A költségvetés súlya

Kopátsy Sándor                   PG                 2013-04-19

A költségvetés súlya

A költségvetés résesedését a nemzeti jövedelemből ugyan minden liberális közgazdász gondosan mérlegeli, és ennek minimumát érdemnek tatja. Ennek ellenére mindenütt a többszörösére nőtt. Az még senkinek sem jutott az eszébe, hogy e költségvetési elvonás olyan összeg, amit összeadni csak az adófizetőnek szabad, mert neki az adója költség, nem érinti közvetlenül, mire használja az állam.

A társadalom számára az elvonás nagysága másodlagos, elsődleges az, hogy mire fordítják. Van ugyanis benne fogyasztás is, felhalmozás is. Még fontosabb, hogy van benne számára jövedelmét növelő visszaosztás is, a családi pótlék, az oktatás, az egészségügy, a nyugdíj. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy helyes-e ezeket az államra bízni, de azon nem, hogy a lakosság szegényebb kétharmada számára a piacra bízásnál sokkal kedvezőbb az állam újraelosztása.

A tőkésosztály közgazdaságtana még összeadhatta az adókat, az egész társadalom közgazdaságtana azonban nem. A tőkésnek kiadás, amit az államnak fizet, de a társadalomnak az államhoz befolyt pénz lehet lakosságnak történő jövedelem visszaosztása, felhalmozás, működtetési költség.

A nyugdíj, a családi pótlék, az egészségügyi ellátás, az oktatás lényegében jövedelem visszaosztása.

Az infrastruktúra fenntartása lényegében vagyonmegőrzés. A gyarapítsa a nemzeti vagyont gyarapító felhalmozás. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, mi jobb, ha az állam tartja fenn és bővíti az iskolát, az úthálózatot, vagy a tőkés vállalkozás. Azon azonban nem, hogy akárki építi, a társadalom vagyonát gyarapítja.

Azt azonban a marxisták sem vették tudomásul, hogy aki a munkaerőt neveli, oktatja, minden társadalom legfontosabb termelési tényezőjét termeli újra, tehát pótolja, egyre inkább gyarapítja az amortizálódó emberi vagyont.

Az utókor értetlenül fog állni a tény előtt, hogy a közgazdaságtudomány nemcsak a munkaerő újratermelését, de még a mennyiségi és minőségi bővítését sem tekintette értéktermelésnek, nem tekintette az újratermelés részének.

Ezt a tőkésosztály társadalmában a közgazdaságtudomány megtehette, mert a munkaerőt az általa fizetett bérekből termelték újra, méghozzá, nagyobb mértékben, mint amekkora kereslet vele szemben jelentkezett. A jelenkori fejlett társadalom azonban egyre nagyobb hányadot vállal a munkaerő újratermelésével járó költségekből. Az állam családi pótlékkal járul hozzá a gyermeknevelés költségéhez. Az ingyenes, vagy dotált iskoláztatással termeli újra, illetve növeli az elhasználódó munkaerő mennyiségét és minőségét. Ráadásul, a munkaerő újratermelésében a társadalmi hozzájárulás aránya egyre nő.

Azon a munkaadó sem vitatkozhat, hogy neki azzal csökken a munkaerő ára, hogy az állam annak az újratermeléséhez hozzájárul.

A jelenkori fejlett társadalmaknak a munkaerő teljesítménye elsősorban a munkaerő minőségétől függ. Azt még az ultra-liberálisok sem tagadhatják, hogy a munkaerőigényük egyre jobb minőséget kíván, ami csak akkor elégíthető ki, ha a képességnek megfelelő képzést az állam vagy fedezi, vagy jelentős mértékben támogatja. A szülők a gyermekik képzését ugyanis a jövedelmükhöz, a saját képzettségükhöz és kultúrájukhoz igazítják, nem pedig a gyermekeik képességéhez. A társadalom munkaerőigénye azonban azt követeli, hogy mindenkit a képességének megfelelően képezzenek. A társadalom magas munkaerőigénye csak akkor elégíthető ki, ha a család adottságaitól függetlenül, minden képesség kiképzést kapjon. A képzést tehát nem a szülők jövedelméhez, hanem a gyerekek képességéhez kell igazítani. Az olyan társadalom, amelyikben a gyermeknevelés, iskoláztatás elsősorban a szülők jövedelmétől függ, minél fejlettebb, annál inkább versenyképtelen lesz.

Sajnos, a pedagógia sem mutatta ki, hogy a képzés hatékonysága mennyire képességarányos. Az oktatás hatékonysága elsősorban attól függ, mennyire igazodik a képességhez. A szülők jövedelme és a gyermekeik képessége között nagyon kicsi a korreláció. Ma már egyetlen társadalom sem engedheti meg, hogy csak azok kapjanak képességüknek megfelelő képzést, akinek a szülei ennek költségeit vállalni tudják, és hajlandók.

Ennek ellenre, hogy szinte minden államban az állam még a felsőoktatást is jelentősen támogatja, a nemzetközi felmérések egyértelműen azt igazolják, hogy az oktatás eredménye elsősorban a szülői háttéren múlik. Az oktatási rendszer rangsorában az első húsz ország között csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus országai vannak. Az oka, hogy ebben a két viselkedési kultúrában a szülők lényegesen több figyelmet, és költséget fordítanak a gyermekeik nevelésére, iskolán kívüli oktatására.

Elképesztő mulasztásnak tartom, hogy nem készülnek olyan statisztikai felmérések, hogy milyen családokban mennyit költenek a szülők a gyermekük nevelésére, oktatására. Az ilyen felmérésből egyértelműen kiderülne, hogy a családi pótlék, és a nevelésre fordított költségek nagysága között nincs összefüggés. Pedig a társadalomnak olyan gyermeknevelési támogatásra lenne szüksége, amelyik nem a gyerekek számával, hanem a képzési eredményükkel arányos. Ilyennel azonban nem találkozunk.

Maradjunk abban, hogy az állam oktatási kiadásainak célja, és feladata a munkaerővagyon, amit ma már találóbb szellemi vagyonnak nevezni, újratermelése és gyarapítása.

Végkövetkeztetés: Az állam költségvetési elvonását céljai alapján kell bontani.

Visszaosztás.

Külön kell kezelni a lakosságnak visszaosztott részt. Ami nem társadalmi szintű elvonás, hanem újraelosztás. Ennek nagysága és módja felett lehet vitatkozni, de nem szabad az állam fenntartását célzó elvonásokkal összemosni.

Felhalmozás, illetve beruházás.

Ebbe tartozik az állami vagyon amortizációjának pótlása, és vagyongyarapodása.

Az állam működési költsége.

Az államot működtető közigazgatásnak sem annyira a költsége, mint sokkal inkább a hatékonysága az elsődleges. A jóléti államok példája mutatja, hogy a közigazgatásnak nem a költsége, hanem a hatékonysága a fontos. A liberális közgazdászok a jóléti államok várható bukását azzal indokolták, hogy a skandináv államok működtetése elviselhetetlenül drága. Az élet azonban azt bizonyítja, hogy a drága állam nagyon hatékony is lehet. Ezt mindennél jobban bizonyítják a tények. Az ENSZ a társadalmak fejlettségét három mutató, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság, eredője alapján méri. Ennek alapján, a világ tíz legfejlettebb társadalmú állama között van mind a négy skandináv ország. Mindegyik nagyon magas közigazgatási költséggel működik.