Hol, hány pártra van szükség

Az alépítményünknél fejlettebb felépítmény- 3

Hol lehet demokrácia 3

A rendszerváltást közvető pártok. 3

A kívánatosnál több párt volt a kudarc oka 3

Hol hatékony a demokratikus felépítmény? 3

A két pártra korlátozott választási rendszer- 3

Kopátsy Sándor                 EP                   2012-08-10

HOL, HÁNY PÁRTRA VAN SZÜKSÉG

Gondolatok a Széphalmi Diéta három napja után.

A rendszerváltás óta eltelt 22 év egyre jobban meggyőz arról, hogy mi a rendszerváltásig azért sírtunk, hogy csak egyetlen párt, amit ráadásul nem is lehetett leváltani. Az óta egyre inkább azt érzem, hogy a másik végletbe estünk, több pártunk van, mint kellene.

Nem új gondolat, de hetven évre volt szükségem ahhoz, hogy világosan lássam. Pedig szinte azonnal beleverte az élet az orrom. A negyvenes években a Nemzeti Parasztpárt Baranya megyei titkára voltam. Két szabad választás szervezője egy megyében. Annak ellenére, hogy számomra más párt nem kínálkozott volna, a többihez semmi közöm nem volt. Parasztpárti voltam annak ellenére, hogy fel sem merült, hogy ennek a pártnak jelentős politikai szerepe lehetne. Mindent pártot, ami a Horthy rendszerhez kötődést folytatta, élesen elitétem. Minden pártot, a Kommunistát is, támogattam, ami új társadalmat akart, és szemben állt minden politikai restaurációval.

Azt is láttam, hogy az ország kétharmada nem akar radikális szakítást a múlttal, tehát függetlenségünk esetében, csak az úri középosztály által vezetett közép-jobb oldal győzhetett volna. Még a nyilvánvaló moszkvai nyomás ellenére is, minden választáson az úri középosztály és a klérus által vezetett párt győzött, függetlenül attól, milyen néven indulhatott. A múltja ellenére, a Kisgazda Pártot is ilyennek tartottam.

Ennek alapján indokoltnak tartottam nemcsak a Baloldali Blokk létrehozását, de még a bolsevik Szovjetunió megszállását, és befolyását is. Azt is világosan láttam, hogy a Baloldali Blokkban a Szociáldemokrata Párt, és a Nemzeti Parasztpárt részvétele sem meggyőző. Ezek ugyan jelentős társadalmi változást akartak, de nem fordulatot, nem olyant, amilyent a szovjet befolyás eredményez. Nekem is elég lett volna, amit e két párt szeretett volna, de ennek nem láttam semmi realitását. Ennek a két viszonylag baloldali pártnak is csak a kisebbség értette meg, hogy itt évtizedekig Moszkvával jóban kell lenni. A radikális változás mögött a magyar társadalomnak legfeljebb ötöde állt. Én pedig, ugyan nem ortodox, vagyis bolsevik típusú, de gyökeres változás híve voltam.

Ha szuverén lehet Magyarország csak egy reális út kínálkozott, a két háború közti közép-jobb, úri középosztály társadalmának folytatása. A folytonosságot természetesen a megváltozott viszonyokhoz igazodónak értem. Nincsenek benne fasiszta pártok, és az arisztokrácia hatalma másodlagossá vált volna, és jelentős lépést teszünk a demokrácia felé. De ennyi engem nem elégített volna ki. Láttam, hogy Mindszenti József tekintélye nagyobb, mint Serédy Justiciáné volt. Az államfő nem járt volna lóháton, a miniszterek nem díszmagyarban tették volna le az esküt. Mindez nekem annyira kevés, hogy nem maradtam volna az országban.

Mivel Jaltában úgy döntöttek, hogy a Szovjetunió befolyásterületébe tartozunk, a fenti értelemben vett restaurációtól nem kellett félni. De tudtam, hogy ettől csak a megszállás mentett meg bennünk. Sajnos, a magyar politikai elit, mindenek előtt az úri középosztály nem értette meg, hogy csak egy reális lehetőség van, olyan rendszer építése, amit a Szovjetunió, azaz Sztálin is elfogad.

