Lemondott a pápa

Kopátsy Sándor                 EV                2013-02-17

Lemondott a pápa

Diákkorom óta azon kesergek, hogy az én kereszténységem nem halad a korral. A középkor derekától, de főleg a reformációtól fogva egyre nő a lemaradása nemcsak a kor követelményeihez, de a protestáns vallásokkal szemben is. Soha nem éreztem feladatomnak, hogy a vallásom modernizációjával foglalkozzam, de mindig reménykedtem, hogy egyszer elindul, és valamikor majd megtörténik. Felmérten, hogy egyre inkább a lemaradó latin népek kultúrája lesz. Ez a reményem is apadt, ahogyan láttam, hogy a fejlett társadalmakban veszíti a vallásgyakorló híveit, és egyre szaporodnak a túlnépesedő, és az élenjáróktól, a protestánsoktól viszonylag egyre jobban lemaradó világban. Kénytelen lesz a lemaradókhoz igazodni.

A római katolikus vallás helye a történelemben.

Társadalomtudósként nem tudom elfogadni, hogy a római katolikus vallás nem halad a korral. Pedig, ahol a társadalom fejlődik, ott a vallásnak is fejlődni kell. Ezt történt fajunk fejlődése során.

Vallásra mindig szüksége volt az embernek, mert nem tudta elfogadni az egyének megszűnésének tényét, és a világ igazságtalanságait. Szomorú sorsára magyarázatot kellett találni.

Az ember létszükséglete, hogy kommunikáljon, hogy szeresse a szépet, és nem fogadja el a megsemmisülését. Kezdettől fogva minden emberi közösség egymástól függetlenül kialakította a nyelvét, a művészetét és a vallását. Ezekre minden emberi közösségnek szüksége volt, és van.

Az ember kommunikációja kezdettől fogva fejlődött, és a nyelvi közösségek minél nagyobbak legyenek. A jelenkorban rohamosan közeledünk az egyetlen világnyelvhez. A nyelvek számának csökkenésével együtt járt a gazdagságuk, szókincsük fejlődése is.

A művészetek is kezdetben izoláltak voltak, és csak lassan integrálódtak. Ez a folyamat is felgyorsult.

A vallások fejlődése is hasonló úton járt. Kezdetben minden közösségnek saját vallása, saját istenei voltak. A vallások fejődése két dimenzióban történt. Egyre nagyobb közösségnek lett közös vallása, és ezek egyre közelebb kerültek az egy istenhithez, egyre távolabb került a bálványok világától.

Az én kereszténységem is ezt a történelméből fakadó logikát követi.

A római katolikus vallás helye a vallástörténelemben.

Indokoltnak tartom, hogy minél jobban hangsúlyozódjon a tény: a kereszténység a zsidó vallás egy hatalmas, hajtása. Ennek tagadása a kereszténység egyik legnagyobb károkozója volt és maradt. Ebből fakadt az antiszemitizmusa, amitől szándéka ellenére sem képes megszabadulni. Krisztus zsidó reformátor volt, világvallássá nem ő formálta a kereszténységet, hanem Szent Pál.

Az Ószövetséget forradalmi, sőt örök emberi műnek tartom. Nem véletlen, hogy belőle sarjadt ki két óriási világvallás, a keresztény és a mohamedán, és azok elkülönült tucatnyi egyháza. Ennek ellenére, nem tekintem az Ószövetség minden követelményét ma is időtállónak. Az óta olyan változáson mentek át a zsidó, a keresztény és a mohamedán társadalmak, aminek nem felelhetnek meg azok a követelmények, amik kétezer ötszáz éve egy kis nép számára indokoltak voltak.

Ennek talán legnagyobb anakronizmusa, hogy az Ószövetség egyetlen kiválasztott kis nép, anyajogon örökölhető vallási enciklopédiája. A zsidó nép vallásának összefoglalója a fogság, majd a szétszóródás, üldözése idején ideális iránytű volt. Ezt bizonyítja az a történelmi eredmény, amit a zsidó diaszpóra az ipari forradalom után elért Európában. A jelenkorban közel 3 milliárd, számos kultúrához tartozó, és a társadalmi fejlődés nagyon különböző fokán élő ember számára sok tekintetben értelmetlen, logikátlan. A jelenkor embere nem fogadhat el olyan istent, amelyik faji alapon rendeli el, ki lehet a híve.

