A következő generáció felnevelése

Kopátsy Sándor                 ES                 2013-02-08

A következő generáció felnevelése

Az ezredfordulóra az emberiség fejlett hatodában minőségében új társadalmak jöttek létre. Ezekben való eligazodásra a klasszikus közgazdaságtan alkalmatlanná vált. Ugyanakkor az emberiség háromötöde túlnépesedik, ezért azokban még a korábbinál is indokoltabbá vált az osztálytársadalom fenntartása. Ezzel szemben a fejlett Nyugat mindent megtesz annak érdekében, hogy azokban is össznépi társadalom működjön.

Mindenek előtt meg kellene érteni, hogy minden néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó társadalom csak olyan lehet, amiben a társadalom maga gondoskodik a túlnépesedés lefékezéséről.

Az osztálytársadalmakban nemcsak a népesség száma növekedett volna sokkal gyorsabban, mint elviselhető, de a minősége is jobb volt a társadalom által hasznosíthatónál. Ehhez a társadalmi adottsághoz igazodtak az osztálytársadalmak. Azokban tehát a munkaerőben, és annak minőségben felesleg volt. Márpedig amiből felesleg van, azzal nem kell takarékoskodni. A túlnépesedő osztálytársadalmakban a munkaerő mennyiségének és minőségének túlkínálatára épülő társadalmak mozgástörvényeinek megértéséhez tehát ennek értékelésére nem volt szükség.

A 20. század végén azonban a legfejlettebb társadalmakban leállt a túlnépesedés, és a minőségi munkaerőben kielégíthetetlen igény jelentkezett. Vagyis, a társadalom alaphelyzete megfordult, amiben eddig túltermelés volt, abban lett hiány. Az ilyen társadalomban egészen más közgazdaságtanra lenne szükség. A jelenlegi fejlett társadalmakban az elsődleges feladat a minél jobb minőségű munkaerő termelése.

A munkaerőpiac azonnal, minden politikai beavatkozástól függetlenül átállt az új társadalmi helyzete. Eddig minden osztálytársadalomban a jövedelemelosztás döntően a társadalmi pozíciótól függött. Azokból alakult ki a hatalmat gyakorló, és magas jövedelmű réteg, akik a szűk keresztmetszet felett rendelkeztek.

Így alakult ki a munkaerőhiányos társadalomban, hogy a hatalom és a mások által termelt jövedelem aránytalanul nagy hányada azoké, akik a munkaerő tulajdonosai. Ezek voltak a rabszolga tulajdonosok társadalmai.

A túlnépesedés által okozott termőföld hiányában a földesuraké lett a hatalom, és a megtermelt jövedelem aránytalanul nagy hányada. Ezek voltak a feudális társadalmak.

Az ipari forradalom által létrehozott tőkehiány alapján a tőketulajdonosok alkották az uralkodó osztályt, és élvezték a dolgozók által létrehozott jövedelem aránytalanul nagy hányadát. Ezek voltak a tőkés társadalmak.

A valóságban az osztálytársadalmak nem voltak soha ilyen tiszta formák, hiszen mindegyikben megvoltak a másik elemei is. A közös jellemzőjük azonban a munkaerő mennyiségi és minőségi túltermelése volt.

Ezzel szemben a 20. század végén a fejlett, puritán Nyugaton berobbant a tudományos és technikai forradalom, ugyanakkor leállt a túlnépesedési nyomás, és belépett a munkaerő minőségével szemben támasztott kielégíthetetlen igény.

Márpedig a hatalomból és a jövedelemből való nagyobb részesedés mindig azé, aki azzal rendelkezik, amiből hiány van. Így került egyre inkább a tudásvagyon birtokosaihoz mind a hatalom, mind a jövedelem egyre nagyobb hányada.

Ezért jelent aztán meg a munkaerőpiacon a minőségi munkaerő egyre nagyobb politikai befolyása, és jövedelme.

Elég volna megnézni a munkajövedelmek száz év előtti, és a jelenlegi megoszlását.

