AZ EURÓPAI UNIÓ VÁLSÁGBAN VAN

SZÜKSÉG VAN EURÓPA POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI EGYSÉGÉRE? 1

A NAGYSÁG NEM ELŐNY 3

AZ EURÓPAI UNIÓ VEZETTÉSE EGYRE GYENGÉBB SZÍNVONALÚ 3

MINT VÁRHAT EURÓPA AZ UNIÓTÓL? 3

Kopátsy Sándor                PG                    2012-06-28

AZ EURÓPAI UNIÓ VÁLSÁGBAN VAN

SZÜKSÉG VAN EURÓPA POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI EGYSÉGÉRE?

Ami a politikai egységet illeti.

Az Európai Unió kezdettől fogva nem is annyira politikai, mint gazdasági unió akart lenni. Kialakulása kezdetén, jellemzően Acél és Szén Uniónak tekintették. Az ötletgazdák azt mérték fel, hogy gazdasági tekintetben kicsik a hidegháború két szuperhatalmához viszonyítva. A politikai egységet létrehozta a hidegháború. Ebben, aki az egyik oldalon volt, természetes szövetségese volt mindazoknak, akikkel közös politikai táborba tartozott. Akik pedig a font másik oldalán voltak, szóba sem jöhettek, nemcsak politikai, de még gazdasági szövetségesként sem.

Az Európai Unió elődjét nem kellett elméletileg megalapozni, a tagságát toborozni, fakadt Európa világpolitikai helyzetéből. Minden nyugat-európai államot közös táborba kényszeríttette a Szovjetunió katonai erejével szemben kiszolgáltatottsága. Mindegyikük arra kényszerült, hogy az Egyesült Államok védelme alá meneküljön. A hidegháború létrehozta az Egyesült Államoknak való kiszolgáltatottságot, és ezzel az egymással való politikai szövetséget. Ez a kényszerhelyzet lehetővé tette a nyugati-európai tőkés osztálytársadalmak számára, hogy átalakuljanak össznépi társadalmakká. Ehhez nem volt szükség tudatosságra. Ezért aztán máig nem is tudatosult, hogy már nem tőkés osztálytársadalmak, hogy ezek a társadalmakban az egyes országok között nem az egymással folyó versenyből, hanem az egymással való együttműködésből származik előny. Amíg a tőkés társadalmak egymás ellenfelei voltak, vagyis csak egymás rovására lehetett nyerni, a második világháború után csak az egymással való együttműködés járt előnnyel.

Nemcsak a külpolitika, de a társadalomtudományok számára sem tudatosult, hogy a fejlett társadalmak számára a gazdasági együttműködés előnyös, az egymásközti háborúkban csak veszteni lehet. A fejlett világon belül hetven éve nem volt háború. A hidegháború a fejlettek és a bolsevik fél-periféria közötti politikai feszültségből fakadt, és azért vált viszonylag tartóssá, mert az Egyesült Államok céljának megfelelt.

A Szovjetunió összeomlása óta a fejlett világban nincs háborús veszély. Ez ugyan nemcsak a közös érdekből fakad, hanem abból is, hogy az Egyesült Államok katonai ereje sokkal nagyobb, mint a többi fejlett országé összesen.

Ennél a ténynél sokkal fontosabb, hogy a nemzetközi munkamegosztásban is fordulat történt. Az ipari forradalmat követő kétszáz évben a világkereskedelem nagy többsége a fejlettek és a kevésbé fejlettek között bonyolódott. Ennek is jelentős hányada a fejlett gyarmattartó, és gyarmatai, valamint befolyási övezete közötti árucsere volt. Ipari terméket cseréltek el mezőgazdasági és ipari nyersanyagokra.

A 20. század végére a világkereskedelem súlya áttevődött a fejlettek egymásközti cseréjére, az elmaradottak való forgalom, és a nyersanyagok súlya csökkent.

Amíg a második világháború előtt a világkereskedelem többsége a politikai befolyások térségein belül, a fejlettebbek és erősebbel és a szegények és elmaradottak között történt, mára a fejlettek egymásközti cseréje vált elsődlegessé.

A megváltozott helyzetet a világkereskedelem lereagálta, ha nem is eléggé, de nagymértékben liberalizálódott, és ennek köszönhetően a világgazdaságnál sokkal gyorsabban növekedett. A 21. század küszöbére a fejlett világ valóban egységgé forrt össze, az árucsere mögött egyre nagyobb szerepet kapott a nemzetközi munkamegosztás, és a választékcsere. A hidegháborúban még két világgazdaság volt, az óta csak egy van. Ez pedig minél liberalizáltabb piacot kíván. A fejlett országok szánmára tehát létrejött a gazdasági egységük.

Ez Európában is előbb megvalósult, mintsem létrejött volna a szervezete.