Krisztus olyan hívő zsidó volt, aki a népe vallását akarta modernizálni, reformálni. Ennek ellenére nem tudom, hogy célja lett volna, amit én elsődlegesnek tartok, hogy minden nép számára megnyitotta a zsidók vallásának elérhetőségét. Amit tett, és mondott, az mind ma is elfogadható. A lényeg, hogy Krisztus tanítása, és az élete alkalmas volt arra, hogy a nem zsidó, de már az egy istent hívésre törekvő a Római Birodalom térségében élő pogány népek vallása legyen. Tény, hogy az ellenkezőjét sem mondta, ezzel pedig minden nép számára kaput nyitott.

Azt, hogy Krisztus tanítása alkalmas arra, hogy a görög-római kultúra vallása lehet, Szent Pál ismert fel. A kereszténységet, minden esetre, ő tette a Földközi Tenger társégben élő népek számára elfogadható vallássá. Azt nem lehet már megtudni, hogy tudatosan, vagy ösztönösen, de elfogadhatóvá puhította a zsidó vallás kemény egy isten hitét azzal, hogy a szent háromsággal, az istenanyával, a szentekké vált földiek szerepvállalásával növelte az emberek sorsát alakítók számát. Fontos engedményekkel hozta közelebb Krisztus tanítását a görög-római térség pogány vallásait hívők számára. Szent Pál tanításának lényege: A zsidók kemény egy istenhivő vallását közelebb hozta a Római Birodalom európai latin-görög kultúrájához. Pál Krisztus tanítását átültette a görög-római kultúrába. Ennek volt köszönhető, hogy a kereszténység robbanásszerű gyorsassággal terjedt, mert megfelelt mind a császároknak, mind a népének.

Azt, hogy Szent Pál kereszténysége a görög-római kultúrának felel meg, jól mutatja a tény, hogy a római katolikus vallás ma is többségében a latin népek vallása. Nemcsak Európában, de ma már több híve van a latin-amerikai országokban, a Fülöp Szigeteken. Az elmúlt száz évben pedig Afrikában szerzett új híveket.

A római katolikusok többsége már nem Európában él. Éppen ettől félek, hogy a nem európai hívei érekében egyre jobban elszakad a protestáns Európától.

A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a Nyugat Szent Pálnak köszönheti a kultúrájára szabott krisztusi tanításra épült keresztény vallását. Ezt ugyan a mai római és ortodox kereszténység, ha nem is tagja, mélyen elhallgatja. Ezért volt számomra érdekes, hogy Anglia és Németország első rangú temploma Pálról van elnevezve. A jelenkori, többségében latin népek vallásává vált romai katolikusok fő temploma viszont a vallásalakításban szerepet sem vállalt Szent Péterről van elnevezve.

A Vatikán, nem véletlenül, máig nem tisztázta a Péter és Pál jelentősége közti különbséget.

Arról szinte semmit nem olvashatunk, hogy miért hódította el a már keresztény szemita népeket Mohamed vallása. Számomra egyszerű a magyarázat. Szent Pál kereszténysége a latin népeknek kultúrájának felelt meg, a szemitáknak azonban szigorúbb egy istenhit volt az igényük. Ennek tudomásul vételében még addig sem mentünk el, hogy Mohamed híveinek óriási többsége már keresztény volt. Az ő korában még öt, sok tekintetben egyenrangú, pátriárkája volt a kereszténységnek, amiből három térségében a keresztény hívek a mohamedán vallásra tértek át. Csak kettő, a mediterrán Róma és Konstantinápoly maradt keresztény. Az utóbbi is elveszette térségének akkor még sokkal nagyobb súlyú térségét, Anatóliát. Arról, hogyan érintette a kor kereszténységét Mohamed térítése, alig esik szó. Még sehol nem olvashattam, hogy hány észak-afrikai és közel-keleti keresztény tért át Mohamed vallására.

Diákkoromban nem értettem, hogy mi a törököt, vagyis a muzulmánt pogánynak tekintettük, annak ellenére, hogy a keresztényeknél keményebben egy istenhívők voltak, és az Ószövetség számukra is, akárcsak nekünk, vallásuk alapja volt.