Gyermekkoromban a bérek elsősorban a végzettségtől függtek. A diplomások átlagkeresete 5-10-szerese volt a fizikai munkásokénak. Ezen belül azonban nagyon kicsi volt a szóródás. Jelenleg a diplomás keresetek átlaga nem éri el a fizikai munkát végzőkének a kétszeresét, de ezen belül minden képzettségi szinten óriási lett a szóródás. Előfordulhat, hogy a kiváló munkás keresete az átlag diplomások álagának sokszorosát éri el.

A munkajövedelmek képzettségi szinttől függő differenciáltsága lecsökkent, az azonos képzettségen belül azonban sokszorosára nőtt.

A modern társadalomnak minden szinten a munkaerő minősége az elsődleges. Száz éve még az ára volt a fontos, ma csak a minősége. Ezért minden fejlett társadalom elsődleges feladata a minél jobb minőségű munkaerő termelése.

A közgazdaságtan ugyan nem tagadja a munkaerő minőségének a jelentőségét, de nem alkalmazkodik hozzá.

A munkaerő, vagyis a tudásvagyon hordozójának termelését nem tekinti vagyontermelésnek, hanem csupán fogyasztásnak.

Még nem találkoztam olyan írással, amiben felvetődik, hogy a közgazdaságtannak a munkaerőben megtestesülő vagyont ugyanúgy kellene kezelni, mint a fizikai vagyont. Amennyiben pedig tőkeként működik, a fizikai tőkével azonos módon kell követni a mennyiségi alakulását.

 A munkaerő vagyonértéke.

A munkaerő értékét három tényezőjének eredője határozza meg. Ezek a tudás, a tehetség és az erkölcs. Ezeknek nem az összege, hanem a szorzata.

A tudásvagyon.

Ez ma már elsősorban az oktatási rendszerben termelődik. De a gyors technikai haladás következtében gyorsan amortizálódik, vagyis állandó korszerűsítésre szorul. Különösen áll ez a termelési szférára. Ebben minden szakma néhány év alatt leamortizálódik, ha a tulajdonosa nem halad a fejlődésével. Azt, hogy melyik szakmában milyen gyors a tudás elavulása, követni kellene. Ennek ellenére a fizikai tőke erkölcsi avulásának nyomon követése alapvető feladat, a tudásvagyon avulása fel sem merül.

Sajnos a pedagógusok, legyenek azok tudósok, vagy oktatáspolitikusok, az iskoláknak a tudásátadásban játszott szerepét túlhangsúlyozzák, illetve nem fordítanak kellő figyelmet a szülői környezetre, a család érdekeltté tételére. Én ezt tartom a mindennél fontosabbnak. Az iskolarendszerek működését értékelő felmérések ugyanis egyértelműen azt bizonyítják, hogy az iskolák hatékonysága egyértelműen attól függ, hogyan értékeli a társadalom az iskolákban elért eredményeket.

Jó iskolarendszere csak azoknak a társadalmaknak van, amelyek mögött a tanulás magas elismertsége van. Csak két kultúra van, amelyikben az iskolák kiemelkedősen sikeresek. Nyugaton a puritán, Ázsiában a konfuciánus társadalmak oktatási rendszere van képviselve az élmezőnyben. Csal e két kultúrában jellemző, hogy a szülők kiemelt figyelmet és aránylag nagy anyagi áldozatot fordítanak a minél jobb iskolai eredményre.

Ennek indoklására később még visszatérek.

Mivel e két kultúrában eleve biztosított az iskolarendszer hatékony működése, arra térek rá, hogy mit kell tenni azokban a társadalmakban a szülők aktívabb bevonása érdekében.

Az öregkori ellátás.

Fajunk eddigi életében nem volt gond a szülőknek a minél jobb nevelésbe való társadalmi eszközökkel történő bevonására.

Az osztálytársadalmaknak nem volt igényük a spontán is létrejövő hatékonyságú nevelés javítása. A nevelés e nélkül is jobb minőségű volt, mint amennyit a társadalom igénye megkívánt. Minden osztálytársadalom az igényénél nagyobb tudásvagyonnal rendelkezett.

