MIBE KERÜLT NEKÜNK AZ EU TAGSÁG

Kopátsy Sándor                  PG                2012-12-06

MIBE KERÜLT NEKÜNK AZ EU TAGSÁG

A fél-perifériákat nem érheti nagyobb csapás, mint a fejlettekre indokolt módszerek rájuk erőltetése. Tény ez annak ellenére, hogy a fél-perifériáknak az elsődleges feladata a centrumához való alkalmazkodás. A Nyugat 10. századi felemelkedése óta minden közép-európai népnek az a feladata, hogy a Nyugat szerves részévé váljon. Ez azonban nem valósítható meg azzal, hogy másoljuk a Nyugaton már bevált módszert, mert az a kizsákmányolásunkat jelenti. Nekünk a viszonylagos elmaradottságunk okán, fél-perifériaként kell viselkednünk, azaz nem nagykorúként, amíg nem vagyunk nagykorúak. Ez bizony nehéz megérteni. Nemcsak nekünk, de az előttünk járó Nyugatnak is.

Ott is azt hiszik, hogy ami nekik már jó, azt kell tenni azoknak is, akik még bizony nagyon le vannak maradva. Sajnos, továbbra is divat maradt.

A közép-európai liberális erők azt hirdetik, hogy másoljuk azt, ami az előttünk járóknak bevált. A fejlettek is azt igénylik, hogy azt tegyük, ami nálunk beválik

Ez volt és maradt az IMF ideológiája kezdet óta, és ez jellemzi az EU gyakorlatát is. Az igyekeztükben támaszkodhatnak a fél-perifériák liberális politikusaira és közgazdászaira. Ennek egyik jellemző példája a jegybankok függetlenségének szentsége. Ezzel kötik meg az államok kormányainak, és törvényhozásának a kezét a pénzpiaci műveletekben. A jegybankok elsődleges faladatának tartják, hogy minimalizálják az inflációt, korlátozzák az államok pénzteremtési hatáskörét.

A fejlettek érdeke, hogy a kevésbé fejlett országokban se legyen nagyobb az övükénél az infláció. Az ugyan általában igaz a fejlettek esetében. Az ő érdekük, hogy az infláció ne legyen sehol nagyobb, mint az övéké. De ez még az ő esetükben sem mindig igaz. Számukra is van az inflációnak, a pénzrontásnak optimuma. A gazdasági vállságoknak ugyanis a kereslethiány az oka. Az abból való kilábaláshoz vásárlóerő növelésére van szükség. Ennek pedig elengedhetetlen eszköze a fedezet nélküli pénzteremtés.

Az ugyan igaz, hogy az infláció eszközével a kormányok többször visszaélnek. Ennek ellenére, a második világháborút követő közel hetven év példátlan gazdasági és társadalmi sikere jelentős részben az inflációnak, vagyis a fedezetlen pénzteremtésnek köszönhető.

Az infláció ugyan üdvös módja a vásárlóerő teremtésnek, de nem minden országnak, és minden körülmények között egyformán.

A puritán és már gazdag népeknek kisebb, a nem puritán és felzárkózóknak nagyobb, a számukra optimális infláció. Ha a puritán és gazdag népeknek sikerül a nem puritán és kevésbé fejlett népeket rászedni az övékkel azonos mértékű inflációra, számukra a kizsákmányolás biztosítva van. Lényegében ezt valósította meg az EU, és különösen azon belül az euró övezet. Ebben a főszerep az Európai Unión belül Németországé volt. Azzal, hogy a hozzájuk viszonyítva fél-perifériának számító mediterrán, közép-európai, baltikumi, és balkáni népek országaival gazdasági uniót hoztak létre, majd többségükkel közös valutát is teremtettek, ezeket megfosztották az erősebbekkel szembeni védekezés eszközeitől.