A politikai realitás felismerése soha nem jellemezte a magyar politikai elitet, de ez esetben, Finnországtól eltekintve, egyetlen másik, a szovjet befolyásra ítélt ország sem vette tudomásul, hogy akkor megy a legtöbbre, ha előtte Moszkvában tisztázza a feltételeket. Ezt még a cseh és német szociáldemokraták sem értették meg, nemhogy a magyar úri középosztály. Máig még a történészek sem vették tudomásul. Szegfű Gyula volt az egyetlen kivétel, aki nagykövetként Moszkvában felmérhette ezt.

Azt, hogy ezt már a negyvenes évek közepén így láttam, azt Kovács Imrének köszönhettem, aki a Parasztpártban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felé volt az összekötő, és láthatta, hogy a Bizottságban az elnöklő Vorosilov álláspontját a nyugtai hatalmak tudomásul veszik.

A fentiek alapján, kezdettől fogva a választásokon induló pártokat két részre osztottam. Egyik oldalon, akik nem veszik tudomásul, hogy csak annak van realitása, amit a Szovjetunió is elfogad, a másik oldalon pedig azok, amelyek saját ereje gyenge, és csupán a Moszkvához való igazodáson alapszik. Az, hogy melyik oldalon hány párt van, másodlagosnak tartottam. A logikám alapján, a fordulat évéig számomra lényegében két pártcsoport volt. A Moszkvát elutasítók, és azt tudomásul velők.

A Magyar Kommunista Párt 1947 után egyeduralkodóvá vált. A szociáldemokraták, és a parasztpártiak ingadozása ezzel véget ért. A többségük tudomásul vette, hogy a magyar belpolitikánkat is Moszkvából irányítják. Sokan, ezeket árulóknak tekintik, pedig ezek lettek a leghasznosabb baloldali politikusok. Számomra Nyers Rezső a kor legjelentősebb, leghasznosabb szociáldemokrata, és Erdei Ferenc a legjelentősebb, leghasznosabb parasztpárti politikus maradt.

Mindezt azért bocsátottam előre, hogy világossá tegyem, eleve nem fogadtam el, nem tartottam hasznosnak a kettőnél több pártot. Nekem, a kettőnél több párt szereplése a pártbürokrácia, a pártok klérusainak demokratikus uralmát jelentette.

Ez még világosabban kiderült az 56-os forradalomban. Aminek győzelmében csak addig hittem, amíg tudomásul veszi, hogy aki több párt rendszert akart, bukásba viszi a forradalmat.

A magyar történészek feladata lenne a forradalminak bukásának az okait is elemezni.

Számomra egyszerű a képlet. Minden forradalom bukásának közös oka, hogy messzebb akar menni annál, ami reálisan elérhető. 1956-ban a még elérhető maximális eredmény az volt, hogy megszabaduljunk az állampárt dogmatikusaitól, és piacosítsuk a gazdaságot. Mi azonban ekkor is a politikai szabadságot akartuk maximalizálni, holott annak még a minimális lehetősége sem létezett. De erre még visszatérek a rendszerváltás követő húsz év elemzése, vagyis a fő mondanivalóm kifejtése, során.

Az elbukott 56-os forradalom ellenére, vagy talán éppen annak tanulságának köszönhetően, a szuverenitásuk visszanyerése idején minden csatlósnál kedvezőbb feltételek között indulhattunk. Mind politikai, mind gazdasági tekintetben jó volt a starthelyzetünk. Ezzel szemben, az elmúlt 22 évet történelmünk egyik legkudarcosabb idejének tekintem.

Azt, hogy politikai tekintetben minden másik bolsevik diktatúránál jobbak voltunk, mindenki elismeri. Talán a legkevésbé mi magunk.

A magyar politikai elit az 56-os forradalom, és a rendszerváltás közti időszakból szinte csak azt látja, hogy milyen volt a bosszúállás a forradalom után.

Ami a bosszúállást illeti.

Nem ártana, ha az elbukott forradalom utáni bosszúállásokat egymáshoz viszonyítanánk.

A bolsevik rendszerben az ennél sokkal kisebb forradalmakat is sokkal kegyetlenebb bosszúállás követte. A bolsevik rendszert az emberélet olcsósága, a kegyetlen bosszúk jellemezték, akár csak a sztyeppe kultúrákat általában.

A magyar történelemben pedig jellemző, hogy a bukott forradalom utáni bosszút, akárcsak a vesztett háborúkat követő békéket, igazságtalannak tartjuk. A történelem azonban másról tanúskodik.

Nálunk legendája van az 1848-49-es szabadságharcot követő megtorlásnak. Eszünkbe sem jut, hogyan állt bosszút a Bécsi Udvar Csehországon a Fehér-hegyi csata után. A kettő között két nagyságrendi különbség volt.