A család, ritka kivételtől eltekintve, magának nevelte a munkaerőt. Ezért az új generáció beleszületett, kora gyerekkorában beépült a rá váró munkafeladatokba.

Vagyis, nem volt szükség pályaválasztásra, hiszen nem is lehetett pályát változtatni.

Az ipari forradalom technikai vívmányaira épülő tőkés osztálytársadalomban ugyan megszűnt a családnak a munkaerő minőségét nevelő szerepe, de nem is volt rá szükség, mivel a munkaerő óriási többsége esetben még a korábbinál alacsonyabb volt a vele szemben támasztott minőségi igény.

A tudományos és technikai forradalom azonban a munkaerővel szemben támasztott igényben is teljes. A mennyiségi túlkínálat megszűnt, a minőségi igény azonban kielégíthetetlenül magasra nőtt. Ezzel a jelenkori fejlett táradalom elsődleges igénye lett a minél jobb munkaerő újratermelése. 

Ebből fakadóan a család nevelő és oktató szerepe újra előtérbe került, de a korábbi közvetlen érdeke megszűnt. Azt, hogy a család érdeke legyen a minél eredményesebb gyermeknevelés és oktatás, a társadalomnak kell a családokat ebben érdekeltté tenni.

A problémát megértjük, hogy fajunk történetében, szinte az utolsó pár száz évtől eltekintve, a csald érdeke volt a minél sikeresebb gyermeknevelés.

A gyűjtögető társadalomban közös érdek volt, hogy a család minden tagja minél eredményesebb legyen a munkában. A járóképesség elérésétől annak végéig minden családtag teljesítménye közös érdek volt.

Az utolsó hatezer évben az értéktermelés nagy többsége családi szervezetekben történt. Tehát ebben sem volt gond a gyermeknevelés, hiszen spontán megvalósult.

A család eredményes gyermeknevelés volt a már munkaképtelen korban való eltartás garanciája.

Ezzel szemben az iparosodott társadalomban visszaszorult a család gazdasági szerepe. A gyáriparnak elsősorban a munkaerő fizikai erejére volt szüksége. Abban pedig túlkínálat volt. A már munkaképtelen öregek eltartásában már nem lehetett számítani a következő generációra. Ez volt az egyik oka annak, hogy a szülők kevesebb gyermeket vállaltak. Az öregkori ellátásában már nem számíthattak a több, és eredményesebben felnevelt gyermek esetén sem a nagyobb biztonságra.

Ezért a jelenkori fejlett társadalomnak kell a már munkaképtelen öregek eltartásról. Ezt pedig úgy kell megoldani, hogy a nagyobb öregkori biztonságot az eredményesebb gyermeknevelés jelentse. Ennek elérése érdekében azonban egészen más öregkori ellátást kell a társadalomnak biztosítani, mint a jelen rendszer, ami a munkajövedelemből történő megtakarításra épül.

Ideje volna kigyógyulni a tőkehiányos társadalmaknak megfelelő öregkori ellátáshoz való ragaszkodásból. Azokban a társadalmakban a fizikai tőke volt a szűk keresztmetszet, tehát a társadalom érdeke a minél nagyobb tőke megtakarítás volt. A társadalom teljesítménye elsősorban azon múlt, hogyan lehet a fizikai tőkét gyarapítani. Ezért volt természetes, hogy az öregkori ellátást azzal biztosították, hogy erre a célra a munkajövedelmek megfelelő hányadát a tőkepiac rendelkezésére bocsátották. Ez a megtakarított tőke teremtette meg azt a jövedelemforrást, ami fedezetet jelentett az öregkori ellátásra.

Az öregkori állásához szükséges megtakarítási hányad kezdeten viszonylag alacsony volt, hiszen a munkaképes kor utáni élet, a munkában töltött évekhez viszonyítva, rövid volt, a megtakarítók jelentős hányada már a nyugdíjkorhatár elérése előtt meghalt. Ugyanakkor, a tőkehiány miatt, a profitráta magas volt.

Az utóbbi száz év alatt azonban szinte minden, amit az öregkori ellátásnál figyelembe kell venni, megváltozott.