Annak máig nyomát sem találtam, hogy az Oszmán Birodalom miért nem térített a keresztény Európában. Felismerték, vagy csak ösztönösen megérezték, hogy az ő vallásuk nem felel meg az európai keresztény népek számára, hogy Mohamed tanítása a szemita népekre van szabva. Ez ugyan beigazolódott, de a mohamedán vallás Dél-Ázsiában, a nem sémi népek számára is fogadtatásra talált.

A Róma irányítása alatti kereszténység azonban nemsokára a mohamedán vallással elveszített híveinek elvesztése után, azzal erősödhetett meg, hogy meghódította a Római Birodalom határain túli Európát.

Az első ezredforduló környékén vált egész Európa kereszténnyé.

Az sem véletlen, hogy szinte egy időben történt a kontinens északi részén élő puritán népek megtérítése, és a kelet-európai kereszténység elszakadása.

Az első ezred végén, az agrártechnikai forradalom hatására, magas-kultúrává emelkedik Északnyugat Európa. A főleg pásztorkodásból élő népek földművesekké válnak, magas-kultúrává emelkednek. A pogány pásztorok keresztény földművesekké válnak.

Európa nyugati, mérsékeltebb éghajlatú felén a kiscsaládos jobbágyrendszerre már magas-kultúra épül. Ezzel a nagycsaládos kelet-európai és balkáni társadalmak képtelenek tartani a lépést. Lemaradnak. Számukra még a nyugat-európai kereszténység rugalmas lett. Az európai kereszténység kettészakadt.

A 11. századi egyházszakadással nyilvánvalóvá vált, hogy Európa kulturálisan nem elég homogén ahhoz, hogy közös vallása legyen. Az, hogy minden kultúrának más vallás felel meg, sokkal korábban is kiderült, amikor az észak-afrikai kereszténység önállósult. A vallástörténet alig foglalkozik az afrikai keresztény egyház elkülönülésével. Pedig annak az önállóvá válása sokat mondhatna arról, mikor válik indokolttá a vallási elkülönülés még abban az esetben is, amikor ezt nem politikai ellentét szüli.

Az abesszin és az egyiptomi kereszténység történelmi fejlődése máig is a szemita, az arab kultúra fejlődésével párhuzamos. Térségük Krisztus korában fejlettebb volt, mint Európa. Legalábbis annak a Földközi Tengertől távolabbi négyötöde. A kereszténység és a kulturális környezete közti párhuzam a jelenkorban is jellemző.

Észak-Afrika, és a Közel-Kelet az időszámításunk előtt, több ezer éven keresztül fejlettebb volt, mint Európa. Kontinensünkön a görög-római volt az első magas-kultúra, de a területének nagy többségén még gyűjtögető, illetve nomád pásztortársadalmakban éltek.

Csupán az első évezred végére válik Európa egésze földművelő, feudális társadalommá, azaz magas-kultúrává.

Arra csak a zsidó állam létrejötte után figyeltem fel, hogy maga a zsidó vallás is igazodott a kulturális környezetéhez. Az európai zsidóság vallása ugyan nem változott meg azzal, hogy jelentős többsége az európai kultúrán belül rendezkedett be, de a híveinek viselkedése nemcsak nyugati lett, hanem annak is az élvonalára emelkedett. Ezzel szemben az arab világban maradt zsidóság kulturálisan a környezetéhez alkalmazkodva, előbb velük együtt emelkedett, majd süllyedt. A középkor derekáig, a zsidóság a mohamedán környezetükhöz hasonlóan, fejlettebb volt, mint az európai népek, aztán, a középkor derekén az arab kultúra megfeneklésével ők is visszasüllyedtek. Az európai zsidó diaszpóra pedig együtt változott Európa egészével. Az ipari forradalom után, a polgárosodás élcsapatává vált. Ma, Izraelben a két zsidóságot kell közös nevezőre hozni.

A kereszténységet ért legnagyobb változás azonban a reformáció volt.

Az óceánok meghódítása eredményeképpen a Nyugat előtt megnyílt annak a lehetősége, hogy a többi magas-kultúra fölé emelkedhessen, és életterét megtízszerezze. Ez az új lehetőség gyors polgárosodást, tőkés osztálytársadalmat igényelt. Ennek a feltételei csak a puritán Északnyugat Európában voltak kedvezők. A mediterrán térség lemaradt. Európa keleti felének pedig nem volt szinte semmi polgársága, ott a zsidó diaszpóra vállalta az élcsapat szerepét.