Ez egyértelművé válik, ha megnézzük, hogyan változott Európa külkereskedelmi forgalma Kelet-Ázsiával és Észak-Amerikával, és Európa nyugati és keleti fele között. Kiderül, hogy a fejlett világ lényegében gazdasági egységgé változott. Ebbe az összeszövődött világgazdaságban Európa puritán lakosú térsége szorosan, a mediterrán lényegesen kevésbé, és keleti térsége alig vesz részt.

Európa soha nem volt sem politikai, sem gazdasági, de főleg nem gazdasági egység. Ezt mindennél jobban tükröznék az olyan térképek, amelyek, amelyek megmutatnák, hogy az elmúlt ezer év során, a különböző századokban mekkora volt az országok közötti áruforgalom, és mi volt annak az összetétele. Ebből kiderülne, hogy a fejlett, puritán Nyugat-Európának szorosabb a gazdasági és kulturális kapcsolta nemcsak Észak-Amerikával, de még a Távol-Kelettel is, mint a Mediterrán, illetve a Pravoszláv Kelet-Európával.

Ezért arra a kérdésre, hogy elsődleges-e Európa politikai és gazdasági egysége. Egyértelmű a válaszom.

Nem. De nem is lehet. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy nem kell Európa egységén is munkálkodni. Ez különösen fontos a kontinensünk nem puritán népei számára, mert azokban ezer éve, de soha sem jobban, mint most, és a belátható jövőben, egyre jobban közelednie kell a sikeresebb Nyugat-Európához. De nem ez az első, és természetes feladat. Nem Európa egésze, hanem a Nyugat puritán népei lesznek a Távol-Kelettel versenyképesek. Tudomásul kell venni, hogy Európának csak a puritán harmada versenyképes, és ez önmagában kevés. Az egész kontinensünk ugyan ennél háromszor nagyobb, de ebből egység még száz év múlva sem lehet. Ezt ezer éve építjük, de mindig kiderül, mint jelenleg is, hogy ehhez idő, tehát türelem kell. Idő azonban kevés ahhoz, hogy mire a Távol-Kelet egésze felfejlődik, Európa egységes lehessen. Erre legfeljebb néhány évtized van, de legalább évszázad kellene.

A Nyugat élvonalban tarására maximum ötven év áll rendelkezésre. Ez idő alatt legfeljebb a puritán népeinek az összefogása áll rendelkezésre. Ezért az első feladat a puritán Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Ausztrália és Új-Zéland egybefonása. Rövid idő alatt csak ez a három térség kooperációja valósítható meg.

Nagyon leegyszerűsítve, egy angolszász Nyugatot kell egységgé összefogni. Ez nem azt jelenti, hogy ez az angolszászok birodalma volna, hanem a puritán Nyugaté. Ebben a politika és a gazdasági elit közös nyelve angol volna. Gyakorlatilag már ma is az. De ami ennél százszor fontosabb, a gondolkodásuk, az életvitelük stílusa volna közös.

Aki felméri a fenti Nyugat, és az Egész Európa egyesítése közti különbséget, megérti, miért tartom a puritán Nyugatnak a Távol-Kelettel való versenyképességet reálisabbnak, mint az egységes Európáét.

A puritán Nyugat népessége ugyan körülbelül akkora, mint Európáé, de az előbbi gazdasági ereje már ma is háromszor nagyobb, a potenciális képessége ennél is sokkal nagyobb. Ezt azzal illusztrálnám, hogy a Nyugaton belül a puritán népek egy lakosra jutó jövedelme Európában a mediterrán népekénél háromszor, a kelet-európaiakénál ötször nagyobb. Ezek a szorzók, minden bizonnyal ötven év múlva kétszer nagyobbak lesznek. Ennél is jobban fog növekedni a négy, óceánokon túli nyugati országban.

Tehát az általam javasolt puritán Nyugat lakosságának száma közel azonos marad az egységesnek elképzelt Európáéval, de a szellemi vagyona ma háromszor, ötven év múlva hatszor nagyobb lesz. Ez a Nyugat és a Távol-Kelet párhuzama szempontjából azt jelenti, hogy a népességük 1:3 arányú marad, de a lakosságuk szellemi vagyonának a fölénye megtartható. Ezzel szemben az egységes Európa még ezen a téren is egyre jobban lemarad.

Ami a térségének nagyságát illeti.

(Erről már másutt írtam, az jöjjön ide.)

Az életterek tekintetében a puritán Nyugat nagyságrenddel felette van a túlnépesedett, és bezárt, rokontalan Távol-Kelettel szemben.

A NAGYSÁG NEM ELŐNY

A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a nagyobb társadalmi egység a lakosság számára soha nem volt előny, sokkal inkább hátrány.

(ide jön, amit már erről írtam.)

Nem igaz, hogy Európa minél nagyobb egység, annál gyorsabban fejlődik. Ez soha a történelem folyamán nem volt igaz, legfeljebb vannak olyan politikai feladatok, amiben előnyös az egység. Az imperializmusban, abban is alig kétszáz évig előny volt az erősebb állam polgárának lenni.