A problémával kapcsolatban elsősorban azt emelik ki, hogy a nyugdíjkorhatár utáni évek száma többszörösére nőtt. Nemcsak a közvélemény, de a szakmabeliek is, természetesnek veszik, hogy a nyugdíjkorhatár nem tarthat lépést a várható életkor növekedésével. Ezzel valóban számolni kell, mert a demokráciákban a politika egyre kevésbé képes szembeszállni ezzel az elvárással. A nyugdíjasok, és a nyugdíjhoz közeledők száma egyre nagyobb. Ráadásul ennek a rétegnek a szavazásokon való részvétele is magas. Aki a választásokon jól akar szerepelni, annak nem tanácsos a nyugdíjkorhatár emelését érinteni.

Arról már kevesebb szó esik, hogy a nyugdíjkorhatárnak nemcsak a várható életkorhoz, hanem a munkába lépés évéhez is igazodni kellene. Ma közel tíz évvel később lének munkába, mint száz évvel korábban. Ezt a férfiaknál csak részben csökkenti a kötelező katonai szolgálat. A nők esetében pedig három-négy szüléssel kevesebb esik ki a munkából.

Érthető tehát az elöregedő társadalomról keltett pánik. A közgazdászok azt vizionálják, hogy egy járadékot fizető dolgozóra egyre több eltartott nyugdíjas jut. A mai újságban olvasom: „Az öregkorúak aránya a dolgozókhoz viszonyítva, az EU tagállamokban a jelenlegi 28 százalékról a következő 50 évben 58 százalékra nő.

A pánikra ugyan ezt nem tekintem oknak. 50 évre csak azok akarnak előre látni, akik 5 évre sem képesek.

A legfontosabb változásról szinte megfeledkeznek.

A munkavégzéshez sokkal kevesebb fizikai erő kell, és a munkavégzési feltételek sokkal jobbak. Ma a 70 éves férfiak munkaképesebbek, mint gyermekkoromban az 50 évesek, a 65 éves nők sokkal fiatalabb, mint gyermekkoromban a 45 évesek voltak. Ehhez járul, hogy a munkafolyamatok óriási többségéhez sokkal kevesebb fizikai erő, és sokkal több tapasztalat kell.

Az pedig érthetetlen, hogy a nyugdíj kérdés megoldásánál fel sem vetik, hogy csökkent a heti és az évi ledolgozott órák száma is. Száz év alatt 50-60 óráról lecsökkent 38-ra a heti munkaidő. Ehhez járult, hogy a szabadság is többszörösére nőtt.

A közgazdaságtan természetesnek tekinti, hogy a munkaidő a fejlettségtől függetlenül szinte egységes. Azt eldöntik a politikusok. Azok pedig, mivel a választók kegyeit keresik, az egyre rövidebb munkaidőt és több szabadságot akkor is tudomásul bevezetik, ha ennek nincs gazdasági s kulturális alapja.

Senki sem akad fenn azon, hogy évente a Távol-Keleten 200-300, a sokkal gazdagabb Egyesült Államokban pedig 150 órával többet dolgoznak, mint az EU országok átlagában. Görögországban nemcsak sokkal kevesebb órát dolgozna k évente, de tíz évvel korábban mennek nyugdíjba, mint a skandináv országokban, vagy Japánban.

Örök emberi tulajdonság, hogy a lusták kevesebb erőfeszítés mellett is követelik az utolérés jogát. Az meg a keresztény társadalomtudományok ostobasága, hogy ezt jogosnak tartják. Mindennek prototípusa az EU. Az alamizsnával akarja a lemaradtak felzárkóztatását. Ebben az ostobaságukban nemcsak a szakszervezetekre, de a választókra is támaszkodhatnak.

A társadalomtudománynak pedig rá kellene ébredni, hogy nem a fizikai tőkehiányos, túlszaporodó társadalmakban él az emberiség fejlett hatoda, hanem a tudáshiányosban, amiben a legfőbb érték a kiművelt emberfő. Ennek maximalizálására kell a társadalomnak összpontosítani.