Mi a proletárdiktatúra, vagy a fehér-terror áldozatai miatt többet, és hangosabban háborgunk, mint az indoktalan két világháborúban, vagy a magyar zsidóság üldözésében elpusztult százezrek sora felett.

Az 56-os forradalom bukása utáni bosszút, lehet indoktalannak mértékűnek tekinteni, de a Kádár-rendszerről csupán ennek alapján véleményt alkotni súlyos történelmi tévedés.

A bolsevik rendszer társadalmi és gazdasági eredményei.

Azt, hogy politikai értékelők a teljes foglalkoztatást utókor említésre méltónak sem tekintik, elemi hibának tartom akkor, amikor húsz évvel a rendszerváltás után a munkaerejét a legalacsonyabb szinten tartó ország vagyunk, és tíz évet szánunk arra, hogy a tartósan leépített munkaerő felét visszahozzuk a munka világában. Aki a kétmillió munkahely indoktalan felszámolását nem tartja súlyosabb bűnnek, mint a bosszút, széplélek lehet, de politikus és történész aligha.

A Kádár-rendszernek nagy eredménye, hogy nemcsak mindenkinek volt munkahelye, de a szabadidőt is, először a magyar történelemben, jól kihasználtuk. Ismereteim szerint, Európában rekordot állítottunk fel abban, hogyan lehet a munkaviszonyban eltöltött idő után még jövedelmet termelni.

Sokszor leírtam, hogy népem először járhatott a vállalkozások óvodájába. A szerény jövedelmének jelentős hányadát a fejlettségünkhöz viszonyítottan rövid munkaidő után, szabad időnkben termeltük. Ezzel nemcsak az életszínvonalunkat emeltük meg lényegesen, de spontán közösségeket alakítottunk, és a jövedelem mellé örömöt is termeltünk. Abban lehettünk nagyok, amit a liberális rendszerváltás millióktól elvett.

Az alépítményünknél fejlettebb felépítmény-

Hosszúra sikerült bevezetés után jutottam el tulajdonképpen oda, amit mondani akarok. A Széphalon, a barátok között töltött három napon arra döbbentem rá, amit csak sejtettem. A rendszerváltást követő 22 év kudarca abból fakadt, hogy olyan politikai felépítményt hoztunk létre, ami meghaladta a társadalmi és gazdasági fejlettségűnk színvonalát. Olyan politikai rendszert vezettünk be, amire még nem voltunk érettek. Olyan pártpolitikai demokráciát játszottunk, amihez még nem nőttünk fel.

Többször leírtam, hogy a sok párt nem egészséges.

- 1956-ban egy is elég lett volna, de mi sokat akartunk.

- 2000-ben kettő kellett volna, de mi fél tucatnál is többet futtattunk.

Ideálom mindig az angolszász, mindenek előtt az észak-amerikai politikai struktúra volt. Ebben gyakorlatilag minden politikai láztól fűtött is alapíthat pártot, de gyakorlatilag csak két párt játszhat szerepet a törvényhozásban.

Ettől kezdve, lefelé a fejlettségi szinten, és a polgári tradíció hiányában minél hátrább van a társadalom, annál inkább káros a kettőnél több párt. Ez alatt azt értem, hogy lehet akár sok párt is, a rendszer azonban csak kettő számára tegye lehetővé a törvényhozási szerephez jutást. Ez is csak négyévenként. A választási cikluson belül pedig nincs kormányváltás.

1956-ban az egy párt rendszer mellett maradtam.

Kínát nagyon megértem, hogy az egy párt rendszer mellett marad.

Az egynél több párt törvényhozási szerepéhez fel kell nőni.

Számomra az Egyesült Államok és Kína alkotmánya az ideális megoldás két pólusa, ami között kellene minden társadalomnak megtalálni a maga számára megfelelőt.

Az Egyesült Államokban mindenki alakíthat pártot, de a gyakorlatban csak két párt juthat el addig, hogy részt vehet a törvényhozásban. Olyan az előválasztási rendszer, amiben ugyan bármennyi párt alakulhat, de olyan az előválasztási rendszer, hogy csak kettő lehet esélyes arra, hogy pályázik az elnöki posztra. Mivel csak egy nyerheti el az elnöki posztot, és ezzel négy évre a kormányzás jogát, gyakorlatilag csak két párt indul. Előfordult néhányszor, hogy harmadik is indult, de mivel csak egy győzhet, ez nagyon ritka, és eredményt soha nem hozó próbálkozás. Aki politikai hatalomra vágyik, csak a két történelmi párt között választhat.