Az első világháború előtt még irigylésre máltó volt a Brit Birodalom angol állampolgárának lenni. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy neki volt a legnagyobb gyarmatbirodalma. A 20. század közepén a kontinens leggazdagabb országai, vagyis ahol a legmagasabb az egy lakosra jutó jövedelem, sorrendben, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Svájc csupa kis ország mögött, csak Hollandiának volt nagy gyarmatbirodalma. Rajtuk kívül még négy ország előzi meg minden európai „nagy” országot, a már többször említett négy volt angol gyarmat. Ezt úgy fogalmaznám meg, hogy az európai puritán országoknak a legközelebbi kulturális testvéri, rokonai ne a déli és keleti szomszédjai, hanem a négy, távoli volt angol gyarmaton élnek.

Már nagyon régen, azt tartottam nacionalistának, aki a népét nagyobbnak, és nem boldogabbnak, gazdagabbnak, iskolázottabbnak akarja látni.

Azt meg sem nézzük, hogy valóban előny-e az államunk nagysága.

A társadalomtudós számra az első a tények vizsgálata.

Fajunk története során mindig a sokféleség volt a jellemző, hogy minden társadalmi egység mindig nagyobb akart lenni. Az élővilágban minden állandó jelenségről kiderül, hogy a faj érdekét szolgálja. Ez az emberi faj esetében sem vonhatjuk kétségbe. Az emberi fajt is jellemezte, hogy számára a kis közössége, a kis családja, a nagy családja, a lakóhelye volt az első. Az ennél nagyobb közösség jelentőségét csak a vallási és politikai vezetés szuggerálta. Nem kevés sikerrel.

Szinte egészen a jelenkorig, az emberiség nagy többsége kis, legfeljebb néhány száz egyedből álló csoportokban élt.

Az állatvilágban is minden faj esetében szigorú törvény szabályozza az együttműködő egyedek nagyságát. Vannak fajok, amelyek óriási közösségben, vannak, amelyek csak utódokat nevelő párban, és van, amikor a hímek egyedül, a nőstények pedig az önállóságra még nem képes utódjaikkal élnek együtt. Minden esetben kiderül, hogy a közösségek nagyága a faj érdekének megfelelő.

Az emberi faj életében a legkisebb egysége a két generációs család, de ez sem általános. Életem egyik nagy felismerésének tartom, hogy ugyan minden kultúrában a több generációs nagycsalád volt a jellemző, a kiscsalád csak a középkori feudális Nyugaton volt általános. A többi kultúránál magasabbra emelkedését elsősorban ennek köszönhette.

A legáltalánosabb közösség következő szintje a lakóhely. Az ipari forradalom előtti társadalmakban az emberiség nagy többsége néhány százfős településeken élt. Ez nagysága pedig elég széles határok között mozgott. A nagyságukat biológiai, a gazdasági és politikai érdekük határozta meg.

Biológia érdek volt beltenyészet elkerülése. Ennek a minél nagyobb, annál jobb volt az érdeke, de a néhány százfős közösség már megfelelt. Ezt sem vették szigorúan, az egy napi járóföld nem számított különlegesen ritka párválasztási határnak. Francia adatokat ismerek. A közkorban a házasságok kilencven százaléka tíz kilométernél közelebbi területről történt.

Gazdasági érdek a termékek beszállíthatósága volt. A termékek csak bizonyos számú közösségben voltak a család lakása közelében biztonságban. A települések nagyságát a szállíthatóság határozta meg. A szállíthatóság a terepviszonyoktól, és a szállítási módtól függött. Ezért a csatornázott síkságokon, és a száraz, sík területen nagyobbak voltak a lakóközösségek, mint a tagolt, csapadékos terepeken. A hegyekben a völgyek jelentették a lakott térségek határait.

Az igásállatok előtt sűrűbb volt a településhálózat és kisebb létszámúak a települések. Az igásló gyorsabb mozgása nagyobb távolságról való behordást biztosított, mint az ökrös szekerekkel történő, ezért nagyobbak lettek a települések. A traktorok megjelenése tette először lehetővé, hogy a lakóhelytől tíz kilométerekre is történhetett hatékony földművelés.

Az ipari forradalom előtt a munkaerő nagy többsége a mezőgazdaságban, illetve az azt kiszolgáló és kiegészítő iparokban dolgozott.

Az ipari forradalom után a gyarmattartó országokban történt meg először, hogy a lakosság többsége már nem a mezőgazdaságban dolgozott. A végső fordulatot azonban a 20. századi agrártechnika és a közúti közlekedés gépesítése hozta.

Ennek köszönhetően, a mezőgazdasági termelésben dolgozók aránya tizedére csökkent. Ebből fakadóan a falvakban élő lakosság többsége is városlakó, még nagyobb többsége a városokban dolgozó lett.