Addig sem jutottak el, hogy a munkaerő fizikai ereje ugyan a bizonyos kor után fokozatosan csökken, és minél nehezebb fizikai munka, annál korábban. Ezt jól mutatja, hogy néhány sportban már a 30 éves öregnek számít. Portásnak, vagy éjjeli őrnek az öregek is lehetnek kiválók.

Ezzel szemben, a tudásigényű társadalomban szinte semmi köze nincs a kornak a munkavégző képességhez. Csodálatos karmester, professzor, filozófus teljesítménye azonban nincs korhoz kötve. A fejlett társadalmakban a munkaerő javának az értéke a korától független. Legalábbis sokkal inkább függ a szakmától és a képességtől. Ezért ostobaság a törvényben megállapított nyugdíjkorhatárhoz való ragaszkodás. A jó nyugdíjrendszer ösztönözzön a minél későbbi visszavonulásra, vagyis a nyugellátás nagysága ne csak az életkeresettől, hanem a visszavonulási kortól is függjön. Jutalmazza azokat, akik tovább dolgoznak.

A munkaügy sem vette tudomásul, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobbak az egyének közti különbségek. Ezt ugyan a munkaerőpiac méri, de a társadalom nincs erre tekintettel.

A túlnépesedő, és a minőségi munkaerőből túlkínálatos társadalmakban indokolt, hogy a munkaerő termelőit, a gyermeknevelő szülőket nem ösztönözték. Ugyanakkor ostobaság az eleve kevés gyermekű, és a minőségi munkaerőben hiányt szenvedő társadalmakban a felnevelt gyerekek számát, és nem a minőségét ösztönözni. A társadalom érdeke sokkal inkább a minőséget, mint a mennyiség. Ezzel szemben minden társadalom a gyermeknevelésnek csak a számát jutalmazza, a minőségét figyelembe sem veszi.

A világgazdaságban a gyenge minőségű munkaerőben óriási kínálat van, a minőségben pedig kielégíthetetlen kereslet. Az a társadalom, amelyik kevés gyermeket nevel, könnyen befogadhat gyenge minőségű munkaerőt, de a képzett olyan drága, hogy azokat csak a leggazdagabbak tudják megfizetni. Ezért a munkaerő világpiacán legnagyobb kárszenvedők a fél-perifériás országok, ahol kiváló minőségű munkaerő is termelhető, de egyre kevésbé tudják megtartani. Pedig ebben van otthon is a legnagyobb hiány.

Annak ellenére, hogy az elmúlt ötven év tapasztalatai egyértelműen a gyermeknevelés minőségének fontosságát igazolják, az államok egyáltalán nem erre ösztönöznek. Szinte semmivel nem honorálják a szülők gyermeknevelési teljesítményét. Amit az állam ad, azt a gyermekszám után adja.

Mit bizonyítanak a tények?

Azt, hogy a társadalmi élvonalba csak a Nyugat puritán, azaz protestáns, és a Távol-Kelet konfuciánus népei kerülnek.

Ennek oka, hogy csak ez a két kultúra helyez kellő súlyt az oktatásra.

A nyugati protestáns népek fölénye az oktatásban.

A reformáció volt az első keresztény vallás, amelyik a közoktatást a klérus feladatának tekintette. Ezt megelőzően a kereszténység is, mint minden vallás, csak a saját klérusának a képzését tartotta feladatának. Ezzel szerezett tudáselőnyt a világi közigazgatással szemben.

A reformáció azonban nemcsak teológiai forradalmat jelentett abban az értelemben, hogy sokat lefaragott azokból az engedményekből, amit a kereszténység a több istenhívés irányában tett.

Ennél sokkal jelentősebb volt, az, amit a protestáns egyházak a hívek felé tettek.

- Az egyház hivatalos nyelve helyett a hívek nyelvei lettek. A hívek számára lefordította a bibliát, a nép nyelvén tanította a teológiát.

- A szertartásokba jobban bevonta a híveket. A szertartások a nép nyelvén szóltak, a hivők énekükkel részt vettek abban.

- A klérusát beolvasztotta a társadalom életébe. Megszüntette a papok külön öltözetét, és a nőtlenségét.

- Az egyházi adók megállapítását, felhasználását decentralizálta. A reformáció volt az osztálytársadalmak történetében az első adóreform.

- A gyülekezetek kötelességévé tette az általános népoktatást. Ezt ugyan az ellenreformáció is átvette, de ott az erős centralizációja továbbra is fennmaradt.

A tudományos és technikai forradalom igényére szabott társadalomban a népoktatás hatása vált elsőrendűvé. A vallások oktatási szerepével a történészek sem eleget foglalkoznak. Nyomát sem találom annak, hogy melyik vallás térségében hogyan alakult az átlagos képzettség. Pedig ebben a tekintetben már a jelenkori magas oktatási igények előtt is, óriási különbségek voltak.

Diákkoromban még kényesen nyilván tartották a vallások szerinti megosztást. Akkor figyeltem fel arra, hogy az iskolázottságban magasan a zsidók vezettek. Őket követte a két protestáns vallás, a lutheránus és a kálvinista. A lutheránusok azért voltak előnyben a kálvinistákkal szemben, mert többségük a szászok és a svábok közül került ki. A keresztény felekezetek között az utolsók az ortodoxok voltak.

Azt Baranyában láthattam, hogy a kálvinista falvak lakosságának az iskolázottsága lényegesen a katolikusok előtt járt. Ebben a megyében élesen jelentkezett az etnikumok közti különbség is. A svábok megelőzték a magyarokat, a magyarok között magasan a felvidékről települtek álltak az élen, az Erdélyből települtek az átlag mögött voltak. A cigányság pedig még annál is elmaradtabb volt, mint ma. Őket a bolsevik rendszer terelte az iskolába és a munkahelyekre.

Visszatérve a jelenkori társadalmi eredményekre. Hatvan év alatt nyilvánvalóvá vált, hogy milyen jelentős volt a reformáció hatása. A protestáns egyházak hívei által lakott országok fölénye igazán a tudományos és technikai forradalom hatására vált még sokkal nyilvánvalóbbá. Napjainkban ugyan nem lehet megfelelő adatokhoz jutni, de egyértelmű, hogy az ortodox keresztény népek egyre jobban lemaradnak. De lemaradt a római katolikus keresztény térség is. Ez alól egy kivétel tapasztalható. Az Alpok két oldalán élő katolikus népek is jól tanulnak.

Ezek sikere a sokszor felhozott érvem igazolja, hogy nem a reformációnak köszönhető a puritanizmus, hanem a puritanizmusnak a reformáció. A puritán népek többsége azért lett protestáns, mert elviselhetetlennek érezték a katolikus vallást. Vagyis nem a vallás formálta, és formálja a kulturális viselkedést, hanem a kulturális viselkedéshez igazodnak a vallások. Az Alpokban élő népek eleve puritánok voltak, és a vallásuktól függetlenül azok is maradtak. Az Közöttük járva, soha nem éreztem a viselkedésükben különbséget attól függően, hogy milyen nyelven beszélnek, melyik ország polgárai, melyik egyház templomaiba járnak. Egyformán úgy viselkednek, mintha protestánsok volnának. Az Alpokban élő svájciak, franciák, németek, osztrákok, olaszok és szlovének között nincsenek viselkedésbeli különbségek. Ennek köszönhető, hogy az alpi népek egyformán élnek attól függetlenül, hogy melyik állam polgárai, melyik vallás h ívei.

Társadalomtudósként azt teszem hozzá, hogy a Nyugat hat legfejlettebb országa azért puritán, mert a hosszú telek megtanították őket takarékoskodni, és részesei voltak Európa északnyugati harmadának társadalmi, gazdasági fölényének, mindenek előtt, hasznosítani tudták az ipari forradalom eredményeit.

