Kopátsy
Sándor ED 2012-08-23
A NÉPESSÉGNÖVEKEDÉS KÖLTSÉGE
Nyolcvan éves
koromban ismertem fel, hogy a fajunk történetének kulcsát a szaporodási
törvényén keresztül lehet megérteni. Ez íratta meg velem azt a könyvet, amiben
bizonyítom, hogy az osztálytársadalmak elsődleges feladata volt a túlnépesedés
lefékezése. Minden olyan társadalom,
aminek a népszaporulata meghaladja a néhány ezreléket, csak osztálytársadalom
formában működhet.
Ez a felismerés
igazolta, hogy az osztálytársadalom a túlnépesedő társadalom objektív
felépítménye. Ebben tehát Marxnak igaza volt. Abban tévedett, amikor az
osztálytársadalmon való túllépést elképzelte a nélkül, hogy megszűnne a túlnépesedés.
Sőt olyan új társadalmat képzelt el, és akart erőszakkal megvalósítani, amiben
még a korábbinál is nagyobb lett volna a túlnépesedés, mivel első feladatai
kikapcsolták volna a népesség növekedését fékező eszközöket. Nem gondolta
végig, hogy az általa elképzelt szocialista és kommunista társadalom
megsokszorozta volna a népesség növekedési rátáját. Ezzel, ha Marx elképzelési
szerinti társadalom létre jöhetett volna, még a korábbinál is indokoltabbá
válik az osztálytársadalom. Hiszen annak elkerülhetetlen indokoltságát éppen az
elviselhetőnél gyorsabb népszaporulat hozta létre.
Azt a tényt,
hogy a népesség néhány ezreléknél gyorsabb növekedése elviselhetetlen
társadalmi teherrel jár, már fiatal közgazdászként megtanultam. Akkor ismertem
meg, hogy a társadalom újratermelési költségei között figyelembe kell venni
mind a következő nemzedék költségét, és vagyonát is. Ha növekszik a lakosság, akkor a növekmény felnevelése és
vagyonigényének kielégítése nem újratermelés, hanem felhalmozás.
Az egy lakos felnevelése, és öregkori
eltartása. Ennek összege a munkaképes korig, és a munkaképes kor utáni évek
számának, és az egy laksora jutó fogyasztás bizonyos hányadának a szorzata. Ez
a szorzat nagyon változó. A jelenlegi fejlett társadalmakban kialakuló nagyon
változik a társadalmi fejlődés és az életmód függvényében.
Felnevelés.
Nagyon változott
a munkaképessé válás ideje. A gyűjtögető társadalmakban nagyon korán
megtörtént, hiszen a gyűjtögetés számos formája már a gyermekek számára is
produktív munkalehetőséget ad. A kisárutermelésben is korán munkára fogták a
gyerekeket. Az ipari forradalom első századában még általános volt a
gyermekmunka, a 15 éves korú munkaképesség, amit a közgazdaságtudomány máig is
használ, elfogadható volt. A jelenkori fejlett társadalmakban pedig jól
belenyúlik a 20-as évekbe. Ez is megoldódna akkor, ha a 15 évnél idősebb
fiatalok tanulóéveit a szellemi vagyont termelő munkavégzésnek tekintenénk.
Öregkori ellátás.
A 20. század
előtt ez még nem volt jelentős, hiszen egyrészt a még egészséges öregek is
dolgoztak, másrészt nagyon kevesen élték túl a munkaképességi kort.
Ezzel szemben a
jelenlegi fejlett társadalmakban a munkaképes kort túlélők száma, és évei
megsokszorozódott. A jelenkori fejlett
társadalom a megtermelt jövedelmének jelentős hányadát a munkaképes kort még el
nem érőkre, és azt túlélőkre költi. Ez az összeg a népesség növekedése
esetében már nem elhanyagolható. Ennek ellenére a közgazdaságtan túlzott
súllyal kezeli. Ennél sokkal többe kerül a következő generáció felnevelése, és
vagyonigényének kielégítése, amit figyelembe sem vesznek.
A népszaporult felnevelése.
Bármennyire
egyértelmű, hogy a népszaporulat növekedése azt jelenti, hogy ezzel arányosan
kevesebb jut a megtermelt nemzeti jövedelemből fogyasztásra. Ez azt jelenti,
hogy a népesség létszámának változásával arányosan változik az egy lakosra jutó
jövedelem. A népesség csökkenése esetén, ezzel azonos arányban nő az egy
laksora jutó jövedelem és vagyon. A növekedése estében pedig azonos arányú a
csökkenés.
Sem a liberális
közgazdászok, sem a nacionalista politikusok nem veszik tudomásul, hogy milyen
előnyei vannak a népesség csökkenésnek és milyen hátrányai a növekedésének.
Arról pedig még
felméréssel sem találkoztam, hogy mennyivel csökken az egy gyermek
felnevelésének hatékonyság attól függően, hogy hány gyermek nevelése közt
oszlik meg a szülők anyagi erőforrása és nevelési figyelme.
Márpedig a következő generáció minőségétől,
és sokkal kevésbé a számától függ annak várható teljesítménye. A jelenkori
közgazdaságtan csökkenő hatékonysága elsősorban abból fakad, hogy nem számol az
egy lakosra jutó szellemi vagyon alakulásával. Márpedig minden tapasztalat azt mutatja, hogy a társadalom
teljesítménye elsősorban a munkaerejének minőségétől függ. Ez azt jelenti,
hogy a társadalom elsődleges célja az egy laksora jutó szellemi vagyon
maximalizálása. Ezért mind a politikai,
mint gazdasági vezetés elsőrendű feladata a következő generáció minél
hatékonyabb felnevelése. Ennek ellenére erre fordít a legkevesebb
figyelmet.
