BETEG AZ EURÓPAI UNIÓ

Kopátsy Sándor                  PG                 2012-10-28

BETEG AZ EURÓPAI UNIÓ

Ennek felismerésére jó alkalom volna a költségvetésének jelenlegi tárgyalása. Élek az alkalommal.

Az EU nemzeti jövedelmének 1 százalékát szedi be, és osztja újra a tagállamok között. Nem nagy összeg azoknak, akik fizetik, mert a gazdagoknak, elsősorban a németeknek és a skandinávoknak, meg se kottyan, de bőven elég arra, hogy a kedvezményezetteket le lehet vele korrumpálni.

A gazdagok is erre kötik a nemzeti jövedelmük 1 százalékát, és alig valamit kapnak vissza. A szegények pedig 3-5-szor annyit kapnak vissza, amennyit befizetnek.

Ennyi alamizsna is bőven elég volt arra, hogy lelkesen csatlakozzanak azok, akik minden meg nem dolgozott eurónak örülnek. Az alamizsnaosztásnak aztán az lett a következménye, hogy mára már 27 tagja van a közösségnek, és féltucatnyi ország várja, hogy felvegyék az alamizsnaosztó közösségbe. Törökország belépése már két évtizedes vita. Talán csak azért maradt ki, mert a három történelmi nagyhatalmat, a lakosságuk száma alapján megelőzné.

Máig nem akadt senki, aki kiszámolta volna, hogy az imperializmus kétszáz év alatt soha nem volt Európa déli és keleti fele jobban kizsákmányolva.

A második világháborúig, az Alpoktól délre, és Bécstől keletre elterülő térséget Nyugat-Európa már gazdag tagjai befolyási övezetnek tekintették, és gazdasági és katonai fölényük birtokában kizsákmányolták. De a térség feletti osztozkodás csak egymásközti háborúzással dönthették el. Ez a hadikiadások és háborús veszteségek vitték el a nemzeti jövedelmük mintegy 5-6 százalékát. Most nem kell egymással háborúzni, hanem megegyeznek abban, hogyan lehet hasznot húzni abból, ha a nemzeti jövedelmük 1 százalékának nagyobb részét alamizsnaként osztogatják a mediterrán, a közép-európai és a balti államok között. Ezt elérik azzal, hogy szabaddá teszik az áruk és személyek mozgását. Az utóbbit azzal a megkötéssel, hogy a munkaerőpiacon a befogadók korlátokat állíthatnak. A közösség vezetése törekszik a szabad tőkemozgásra, hacsak nem az ő érdekeit sérti. Beleszólnak a nemzeti devizák értékelésébe, a tagállamok költségvetésének alakításába is.

Szinte hallom a felháborodást a rágalmazások ellen. Nem azt állítom, hogy a jelenlegi állapot kialakítása tudatos gonoszság volt, azt nem a gazdagok gonoszsága, csak az ösztöne szülte. Ami létrejött, spontán a gazdagok ösztönéből, a liberális módszerükből fakadt. A gyarmatokat és befolyási övezeteket sem tudatos célból zsákmányolták ki a tőkések. Marx is tévedett, amikor azt bizonygatta, hogy a kizsákmányolás a tőkés embertelen önzéséből fakad. Általános társadalmi törvénynek tartom, hogy az erősebb, a szűk keresztmetszetek tulajdonosa ösztönösen zsákmányol ki. Ahol a politikai hatalom mesterségesen nem avatkozik be, ahol a gazdaságban spontán folyamatok jellemzők, az erősek maguk sem veszik észre, hogy kizsákmányolnak.

Az EU erős tagjai számára sem tudatosul, sem előtte, de még utána sem, hogy a spontán csere az erősek és a gyöngék között kizsákmányolást eredményez. Még hírét sem hallottam annak, hogy valaki ez erősek között kiszámolta volna, hogy mit kerestek a fejlettek a vámok megszűntetésén, a munkaerő és a tőke szabad mozgásán. Nem is beszélve a közös valutáról.

Elég a mediterrán országok pénzügyi válságára gondolni. Mint kerestek a gazdag országok bankjai azon, hogy a hazai hitelkamatok többszörösét kapták a mediterrán állampapírokét? Mára ugyan kiderült, hogy a veszteségként kell leírni ezeket a magas kamatozású hiteleket.

Ennél is sokkal nagyobb hasznuk származott abból, amit a gyenge országok felértékelt valutáinak köszönhetően oda exportálhattak, és onnan importálhattak. Ha egy szegényebb ország vásárlóerő paritáson bonyolítja a fejletekkel a külkereskedelmét, szükségszerűen eladósodik.