Az utóbbi ötven év leggyorsabban fejlődő országai azonban a Távol-Keleten vannak. Ezek sikerének is a lakosság viselkedési kultúrája az alapja. Kiderült, hogy a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően egységessé vált világgazdaság eredményeihez hozzáférő kelet-ázsiai népek még a nyugati puritánoknál is puritánabbak, azaz tanulás és munka szeretőbbek, szorgalmasabbak, takarékosabbak.

A kelet-ázsiai népek puritanizmusának sokkal idősebb gyökerei vannak. Történészként, ennek a nyugati puritanizmusé mellett, egy másik okot is látok. A kínai társadalom működését szinte kezdettől fogva a mandarinok, azaz az iskolázott értelmiségiek működtették. A mandarin volt évezredeken keresztül az egyetlen olyan uralkodó osztály, amelyiket az iskolarendszer folyamatosan szelektálta.

A történészek ugyan fontosnak tartják, hogy melyik társdalomban kikből állt az uralkodó osztály, de nem tulajdonítanak jelentőséget annak, hogyan szelektálódott az uralkodó osztály összetétele.

Fukuyama nemrég megjelent könyve hívta fel erre a figyelmemet. Arra ugyan más magas-kultúrákban is volt példa, hogy a vallás a saját klérusát is az iskolázott képesség alapján szelektálta. A politikai elit ilyen szelekcióját csak az Oszmán Birodalom vezette be a középkor második felében. Ezt azonban még a hosszú oszmán megszállást átélő Magyarország történésze sem hangsúlyozzák.

Az Oszmán Birodalom megjelenéséig a Mandarinok alkották az egyetlen olyan uralkodó osztályt, melyben az osztályhelyzet nem volt örökletes. Mind a kínai, mind az oszmán társadalmat lényegében nagy hatalmú, és nagy jövedelmű rabszolgák működtették. Kínában ezt a történelmi örökségüket az ipari forradalom után is megőrizték.

A Kínai Kommunista Párt példátlan sikerét is azzal magyarázom, hogy a bolsevik pártjukat is mandarinok vezették, és vezetik. A bolsevik rendszer bukása is csak akkor válik érhetővé, ha látjuk, hogy a Szovjetunió olyan pártrendszert alakított ki, amelyik nem a mandarin rendszert, hanem a vallási szervezetek káderpolitikáját vitte tovább. A posztok betöltése nem a képesség, hanem a hithűség alapján történt. Márpedig az olyan társadalmi elit, amelyiket nem a képesség és képzettség, hanem a hűség szelektál, egyre romlik. Ahol a kollektíva maga közül jelöli ki a vezetőit, a minősége egyre romlik.

Még nem találkoztam olyan írással, amiben kimutatták volna, hogy a vezető kollektíva eleve nem lehet alkalmas a vezetőválasztásra. Az, maga közül, mindig a legkevésbé megfelelőt választja. A kollektíva tagjai abban érdekeltek, hogy ők legyenek a vezetők. Tehát legszívesebben magukra szavaznának. Mivel ez nem járható, a legkevésbé alkalmasat választják. Annak megválasztása jelenti a legnagyobb esélyt, hogy mielőbb legyen alkalmuk a maguk jelölésére. Ezért vannak előnyben a legöregebbek, a legkevésbé vezetésre alkalmasok. Ezt mindennél jobban illusztrálja a Szovjetunió legfelső vezetése. Úgy indult, hogy Lenin, vagyis a legalkalmasabb lett a vezetője, és a tagjai a világ talán legértelmesebb, középkorú egyének kollektíváját alkották. Ebből lett, hetven év alatt Brezsnyev vezetése alatt álló szürke képességű aggastyánok gyülekezete.

A távol-keleti népek fölénye egyre nyilvánvalóbbá válik.

- Mára már a világ legrangosabb egyetemei annyira nemzetköziek, hogy ezekben kiderül a távol-keleti diákok a kiemelkedő teljesítménye.

- Az ENSZ húsz éve az oktatás eredménye alapján rangsorolja az országokat. Az első tíz között csak távol-keleti és skandináv ország szerepel.

Az oktatási rendszer rangsora szinte megegyezik egy olyan rangsorral, amelyik a jelenlegi fejlettségi és az elmúlt ötven évben leggyorsabban fejlődő országok rangsorának az átlagára épült.

