés forradalmával párhuzamosan már folyamatban volt a kereszténység elfogadása is. Istvánnak az átalakítás munkájában a népe, és a nyugati jövevények voltak a segítői. A világi és vallási hatalom birtokosai ellene voltak.

Kádár Jánosnál rosszabb pozícióból, a magyar történelem során senki sem került hatalomra. Az ország lakosságának kilencven százalékánál is jóval többen árulóknak tartották. A nagy többség hazaárulónak, a sztálinisták pedig az ügyük árulójának tekintették.

Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy az 56-os forradalomnál népszerűbb forradalom nemcsak a magyar, de talán a világtörténelemben sem volt. A lakosság kilencvenöt százaléka egyértelműen a forradalom oldalán állt, annak ellenére, hogy szinte minden társadalmi rétegnek egészen mások voltak a forradalomhoz fűződő reményei.

A nagy többség reményének, az állami szuverenitásnak és a politikai demokráciának azonban semmi esélye nem volt. Ezt azonban Nagy Imre ismerte fel a legkevésbé, ő volt a legnaivabb rajongó. Az egyetlen reális lehetőség a bolsevik táborban a többieknél kevésbé durva politikai diktatúra volt. Ezt szinte senki nem vette tudomásul. Sem akkor, sem ma.

Számomra az életem egyik nagy rejtélye marad, hogy ugyan ennek a reális megoldásnak volt esélye, mégis a legkevesebb híve. Egy kezemen megszámlálhattam volna, hogy hányan voltunk olyanok, akik tisztában voltunk azzal, hogy 1956-ban az elérhető maximális cél a sztálinizmustól mentes, leninista, bolsevik egypártrendszer. Aki ennél többet akart, mert ezt nem fogadta el, vesztébe kergette a forradalmat. Szinte nem akadt senki a széles politikai spektrumban, aki felmérte volna, hogy ennél többnek semmi realitása. Sajnos ezt a vitathatatlan tényt, ma is fegyelmen kívül hagyják. Pedig csak ennek alapján lehet ítéletet mondani a szereplők felett.

Sajnos, ami reális volt, azt szinte senki sem tekintette elegendőnek. A nagy többség polgári demokráciát álmodott. A forradalom első napjai után világossá vált, hogy az események irányítása a reform-kommunisták kezéből a mindenben megsértett úri középosztály kezébe került. Ezek pedig a két háború közti uralkodásának restaurációját akarták. Tíz nap után már világossá vált, hogy az ország belső erői szinte ugyanazok, akik a 1919-es forradalom után lettek.

Az ne zavarjon meg senkit, hogy a második Nagy Imre kormányban még ezek közül senki sem volt képviselve, mert ezek, akaratukon, szándékuktól függetlenül, átmenti pozícióban voltak.

Ebben a minisztertanácsban még erős szárnyat jelentettek a reform-kommunisták. Közöttük volt még Münnich Ferenc mind belügyminiszter, aki pár nap múlva már a Szovjetunióval tárgyalt, aki Kádárt is rábeszélte, a megszállást már folyamatba helyező, a forradalmat leverő szovjet csapatokhoz való csatlakozásra.

Nagy Imre és szűkebb köre pedig válaszút elé került. Vagy megy tovább a forradalommal, amelyik győzelme esetén rájuk is halál vár, vagy visszaáll a szovjet megszállás, ami őket fogja a főbűnösöknek tekinteni, és ennek alapján büntetni.

Akinek kétségei vannak, mi lett volna, ha nincs szovjet katonai beavatkozás, gondoljon arra, hogyan szerepelt az utódpárt 1919-ben az első szabad választáson. Pedig a forradalom után egészen más, gyűlölt párt voltak, 1990-ben pedig a vidám barakk pártja, és Német Miklós színvonalas, mérsékelt, határt megnyitó kormánya indult a több párti választáson.

A kormány legértékesebb tagjai, Kétli Anna, Bibó István és Erdei Ferenc naivak voltak, azt hitték, hogy ők lehetnek az ellenkező végletbe esés megakadályozói. Fogalmuk sem volt arról, hogy mögöttük csak az erkölcsi értékük áll, hogy a nagy többség Mindszenti Bíboros és a Korvin-közi vezérek mögé fog állni. Sőt már ott állt.