Azt, hogy milyen a jelenkor fejlett társadalmaiban az optimális településhálózat Kanadában és Ausztráliában láthatjuk. Ebben a két országban ugyanis szinte lakatlan térségbe telepedett le a munkaerő, tehát a lakhelyének nem volt kötődése. Mindkét országban a lakosság négyötöde néhány, milliós nagyvárosban, és annak alvóövezetében él. A gépkocsi és a fejlett úthálózat lehetővé teszi a több tíz kilométerről történő munkába járást is.

Kezdetben a lakhelyének megválasztásában lakosság nagy többségét csak védelmi szempontból érdekelte. A vasút megjelenése előtt, az államok nem is voltak gazdasági egységek. Előtte a megtermelt nemzeti jövedelem kilencven százalékát nemcsak a lakóhely környékén történő munkamegosztásban termeték, hanem négyötödét ott is fogyasztották el. Szinte csak a katonáskodás, a felső képzés, valamint a közigazgatás felsőbb szintje lépett túl a lakóhely környékén.

Az egy napi járóföldnél nagyobb térség csak a vasút és a gyáripar elterjedése után szövődött össze. Az emberi fajra is igaz, hogy az emberek, áruk és szoláltatások távolságlegyőző képessége határozza meg az életterek nagyságát. Ebből fakadóan a közösségük optimális nagyságát is. Ezt azonban nem szükségszerűen követi a közigazgatási és politikai közösségek optimális nagysága.

Ma már bizonyos munkaerő, bizonyos áruk és bizonyos szolgáltatások esetében nem szempont a távolság, mivel a jelentőségükhöz képest elenyésző a távolságlegyőzés ideje és költsége. Ez ma már megvalósult az információ áramlásában. Ez a fejlett országok iskolázott lakói számára is megvalósult, az élőbeszéd, a dokumentáció szinte bármikor, bárhova és bárhonnan elérhető. A nagyon fontos személyek, a sürgős és értékes tárgyak egy nap alatt bárhova eljuttathatók. Az áruk a világ jelentős kikötői között, távolságtól szinte függetlenül, olcsón szállíthatók. Olcsóbban, mint a településen belüli kisebb tételek. Egy zongora átvitele a másik szobába, egy tonnás tárgy átszállítása a másik utcába, sokkal költségesebb, mint egy tonna nagykereskedelmi áru eljuttatása az egyik jelentős kikötőből a másikba.

Az emberiség egységes érdeke lett az emberek és áruk politikai határoktól független mozgathatósága. De már itt is felmerülnek az aggályok. Egy elmaradt ország nem fejlődhet egészségesen, ha nem képes az áruk, a munkaerő szabad mozgása ellen védekezni. Ebből nem értette meg semmit az EU vezetői.

Ennek tükrében a Közös Piacnak nagy híve voltam, és maradtam annak ellenére, hogy az EU segíti a gyengébb tagországokat, mindenek előtt a latinokat. Még az sem tuják, hogy a segélyektől nem csökken, hanem tovább nő a puritánok és a mediterránok közti szakadék. Minden bizonnyal, nemcsak minden segélyezett örül a segítségnek, de a segélyezők is azzal az örömmel adják, hogy lesz hatása.

A segélyezés hatékonyságában soha nem hittem. Nem is igazolódott sehol a világon. Ideje volna megtanulni, hogy a meg nem dolgozott jövedelem hosszú távon többet ért, mint használ.

Ezt mutatja az EU újraelosztásának tapasztalta is. A bevételeinek nagy többségét a kevésbé fejlettek felé csoportosítja át, azok mégis egyre jobban lemaradnak. Az ágazatok között messze a mezőgazdaság támogatottsága a legnagyobb, mégsem közeledik az amerikai farmergazdaságok színvonalához, sőt.

Példának elég volna felhozni a kisnépességű, olajban gazdag arab országok példáját. Bányajáradék címén többször annyit kapnak, mint amennyit az EU újra eloszt, a társadalmuk mégis középkori marad.

Még nem akadt Brüsszelben senki, aki felismerné, mennyivel előbbre tartanánk, ha a segélyek helyett a szellemi vagyonba fektettek volna. Pedig az EU minden nagyvonalúan támogatott célja eredménytelen maradt.

Visszatérve a kiinduló kérdésre.

Van értelme Európa Nyugati felének integrációjának? Lehet-e három eltérő kultúrájú, és 1:4 jövedelemszóródású országokból egységet kovácsolni?

Egyértelmű a válasz: Még akkor sem, ha nem nagyon ostobákra bízzák.

Bármennyire egyértelmű tény, hogy azonos kulturális környezetben mindig kisebbek tejesítenek jobban, a politikusok mindig a minél nagyobbra törekszenek. Számukra a közösség nagyságának a növelése a cél, a társadalomé azonban a minél nagyobb jólét, és a minél hosszabb, egészséges élet. Ebben a kisebbek sokkal kedvezőbb helyzetben vannak.