Ezt minden távol-keleti ország tudja, de az EU bevezette a közös valutát. Tíz éve mondom, hogy a 240 forintos euró öngyilkosság, a kívánatos 300 forint volna. Ezért aztán még az élelmiszerben sem voltunk versenyképesek, hiszen a fejlettek technikai fölényén túl, a nagyobb támogatásával kellett versenyezni.

A közösség színvonalát mindennél jobban jellemzi, hogy a költségvetésük felét, még mindig kétötödét a mezőgazdaság támogatására fordítják. Ezt találták a korrumpálás legmegfelelőbb módjának. Kabaré, hogy az EU az eleve legkevésbé versenyképessé tehető, és egyre kisebb jövedelmet termelő ágazatra, a mezőgazdaságra ennyi dotációt fordít. Holott elemi érdeke volna a fejlett technikai eszközökért cserében az elmaradt világtól mezőgazdasági terméket importálni. Ha valamiben, az agrárszektorban soha nem lehet versenyképes.

Európának a kutatásban, a nagyon magas igényű technikai termékekben kell fejlődni, nem a mezőgazdaságban. Abban ugyanis reménytelen.

Az Európai Unió vezetői egy sor közgazdasági törvénnyel nem voltak és ma sincsenek tisztában.

Azonos szabályok között az erősebbek győznek.

Az erőfölényt dotációval nem lehet ellensúlyozni. Az alkalmazottnál, sokkal nagyobb alamizsna sem képes az azonos feltételek közti versenyben a spontán létrejövő hátrányt kompenzálni.

A néhányszor tíz százaléknál nagyobb fejlettségi különbségek nem férhetnek meg a közös piacban. Ez fokozottan érvényes a közös valuta esetében.

Mire van szükségük a néhányszor tíz százalékkal elmaradottabbaknak?

Mindenek előtt saját valutájuk legyen. Saját valuta alatt nemcsak más nevű pénzt, hanem saját érdekében megfelelő pénzpolitikai mozgásszabadságot kell érteni.

Csak a két legfontosabbat említem.

1. A kevésbé fejlett ország valutáját leértékelt szinten kell tartani. Az erősebbekkel csak leértékelt pénz esetében jöhet létre a kívánatos külkereskedelmi mérleg. A fejlettebbekkel azonos vásárlóértékű valuta esetében szükségszerű az eladósodás. Elég volna tudomásul venni a tényeket, a kevésbé fejlett országok pénzének hazai vásárlóereje mindig lényegesen nagyobb, mint amilyen árfolyamon kereskednek. A kínai, vagy a dél-koreai valuta 20-30 százalékkal alulértékelt a külkereskedelmüket lebonyolító nemzetközi valutákkal szemben. Ezt mind az Egyesült Államok, mind az EU világosan látja, és e valuták felértékelését követelik.

Az EU a gazdasági fejlettségtől független egységes valutaértéket alkalmaz, és csodálkozik, hogy ennek a kevésbé fejlettek katasztrofális eladósodása lett a következménye. Katasztrofális nem annyira a nagysága, mint a megkülönböztetetten nagy kamatterhe miatt.

2. A kevésbé fejlett, és a kevésbé takarékos országokban lényegesen magasabb a kívánatos infláció.

Elég volna megnézni, hogy az elmúlt ötven évben, hol, mekkora volt az infláció. Kiderülne, hogy a puritán, fejlett országokban sokkal kisebb, mint a mediterránokban. Ahol az átalagnál fejlettebb a gazdaság, és magas a lakosság megtakarítási hajlandósága ott a környezeténél kisebb infláció a kívánatos. Ezzel szemben ahol a környezeténél kevésbé fejlett gazdaság, és alacsony megtakarítási hányad ott nagyobb inflációra van szükség. Ez egy másik mutatóval is mérhető. Ahol a kivetett adó nagyobb hányada gyűjthető be, ott kisebb pénzrontásra van szükség. Ahol viszont laza az adózási fegyelem, ott nagyobbra. Ezért már a németeknek és az olaszoknak nem is lehet büntetlenül közös pénzük. Olaszországban már az is óriási probléma, hogy Észak- és Dél-Olaszországnak közös a pénzük. Ezt látjuk Spanyolországban is. Katalóniában és Andalúziában nem előnyös a közös pénz, és pénzpolitika. Arról pedig ne is beszéljük, hogy a finnek és görögök közös valutája kabarétéma.

