Az erkölcsi kopás

Kopátsy Sándor                  EG                 2013-05-19

ÚJ KÖZGAZDASÁGTAN

Az erkölcsi kopás.

Az osztálytársadalmakban sikerült a z elviselhető szinten tartani a lakosság létszámát, és ezért az annak növelésből fakadó vagyonigénynél értékben szinte változatlan marad. A technikai robbanások idején, sokkal nagyobb vagyonképzési igény származott a technikai fejlődés okozta erkölcsi kopás pótlásából. Még nem találkoztam olyan felméréssel, ami kimutatta volna, hogy a nemzeti vagyon mekkora hányada vesztette el az értékét, vált értéktelenné. Egy ilyen felmérésből kiderülne, hogy az iparosítás során nem is annyira felhalmozás történt, mint sokkal inkább az értékvesztett vagyon pótlása, és tulajdonos változása. A főleg kisárutermelő vagyon, mind termelőeszköz, mint lakás értékvesztése, ugyanakkor ennek tőkés ipari eszközökkel, és városi ingatlanokkal való pótlása.

Ez nemcsak az iparban történt, hanem a közlekedésben is. A vasúthálózat kiépítése óriási tőkebefektetéssel, ugyanakkor a közúti szállítás leértékelődésével járt. A közúti szállítás forradalma ugyanis csak közel egy századdal később következett be. Közben a nagyon vagyonigényes közúti szállítás eszköz és járműigénye a tört részére csökkent. A vasút és a közúti szállítás forradalma alig száz év alatt felszámolta az igásállatokkal történő szállítás, és talajművelés hatezer éves uralmát. Gyermekkorom falújában még megélhettem, hogy milyen óriási vagyonigényt, és költséget jelentett a szállítás és talajművelés technikai feltételének megoldása. Az egypár ló, és a szükséges járművek, eszközök értéke és fenntartása tartása közel akkora vagyon- és költségigénnyel járt, mint a család lakóháza, és főleg a fenntartásukkal járó költség volt nagyon jelentős. Csak öregkoromba n vált számomra tudatossá, hogy a traktorok, általában az erőgépek megjelenése előtt mennyire fontos volt a talajművelés és a termelés behordása. Csak az országot járva döbbentem rá, hogy a talajművelés és szállítás gépesítése előtt ez a két feladat milyen alapvető szerepet játszott abban, hogy hol érdemes termelni, hol ért többet a föld. Ezért fogták művelésre ezer évvel előbb az olyan szántóföldi művelésre alkalmas területet, ahol a talaj és a terepviszonyok könnyebb szállítást igényeltek, mint az olyan termékeny talajú földet, amiről a behordás nehezebb volt.

Mivel a közgazdaságtan csak az ipari forradalom után lett tudomány, az megelégedhetett azzal, hogy a teljes nemzeti vagyon helyett, csak a tőkeként működő vagyon alakulásával számoljon. Ez elméletileg ugyan lehetetlenné tette, hogy a társadalom egészének mozgástörvényeit feltárja, de a tőkésosztály érdekének szolgálatát ellátta.

Az kimaradt a közgazdaságtan látóköréből, hogy mekkora vagyonértéket szüntettek meg a technikai találmányok, és hogyan kellett átalakítani a nemzeti vagyon tulajdonosi szerkezetét. Az ipari forradalom hatására ugyanis elsősorban nem a nemzeti vagyont kellett növelni, hanem annak tulajdonosi szerkezetét kellett átalakítani.

Az ipari forradalom ugyanis nagyon gyorsan értéktelenné tette a korábbi manufaktúrák, kisiparosok, és háziiparosok vagyonát. Még becslés sem találtam arról, hogy mekkora vagyont tett értéktelenné a gyáripari technika, és a vasúti szállítás. Ebből kiderülhetne, hogy a tőkefelhalmozás nem vagyonfelhalmozás volt, csak a korábbi vagyon gyors amortizálódásának pótlása, és tőkéstulajdonba való vitele. A nemzeti vagyon jelentős hányada korábban kisárutermelő, kisebb hányada feudális földesúri vagyon volt, amit a technikai találmányok értéktelenné tettek, és azok szerepét vette át a tőkeként működő vagyon.

A már említett Rácz – Bródy könyv is azt bizonyítja, hogy a vagyonnak a megtermelt jövedelemhez viszonyított aránya az ipari forradalom hatására nem nőtt, végül inkább csökkent. Ez a könyv is csupán a fizikai vagyont vizsgálta, ahogyan a közgazdaságtan máig is teszi. Elismeri ugyan a tudásvagyon fontosságát, de annak a létrehozását, volumenének alakulását figyelmen kívül hagyja. Maradjunk ezért egyelőre mi is, csak a fizikai vagyon alakulásánál.