Kétli Annának fogalma sem lehetett arról, hogy a háborúelőttihez képest mennyivel megváltozott a magyar szociáldemokrácia mögötti tábor. A háború előtt a szociáldemokrácia támaszkodhatott a fél-fasiszta, fél-feudális rendszerrel szemben álló, és a sorsát már joggal féltő félmilliós zsidóságnak nem csak a számára, hanem szellemi és gazdasági erejére is. Ennek tizede maradt meg, és azok többsége kompromittálta magát a bolsevik rendszerben való szerepével.

Azt, hogy Kétli Anna és pártja mire számíthatott volna, jól mutatja a Szociáldemokrata Párt csúfos bukása 1990-ben a választásokon. Pedig akkor már nem az ellenforradalmi erőkkel, hanem Antall József konzervatív demokráciájával álltak szemben.

Aki ismerhette még Bibó Istvánt, tudja, hogy nemcsak ő nem fért volna bele a következő választás utáni kormányba, de azt már ő sem vállalta volna.

Erdei Ferenc pedig kommunistának számított. Tudom, hogy őt már a szerveződő Parasztpártba sem engedték be.

Tudom, hogy hálátlan történészi feladat azt jósolni, mi lett volna, ha nincs szovjet katonai beavatkozás, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik.

Még ma is lehet azon vitatkozni, mi lett volna, ha Oroszországban, 1717-ben hatalmon maradhat a polgári kormány. Pedig hetven éves bolsevik uralom összeomlása után, egészen más nemzetközi környezeten sem lett polgári demokrácia, mivel abban a társadalomban nem voltak, és ma sincsenek polgárok.

Még ma is lehet azon vitatkozni, hogy mi lett volna, ha Károlyi Mihály polgári kormánya hatalmon marad, mert nem látjuk be, hogy a magyar társadalomban nem voltak ehhez polgárok. De nemcsak akkor, de a rendszerváltás után sem. Aki ezt nem érti meg, az értetlenül áll a jobb-közép Fidesz 2010-es elseprő győzelmét. Ami akkor is tény marad, ha nem értik meg.

Csak a legnagyobbakat említsem.

Nemcsak Nagy Imre és köre, de Kádár és köre elfogadta november elsején a többpártrendszert, amelyeknek semmi világpolitikai és belpolitikai realitása nem volt. A hatalmuk birtokosai, 1956. november, elsején rábólintottak egy olyan polgári demokráciára, ami magával vonta nemcsak a Szovjetunió fegyveres beavatkozását, a szocialista táboron belüli minden támogatójuk, de a személyes életük, de a pártjuk elvesztését jelentette.

A második világháború utáni magyar történelmet nem érthetjük meg addig, amíg nem vesszük tudomásul, hogy sem 1945 után, sem 1956-ban nem volt semmi külső és belső feltétele a polgári demokratikus társadalom kialakulásának.

A magyar társadalomban, akárcsak a lengyelben, még olyan erős volt a nemesség politikai befolyása, politikai tapasztalata, ugyanakkor a háború előttinél is gyengébb a polgárság ereje és politikai tapasztalatlansága, hogy a Horthy-rendszer restaurációja elkerülhetetlen lett volna, ha a felsőerők döntenek a társadalom útválasztásában. Ez alatt nem a Horthy-rendszer pontos másolatát, csak az úri középosztály fél-feudális uralmát értem.

Ezt bizonyították a fordulat éve előtti, még viszonylag szabad választások, az 56-os forradalom elfutása, és Antall József uralkodása, de még Orbán Viktor 2010-es elseprő választási győzelem is. Ez az állításom csak akkor érthető meg, ha szem előtt tartjuk, hogy a háború után hatod annyi polgára maradt a magyar társadalomnak, mint előtte volt. Ha a többségében zsidó magyar polgárság nem volt képes megakadályozni a két háború közti fél-feudális rendszer kialakulását, és elfogadását, akkor nem várhattunk a hatod annyi megmaradt zsidóságtól, hogy polgári társadalom mögé állítsa a közvéleményt. Ők joggal nem bíztak a magyar társadalom többségének megnyerésében a demokratikus társadalom kiépítéséhez. Reálisan mérték fel a lehetőségeket, és a bolsevik rendszer lelkes építőivé váltak. Azok maradtak a rendszer összeomlásáig.