Akit a többség megválaszt, az alakítja a kormányt, azon menet közben változtathat, de erre másnak joga nincs. Az elnök csak köztörvényes bűn okán váltható le, de akkor a pozícióját az általa választott alelnök vesz át.

A törvényhozás két háza lehet történelmi örökség, de nem szükséges feltétele a jó alkotmánynak. Fő, hogy annak tagjai is a két párt soraiból kerülnek ki, őket a tagállamok polgárai választják. Kicsi országban a két közvetlenül választott ház értelmetlen.

Az nem rossz megoldás, hogy a törvényhozás tagjainak egyik felét a választási ciklus felén választják. Ez a rendszer azért jó, mert így a kormány elfogadottsága kétévenként lemérhető. De ez sem fontos.

Fontosabb, hogy az elnök csak két ciklusban választható. Ennyi minden politikusból elég.

Az amerikai a kétpártos demokrácia zseniális megoldása, hogy a jelölteket nem a párt jelöli, nem a párt, hanem a választókerület választói választják. Oda tehát a párt apparátusán keresztül nem lehet bekerülni. Hangsúlyozni szeretném ennek a jelentőségét. Minden olyan rendszer, amiben a párt dönti el, hogy ki legyen a térség jelöltje, még inkább az olyan, amiben a párt listáján állít képviselőket, a pártbürokrácia uralmát jelenti. Ha nem is azonos az egy párti diktatúrával, de pártdiktatúra, nem a választók, hanem a pártok diktatúrája.

A bolsevik rendszert ezért tartottam a reformáció előtti kereszténység sémájára épülő diktatúrának, aminek a klérusa a párt. Aki politikai hatalomhoz akar jutni, szerezzen hatalmat a pártban, ha ott szerzett automatikus, hogy a párttól, és nem a választóktól megkapja a politikai hatalmat. A pártja bizalmának a birtokában, a választók megkérdezése nélküli, képviselheti a választókat.

Ilyennek tekintek minden olyan rendszert, amiben a párt állítja össze a jelöltlistát, és annak alapján lehet valaki törvényhozó. Ennek teteje a frakciófegyelem, amiben a frakció dönti le, mit kell megszavazni, mit kell elutasítani. Ezzel elérték, hogy nem lehet még részletkérdésben sem ellenvéleményem a párt apparátusával. Az ilyen rendszerben a törvényhozó nem a választóinak a képviselője a törvényhozásban, hanem a pártapparátus bábfigurája. A frakció által ellenőrizhető szavazást nem tekintem demokratikusnak. Legalábbis nem a megválasztott törvényhozók lelkiismerete alapján történtnek a döntések.

Szerencsére, a jelenlegi technika már lehetővé teszi az olyan szavazást, amiben az egyes szavazók szavazata nem ellenőrizhető. Az ilyen titkos szavazásban mégsem reménykedhetünk, mivel azt az uralmat ténylegesen gyakorló pártok nem fogják bevezetni.

Legalább elvként kellene kimondani, hogy a demokrácia nem a pártok, hanem a választók többségének hatalma.

Hol lehet demokrácia

Az emberiség egyötöde a 20. század második felében, össznépi demokráciában él. Ide kerültek a Nyugat puritán és a Távol-Kelet konfuciánus kultúra fejlett társadalmai. Ez a hatod adja a tudomány eredményeinek óriási többségét, és világgazdaság teljesítményének nagyobbik felét. Ennek ellenére mind a politika, mind a társadalomtudomány úgy kezeli ezeket, mint a tőkés társadalmak fejlettebb formáit. Nem tudatosult, hogy ezek a történelem első osztálynélküli társadalmai, az első a társadalom egészére kiterjedő demokráciát.

A tőkés társadalom csak egyik, legfejlettebb formája volt az osztálytársadalmaknak, ezek a fejlett társadalmak minőégi tekintetben mások, osztálynélküliek.

Még odáig sem jutottunk el, hogy definiáljuk az osztálytársadalmakat. A társadalmi osztály viszonylag zárt egység, amibe, és amiből lényegtelen a belépők és a kiesők aránya elhanyagolható. A tagság óriási többsége vérségi alapon jön létre, generációkról generációkra száll. Ezen belül másodlagos, hogy az örökség csupán vérségi vagy vagyoni. A lényege, hogy a be- és kikerülők aránya elhanyagolható.