A tőkefelhalmozás döntő többsége nem volt vagyonfelhalmozás, csak az értéktermelésben működtetett vagyon jelentős hányadának a tőkés tulajdonformába való átrendeződés történt. Ezt jól mutatják a könyv adatai, amelyek szerint az iparosítás során nem nőtt, inkább csökkent a nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya.

Azzal a Rácz – Bródy könyv sem foglalkozott, hogy a társadalomnak nemcsak a fizikai vagyonra van szüksége, hanem az emberi vagyonra, a tőke mellett a másik termelési tényező, a munkaerő értékére is. Ez nem az ő hibájuk, hiszen a klasszikus közgazdaságtan a munkaerőt nem tekintette termelési tényezőnek, az újratermelését vagyontermelésnek. A munkaerőt, csupán áruként kezelte, amit megvesznek a munkaadók. Azzal, hogyan alakul a munkaerő újratermelése, ki sem tért, megelégedett azzal, hogy abból a társadalom kínálata meghaladta a keresletét. Még arra sem tért ki egyetlen közgazdász, hogy a munkaerő túlkínálatából az értéke alatti ára, tehát kizsákmányolása következett. A kizsákmányolás ellenre fennmaradt a munkaerő túltermelése. Ennek okát sem tárta fel a politikai gazdaságtan.

A munkaerő kizsákmányolása ellenére bővítetten termelődött újra. Ez azért nem derült ki, mert az ipari forradalom csökkentette a munkaerő nagy többségével szembeni minőségi igényt.

A gazdaságtörténészek sem ismerték fel, hogy a technika fejlődésével nem nőtt, hanem csökkent a munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőségi igény. A gyűjtögetéstől a tudományos és technikai forradalom megjelenéséig a technikai fejlődés során folyamatosan csökkent a munkaerő nagy többségével szemben támasztott tudásigény. Vagyis a 20. század elején volt a legalacsonyabb. Ebből fakadóan, az egyre gyengébb minőségű munkaerőt kellett újratermelni.

Ez azért nem tudatosult, mert a társadalom tudása állandóan újabb és újabb ismeretekkel bővült, amit hatékonyan hasznosított, vagyis fajunk egyre több ismerettel rendelkezett. Ez eltakarta a tényt, hogy a többséggel szemen támasztott tudásigény egyre csökkent.

A 20. század elejének gazdasága a munkaerő tizedétől sem igényelt annyi tudást, mint az előző termelési formák. A jobbágynak több ismerettel, döntési képességgel kellett rendelkezni, mint a tőkés nagybirtok cselédeinek. Ez még inkább állt az iparra és a közlekedésre, a háziiparos több szakismerettel, döntési képességgel rendelkezett, mint a textilgyári munkás, a postakocsis több el, mint a vasutasok nagy többsége. Ugyanakkor a tőkésnek sokszorta több ismeretre, volt szüksége, mint a feudális földesúrnak.

Az osztálytársadalmak hatezer éve során a társadalom tudásigénye a vezetéssel szemben nőtt, a végrehajtóké azonban csökkent. Ezt felismerve értettem fel, hogy miért volt a zsidó – keresztény - mohamedán kultúra eredendő bűne a tudásvágy. A termelésre való áttérés a végrehajtóktól, vagyis a népétől azt kívánta meg, hogy ne gondolkodjon, nyomja el fejlett agyának ösztönös kíváncsiságát, tudásvágyát.

Ez a tendencia fordult meg a 20. század során. A tudomány olyan technikai eszköztárat hozott létre, amiben a működtetőkkel szembeni tudásigény kielégíthetetlen szintre emelkedett. Ezt megelőzően arra volt szükség, hogy a munkaerő ne gondolkodjon, hanem hajtsa végre a parancsokat. Ettől kedve a nem gondolkodó végrehajtók használhatatlanokká váltak.

Az elméleti hiba, hogy a munkaerő újratermelése nem értéktermelő folyamat, azért nem okozott zavart, mert az ipari forradalom technikájára épülő gazdaságban a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálta meghaladta a keresletét, ezért csupán az éréke alatt megvásárolható áru volt.

A klasszikus közgazdaságtan hibás elméleti felépítése mindaddig nem okozott társadalmi problémát, amíg a technika üzemeltetése a spontán kínálatánál is kevesebb és gyengébb minőségű munkaerőt igényelt.