Az is igaz, hogy a kicsiség csak azoknak előny, akik az átlagnál életképesebbek. Az országokat alkotó közösségekre is igaz, hogy segíteni csak azt érdemes, aki a segítség nélkül is boldogulna. A segítség hatása a megsegítettnek az átlagtól eltérő képességével hatványozottan nő. Vagyis, minél nagyobb a segélyezett átlag feletti képessége, a segítség hatványozottan jobban hasznosul. Akinek az átlag alatti a képessége ott negatív hatás nő hatványozottan.

AZ EURÓPAI UNIÓ VEZETTÉSE EGYRE GYENGÉBB SZÍNVONALÚ

Azt, hogy az Európai Unió vezetése gittegylet, jól bizonyítja, hova jutott, és most a csődben sem a vállságba juttatókat teszik felelőssé. Nem a felelősek megbüntetésére gondoltam. Csak a felelősök lecserélésére. Az EU jelenlegi vezetése eleve alkalmatlan a sikeres működtetésre. Erre a vezetők képessége, és a hatásköre eleve alkalmatlan.

A részvénytársságok gyakorlatát kellene átvenni. Ott fel sem merül a felelősségre vonás, mert tuják, hogy az okozott kárt egyrészt úgysem lehet ezzel csökkenteni, hiszen a felelőseknek nincsen erre forrásuk. Az sem vonható kétségbe, hogy a nagy károkat nem a rosszindulat, hanem a hozzá nem értés okozza. Ha a felelősök okozóját kellene keresni, akkor kiderülne, hogy azok a felelősek, akik nem megfelelőkre bízták a feladatot. Ezért nem büntetnek, hanem a bajba jutott vállaltok vezetését cserélik le.

Az euró övezet, de az egész EU vállsága évtizedekkel ezelőtt kezdődött, amikor egyre gyengébb káderekre bízták a felső vezetést.

Először azt kellene felismerni, hogy miért süllyed ilyen mélyre a brüsszeli vezetők színvonala.

Aki ebben a tényben kételkedik, gondoljon arra, hogy a kor legjelentősebb politikusai indították útjára az európai közösséget. A legnagyobb francia és német politikusok. A történészek máig ismerik a nevüket. Ezzel szemben az EU jelenlegi vezetőit ma sem ismerik, és senki sem fog rájuk emlékezni. A jelenlegi elnök is csak azért közismert, mert az ő nevét olvassák, őt látják naponta a kommunikációs csatornákon. A többieket ma sem ismerik, nemhogy emlékezzenek rájuk. Az EU vezetése olyanokból áll, akiket otthon nem tudtak, vagy nem akartak látni, vagy a bukásukat érezve, a jó fizetésért oda menekültek.

Történészként megtanultam, hogy csak az új utak kereső csapát az értelmiségi elitből kell válogatni. Aztán, minél reménytelenebb utat választott ez az elit csapat, annál gyorsabban, és annál mélyebbre süllyed a vezetők szellemi színvonala.

Példaként az 1717-es bolsevik forradalom népbiztosainak összetételtét hasonlítottam össze a rendszer összeomlása előtti csapattal. Lenin csapatát a történelem legmagasabb intellektuális szintű kollektívájának, és Brezsnyev csapatát pedig a legalacsonyabb szintűnek tartom.

Nem sokkal kisebb különbség van a Szén és Acél Uniót létrehozók, és az EU jelen vezetői között.

Miért válik jellemzővé a kollektív vezetés csökkenő szellemi szintje?

Azért, mert a kollektíva tagjainak az érdeke, hogy olyan legyen a vezetője, aki nem nő a fejükre. Legyen minél öregebb, mert hamarabb kidől a sorból, és akkor esély van az utódlására, és legyen minél szürkébb, mert nem kell tőle félni. Ezért lett a fiatal, tehetséges népbiztosok tanácsából a nagyon öregek, és szürkék politikai bizottsága.

Ezért jellemző a vallások történelmére is, hogy zsenik alapítják, majd idővel a konzervatív szürke aggastyánok kezébe kerül. A keresztény vallási vezetők átalagkora alapján is meg lehet állapítani, hogy a vallás mennyire van lemaradva a kor követelménye mögött.

Ezt a bölcsességet egy 16. század végén élt, németalföldi lutheránus pap naplójából tanultam, akinek feltűnt, hogy Kijevig tartó útja során megfigyelte a püspökök átlagkorát, ami ezer kilométerenként, keletre haladva, tíz évvel növekedett. Magyarországon a katolikus püspökök húsz évvel öregebbek voltak, mint a lutheránusok. Ukrajnában sem nyolcvan évnél fiatalabb, sem lutheránus püspökök nem volt.

Miért állítanak egyre gyengébb kádereket az EU felső vezetésébe?

Mert a kijelölői látják, hogy ott nem történik semmi igazán, a hazai hatalmi viszonyokat alakító döntés. Arra összehívják a kormányok vezetőit. Ehhez járul, hogy végül csak olyan közös jelöltben állapodnak meg, amelyiktől nem kell félni. Az EU vezetői a kontraszelekció alapján kerülnek pozícióba.