A nyugati társadalomtudományok alig vették figyelembe, hogy ötezer éve a magas-kultúrák nem tőkés osztálytársadalmaiban élt többség. A kolosszális méretű Kína, India és az Oszmán Birodalom, amelyekben a nyugati osztálytársadalmaktól nagyon eltérő társadalmi felépítmény működött. Ezek nem fértek be a nyugati értelemben vett osztálytársadalom kategóriájába. Mivel nem örökletes tisztviselők irányították.

Kínában és a Közel-Keleten a korlátlan hatalommal rendelkező uralkodó akaratát nem származási, hanem érdem alapján szelektálódott réteg valósította meg. Tehát marxi értelemben nem volt osztály. Sok tekintetben ilyen volt az egyiptomi társadalom is, ahol az uralkodó osztály a vallási klérus, a papság, vagy a kinevezett mamelukok voltak. Azt sem hangsúlyozzuk, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban is a hatalmat jórészt a papság gyakorolta. Márpedig a papság sem osztály volt, hanem érdemek alapján szelektálódott klérus. A középkori egyházi hatalom sokban hasonlított a kínai mandarin, illetve az egyiptomi papság nem örökletes társadalmi szerepére.

A Nyugat a többi magas-kultúránál fejlettebb, erősebb, jelentősebb csak az utóbbi ötszáz évben lett. Ebből fakad, hogy a társadalomtudományok szinte csak azt ragadják ki a történelemből, ami a Nyugat előzménye volt.

Csak a távol-keleti társadalmak fergetegesen gyors felzárkózása hívta fel a figyelmet ezek történelmére.

Az utóbbi évtizedekben aztán kiderült, hogy a tudományos és technikai forradalom elvárásainak nemcsak a nyugati puritán, de legalább úgy, a távol-keleti konfuciánus életvitel is megfelel.

Össznépi társadalom csak három feltétel esetén jöhet létre.

1. A kor követelményének a számos kultúra között, csak kettő, a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus felel meg. Vagyis az össznépi demokrácia csak e két kultúrkörben lehetséges.

2. Néhány ezreléknél ne legyen gyorsabb a népszaporulat. Ahol a népesség néhány ezreléknél gyorsabban szaporodik ott szükségszerű felépítmény az osztálytársadalom. Ezt ugyan már jó tíz éve bizonygatom, mégsem találok meghallgatásra. Kínában azonban felismerték, és megállították. Ennek köszönhetően aztán példátlanul gyorsan fejlődnek.

Bizonyítás helyett itt megelégszem a tény megállapításával. Száz éve csak ott van az átlagnál gyorsabb társadalmi fejlődés, ahol nagyon lassú, vagy éppen negatív a népesség növekedése.

3. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem érje el legalább a fejlettek felét. Ez következik abból a társadalmi alaptörvényből, hogy fejlettebb politikai felépítmény csak fejlettebb gazdasági eredményre épülhet. Ezt sokáig Marx is tudta. Csak öregkorára fogadta el, hogy erőszakkal ott is létre lehet hozni fejlettebb társadalmat, ahol a gazdasági alap még elmaradott. Elhitte, mivel azt kellett látnia, hogy a fejlettek nem akarnak erőszakos forradalmat. Pedig fiatalon még ő mondta: ”Ha ott győz a forradalom, ahol még elmaradottak a feltételek, hamar visszaáll a régi szemét.”

Ennél az idézetnél alig lehetett volna jobbat találni mondanivalóm bevezetésére. A rendszerváltást követő húsz évben hiába építettünk a magyar társadalom fejlettségénél fejlettebb politikai felépítményt, a kelleténél több páros demokráciát, nem előre, hanem hátrább jutottunk.

A rendszerváltást közvető pártok.

A ránk kényszerült bolsevik rendszer fő hibájának a politikai elit azt tartotta, hogy csak egyetlen párt lehet. Általánossá vált a felfogás, hogy minden jóra fordul, ha szabadon válogathatunk a pártok között.

Meggyőződésem szerint, Kelet-Európában csak egyetlen párt esetén nincs anarchia. Sem a lakosság viselkedési kultúrája, sem a gazdaság fejlettsége nem viselhette el több párt rendszert.

E tévhit okán bukott el Európa keleti felében a bolsevik forradalom.

1956-ban csak arra lett volna lehetőség, hogy az egyetlen párt jobb legyen, de azonnal sokat akartunk.