A vezető szerepre csak az úri középosztály volt felkészülve.

A magyar társadalom a jobbágyfelszabadulás után, majd a két háború között, a nemesség szerepét átvevő úri középosztály fél-feudális társadalma volt. Ugyan a világgal együtt változott, de lényegében az úri középosztály uralmát jelenttette. Még mindig nem eléggé hangsúlyozott, hogy a magyar és a lengyel társadalom a nemesek szerepét folytató úri középosztály társadalma volt. Ezek pozíciója a háború végére nagyon megerősödött azzal, hogy a polgárság nagy többségét jelentő zsidóságát önhibából elveszítette.

Még nem találkoztam olyan történész munkájával, aki kimutatja, mennyivel polgárhiányosabbak lettek a Jaltában csatlós sorsra ítélt országok. Pedig Európa keleti felén a zsidóságok elvesztése volt a háborúnál sokkal fontosabb történelmi esemény. Ennek erkölcsi elitélésével százszor annyit foglalkoznak, mint a történelmi hatásával. Európa keleti felének nemcsak a háború előtti történelmének legfontosabb eseménye a zsidóság polgárosodása volt, a háború utáninak pedig az elvesztésük lett, és lesz még generációkon keresztül.

A magyar történészeknek elég lett volna a háború előtti és utáni társadalmi erőket szembeállítani, hogy világossá váljon, miért nem volt a háború után, és nincs a rendszerváltás óta társadalmi bázisa a szoclib politikának.

A háború előtt a szoclib politika társadalmi bázisa a magyar zsidóság mai területen élő mintegy 600 ezres tábora volt. Ők jelentették akkor a gazdasági élet gerincét. Ez a háború utánra a számuk hatodára, a vagyonuk szinte nullára csökkent, a magyar társadalommal szembeni bizalmuk pedig megtört. A nem zsidó közvélemény pedig elhitte, hogy ami a bolsevik rendszerben történt, a zsidóság szerepén múlt. Az is sokat ártott a szidóság lefogadásának, hogy a rendszerváltás előszelét érezve ők váltak a leghangosabb antikommunistákká, a természetüknél fogva liberálisokká.

A forradalom leverése után.

A szovjet csapatok bevonulása ugyan nem ért váratlanul, mert elseje óta biztos voltam, hogy be fog következni, mégis nemzeti tragédiaként éltem meg. Beláttam, hogy Kádár szerepélt nem lettem volna képes vállalni. Sajnáltam, és boldog voltam, hogy vállalta, mert valakinek vállalni kellett, és Rákosi maga és csapatának bármelyik tagja, még Hegedűs András is vállalta volna, akit a moszkovitáknál lényegesen jobbnak tartottam.

Inkább meglepett, hogy Kádárt választották. Ebben mind Hruscsov, mind Tito szerepe nyilvánvaló volt.

Érdekes módon a magyar történészek máig nem elemzik, hogy miért nem Rákosira és csapatára bízták a bábkormány vezetését. Ez számomra azt mutatta, hogy még mindig elég erősek a kommunista mozgalomban a leninisták, akik ugyan indokoltnak, sőt elkerülhetetlennek tartják a politikai diktatúrát, de elfogadják, azt enyhítettebb formában is lehetségesnek tartják, a gazdaságot azonban fokozatosan liberalizálni szeretnék. Számomra a forradalom katonai leverése elkerülhetetlen volt, de azt, hogy a lakosság tizede által sem támogatott bábkormányt nem Rákosira és csapatára, hanem Kádárra és Münnichre bízták, jelentős megkönnyebbülést jelentett.

Az sem ért váratlanul, hogy a forradalom előtt korlátlan hatalmat élvező sztálinisták pedig kemény bosszúra vágytak azokkal szemben, akik a lecserélésükre törekedtek. Egyéni sorsomat illetően is pesszimista voltam. Forradalmi bizottsági elnökségem miatt úgy éreztem, hogy szomorú jövő vár rám. A várthoz képes kellemesen csalódtam. Az általunk leváltottak előtte is komoly pozíciókba voltak, aztán még magasabbra kerültek, de egyikük részéről sem éreztem rosszindulatot, sőt egyikük sem tekintett ellenforradalmárnak. Sokkal több bajom volt azokkal, akiket nem érintettem.