Aztán berobbant az ipari forradalom. Az iparosítás felértékelte a puritán népek, az angolszászok, a germánok és a skandinávok kultúráját. A kontinensek közti kereskedelem, és a két Amerika benépesítése hatására, a puritán népek a mediterránok fölé emelkedtek. Erejükkel megnőtt az önbizalmuk. A kultúrájuknak megfelelő keresztény vallást akartak a latin népek kultúrájára szabott római kereszténység helyett. Helyesebben, a reformátorok nem új vallást akartak, hanem a rómait szerették volna megreformálni. A Pápaság azonban hallani sem akart a számukra is megérett reformokról. Az erejükben és igazukban bízó puritán népek protestáns egyházak szervezésére kényszerültek.

Így alakult ki a háromkultúrájú Európa három kereszténysége. Nem pontosan fedték a vallások a kulturális határokat, de a kultúrák határai is homályosak.

Történelmi materialista megközelítés.

Ugyan Marxnak köszönhetően lettem történelmi materialista, annak ellenére, hogy viszonylag hamar felismertem, hogy nála kevesen voltak idealistább társadalomtudósok, akik messzebb távolodtak el a saját elméletüktől. A történelmi materializmusból ugyanis az következik, hogy a történelmi folyamatok nem véletlenek, nem a politika alakítja azokat, hanem fordítva, ami jellemzővé válik, annak objektív oka van. Az objektív nemcsak az anyagi feltételekből, hanem egyre inkább emberi lényünkből fakad, akaratunktól mégis független. Fajunk fejődésének objektív törvényei vannak.

Az sem véletlen, hogy minden vallás közös vonása, hogy a sorsukat nem mi alakítjuk, hanem az istenek, vagy az isten. Ha azon változtatni szeretnénk, az égiek segítségét kell elnyerni ahhoz.

A fejlett agyunknak köszönhetően, eljutottunk azonban odáig, hogy magunk keressük, tárjuk fel a sorsunk alakító erőket. A vallásnak is emberi lényünkhöz, a kultúrához kell igazodni. Ezért a kultúra és a vallás között viszonylag szoros fedés van. Csak az a vallás töltheti be a hívatását, amelyik alkalmazkodik a kultúrához.

A zsidók egy istenhitű vallása annak máig tartó felismerése volt, hogy a kor követelményének már csak az ilyen vallás felelhet meg. Voltak ugyan a közel-keleti térségben más egy istent hívő vallási kísérletek, mégis a zsidók bibliája az egyetlen, amiből tucatnyi vallás, közte két világvallás sarjadt ki. Ez a vallás lett az őse mindannak, ami a mezopotámiai és az egyiptomi eredeti kultúrákból kisarjadt.

Ezért tartom indokoltnak, hogy a kereszténység jobban hangsúlyozza ki a szidó gyökerét.

A zsidónak született Krisztus tanítása lett a forrása annak a vallásnak, ami az európai kultúrából kisarjadt.

A keresztény Nyugat-Európa aztán az utóbbi ötszáz évben a többi magas-kultúra fölé emelkedett. Az emberiség egészének sorság szervező, átalakító lett. Erre mondják a társadalomtudósok, hogy a keresztény Nyugat teremtett világpolitikát és világgazdaságot. A kis Európából, a két Amerika és Ausztrália felemelkedésével Nyugat lett.

A Vatikán válasz előtt áll.

Ma a világban több, a római katolikus vallásának formai elemit is betartó katolikus él, mint Európán. Ezt azért kell szem előtt tartani, mert a legnépesebb európai keresztény egyházat, a katolikust, az a veszély fenyegetheti, hogy a súlypontja elhagyja Európát, jelentős hányada még a Nyugatot is.

Nyugaton, a kereszténységen belül a mediterrán, latin népek katolikusok, a puritánok protestánsok, a kelet-európai és balkáni népek pedig ortodoxok. Ezt a tényt azért kellene szem előtt tartani, mert azt bizonyítja, hogy csak az a vallás lehet erős, amelyik a kultúrához igazodik. Ez az igazodás a társadalmi és gazdasági fejlődéssel hatványozottan szorosabbá válik. Minél gazdagabbak és iskolázottabbak a hívők, annál erősebb lesz a kultúrája és vallása közti összhang.

Ezt megélte a marxizmus az előző század során.

A vallásalapító, ezért a másik vallásokat üldöző Marx vallása gyorsan a három európai kultúrához igazodott.