Szinte megfogalmazhatnánk a tanulságot.

Ha egy ország sikeres akar lenni, tegye sikeressé az oktatási rendszerét, az eredmény már magától következik.

Mi a teendő?

Mivel az oktatási rendszer hatékonysága elsősorban a szülőkön múlik, először a szülőket kell érdekeltté tenni a gyermeke iskolai eredményében. Ezt a jutalmazást részben az oktatással párhuzamosan, részben öregkorban kell folyósítani.

Ezért a családi pótlék nagysága elsősorban az iskolai eredménytől függő legyen. Nagyobb családi pótlék járjon egy jó tanuló középiskolás, mint két 8 általánost végzett, nagyobb egy diplomás, mint négy középfokot sem végző után. 

Az öregkori állami ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményességével legyen arányos. A társadalom öregkori gondoskodása elsősorban a munkaerő minőségi újratermelésének eredményével legyen arányos.

A szülők számára biztosítani kell az ingyenes pályaválasztási tanácsadást.

Az eredményes gyermeknevelőket publikálni, és díjazni kell.

Összefoglaló.

Tudom, hogy a politikusok és a közgazdászok botránkoznak azon, hogy valaki a világgazdaság, a nemzetgazdaság helyett a család értéktermelését tartja elsődlegesnek.

Nekem pedig az a mániám, hogy a legnagyobb kihasználatlan kapacitás nem a világgazdaságban, de még nem is a nemzetgazdaságokban, hanem a családokban van. Ezt ismertem fel, ötven éve, amikor azt láttam, hogy ugyan a munkahelyen is sok lehetőség van, de ennél sokkal több rejlik a szabadidőben. Ezért kell minden vidéken élő családnak háztáji gazdaságot adni, és kedvező lehetőséget biztosítani ahhoz, hogy a szabad idejükben a kor követelményeinek megfelelő házat építsenek maguknak. Erre reagálva, a gyárak, hivatalok dolgozói számára is százezrével születtek a kis kertek. A magyar társadalom megtanulta, a szabd idejét hasznosítani.

Az ország szuverenitását visszanyerő ország mindezt szétverte.

Most az új helyzetünkben, egyrészt vissza kell menteni mind a kertészkedésre, mind a házépítésre, mind a barkácsolásra fordított lehetőségeket, másrészt tudásvagyon termelésre kell késztetni a családokat.

A szűkös lehetőségeink között termeljünk, takarítsunk meg minél több jövedelmet.

A távlati jövőnk azonban azon múlik, milyen generációt nevelnek fel a családok. A gyermeknevelést kell a társadalom első távlati feladatának tekinteni. Ebben kell érdekeltté tenni minden családot.

Ennek érdekében javasoltam:

- A családtámogatást nem a gyermekek számához, hanem a felnevelésük eredményéhez kell igazítani.

- Az öregkori ellátás mértékét részben a gyereknevelés eredménye alapján kell biztosítani.

Ennek megvalósítása esetén a következő generáció értéke lényegesen nagyobb lesz, mint a jelenlegi módszerekhez való ragaszkodás esetén.

Csak annak az országnak lehet sikeres a jövője, amelyik sikeresen neveli a következő generációt.

A nemzetközi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a felnevelés eredménye elsősorban a családi hozzáálláson múlik. Ahol ez nem megfelelő, ott az állam oktatáspolitikája, és az iskola erőfeszítése nem lehet sikeres.

Ötven éve még csak abban reménykedtem, hogy a szabad időben lehet jelentős jövedelmet termelni.

Mára megtanultam, hogy a társadalom számára legfontosabb értéktermelés, a szellemi vagyon gyarapítása, döntően a családokban, azok szabadidejében történik. A társadalom kötelessége, hogy az eredményes nevelésben tegye érdekeltté a szülőket. Biztosítsa, hogy a gyermeknevelés nem csak minden anyaginál több örömöt termel, hanem folyó jövedelmet és az öregkorról való gondoskodást is.