A tudásvagyon szerepe

Kopátsy Sándor                EG                  2013-05-18

ÚJ KÖZGAZDASÁGTAN II.

A tudásvagyon szerepe

A tudásvagyon szerepe a társadalom minden területén felértékelődött, és egyre inkább elsődlegessé válik. Ezt jelzi, hogy a társadalmak rangsorának élvonalba csak olyan társadalmak kerülnek, a melyekben a lakosság viselkedését, életvitelét a puritanizmus jellemzi. A társadalmakon belül pedig a jövedelemarányok elsősorban a képességektől függenek. Még a tőketulajdonos profitja is egyre inkább képességarányossá válik. Ezért aztán a tőkék működtetését szakemberekre bízzák. A közgazdaságtan sem figyel fel a tényre, hogy a tőketulajdonos és a tőkét működtető személye egyre inkább elválik.

Bármennyire egyértelművé vált a tudásvagyon elsődlegessége, a közgazdaságtan ennek létrehozását, volumenének változását nem követi nyomon. Ennek jellemző példája, hogy a munkaerő felnevelését nem értéktermelésnek, és a képzést fogyasztásnak, és nem vagyontermelésnek tekintik.

Az államok erősorrendje egyre inkább a tudásvagyonuktól függ. Ez azt jelenti, hogy a tudásvagyon a fejlettséget, illetve annak dinamikájának sorrendjét meg határozó elem lett.

Az ugyan egyértelmű tapasztalat, hogy sikere csak azoknak a társadalmaknak van, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Az is világos, hogy ez alatt a munka- és tanulásszeretet, szorgalmat, takarékosságot, fegyelmet, tisztaságszeretet, stb. kell érteni, de arról szó sem esik, hogy e tulajdonságokat, hogyan, mivel lehet fejleszteni.

A nyugati politikusok és közgazdászok százszor annyit foglalkoznak a politikai demokráciával, mint a a lakosság viselkedési módjának fejlesztésével. Teszik ezt annak ellenére, hogy bebizonyítanák a nagyobb szabadságjogoknak a társadalom teljesítményére törtnő hatását.

A Nyugat elsődlegesnek tartja a politikai demokráciát, de meg sem próbája bizonyítani, hogy a nagyobb demokrácia gyorsabb társadalmi fejlődést eredményezett.

A 20. század második fele négy társadalmi és gazdasági csodát produkált, a japánt, a németet, a kis tigrisekét, és a kínait. Az első kettőt két fasiszta múltú, a mértéktelen imperializmusával csúfosan megbukott két erős középhatalom mutatta meg. A másodikat a hidegháborúban a demokrata oldalon élő kis államok, abszolút nem nyugat-európai módszerekkel érték el. A harmadikat a periféria szintjéről induló bolsevik diktatúra mutatta be. Ott még kevésbé beszélhetünk még az ázsiai mértékű politikai demokráciáról sem.

Annak ellenére, hogy ez a három siker típus nagyon eltérő alapokra épült, az előkészítése sehol nem volt demokratikus, fel sem merült, hogy az okait feltárjuk. Csak annyi bizonyos, hogy mindegyiket erősen puritán népek érték el, méghozzá nem demokratikus előzmények után.

Még egy közös vonásukat kell megemlíteni. Az oktatási rendszerük jelentősen jobban működtették, mint a liberális polgári demokráciák. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a megelőző fél évszázad társadalmi és gazdasági csodáit jól működő oktatási rendszer alapozta meg. Ez utóbbiból vonom le a magam véleményét, a jelenkori társadalmaknak a jövője attól függ, milyen a lakosságnak a képzéshez való hozzáállása. Ezért, az államnak a családokat anyagilag kell érkeltté tenni a gyerekeik iskoláztatásában.