1990-ben ez ismétlődött meg. Ekkor sajnos sikerült az egyetlen párt hatalmát felszámolni, de kiderült, hogy a kettőnél több párt már sok.

A rendszerváltás előtt világosnak látszott, hogy a közép-jobb magyar társadalom többsége, ha rábízzák, közép-jobb pártot választ. Az állampártban az okosabb elvtársak már évekkel a rendszer összeomlása előtt látták, hogy az első szabad választáson közép-jobb párt fog nyerni. Ki is szemelték ennek az elnökét, Antall Józsefet, az itthon és külföldön tekintélyes kisgazda miniszter fiát. A feladat megoldását Schulteis elvtársra bízták.

Két lehetőséget azonban kihagytak a számításból.

1. A magyar társadalom közép-jobb erői nem a Kisgazda Pártot szemelték ki, hanem maguk szerveztek Lakiteleken egy jobban magukra szabottat, a Demokrata Fórumot. A Demokrata Forum eleve sokkal erősebbnek ígérkezett, mint a Kisgazda Párt.

2. A Kisgazda Pártba mások akarnak vezetők lenni. Ez kiderült, amikor Antall Józsefet nem választották meg.

Az új helyzet megoldásához Schulteis elvtársat nem tartották elég erősnek, ezért azt Aczél elvtársra bízták, aki jó kapcsolatban volt a Demokrata Forum vezetőivel. Ő meggyőzte a Forum vezetőit, hogy elnöküknek a legalkalmasabb személy Antall József. Így aztán Antall József még az utolsó pillanatban, beugróként a Forum elnöke lett.

Az érthető, hogy az állampárt illetékesei féltek a Forum esetleges jobbra tolódásától, nacionalizmusától, antiszemitizmusától. Antall József személye e félelmek ellen jó garancia volt.

A zseniális elnökjelölés bevált. 1990-ben a választók még azt hitték, hogy a Demokrata Forum közép-jobb párt, tehát kormányra választották. Antall József azonban egyáltalán nem volt középé-jobb, hanem alkotmányos konzervatív, az úri középosztály maradványának és tradíciójának tekintélyes képviselője, aki ilyen párttá akarta átalakítani a Demokrata Forumot. Amennyire lehet, a pártot alapító népi-nemzeti erőket kihagyta a kormányból.

A népi-nemzeti Demokrata Forum nevében, a liberális SZDSZ-el paktumot kötött. Látszólag minden sikerült.

A bekövetkező kudarcot azonban mindenkinél korábban maga Antall József látta. Erre az a magyarázat, hogy a jövő miniszterelnökének, halálát érezve, nem a Forum valamelyik tekintélyét, hanem az akkor még liberális Fidesz elnökét Orbán Viktort jósolta. Ezt sokan tudják, mégsem találkoztam olyannal, aki fennakadt volna azon, hogy milyen alapon látta Antall József Orbán Viktort a jövő miniszterelnökének.

Aki abból indul ki, hogy az ország politikai jövőjét elsőként, mindenki másnál sokkal korábban látónak fogadja el Antall Józsefet, az elgondolkodhat azon, hogyan is jutott erre a gondolatra. Ő látta meg először, hogy műve összeomlik, az általa formált Demokrata Forum legfeljebb kis párt maradhat. Az lesz a jövő miniszterelnöke, aki közép-jobb pártot alapít. Csak ezen az alapon juthatott odáig, hogy a kis liberális pártként induló Fidesz elnökéből 2010-ben kétharmados győzelmet arató közép-jobb Fidesz elnöke lesz a miniszterelnök. Ez aztán hat évvel később már be is következett, de még csak egy ciklusra.

Antall József ugyanis felismerte, hogy az alkotmányos, konzervatív erők mögött már elfogyott a társadalmi bázis. De ahhoz közel húsz esztendőre volt szükség, hogy 2010-ben mind a Demokrata Forum, mind az SZDSZ kibukjon a törvényhozásgól. Jó húsz év kellett ahhoz, hogy kiderüljön Schulteis és Aczél elvtársak zseniális sakkhúzása önpusztító vereséghez vezetett.

Ha az állampárt hagyja a magyar társadalom erőit spontán szerveződni, Antall József nem lesz politikus, a Demokrata Forum megmaradhat olyannak, amilyennek Lakiteleken alapították, nemcsak megnyeri az első választást, de végig a legerősebb párt marad. Orbán Viktor pedig nem talál szabad közép-jobb teret a Fidesz számára.