Elég néhány példát felidézni.

Mivel az elnöki poszt a legfontosabb, annak betöltésére fordítanak a legnagyobb figyelmet. Ez esetben kell a legjobban vigyázni arra, hogy oda aztán ne kerüljön senki, akinek esetleg önálló koncepciója, vagy befolyása van.

Mivel Németország a legerősebb tag, kézenfekvő lett volna, ha tőlük állítanak oda egy erős egyéniséget. Ez ellen azonban elsősorban a franciák tiltakoztak. De tiltakozott minden tagállam. Bárki lehet, csak ne olyan, akinek saját gondolata születhet.

Az EU első emberi az elnök. Az volna a természetes, hogy német elnöke legyen. De ez a franciák számára a szoros barátságuk ellenére elfogadhatatlan. Az angolok nem szívesen vállalnák a főszerepet. Ezért kellett egy kis kudarcos ország képviselőjét jelölni erre a nagyon fontos posztra. Így lett a portugál Baroso az elnök. Akinek e magas posztján aztán megnőtt az önbizalma. Az először segélyezésre szorult ország szakembere lett a kioktatója azoknak, akik előtt az ő országa már bemutatta a pénzügyi vállságba jutás példáját.

A múlt héten már akkora volt az önbizalma, hogy nagyképűen oktatta ki a kanadai újságírót azzal, hogy a pénzügyi vállság kirobbanásáért az Egyesült Államok a felelős. Csak megjegyezem, hogy a kérdést feltevő újságíró abból az országból való, amelyiket a nyugati országok között a legkevésbé érinti a pénzügyi vállság. A megkérdezett Baroso pedig annak az országnak a fia, amelyik a négy reménytelen helyzetbe jutott mediterrán ország között még Görögországot is megelőzte a segítségre szorulásban.

Az is ismert, hogy az Egyesült Államok külügyi vezetői sírnak, mert nem találnak partnert, aki az EU-t képviseli. Kerestek tehát erre a posztra valakit, de az eszükbe se jutott, hogy először a külügyi vezető hatáskörét kellene megállapítani.

Emlékem szerint, e posztra felmerült a fiatalon forradalmár, később sikeres német külügyminiszter Joschka Fischer neve. Természetesen ettől nemcsak a német kormány, de minden tagállam megrettent. Az angolok, akiket a legkevésbé érdekel az EU külpolitikája, találtak valakit, akinek a nevét ma is csak az érintett külügyesek ismerik, őt mindenki lelkesen elfogadta.

De az elnöktől eltekintve, a többi témafelelős sem ismertebb. A nevüket még akkor sem jegyezzük meg, ha éppen ellenünk hoznak valami dörgedelmes figyelmeztetést. A figyelmeztetés ugyan fontos, fájdalmasan érintő lehet, de az aláírójuk neve ettől mellékes marad.

A javadalmazásuk azonban magas, ők a legjobban megfizetett politikusok.

Érthetetlennek tartom, hogy a 27 tagország egyike sem vetette fel a kérdést, alkalmas-e az EU vezérkara arra, hogy rábízzák Európa nyugati felének sorsát. Erre a kérdésre minden alapot megadnának a tények.

Milyen vezetés az, amelyik csak akkor látja a tagországok nagyobbik felének a reménytelen eladódását, amikor azok már fizetésképtelenek. Amikor a nemzetközi hitelminősítők jelezni kezdték a közelgő tragédiát, ellenük fordultak. Nekik olyan hitelminősítő kellene, amelyik azt jelzi, amit ők szeretnének hallani.

A hitelminősítők valóban rosszul vizsgáztak, mivel bíztak abban, hogy a hitelező gazdagabb, takarékosabb tagállamok fizetni fognak a felelőtlenül eladósodottak helyett. Vagyis azt várták, ami bekövetkezett, de azzal ne számoltak, hogy a hitelező országok közvéleménye nem fogja megengedni, hogy örökké mások hibáiért fizessenek. Ezek politikai vezetői most ugyan minden napnak örülnek, amivel késik, ami már elkerülhetetlen. Jellemző, hogyan örültek a görög választásoknak, amelyiken olyan eredmény született, ami az azonnali csőd helyett néhány hónapos kését jelent.

Valamit azonban a hitelminősítők is későn ismertek fel. A hitelező országok politikusi számára bukást jelent, ha hajlandók fizetni az adósok számláit. Ők megtennék, de a választók nem engedik.

A közvélemény számára egyszer az is érthető lesz, hogy nem volt az EU külpolitikáját képviselő személy. Hát azt is választottak, természetesen hatáskör nélkül. Alig maradna a 27 állam külügyminisztereinek a feladata, ha volna közös képviselőjük. Tehát legyen valaki, de annak ne legyen hatásköre.