Bármennyire logikus, hogy annak a termelési tényezőnek, amiből túlkínálat a jellemző, ha áruvá válik, az ára érték alatt van, a közgazdaságtan megelégedhetett azzal, hogy a munkaerő áru. Addig azonban a tudomány sem ment el, hogy a munkaerő kizsákmányolása, abból fakad, hogy a kereslete kisebb, mint a kínálata, ezért az ára az értéke alatt van.

Ennek tudomásulvételével azonban a marxista politikai gazdaságtan romba dől. A kizsákmányolásnak ugyanis semmi köze nincs a tulajdonviszonyhoz, attól teljesen független. Nemcsak a munkaerőnek, minden árunak az ára, túlkínálat esetén az értéke alatt van. Ez vonatkozik minden árura, nemcsak a munkaerőre, de a fizikai tőkére is.

A tőke ára az értéke felett tőkehiány esetében van. A tőke profitja tehát nem a tőkéstulajdonból, hanem a tőkehiányból fakad.

Mivel az ipari forradalom óriási hiányt teremtett a tőkéstulajdonban működtetett tőkében, a tőke piaci ára magasan az értéke fölé emelkedett, a tulajdonosa számára szinte automatikusan nagy profitot hozott. Az ipari forradalom olyan tőkés osztálytársadalmat hozott létre, amiben a tőketulajdonosok magas profitot élveztek. A tőkés osztálytársadalomra jellemző magas profitráta nem a tőkéstulajdonból, hanem a tőkehiányból fakadt.

Enne illusztrációja volt a tőkéstulajdont kisajátító, azaz felszámoló bolsevik rendszer is. Ráadásul, abban az erőltetett iparosítás mesterségesen megnövelte a tőkehiány, ezzel a tőketulajdonos állam számára képződő profitot.

Ez azonban nem valósulhatott meg, mivel az erőltetett iparosítás mellett, a dogma volt a teljes foglalkoztatás is. Márpedig a teljes foglalkoztatás mesterséges munkaerőhiányt hoz létre. Abból pedig a munkaerő árának spontán emelése következik.

A bolsevik szocialista rendszer mesterségesen túlzott keresletet teremtett, mint a tőkében, mind a munkaerőben, ezek árát az éréke fölé hajszolta, azaz elviselhetetlen inflációs nyomást hozott létre.

Egészen más helyzetet teremtett a tudományos és technikai forradalom. Ez kielégíthetetlen keresletet hozott létre a minőségi munkaerőben. Ebből fakadóan, a tudásvagyon birtokosának, a minőségi munkaerőnek ez ára emelkedet az értéke fölé. Ugyanakkor a képzeten munkaerő kereslete szinte megszűnt, ezért ára az értéke alá csökkent, azaz újratermelési költségük alá zuhant.

A tudományos és technikai forradalom győzelme után a tőkés tulajdonviszonyokra épült közgazdaságtan használhatatlannak bizonyult. Elég lett volna elfogadni a közismert tényt, hogy mindennek az ára a kereslet és kínálat arányának megfelelő mértékben tér el az értékétől.

Mivel a jelenkori fejlett társadalmakban a minőségi munkaerő kereslete meghaladja a kínálatát, az ára az értéke felett van. Márpedig, aminek az ára az értéke felett van, elsődleges társadalmi feladat, annak a bővített újratermelése. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha mind a társadalom, mind annak tagjai a minőségi munkaerő termelésben vannak érdekelve.

A tudományos és technikai forralom felértékelte a jó munkaerőt. Ezért a jelenkori fejlett társadalom mozgástörvénye csak akkor érhető meg, ha a tudásvagyon újratermelésének folyamatát ugyanúgy kezeli, mint a fizikai vagyonét.

Ezért a munkaerő felnevelését, képzését, ugyanúgy értéktermelésként kell kezelni, mint a fizikai vagyonét.

Az új generáció felnevelése, képzése elsősorban a meglévő munkaerő értékvesztésnek, amortizációjának a pótlása és bővítése. Az előszőnél nagyobb számú és értékesebb generáció felnevelése felhalmozás. Csak egy olyan közgazdasági modell képes leképezni a modern társadalom mozgásmechanizmusát, amelyik a tudásvagyon alakulását ugyanúgy nyomon követi, mint a fizikai vagyonét. Ebből fakadóan a gyermeknevelés, az oktatás, a munkaképes korban végzett tanulás vagyonképzési folyamat.

Fogyasztás csak az értéktermelésben nem résztvevők eltartása. Ebben az értelemben fogyasztás az olyanok eltartása is, akik nem nevelnek eredményesen utánpótlást. Fogyasztás az élvezeti cikkek fogyasztása, a luxus, a kincsképzés is.