A mediterrán népek számára az infláció a leghatékonyabb jövedelem megszorítás.

Mindebből következik, hogy súlyos szakma és politikai hiba volt, és marad a puritán és mediterrán népek közös valutája.

A hasonló kultúrájú, és gazdasági fejlettségű népek közössége.

Már többször leírtam, hogy közös politikai és gazdasági csapatot jelenleg csak a Nyugat puritán, vagy a Távol-Kelet konfuciánus népeiből lehet összeállítani. A 20. század második felében sikeres csak ez a két kultúra volt. Amelyik nép ezek egyikéhez tartozik, biztos lehet a sikerben, nemcsak közösen, de egyedileg is. Ezzel szemben nincs olyan társadalom, ország, amelyik más kultúrkörbe tartozik, és sikeres volna.

A Nyugat puritán népeinek fölényét Max Weber már a 20. század elején felismerte. Rámutatott arra, hogy a tőkés osztálytársadalmat csak a puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Tapintatosan hallgatott arról, hogy a Nyugaton belül mind a mediterrán, azaz latin, mind a kelet-európai népek nem puritánok, tehát a puritánokkal nem versenyképesek.

A 20. század második felében azonban kiderült, hogy a kelet-ázsiai, konfuciánus népek még a puritánoknál is versenyképesebbek. Ez a két kultúra az óta csak növeli minden más kultúrával szembeni fölényét.

A második világháború, különösen pedig a hidegháború után a Nyugat fejlett, puritán népei, mindenek előtt a németek és a franciák abba a hitbe ringatták magukat, hogy Európa nyugati felét, a vezetésük alatt, versenyképessé lehet tenni mind Észak-Amerikával, mind a Távol-Kelettel. Nem vették tudomásul, hogy Európa nyugati fele, sem kulturálisan, sem gazdaságilag nem homogén. A mediterrán és a pravoszláv népek alkalmatlanok a puritánokkal való lépéstartásra.

Azon most nem vitatkozok, hogy a puritán nyugat-európai népek számára előnyös-e a közösségalkotás, mert a lényeg, hogy számukra, és csak az ő számukra lehetséges. Tehát aki versenyképes európai közösséget akar, az csak akkor számíthat sikerre, ha azokból áll össze, akik önerőből is versenyképesek lennének.

Az azonban ostobaság, hogy akik önerőből versenyképtelenek, azokat a közösségben versenyképessé lehet tenni. Ilyenre egyelőre még nem találtunk példát. Ezzel szemben kiderült, hogy aki versenyképes, az egyedül is az. Ennek két klasszikus példája Norvégia és Svájc. Egyik sem tag, mégis a Nyugat legfejlettebbjei közé tartoznak. Norvégia ma az ENSZ tagországok között az első a világon. Svájc is az élcsoportba tartozik, és a pénze értékállóbb maradt, mint az euró.

A Távol-Kelet története is azt bizonyítja, hogy a kisebbek előbb találták meg a felemelkedés útját. Az ébredésük sorrendje: Japán, Szingapúr, Hong-Kong, Tajvan, Dél-Korea, Kína és Vietnám. Mára a kicsik már megelőzték Japánt. A későn indult Kína harminc éve a leggyorsabban növekszik.

A hidegháború még nem gazdasági és kulturális frontot jelentett, de a megszűnése óta a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet versenye folyik.

A Nyugat puritán népeinek fele ma már az óceánok másik térségében él. Az európai és a tengerentúli Nyugat ugyan nem történeti egység, de kulturálisan az. Az összefogásuk pedig az egyetlen járható út.

- A lakosságuk száma alapján egyenrangúak.

- Területe és erőforrásai azonban össze sem hasonlíthatók.

- A katonai erejükben pedig nagyságrendi a különbség.

Az összefogásuk az európai puritánok számára létkérdés, a négy tengerentúli puritán ország számára nem az, de számukra is fontos.

Annak ellenére, hogy a puritán Nyugat nagyságrenddel erősebb, dinamikusabb lenne, mint az Európai Unió nincs reáli esélye annak, hogy ez létre jöhessen. Ennek az a fő akadálya, hogy Németország és Franciaország vezető szerepe megszűnne. Márpedig mindkét ország ezer éve európai nagyhatalom akar lenni, és számukra elfogadhatatlan az olyan megoldás, amiben ugyan ők is sokkal jobban járnának, de nem lehetnének az elsők. A Nyugat számára az ideális közösség csak angolszász jellegű lehet.

A jelenlegi Európai Unió azonban csak tákolmány.