Mivel a közös gazdasági liberalizmus az erőseket szolgálja, az EU erősebb tagjai egyre erősödtek, a gyengék pedig gyengébbek lettek. Ez csak azért nem vált gyorsan egyértelművé, mert a gyengék eladósodtak, a gazdagok forrásaiból éltek. A lemaradásuk azonnal nyilvánvaló lett volna, ha az egy lakosra jutó vagyonvesztést, és az adósságterhet is mérik.

A közgazdaságtannak egyik súlyos hibája, hogy az egy laksora jutó nemzeti vagyon nagyságát, annak változását nem méri. Hatvan éves mániám, hogy a gazdaság növekedését csak az egy laksora jutó fogyasztás és vagyon nagyságának alakulásával lehet reálisan mérni.

A nemzeti jövedelmez viszonyított államadóságot, mint mutatót ugyan publikálják, de nem értelmezik. Mert nincs is értelme.

Elsősorban az adóssággal szemben lehet, sőt általában van is, az államnak más államokkal szembeni követelése. Tehát eleve ennek csak az egyenlege fontos.

Az olyan államadósság, aminek kisebb a kamata, mint a befektetése utáni hozama, nem teher, hanem nyereség.

Az olyan államadóság, amit a saját lakosok vásároltak meg, az államok belügye, csak belső jövedelem újraelosztásának az egyik módja.

Az államadósságnak nem a nagysága, hanem a terhe a fontos. Márpedig annak kamatai között többszörös lehet a különbség. Az EU országok közül, a fél-perifériához tartozók államadósságának kockázatát jól mutatja a tény, hogy azokat csak többször magasabb kamattal lehet eladni. Ráadásul a fejlett országok a fél-perifériákon vásárolt, irreális kamatozású államkötvényeinek kamatját, mint realizálható nyereséget könyvelhették el a hitelezők.

Az államadósságoknak a mérlegekben való kezelése a középiskolás szint alatt történt.

Torzítás az is, hogy az országok nemzeti jövedelmének tekintik a külföldi hitelekből történő belső fogyasztást. Ennek klasszikus példája volt, amikor nálunk az előző kormányok svájci frankban adtak fogyasztási és beruházási hitelt a lakosságnak, vállalatoknak és a közigazgatásnak. A statisztikai adatok tükrében nőtt a lakosság fogyasztása, vagyona nőtt, a Svájccal szemben növekvő adósságból.

A nemzeti valuták kívánatos értéke.

Az EU tagországok gyengébb fele a legnagyobb, ugyan ki nem számítható veszteséget az indokoltnál „erősebb” valutájának okán szenvedte el. Az a tény, hogy az a tagország, ahol az egy laksora jutó nemzeti jövedelem fele, vagy még annál is kevesebb, vásárlőerő paritáson tarja a pénze árfolyamát, szükségszerűen eladósodik és lemarad. Márpedig a gyengébb tagországok jegybankjai vigyáztak arra, hogy „erős” maradjon a nemzeti valutájuk.

Ha egy ország egy laksora jutó nemzeti jövedelme fele azokénak, akikhez fel akar zárkózni, a valutáját 30-40 százalékkal értékelje le. Ha ezt nem teszi, menthetetlen eladósodik. Ideje volna számításokat végezni arra, hogyan alakult volna a magyar külkereskedelmi mérleg, ha 300 forint felett lett volna az euró árfolyama. Ezt tartottam eleve minimálisnak. Ez esetben harmadával magasabb lett volna az export, és ennyivel magasabb az import ára. Minősíthetetlen a magyar pénzügyminiszterek és jegybankelnökök munkája, ha nem tiltakoztak az euró forintárfolyamának alacsonysága ellen.

Az illetékesek még ma is azzal butítják a közvéleményt, hogy romlik a forint, ha nő forintban az euró, vagy a dollár ára. A forint annál jobban tejesíti a külkereskedelemben rá háruló feladatát, minél jobban jutalmazza az exportálókat, és terheli az importálókat.