A forradalom leverése utáni néhány évtől eltekintve csak kellemes csalódásaim voltak a Kárár-rendszerben. Mi lettünk a legvidámabb barakk.

Kádár volt az egyetlen olyan vezető a csatlós államokban, aki az alkalmazkodást nem lihegte túl. Megtett mindent, amit szükségesnek tartott, de folyamatosan lazította a gyeplőt. Azt is mindig annyira, hogy a pártján belüli baloldal ne kerülhessen moszkvai támogatással föléje.

A legnagyobb érdemét abban látom, hogy nemcsak a gazdaság szocialista szektorát liberalizálta, hanem példátlan teret biztosított a munkaidő utáni jövedelemszerzésre. Még nem találtam olyan történelmi munkát, amelyik a munkaerő szabadidejének hasznosítását felmérte volna. Pedig ennek volt a legnagyobb jelentősége. Nemcsak jövedelmet termelt, de tudatot is formált. A magyar nép munkamoráljának, vállalkozói szellemének, igényességének fejlesztésében példátlan eredményeket köszönhettünk a háztáji gazdálkodásnak, a kalákás házépítkezéseknek, a maszekolásnak, a vállalti munkaközösségeknek. A rendszerváltást megelőző huszonöt évnek ezek voltak a legfontosabb történelmi vívmányai. Ehhez képes a politika szerepe másodlagos volt.

Azt is Kádárérdemének tartom, hogy Aczél György sugallatára, saját érzelmei ellenére, létre jött a magyar történelemben először és utoljára az urbánusok és népiek békés egymás mellett élése. Ettől ma távolabb vagyunk, mint valaha.

A liberális rendszerváltás

A magyar társadalom természetét messze meghaladó liberális rendszerváltás, az SZDSZ politikai partnerválasztásai, hogy a konzervatív Antallal, hogy a munkásőr Hornnal, felerősítette a liberális zsidóság elutasítottságát. Az SZDSZ intellektuális tőkéjének, és külső kapcsolatainak köszönhetően, közép-jobb párt hiányában aránytalanul nagy politikai hatalmat élvezhetett.

A rendszerváltás utáni első választáson a népi jobb-középnek induló Demokrata Fórum került ugyan kormányra, de az elnöke, az új miniszterelnök a konzervatív Antall József lett. A második választáson azonban kiderült, hogy már elfogyott az úri középosztály társadalmi támogatottsága, megszűnt az urak világa.

A konzervatív úri világot képviselő Antallal szemben a munkásőr Horn Gyula vezette MSZP, abszolút többséget nyer. De nincs annyi önbizalma, hogy vállalja a kormányzást, olyan koalíciót köt a liberális SZDSZ-el, amiben a kisebbik partner irányítja a politikát. Ezzel sokat veszít saját szavazótáborából, és elékészíti a közép-jobb párttá alakult Fidesz győzelmét.

Ettől kedve világossá válik, hogy a Fideszé a jövő.

A magyar társadalom még mindig jobb-közép maradt.

Nemcsak a háborút követő hét év, és az 56-os forradalom, de a rendszerváltás is arról győzött meg, hogy a magyar társadalom még mindig nem győzte le a sok nemesekből, és a kevés polgárból származó konzervatív, nacionalista karakterét.

Ezen az sem változtatott, hogy a közép-jobb Demokrata Fórumot az utódpárt és a liberálisok szövetsége konzervatív Antall József kezére játszotta. Antallnak ugyan sikerült a választásokat megnyerő közép-jobb Fórumot, konzervatív párttá átépíteni, de a közép-jobb magyar társadalom közép-jobb párt nélkül maradt. Vagyis két ciklusban éppen az a párt hiányzott, amelyik mögé a társadalom többsége állhatott volna.

Ezt az űrt ismerte fel a kiváló politikai képességgel és ösztönnel rendelkező Fidesz elnök ismerte fel. A fiatal liberálisok pártjából közép-jobb pártot formált. Ezzel meglepően gyorsan, már a harmadik választásból is a legerősebb, kormányalakítása képes pártként került ki.