- A protestáns, puritán kultúrájú népek marxizmusa szociáldemokrata, azaz türelmes, világi ideológia lett.

- A katolikus, latin népek marxizmusa jobban megtartotta a marxista dogmákat, a gyakorlatban mégis rugalmasan kezelte azokat. Nem dogmatikus vallássá változott.

- Az ortodox keresztény népek marxizmusa is ortodox maradt, akárcsak a kereszténységük. Ott a tudományos marxizmusból minden elveszett, csak a dogmákhoz ragaszkodtak.

- Kínában pedig a mandarinok racionális ideológiájaként borult virágba.

A marxizmus rövid története azt bizonyítja, hogy a jelenkori társadalmakban milyen szoros a kultúra és a vallás közti kapcsolat, hogy a kettő között nem lehet szakadék. Bármilyen vallásúak legyenek, azt a kultúrájuknak megfelelően gyakorolják.

- A holland, a német katolikusok puritánok annak ellenére, hogy a vallásuk nem az.

- A lengyelek hívő katolikusok, de vallásuk gyakorlása sokkal inkább ortodox.

- A dél-olasz katolikusok hisznek minden dogmát, de egyiket sem veszik nagyon komolyan.

Ezt a három katolikus vallásgyakorlást azért emelem ki, mert a Vatikán válságát érthetőbbé teszi, hiszen nekik még. A perui indiánokhoz, és a nigériai négerekhez is igazodni kellene.

II. Jánost, a lengyel pápát azért választották meg a konzervatív bíborosok, mert a konzervatív álláspontjuk védelmezőjét láthatták benne. Zseniálisan választottak, mert a lengyel pápa melegszívű konzervatív volt. A katolikus hívők nagy többsége olyan értelemben konzervatív, ahogyan II. János volt, szeretetre méltó. Ezért sikerrel látta el azt a feladatot, amit a bíborosok rá bíztak. A bíborosoknak olyan pápa kellett, aki megfelel nemcsak a latin népek, de még az afrikai katolikusok kultúrájának. II. János minden kultúra egyszerű hívőjének megfelelt.

Elemi hibát követtek el azonban akkor, amikor egy konzervatív, okos, német bíborost, Ratzinger, a Hittani Kongregáció prefektusát választottak pápának. A hidegfejű, konzervatív, német tudós ugyanis eleve alkalmatlan arra, hogy a naiv hívőket maga mögé állítsa. Ratzinger ugyanis nem abban az értelemben konzervatív, mint a naiv hívők. Ő a vallása dogmáit tartja szentnek, nem annyira a naiv hívők a szertartásokat, a kegytárgyakat.

Elég arra gondolni, hogy mi a különbség a lengyel és a német katolikusok vallásgyakorlása és életvitele között. II. János kiváló lengyel hívő volt, XVI. Benedek pedig kiváló germán teológus. A pápát választó bíborosok nem voltak tisztában azzal, hogy számukra mindkét pápa egyaránt megfelelő konzervatív volt, de a latin-amerikai, a Fülöp szigeti és nigériai hívők számára az előbbi testvérük, az utóbbi egy hideg német teológus úr.

Azt hiszem, hogy a bíborosok kollektívájának véleményét alakító erőkbe nem láthat bele kívülálló, de a Vatikán előtt álló problémája egyértelmű. Választás előtt áll. Európában akar nemcsak erős, de befolyásos maradni, vagy tudomásul veszi, hogy a jelenlegi formájában egyre inkább a lemaradó társadalmakra kénytelen támaszkodni. Ezzel megtarthatja a dél-mediterrán népek és a lengyeleket Európában, és tízszer ennyi híve lesz a latin-amerikai és afrikai társadalmakban, mint amennyi hívót elveszít a puritán és képzett katolikusokból Európában.

A Vatikán azért van válságban, mert Európa és a lemaradó népek között kell választani.

Sajnos, nincs kétségem, a bíborosok nem Európát fogják választani, hanem a követőik többségéhez akarnak igazodni. A mai újságban már olvasom, hogy a „nyugdíjba vonuló” pápa nem európai utódot remél. Tehát erősebben dogmatikus, mint európai.

Ha nem európai lesz az új pápa, akkor legalább észak-amerikai legyen. Erre azonban nem számíthatunk.

Társadalomtudósként a pápaválasztástól függetlenül, Európa jövőjét azért féltem, mert az Európai Unió is azzal tévedt el, hogy nem a kulturális rokonságra, hanem a történelmi romantikára épít. A háromkultúrás Európából akar közösséget építeni, és nem a Nyugat puritánjaiból. Európa három kultúrájának nemcsak közös vallása, se közös gazdasági uniója sem lehet.

Közös gazdasági uniója csak közös kultúrának lehet, de annak is csak akkor, ha a társadalmi fejlettségük közel azonos szintre jutott.

Visszatérve az európai keresztény egyházakra.

A Vatikán már akkor eltévedt, amikor nem a reformáció élére állt, hanem el akarta pusztítani azt. Máig nem tesszük világossá, hogy a reformátorok mind hívő keresztények voltak, azok közt is a legjobbak. A Vatikán azonban akkor sem azt nézte, mit követel a kor, merre megy Európa, hanem azon háborgott, hogy a fejlődés nem áll meg vele együtt.

Amit ötszáz éve a reformátorok akartak, ma is aktuális.

Történészként Európa óriási érdemének tartom, hogy a keresztény klérus a középkor végéig külön vágányon haladt. A világi hatalomtól elkülönült, önálló klérussal működött. Erre minden olyan társadalomnak szüksége van, amelyikben a világi hatalom vérségi, illetve vagyoni alapon öröklődik. Szükség van egy olyan hatalmi ágra is, amiben a minőségi szelekció működik. Az időszámításunk első ezerötszáz évében óriási érdemei voltak az államhatalomtól elkülönült egyházi szervezetnek. Nekik köszönhetünk szinte mindent a tudományokban, a művészetekben, az oktatásban.

A tőkés osztálytársadalomban azonban már megjelent a politikában és a tudományban a minőségi szelekció, a jelentős politikustól, vállalkozótól, tudóstól legalább úgy megkövetelte a feladata a képességet, mint a vallási vezetőktől.

A reformátorok erre éreztek rá. A római kereszténység szelekciója, működési módja ugyan jobb volt a feudális politikai eliténél, de elmaradt a tőkés polgároké mögött, túlságosan konzervatív, dogmatikus maradt.

Ami a reformáció idején időszerű lett volna, az most még sokkal időszerűbb.

A katolikus egyház is épüljön be a társadalomba. Ennek megfelelően vesse le a papok elkülönülését nemcsak a ruházatukban, hanem házasodjanak meg, neveljenek gyerekeket.

Annak idején a klérus tagjait szelektálni kellett, most kontraszelektálódnak. Katolikus papi pályától éppen a legtehetségesebbeket riasztják el a vele járó kötöttségek. Elég volna megnézni, hogy milyen középiskolai eredménnyel mennek el katolikus papnak a fiatalok. Ma már ezzel a pályával nem jár megkülönböztetett társadalmi és anyagi elismerés, ugyanakkor az élet örömeitől el vannak tiltva.

A Vatikán legnagyobb lemaradása a családtervezésben van. Nem veszi tudomásul, hogy ahol nincs fogamzásgátlás, ott elviselhetetlen a túlnépesedés. Fajunk életének legnagyobb találmánya a túlnépesedés. Ahol a fogamzásgátlás biztosítva van, az ember szexuális életét nem kell a társadalomnak korlátozni.

XVI. Benedek lemondása a konzervatív bíborosok tekintélyét fogja megtépázni. A pápaságról való lemondás éles ellentétben áll a dogmával, ami szerint a pápa a szentlélek akaratát képviseli, csak ezért lehet az egyház ügyeiben tévedhetetlen. A dogma szerint a pápaság életre szóló feladat, a pápa nem csupán egyén, hanem az isten földi képviselője. Aki mindenható, aki gondoskodni képes, hogy képviselője munkaképes maradjon, ha meg nem, elszólítja, de ki nem selejtezi. A keresztény dogma szerint minden ember, de különösen a pápa sorsa valóban isten kezében van.

Ismereteim szerint, pápa még nem ment nyugdíjba. Egyetlen példa van, de ott sem gyakorolta a pápa funkcióját, aztán mondott le. V. Celestinet, aki L’Aquvilában remeteként élt egy barlangban, távollétében pápává választották, de nem fogadta el. A többiek nem váltak méltóvá a feladatra.

Sajnos semmi reményt nem látok arra, hogy a Vatikán megértse a kor szavát.