Elég volna tanulni a távol-keleti országok, mindenek előtt Kína példájából. A yuan közel 40 százalékkal van leértékelve a dollárral szemben. Ez a jelenlegi kínai külkereskedelmi aktívum pénzügyi előfeltétele. Az Egyesült Államok, évtizedek óta, nem ok nélkül, tiltakozik a kínai valuta leértékeltsége miatt. Ezzel szemben az EU vezetésnek sikerült a kevésbé fejlett tagországok valutáit a vásárlóerő paritáson tartatni.

A liberális magyar közgazdászok évtizedek óta azon háborogna, hogy a bérjárulék megdrágítja a munkaerőt, ezért nem versenyképes az exportunk. Azt egyikük sem vetette fel, hogy a forint leértékeltsége lett volna a jobb megoldás, mert az export bevételeket, és az import költségeket növeli.

Az agrárpolitika.

Az EU legnagyobb ostobasága az agrárpolitikája volt, és maradt. Az erős tagok számára a mezőgazdaság már régen egy kis ágazat. A nemzeti jövedelem 3-5 százalékát, és a munkaerő 6-8 százalékát jelenti. Ráadásul drága földeken, abnormálisan kis üzemnagyságokkal, nagyon drága munkaerővel termel. A földbőségű, négy volt angol gyarmatokhoz képest operett szerepre sem számíthat. Ennek az eleve versenyképtelen mezőgazdaságnak adták a közös költségvetés négyötödét, de még ma is a kétötödét. Ennél reménytelenebb, elhibázottabb célra még a történelem folyamán nem fordítottak ekkora összeget.

Ezt az ostobaságot négy körülmény magyarázza.

- Egyrészt a hidegháborúban még mindig stratégiai célnak tartották a sokéves háború alatt átélt élelmezési vállságot. Nem volt annyi esze senkinek, hogy a jelenkori háborúk, az atomhatalmak között, néhány nap alatt eldőlnek, amit a túlélőknek étlen szomjason is ki lehet bírni.

- A Közösség megálmodói konzervatív közép-jobb politikusok voltak, aki még mindig úgy érezték, hogy a bűnös város a baloldalé, de a nemzet életerejét a falvak népe adja.

- Németországnak az agártámogatás ígérete jelentette az a csalétket, amivel előbb az elsődleges szövetségesüket, Franciaországot, majd a mediterrán lustákat meg leehet vásárolni.

- A vezető elit még mindig abban a hitben élt, hogy az elmaradtak feletti politikai uralomnak gazdasági előnyei is vannak. Nem vették tudomásul, hogy a gyengébbekkel való közösség őket fogja visszahúzni. Elhitték, hogy ami nagyobb, eleve jobb is.

A tagbővítés második fázisban az eleve rossz agrárpolitikájukra még ráraktak egy lapáttal, amikor az új tagok néhány évig csak a normatív támogatás bizonyos hányadát kapják. Az új tagok mégis megörültek az alamizsnának. Nem tudták felmérni, hogy a semmi támogatásnál is kisebb hiba a megkülönböztetett. Jelenleg olyan agrártámogatás működik, ami az erőseknek többet, a gyengébbeknek kevesebbet ad, ugyanakkor felszámolja a vámokkal való védekezés lehetőségét.

A bolsevik rendszerben erősen támogatott magyar mezőgazdaságot ugyan nem az EU tagság tette tönkre, hanem a rendszerváltást követő belpolitika. A csökkentett EU támogatás már csak utolsó rúgás volt a döglött falupolitikába.

Teendő.

A fentiekkel azt szerettem volna útjára indítani, hogy készítsünk mérleget arról, mennyi kárt okoztak általában, különösen a kevésbé fejletteknek, ezen belül Magyarországnak az EU tagsággal járó kötelezettségek.

Ez nem azt jelenti, hogy hiba volt belépni az EU-ba. A közép-európai népeknek, köztük nekünk is, ezer év óta az elsődleges érdekünk minél jobban nyugat-európaivá válni. De ezért még nem baj, ha az átverésünkkel tisztában vagyunk.

Sajnos, erre a realitásra most különösen rá lennék szorulva, amikor a brüsszeli bürokrácia rajtunk köszörüli a nyelvét.