Az egyre mélylő vállság ellenére a brüsszeli adminisztráció azonban tovább éli látszathatalmát. Minél nagyobb a baj, annál kisebb ügyekben fontoskodik.

Ebben az első példát mi éltük meg. Mivel a liberalizmusában legerősebb európai magyar kormány csúfosan megbukott, a nemzetközi liberális erők velünk szórakoztak.

Ugyan mi is erőnkön felül eladósodtunk, de a helyzetünk lényegesen kevésbé tragikus, mint a mediterrán országoké, vagy Romániáé, de most minket leckéztettek. Ebben aztán minden nemzetközi liberális erő lelkes támogatója lett. Éppen jól jött nekik, hogy a nagy tragédiáról a kisebb, formai hibák felé terelhetik a figyelmet. Velük foglalkoznak.

Valóban nem voltunk kellően udvariasak az IMF helyi csapatával. Azért az IMF vezetőinek illene tudni, hogy az ideküldött csapatuk is bambán nézte, amikor a magyarországi kedvenceik folytatták az ország, a közigazgatások és a lakosság felelőtlen eladósodását. Nem tudom, hogy miért vannak itt, ha nem láttak semmit. Aztán, hogy megbukott a kedvencük, a szoclib kormány, hitelen felébredtek, és hangosak lettek. Fel sem vetették, hogy kik adósították el az országot, nem látták, hogy a katasztrofális munkanélküliség ellenére a lakosság svájci frankban felvett hitelei az egekbe szálltak. Azt ugyan megértem, hogy az új Fidesz kormánynak meg kellett volna tőlük szabadulni. Ennek formáját azonban az eladósodott ügyfél kötelező szerénységével kellett volna kezelni, akkor is, ha a felelőtlen hitelezésekben, csendben, ők is vastagon benne voltak.

A nemzetközi liberális erők erejével nem számoltunk. A külső és belső adósságunk, és a gyorsan bontakozó euró vállság óvatosabb viselkedést követelt volna. A Fidesz, és a KDNP jobboldalát mérsékletre kellett volna inteni. Sok labdát dobtunk fel, amit úgy értékelhettek, mint a magyar jobboldal és az antiszemitizmus feléledését. Számolni kellett volna a hazai jobboldal törekvéseinek várható nemzetközi visszhangjával.

Az antiszemitizmus kicsiben is hiba, főleg, ha azok követik el, akiknek a lelkiismerete nem lehet tiszta. Ahogy ebben a tekintetben nálunk sokkal bűnösebb németek kényesen vigyáznak arra, hogy ne hergeljék maguk ellen a világ zsidóságának indulatát, mi is tapintatosabbak lehetnénk.

Az illetékeseknek látni kellene hogy Horthy Miklósnak, Váss Albertnek, Nyírő Józsefnek a nemzet nagyjai közé emelése mögött nem a tényleges érdemeik, hanem a magyar jobboldal buzgalma húzódik meg. Horthy Miklós nem szolgálta meg, hogy történelmi nagyjaink közé soroljuk. Vass és Nyírő nem voltak akkora zsenik, hogy bűneiket felejtve a zsenik közé emeljük őket. Főleg nem akkor, amikor az ország nemzetközi megítélését ez rontja. Egyikük sem volt olyan nagy, hogy bűneiket megbocsássuk. Még nagyobb hiba Horthyt Károlyi Mihállyal, Vass Albertet és Nyirő Józsefet József Attilával szemben nagynak feltűntetni.

Ezerszer fontosabb feladatunk volna a másfélmillió lakosunk két évtizedes munkátlanságát megszüntetni, mint a történelmünket most a másik irányban torzítani.

Az EU most a jelenlegi magyar kormány bírálatában kéjeleg, az előzővel nem volt semmi baja. Annyit Brüsszelben is illene tudni, hogy a jelenlegi baj okozója nem a jeleneti, hanem az előző kormány volt. Azt a magyar választók bűneinek megfelelő büntetésben részesítették. Az a kormány úgy bukott meg, amire a demokráciák történetében még nem volt példa. A nem listás mandátumok 99 százalékát megnyerte. Az ilyen bukott kormányt nem volna szabad felmenteni. A jelenlegi magyar kormány a választáson minden EU tagországnál nagyobb támogatást kapott. A demokráciákban az ilyen győztest tisztelet illeti. Az ilyen vesztes pedig rászolgál a kritikára. Brüsszel azonban nem annak alapján kezeli a tagországok kormányait, hogy mennyire áll a népük mögötte, hanem a szerint, neki mennyire tetszik.

A másik példám.