Már csak ilyen a történelem, néha a zseniális taktikázás kerülő úton vezet az objektív következményhez.

A kívánatosnál több párt volt a kudarc oka

Bizonyításként nézzük meg, hogyan alakultak volna az események 1990 után, ha olyan alkotmányunk van, mint az Egyesült Államoknak.

Az első választáson, az előválasztások alapján a két legerősebb párt a Forum és az SZDSZ szerepelhetett volna. Ezek között az előbbi lényegesen erősebbként kerül ki a választásból. Nem paktumot kötnek, hiszen nincs ki ellen védekezni.

A második választáson a Forum az Antall vezetése hatására, kiesik az előválasztáson Az MSZP és az SZDSZ lett a legerősebb. Csak ez a kettő állíthat jelölteket. Ez esetben az MSZP elseprő fölénnyel győz, és nincs kik ellen kötni koalíciót.

A harmadik választásról már kiesik az SZDSZ, és bekerül az ekkor már közép-jobb Fidesz. Ettől kezdve ez a két párt marad csak a porondon. Valami olyan folytatás következik, ami az Egyesült Államokban jellemző, csak két párt marad a porondon. Ettől kezdve, aki politikai hatalomhoz kar jutni, csak e két párt között választhat. A magyar társadalom közép-jobb jellegéből fakadóan a Fidesz marad a kormánypárt, és tömöríti a magyar társadalom nagyobb felét. Ha nem hibázik, kormányon marad.

A logikám megértéséhez annak a belátására van szükség, hogy olyan választási rendszerben, amiben gyakorlatilag csak két párt juthat a törvényhozásba, megszűnik az olyan pártok alapítását célzó törekvés, melyik nem számíthat a választók többségére. Ezért aztán eltűnik mind a szélső-jobb, mind a szélső-bal, mint a liberális, mind a konzervatív párt.

Erre mondhatják a sok párt hívei, hogy ez nem igazi demokrácia, mivel csak két politikai pártnak, politikai ideológiának lehet reménye arra, hogy elnyerheti a hatalmat.

Ugyan nem tudományos módszer azzal játszani, hogy mi lett volna, ha csak két párt rendszer működik a rendszerváltás után. Én is csak illusztrációnak szántam, bizonyítani a meggyőződésem, hogy az elmúlt húsz év kudarca első sorban azzal magyarázható, hogy olyan liberális politikai felépítményt működtettünk, ami esetleg egy sokkal fejlettebb gazdaságú, polgári tradíciójú, puritán lakosságú országnak megfelelt volna, de nekünk nem.

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a választásokon kettőnél több párt szerepeltetése nem a legjobb megoldás. A választási ciklusokban belül a kormányzást koalícióra bízni nem hatékony megoldás.

A periférián már a két párt is sok. Az elsőre a példa az Egyesült Államok. A másodikra Kína.

Hol hatékony a demokratikus felépítmény?

Demokratikus, több pártos politikai felépítmény csak három feltétel esetén hatékony.

1. Ahol az egy főre jutó nemzeti jövedelem negyedével nem alacsonyabb a felső tizedénél.

2. Nem nagyobb néhány ezreléknél a belső népszaporulat.

3. A lakosság viselkedését vagy a puritánizmus, vagy a konfuciánus jellemzi.

Ad 1. Nálunk a gazdasági fejlettség legfeljebb harmada a kívánatosnak. Nem ismerünk egyelten olyan országot, amelyik több pártos rendszerben a harmadnyi szintről felzárkózó növekedést ért volna el.

Ad 2. Nálunk ez a feltétel adott. Ez azonban nem elég. Ha elég volna, a keleti szláv társadalmak is demokratikusan működhetnének.

Ad 3. A lakosságunk viselkedése messze nem puritán. Márpedig arra sem találunk a Nyugaton példát, hogy nem puritán társadalom képes lenne tartani akárcsak a tempót.

Ezért ideje volna belátni, hogy mi a rendszerváltás után olyan politikai demokráciát játszottunk, amihez még sem kulturális, sem gazdasági tekintetben nem voltunk felnőve.

Miért tartom az amerikai két párt rendszert a legjobb megoldásnak?