A következő választást ugyan elvesztette a már közép-jobb Fidesz, de ez csak a saját hibáinak és az ellenfelek összefogásának volt köszönhető. 1998 után még nem volt kétséges, hogy a jövő a Fideszé. Erre mégis 12 évet kellett várni, de akkor földcsuszamlásszerű győzelmet arathatott. De nemcsak a Fidesz szerzett kétharmadot, de a korábbi szoclib koalíció is szétesett, és megjelent a viszonylag erős szélsőjobb is.

A jelenlegi politikai erőviszonyok azt jelentik, hogy először van olyan közép-jobb kormány, amelyik politikája fedi a közép-jobb magyar társadalom centrumát. Súlyos hibákat kell elkövetni ahhoz, hogy a közé-jobb Fidesz elveszítse kormányhoz szükséges többséget.

A liberális SZDSZ megszűnt, az új pártjuk még nem találja a helyét. A baloldali MSZP privatizáció kárvallottaira számítható széles réteget képviselő, erős ellenzék párt lehet, mivel megszabadult a liberális szárnyától, amelyik lénygében az SZDSZ beépített szárnya volt. Ezzel először van a magyar parlamentben a társadalom strukturálódását fedő pártképviselet. Ennek alapján várható, hogy a Fidesz több cikluson keresztül kormányon marad.

Ez az idő talán elég lesz arra, hogy a magyar társadalom jobbra tolódott súlypontja a középre kerül.

Hosszú életem során a magyar társadalom többségéhez képest mindig balra álltam, ugyanakkor egyre jobban felismertem, hogy a jobboldaliságunknak ezer éves gyökere van, ami abból származott, hogy sok szegény nemes, és nagyon kevés magyar polgárja volt.

A vasút századában a magyarság polgárhiányát a számában gyorsan szaporodó zsidóság töltötte be. A 20. század elején már a zsidó polgárok száma elérte a nemesség szerepét folytató úri középosztályét. Ez azonban még mindig nagy polgárhiányt jelentett, hiszen Nyugaton a polgárok száma a nemesekének mintegy ötszöröse volt, a többségük a politikai hatalmat gyakorló etnikumhoz tartozott. Az aránytalanságot fokozta, hogy az úri középosztállyal azonos számú zsidóságnak a politikai súlya nagyon kicsi, a gazdasági súlya pedig nagyon nagy volt.

A zsidóság sikerét irigyen néző úri középosztályban a féltékenység antiszemitizmust szült, ami a nácik biztatására, a zsidóság nagy többségének elpusztítására, és kivándorlására vezetett. Ezzel a második világháború végére a magyar társadalom ismét a beteges polgárhiányosságú társadalommá vált. A nemesség utódjának, az úri középosztálynak a sok évszázados számbeli és politikai túlsúlya a második világháború után újra létrejött.

Ezt a történelmünk szempontjából sorsdöntő változást a történészek nem veszik tudomásul. Valamiféle társadalmi folytonosságot tételeznek fel, holott a nyugtosodásunk szempontjából alapvető visszaesés történt.

A magyar társadalom ismét krónikussá váló polgárhiányát elfedte, hogy a háború végén a polgárgyűlölő Szovjetunió csatlósává váltunk. A maradék zsidó polgárság lett az egyetlen olyan értelmiségi réteg, amelyik a megszállók elvárásaihoz rugalmasan alkalmazkodott. Ezt nemcsak a bolsevik rendszer által kitaszított úri középosztály, de nép is hazaárulásnak fogta fel.

A moszkvai parancsok tejesítését a magyar zsidóság hazaárulásának fogták fel. A magyar történészek máig adósak annak a bizonyításával, hogy azokban a csatlós országokban, ahol nem maradt zsidóság, ugyanazokat a parancsokat még inkább szolgai módon tejesítették. Ha nálunk sem maradnak zsidók, a háborút követő évek még rosszabbak lettek volna.

Összegzés.

Húsz oldalon ennyivel kívántam illusztrálni annak az okát, hogy politikai ítéleteim mire épültek, mi volt az iránytűm.