Az EU vezetése a jegybank önállóságát félti. Nem tartozom azok közé, akik a jegybankot a törvényhozás fölé helyezik. Vannak ugyan olyan intézmények, ilyen a jegybank is, amelyek vezetésének lecserélését nagyobb többséghez kell kötni, de egyetlen szerv sem legyen a választók nagy többségével szemben védett. Különösen akkor nem, ha súlyos hibákat követett el. Márpedig az ország eladósodásáért a jegybankunk is súlyosan felelős. Bambán nézte nemcsak az ország gazdasági erejét meghaladó eladósodását, de még fontos szerepet is játszott abban. Ennél is nagyobb a felelőssége abban, hogy az ország közigazgatásai, és lakossága példátlan mértékben eladósodott egy nem tagország valutájában, vagyis olyan pénzben, amire nemcsak nekünk, de az EU-nak sem lehet befolyása.

A jegybank felelőssége az eladósodásban, egyértelmű abban is, hogy a forintot jelentősen felértékelve tartotta. A középiskolás fokon is elvárható annak az ismerete, hogy minél gyengébb egy ország, a valutáját annál jobban leértékelve kell tartani. Csak ezzel képes olyan külkereskedelmi eredményt elérni, amire elengedhetetlen szüksége van. Márpedig az eladósodást, még kevésbé a már megtörténtet csökkenteni csak leértékelt valutával lehet.

A jelenlegi euró vállság jórészt abból fakadt, hogy a kevésbé fejlett, és a takarékosságot nem ismerő országok is tagjai lettek az euró övezetnek. Ennek következtében olyan valutájuk lett, amit nem tudtak leértékelten tartani. Ebből fakadt, hogy a túlköltekezésük által létrejöttnél is nagyobb pénzhiányuk keletkezett. Azt pedig csak irreálisan magas kamatok mellett tudták hitellel fedezni.

Mi szerencsések lehettünk volna, hiszen megmaradt a forintunk, amit mi szabályozhatunk. A mi jegybankunk azonban nem az eladósodásra játszó kormány ellen lépett fel, hanem segédkezett az adósság olcsóbb finanszírozásában, és a svájci frankban való eladósodásban. Mi azért kaptunk a jelenleginél alacsonyabb hitelt, mert a forint irreálian, mintegy 30 százalékkal fel volt értékelve.

Az már elkerülte a jegybank vezetőinek a figyelmét, hogy ez a kemény forint nem teszi lehetővé, hogy a külkereskedelem és az idegenforgalom aktívuma megfeleljen az ország érdekének. A jegybank vezetése nem vette tudomásul, hogy a kemény forintunk mellett csökken az export, és nő az import hatékonysága, hogy nekünk olcsó a külföldi nyaralás, a külföldieknek pedig drága.

Véleményem szerint, 2010-ben nemcsak a kormánynak kellett eltűnni, de a jegybanknak is új vezetésre lett volna szüksége. A törvényhozásnak meg kellett volna állapítani, hogy nemcsak a kormány, de a jegybank is felelős az eladósodásért, mindenek előtt a lakosság svájci frankban történőért, tehát annak új vezetésre van szüksége.

Ezt azonban nemcsak az akkori, de még a jelenlegi alkotmányunk sem engedi meg. Nem azért, mert mi ilyen alkotmányt akarunk, hanem azért, mert még mindig elég erős a liberális pénzvilág ahhoz, hogy kikényszerítse a jegybankok függetlenségét a törvényhozás bármekkora többségével szemben.

Azt még megértem, hogy az IMF ragaszkodik a jegybankok érinthetetlenségéhez, de azon botránkozom, hogy Brüsszelnek is ez a véleménye. A törvényhozás akár hadat is üzenhet, de a jegybankokkal szemben, bármekkora többség esetében nincs hatásköre.

Azt, hogy a jegybank sérthetetlen, egyelőre tudomásul kell venni.

Azon azonban már joggal botránkozok, hogy Brüsszel szórakozik velünk abban, hogy milyen legyen a sajtótörvény, de még abban is, hogy ki főzhet pálinkát, és mekkora legyen a tyúkok ketrece, milyen jelvényeket kell hordani, mikor, hova vonulhatnak a melegek. Az még nem zavarna, ha azt is fontosnak tartanák, ami nemcsak nekünk, de nekik is nagyon fontos.

Európa legnagyobb baja abból származik, hogy kevesen, és keveset dolgoznak. Ez éppen nálunk a legnagyobb. A munkaképes lakosság foglalkoztatásában az utolsók vagyunk. Ezért Brüsszelnek is ezt kellene leginkább számon kérni. Még abban sem vagyok biztos, hogy Baroso úrnak van erről tudomása. Ő is mediterrán ember, aki képtelen felfogni, hogy a siker érdekében dolgozni is kellene.

MINT VÁRHAT EURÓPA AZ UNIÓTÓL?

A jelenlegi formájában semmi jót. Ez az Európai Unió a következő tíz évben, a fejtett világon belül, egyre jobban le fog maradni. Annál inkább, minél később ismeri fel, hogy a jelen formájában és céljaival működésképtelen. Ez ugyan a 17bország közös pénze esetében a leginkább nyilvánvaló, de az alapvető céljai is, felülvizsgálatra szorulnak.