Mert az kormányoz, akit a többség támogat. Ahol csak két párt indulhat mindig biztosított az abszolút többség. Minél több párt indulhat a választáson, annál kisebb az esély arra, hogy egyik abszolút többséget érhet el. Ez szinte csak akkor fordul elő, amikor már a pártok többségétől megundorodtak a választók. Az első öt választáson csak egyszer, a másodikon volt abszolút többség, de az is csak azért, mert a nemzeti-radikális, közép-jobb Forumból alkotmányos konzervatív pártot formált Antall József.

A második választáson ugyan abszolút többséget nyert az MSZP. Ekkor azonban a lényegében modern bolsevik Horn Gyulát titkos erők arra kényszeríttették, hogy fogadja be koalíciós partnernek a liberális SZDSZ-t. Ebbe az SZDSZ belepusztult, az MSZP pedig belerokkant. Ha csak két párt lett volna, akkor nem jöhet létre a koalíció. Elsősorban az MSZP az amerikai választási rendszer alapján közel 90 százalékot nyer.

A két pártra korlátozott választási rendszer-

A magyar politikai elit nem érti meg, hogy a két pártra korlátozott választás esetén a szélsőségesek soha nem juthatnak túl az előválasztáson. Aki tehát fél a szélsőséges pártoktól, az ne legyen a kettőnél több párt híve.

A két párt rendszer nagy előnyét látom abban is, hogy nincs abban listán bejutó törvényhozó. Azok ugyanis nem a választók, hanem a párt apparátusának küldöttei.

Már pedig, ahol nincs listán bejutható törvényhozó, ott nem a pártok, hanem a szavazók uralkodnak.

Ha kétlistás választási rendszerünk lett volna, akkor a harmadik választástól kezdve csak egy közép-jobb, és egy közép-bal párt szerepelt volna a választásokon. Egy kivétellel a közép-jobb győz. A liberalizmus hiányos magyar társadalomban ugyanis nincs olyan erő, ami az első kettő közé hozta volna a liberálisokat. Nálunk ez csak azért fordulhatott elő az első két választáson, mert a bolsevik rendszerben az állampárt haladó elitjét a liberális bolsevikok jelentették, akik abban a helyzetben lelkes bolsevikoknak bizonyultak. A rendszerváltás ők voltak a választók jelentős hányada számára a szimpatikus politikusok. Ráadásul, az MSZP soraiban is a liberálisok jelentették a reformok iránti nagyobb érzékenységet.

Ha nem sikerül az állampártnak a rendszerváltás előtt a Demokrata Forum élére ültetni Antall Józsefet, máig ez a népi-nemzeti Demokrata Forum marad kormányon. Ezt arra alapítom, hogy már a harmadik választáson a Forum cipőjébe lépett Fidesz volt a legerősebb párt, és csak tapasztalatlanságával, a féltucatnyi párt szerepeltetésével, és a szoclib koalíció ügyességével magyarázható, hogy nem maradt hatalmon. A 2010-es kétharmados választási győzelem, ami két pártos rendszerben, és listás szavazatok nélkül 99 százalékos győzelem lett volna. 2014-ben is Fidesz győzelmet várok annak ellenére, hogy hibákat követ le, még nem tanult meg kormányozni, és egyelőre nem számíthat sem az EU, sem az Egyesült Államok támogatására.

Az a megállapításom, hogy Antall József nélküli Forum uralmon marad, nem azt jelenti, hogy Csurka és társai kezébe maradhatott volna. Akkor is, utólag is indoktalannak tartom a magyar zsidóság félelmét attól, hogy a Lakiteleken alapítók antiszemita útra viszik az országot. Nem azért, mert nem volt, és nincs Magyarországon antiszemitizmus. Sajnos, maradt. Hanem azért, mert ez nem olyan erős, mint a háború előtt volt, és mert akkor erős nemzetközi erő támogatta. Ráadásul, a magyar zsidóság kulturális és gazdasági súlya kisebb. Főleg azért nem, mert reális külpolitika ma már antiszemitizmus esetén nem folytatható.

A magyar és a nemzetközi zsidóság örült, hogy az antiszemitizmus ellen garanciát jelentő Antall Józsefet sikerült a közép-jobb élére ültetni. Olyan messzire azonban nem látott, hogy ezzel a Fidesznek és Orbán Viktornak nyitottak széles utat.

Nem lehet az elmúlt húsz év magyar politikájának alakulását megérteni annak, aki nem veszi tudomásul, hogy a hibás vágányra térés akkor történt, amikor Antall Józsefet a Forum élére ültették.

Ha valami számomra is titok maradt, akkor ezt, hogy ezt a Forum akkori vezetői utólag sem látják.