Mind a politika,
mind a közgazdaságtan a minél több személy felnevelését tekinti céljának. Nem
veszi tudomásul, hogy a több szükségszerűen alacsonyabb színvonalat jelent.
A létszámnövekedéssel járó vagonigény.
Közgazdasági
személetem változását az indította el, amikor megtudtam, hogy az egy lakosra jutó vagyonigény a nemzeti
jövedelem mintegy négyszerese. Ez az ismeretem akkor javult, amikor
felismertem, hogy a társadalmi fejlődéssel ezen belül egyre nő a szellemi
vagyon aránya.
Azt csak öreg
koromban vetten tudomásul, hogy minden térségnek, természeti környezet eltartó
képességének van optimuma, amihez közeledve nő, azon túllépve csökken a
hatékonyság. Az eltartó képesség optimuma a fejlettséggel arányosan nő. Ma
mintegy százszorosa annak, ami a gyűjtögető életmódban volt.
Ennek ellenére fajunk életét szinte
folyamatosan a túlnépesedettség jellemezte. Vagyis szaporább volt, mint
amennyit a térség eltartó képessége megengedett. A technikai fejlődés egyre
inkább lehetővé teszi, hogy egyes térségekben elviselhető, sőt akár előnyös is
lehet a túlnépesedése, ha fejlettsége lehetővé teszi, hogy más térségek eltartó
képességére támaszkodhasson.
Jelenleg azonban az emberiség létszáma már
messze túlhaladta a földünk optimális eltartó képességét, és lényegesen jobbak
lehetnének az életfeltételek, ha csak fele, vagy harmada volna a világ
népessége. Ez azonban nem új
jelenség, hiszen fajunk mintegy ötezer éve túlnépesedési nyomás alatt él. Ez
ellen egészen az utolsó, mintegy száz évig viszonylag eredményesen védekezett
azzal, hogy maga a társadalom volt a legnagyobb halálokozó. Az emberiség
létszáma sokéves átlagban csupán 1-2 ezrelékkel nőtt.
Ez az ötezer
éves viszonylagos egyensúly azonban mintegy száz éve felborult, és az óta a
népszaporulat megtízszereződött. Az utóbbi száztíz évben a világ népessége
négyszeresre nőtt. Ennek ellenére még addig sem jutottunk el, hogy a
túlnépesedés tarthatatlanságát felismerjük. Ha felismernénk, akkor is még
nagyon messze leszünk attól, hogy a népesség szabályozáshoz nyúljunk.
Egyelőre jelentős előrelépés volna az is,
ha azt figyelembe vennénk, hogy minden egy százalékos népesség növekedéshez a
nemzeti vagyont is ilyen mértékben kell növelni. Ez már elég volna annak
bizonyításához, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népesség növekedéssel járó
vagyonigény sem teljesíthető.
A munkára nem fogottak eltartása.
A jelenlegi statisztikai
mérési módszer alapján a munkaképes korosztályok 20-40 százaléka nem vesz részt
a termelésben. Ezt jelzi, hogy a 15-60 éves korosztályok foglalkoztatása 60-80
százalék között mozog. Ez a szám ugyan lényegesen magasabb volna, ha értéktermelőnek tekintenének a munkaképes
korban tanulókat is. Ez annál is indokoltabb, mivel a munkaképes korban a
szellemi vagyonuk, vagyis a legfontosabb nemzeti vagyonrész gyarapítóit
értéktermelőknek kellene tekinteni.
A makro adatokat
ismerve, a modern társadalomban a lakosság nagyobbik fele nem vesz részt az olyan
értéktermelésben, amire a társadalomnak igénye, szüksége van. Nemcsak a
szellemi vagyon gyarapítását hagyjuk figyelmen kívül, hanem a gyereknevelőket,
a háztartásvezetőket is.
Még ezek figyelembe
vétele esetén is, a lakosság közel fele nem értéktermelő.
A fentiek
ismerete is meggyőző arra, hogy a társadalom munkaerejének minél nagyobb arányú
mozgósítása alapvető társadalmi érdek. Ennek azonban még a mérése is
megoldatlan. Pedig óriásik a tartalékok.
Még ott sem
tartunk, hogy figyelembe vegyük, hogy a foglalkoztatottak mennyit dolgoznak. A
jelenlegi nemzetközi versenyben a legfontosabb a Nyugat és a Távol-Kelet
teljesítménye. Ezek között a legnagyobb különbség abban van, hogy a
foglalkoztatottak mennyit dolgoznak. Ennek a legkönnyebben megfogható mértéke
az egy alkalmazottra jutó ledolgozott órák száma. Ez a Távol-Keleten 40-50
százalékkal nagyobb, mint a Nyugaton. Görögországban évi 1500 óra, Dél-Koreában
2300 óra. A nyugdíjba meneteli átlagkor a Nyugaton 60 év alatt van, Japánban 71
év.
Arról nem is
lehet találni adatokat, hogy az öregek hány órát dolgoznak itt, és ott. De elég
megnézni a riportokat, hogy lássuk, ebben is óriási a különbség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése