2013. április 30., kedd

Miért nő az állami újraelosztás


Kopátsy Sándor                   PG                 2013-04-22

Miért nő az állami újraelosztás


Nem találtam olyan államot, amelyikben nem nőtt volna az elvont jövedelem aránya. Öt fejlett, nagynak tekinthető ország, az Egyesült Államok, Japán, Németország, Anglia és Franciaország, adatait nézem arról, hogyan alakult az állami elvonásnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított súlya 1960 és 2012 között.
Mindegyikben jelentősen nőtt. A leggyorsabban Japánban, és Franciaországban. Franciaország 1960-ban is a legnagyobb költségvetéssel működött, de akkor még alig, ma jelentősen az első. A költségvetésének súlya jelenleg 57 százalék. Ennek az országnak a nagy költségvetését azt igazolja, amit gyakran hangsúlyozok, hogy a latin népek a jövedelmükhöz képest jól élnek, a munkavállalásban és takarékosságban pedig mindig a puritánok mögött kullognak.
1960-ban a japán költségvetés, a többihez viszonyítva, nagyon alacsony, alig 17 százalék volt. Most 42 százalék, és már valamivel nagyobb, mint az Egyesült Államoké.
Németország az egyetlen, amelyikben, 1980 óta stagnál, inkább csökken az állami újraelosztása súlya.
Az öt ország esetében hatvan év alatt negyedével nőtt a költségvetés aránya. Történt annak ellenre, hogy a katonai kiadások felére csökkentek.
a hadikiadásokat tartom még ma is az egyedüli olyan állami kiadásnak, ami indoktalanul magas, mert egyrészt a fejlett világban nincs oka a háborúnak, körükben nincs olyan háborús cél, ami háborút okozna, másrészt az Egyesült Államoknak a katonai fölénye a történelemben példátlan. Ráadásul a fejlett országok között a győztes sem nyerhet, csak veszíthet. Amire a fejlettek háborúskodásai kiterjednek, az ostoba rendfenntartás a perifériákon, amik sokba kerülnek, de semmi eredményt nem hoz.
Az Egyesült Államok példátlan szuperhatalom, nemcsak katonai, de gazdasági és tudományos téren is. Ennek ellenére, ha eltekintünk néhány szuper gazdag város és mini államtól, csak a kilencedik az ENSZ rangsorban. Nemcsak hat európai, viszonylag kis, puritán állam, előzi meg, hanem a másik három volt angol gyarmat, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland is. Nagyon valószínű, hogy 50 év múlva már ez a négy tengerentúli angol-száz ország lesz az első, mivel ezek mind a természeti erőforrásokban, mind a szellemi tőke befogadásában óriási fölényt élveznek.
A világgazdaságban a legnagyobb változást viszont az fogja jelenteni, hogy Európa lemarad az élcsoporton belül. A puritán népek kevésbé, a latinok és a pravoszlávok jobban. A Távol-Kelet viszont felemelkedik. Az összes többi kultúra pedig összeroppan a túlnépesedés súlya alatt.
A katonai kiadások súlya már ma is kicsi, tört része annak, ami az osztálytársadalmak hatezer éves történelmében jellemző volt. Ma, és a belátható jövőben a fejlett világ akkor is tartani tudja elképesztő katonai fölényét, ha a nemzeti jövedelmének egyetlen százalékát fordítja a katonai célokra. A társadalomtudományok alig említik a tényt, hogy a katonai erő egyre inkább a technikai fejlettségtől, és egyre kevésbé a rendelkezésre álló emberanyag mennyiségétől függ. A kis Izrael ezért tarthatja meg a katonai fölényét, a százszor népesebb arab világgal szemben.
Ezzel szemben számos célra, egyre többet kell a nemzeti jövedelemből az államnak költeni.

Az öregek ellátása.
A közvélemény számára sem tudatosul, hogyan módosult lakosság korösszetétele. Nagyon lecsökkent a még nem munkaképes korosztályok, a gyerekek, leginkább az 1 év alattiak, és sokszorosára nőtt a munkavállalási korhatáron felüliek aránya. A fejlett társadalmakban 100 új, munkaképes korát egészségesen végigdolgozó felneveléséhez negyed annyi gyermekszületés volt szükséges, mint ma. Ugyanakkor száz gyerekből tized annyi sem érte meg a jelenlegi nyugdíjkorhatárt. Ehhez járult, hogy a lakosság négyötöde önfoglalkoztató paraszt, kisiparos, kiskereskedő volt, akik egyrészt öregkorukban is találtak maguknak munkát, illetve róluk a család gondoskodott. Száz éve az emberek tizede élet meg a mai nyugdíjkorhatárt, és ezek tizede sem volt nyugdíjjogosult. Ez azt jelenti, hogy a születéskor egy ezrelék számíthatott arra, hogy öregkorára nyugdíjas lehet. Ma már a megszületett gyerekek a nagyobbik fele lesz nyugdíjas, és negyedük húsz évnél hosszabb ideig élvezeti azt.
A fejlett társadalom jövedelméhez viszonyított nyugdíjigénye, száz év alatt, közel százszorosára növekedett. Tekintve, hogy az életkor hossza már sokkal kisebb mértékben nőhet, a fejlett társadalmakban további ilyen növekedésre nem kell számítani. Mivel ma még az emberiség kétharmada olyan szinten él, ahol a fejlettek száz éve voltak, az emberiség többsége számára a nyugdíjak növekedése közel ilyen gyors lesz.
A fejlett világban is még évtizedekre lesz szükség, amíg beáll a nyugdíjigény arányának stagnálása. De ez is csak akkor, ha a nyugdíjkorhatár emelkedik. Erre nem csak azért van szükség, mert egyre nagyobb költségvetési teher, hanem azért is, mert a nyugdíj korhatár egységes kezelése ugyan kevésbé káros, mint a nyakra-főre adott engedmények elburjánzása, hanem elsősorban azért, mert minél fejlettebbek a társadalom, annál kevésbé kell fizikai erő a munkavégzéshez, és annál nagyobb a magas képzettségűek munkateljesítménye. Becslésem szint, a fejlett társadalmakban a munkaerő jelentős hányada, mintegy ötöde, a nyugdíjkorhatár elérésekkor még lényegesen nagyobb teljesítményre képes, mint a még dolgozó korosztályok átlaga. Ezek kivonása a társadalmi munkamegosztásból óriási társadalmi veszteséget jelent. Összehasonlíthatatlanul többet, mint amennyit jelentene a gyenge minőségűek foglalkoztatását biztosító társadalmi támogatás.
Jellemző módon a nyugdíjkorhatárnál idősebb, még egészséges költőt, írót, festőt, tudóst, politikust, papot nem vonjuk ki a társadalomból, csak azért, mert öregebb a nyugdíjkorhatárnál. Ezek között számos olyan is van, aki a társadalom számára még nemcsak tízszer hasznosabb lehet, mint az átlag, de hasznosabb is. Csak a nagyon ostoba politikus hisz abban, hogy azzal javul a fiatalabb ostobák foglalkoztatása, ha a még egészséges okosokat és tehetségeseket kitiltjuk a foglalkoztatásból.
Jellemző adat: Görögországban 60 és a hivatalos nyugdíj korhatár, de a kedvezmények osztogatása következtében a nyugdíjba menők átlag életkora 54 év. Japánban viszont a hivatalos 68 év, de a tényleges 71.5 év.
Abba nem szólnék bele, hogy aki nem alkalmas a bírói feladatra, azt nyugdíjba küldik, de kárnak tartom, hogy a jók nem bíráskodhatnak addig, amíg jól végzik a munkájukat.
Van egy szubjektív érvem is. 32 éve vagyon nyugdíjas, és csak most egy hónapja vagyok állástalan. Ez alatt a 32 év alatt az átlagkeresetem magasabb volt, mint a nyugdíjam.
Azt pedig korunk legnagyobb ostobaságának tartom, hogy a nyugdíjak nagyságát az életkeresethez kötjük. Ezzel a társadalom legjobban kereső, azaz a legértékesebb tagjait abban tesszük érdekeltté, hogy minél kevesebb gyereket neveljenek. Ugyanakkor aránytalan érdekeltségük van a gyermekvállalásra azoknak a családoknak, ahol a szülők nem kellenek a munkaerő piacnak, illetve inkább élnek kényelmesen a munkanélküli segélytől és a családi pótlékból.
Becslésem szerint, a kontraszelekciós gyermekvállalást támogató családi pótlék a következő generáció várható teljesítményét több tíz százalékkal csökkenti. Tehát nincs a gyakorlatban olyan kártékony politika, ami a társadalom jövőjében nagyobb kárt képes okozni, mint a gyermekszámhoz kötött családi pótlék. Ami, ennek ellenére, általánosan használt módszer.
A jó, a társadalmi érdeket szolgáló, állami öregkori ellátást biztosító rendszer az volna, amiben az állami nyugdíjra csak az eredményes gyermeknevelés alapján lehet számítani. Aki nem vállal gyereket, tegyen félre öregkorára magának. Aki pedig egyiket sem vállalja, azokról csak abban az esetben gondoskodjon a társadalom, ha valamilyen okból, egyik feladatra sem voltak képesek.

Egészségügyi ellátás.
Ezt sem lehet csak a piacra bízni, ugyan az sem a legjobb megoldás, ha a piac nem kap benne szerepet.
Egyrészt a társadalom érdeke nem engedi meg, hogy mindenki számára azonos ellátás legyen biztosítva, de azt sem, hogy csak pénzért lehessen bizonyos ellátáshoz jutni.
Az orvostudomány gyors fejlődése következtében megjelennek olyan gyógymódok, amelyek egyelőre nagyon drágák. Ezeket csak azok számára lehet biztosítani, akik meg tudják fizetni. Ha ez sem történik meg, soha nem lesznek olcsók, széles réteg számára elérhetők.
Az egészségre ártalmas életmódúakat is büntetni kellene. Ez a dohányosok és esetében megtörténik azzal, hogy a dohány árában jelentős hozzájárulást fizetnek. Sokkal nehezebb a jelenkor legnagyobb népbetegségét, a túlsúlyosságot büntetni. Pedig ezt is meg kell oldani, mert az egészségügyi kiadásoknak ezek a fő okozói.
Nem feladatom, tanácsokat adni a megoldásra. Azt kell a politikának látni, hogy az egészségtelenül élő lakosság egyre elviselhetetlenebb költséget okoz. Ezt jól példázza az Egyesült Államok. Mind a hadseregére, mint az egészségügyre közel háromszor annyit költ, mint a rangsorban megelőző államok. Ha csak annyit költene, nem a kilencedig helyen állna.

Az újraelosztás forrása.
A modern államnak nemcsak azért van szüksége egyre nagyobb elvonásra, mert a fenti célokra egyre többet kell költeni, hanem azért is, mert a társadalom potenciális képességét optimálisan hasznosító jövedelemkülönbségek nagyobb differenciáltságot kívánnak, mint amennyit a következő generáció eredményes felnevelése megenged.
Másként fogalmazva:
A társadalom adott kapacitásának a hatékony kihasználása egyre differenciáltabb jövedelmeket követel, a minél jobb munkaerő újratermelése ezzel szemben ennél sokkal nivelláltabb jövedelmeket kíván meg. Ez az ellentmondás csak azzal oldható fel, ha a társadalom progresszíven adóztat, és nivellálóan oszt vissza. A modernkori társadalom működése csak ennek függvényében érthető meg. Ennek ellenére az a követelmény még meg sem fogalmazódott.

Összegzés.
Nem vitatható, hogy minél fejlettebb a társadalom annál nagyobb elvonásra van szüksége. Ennek összege ma már meghaladja a nemzeti jövedelem kétötödét- Ez lett a jövedelemtermelők számára a legnagyobb költségelem. Ennek a minimalizálása a fő iránytűjük.
Ugyanakkor az állami visszaosztás vált a következő nemzedék felnevelését alakító, azaz a társadalom szellemi vagyonának gyarapításában az elsődleges tényező.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése