A Nyugat jövője

Kopátsy Sándor               EH                   2013-06-22

A Nyugat jövője

Ezt a tanulmányt két írás szülte. A The Economist jún. 15, száma egy mellékletet közöl Németországról, és a Népszabadság tegnapi számában pedig Helmut Schmidt ex-kancellár újságoknak adott közleményéről számol be. A két írás telibe talált, mivel jó tíz éve foglalkoztat az Európai Unió útvesztése. Márpedig a pályaváltoztatás elsőssorban Németországon múlik.

Középiskolás koromban történész akartam lenni. Elsősorban azzal a céllal, hogy Magyarország történetét jobban az európai történelembe kellene ágyazni. Akkor az a probléma foglalkoztatott, hogy miért vallott kudarcot a hunok és avarok honfoglalása, és miért volt sikeres a mienk. Ugyanis elég hamar rájöttem, hogy jókor jöttünk. Előbb mi sem számíthattunk volna sikerre, utóbb pedig már nem maradt volna számunka viszonylag üres hely. Azóta amatőr történészként egyre gyűjtöm az olyan fontos európai és a világ egészére vonatkozó olyan adatokat, amik nélkül nem érthető, miért alakult úgy a világ, és azon belül a mi sorsunk.

Európa helye a világban.

A jelenkori helyzet pedig a világtörténelmi változások ismerete nélkül egyre kevésbé érthető. Ezért keresem az Európai Unió jelenlegi válságának a világtörténelmi okait. Számomra világos, hogy az Európai Unió eleve rosszul épült a jelenkor világába. Az úttévesztés, illetve a várható jövő Európájának a sora elsősorban Németországon múlik. Európa szempontjából Németország soha nem volt olyan jelenős, mint amilyenné a hidegháború végén, még inkább az ország egyesítésének következtében vált. Először nagyobb jelentősen, mint Franciaország, vagy Anglia. Az Európai Unió nemzeti jövedelmének ötödét, exportjának negyedét adja. E számoknál is erősebb, egészségesebb. Mindenben erős, amiben az EU gyenge. Elég, ha arra gondolunk, hogy például egyedül nincs a fiatalságának foglalkoztatásával gondja. Egyensúlyban van a költségvetése, pedig nagyon olcsón juthatna hitelekhez.

Kisinger amerikai külügyminiszter megfogalmazása az óta is jól jellemi az országot. Európának túl erős, világhatalomnak gyenge. Ebből fakad mind Németország, mind az EU gondja. Ez a megfogalmazás az EU egészére is érvényes. Nagyobbra dagasztották, mint amekkora még működőképes lehet. Mind Észak-Amerikához, mind a Távol-Kelethez képest azonban túlságosan gyenge. Az EU nem katonai világhatalom, és nem rendelkezik nyersanyagokkal.

Ez a két gyengesége elegendő ok lenne arra, hogy szerényebb célokat űzzön maga elé, és ne az Egyesült Államokkal, vagy a Távol-Kelettel akarjon versenytárs lenni.

Az Európai Közösség megálmodói ezt szem elől tévesztve, a reális erejüknél nagyobbak akartak lenni, és létrehoztak egy akkora, heterogén közösséget, ami sokkal kisebb, mintha csak a fejlettebb fele integrálódott volna.

A hiba az volt, hogy a megálmodói, mindenek előtt a két legnagyobb alapítója. Adenauer és De Gaulle, azt hitte, ketten együtt elég nagyok ahhoz, hogy vezetésük alatt Európa visszaszerezhesse ötszáz éven keresztül élvezett rangját. Nem ismerték fel, hogy ketten kevesebbek, mint Németország egyedül. Nem az érdekeik ütköznek, hanem azért mert jelentősen eltérő a fejlődési potenciáljuk. Abban bíztak, hogy Európa nyugati kétharmadát maguk mögé állíthatják. Arra nem gondoltak, minél heterogénebb lesz a közösség annál gyengébb. Még nagyobb tévedés volt az hinni, hogy ha sikerül az európai államok nagy többségét integrálni, együtt is nagyon kicsik lesznek a feladathoz. Ahhoz ugyanis a remélt homogenitásukon túl, még szuperhatalmi katonai erőre, és saját nyersanyagbázisra is szükség volna. Ennek pedig semmi esélye nem lehet.

Az Európai Unióra épülő terv eleve hibás volt, mert a fenti két előfeltételről, a szuperhatalmi katonai erőről, és a nyersanyaggal való ellátottságról megfeledkeztek. He ezt felismerik, eleve csak olyan megoldás jöhet szóba, ami a közösséget csak Észak-Amerikával képzel el.

Ezzel el is jutottunk a hibás koncepció lényegéhez. A Nyugat bármilyen szerveződése, közössége Észak-Amerika nélkül hiú ábránd. E nélkül szó sem lehet a megfelelő katonai erőről, és a nyersanyagokban való ellátottságról.

Már a második világháború megmutatta, hogy a háború nem a szárazföldön, hanem az óceánokon dől el. Az olyan ország nem lehet katonai nagyhatalom, amelyik az elrettentő fegyvereit a sűrűn lakott területén kénytelen tartani, és a seregeinek mozgatása és hadiiparának ellátása nem a tengeri utakon történik.

Miért nem vetődött fel, még utólag sem, hogy az Egyesült Államok nélkül nem lehet semmiféle közössége a Nyugatnak versenyképes?

Mert még sem Németország, sem Franciaország nem emésztette meg, hogy nem lehet világhatalom. Az a hiú ábránd lebegett a szemük előtt, hogy Európa nyugati kétharmadával szuperhatalom lehetnek. Még azt sem vették tudomásul, hogy mi a különbség az imperialista századok nagyhatalmai, és a jelenkor szuperhatalma között. Akkor létezett számos nagyhatalom, mindegyik lényegében független a másiktól. A jelenkorban ilyen státuszra már nincs lehetőség. Vagy szuperhatalom, vagy nincs katonai hatalma. Jelenleg ugyan több országnak van atombombája, de a többsége számára a bomba birtoklása nem jelent katonai fölényt. Az atomfegyver bevetése öngyilkosságot jelent.

Gyakorlatilag semmi jelentősége sincs annak, hogy Észak-Koreának, Izraelnek, Pakisztánnak, Indiának, de még akár Franciaországnak és Nagy Britanniának vannak atomfegyverei. De annak sem lenne, ha Irak is birtokolhatna. Csak két olyan atomhatalom van, az Egyesült Államok és Oroszország, amelyiknek nem kell félni a kisebbek atomfegyvereitől. Ők csak egymástól félhetnek, őket nem veszélyeztethetik a többiek. Az atomfegyverek elrejtésére pedig csak az óceánok alkalmasak.

A szárazföldi anyagellátás sem versenyképes a tengerivel. Ma a szállítási csomópontok, műtárgyak bárhonnak elpusztíthatók.

A közösségbe tartozás feltételei.

Ahhoz, hogy államok közösségét lehessen létrehozni, először tisztázni kell a hatékony közösségbe tartozás feltételeit.

Csak olyan államok erősödhetnek meg az által, hogy egymással közösséget alkotnak, amelyikek kulturálisan rokonok, és a fejlettségük sem nagyon különbözik. Ezt az EU alapítói nemcsak akkor, de most sem hajlandók tudomásul venni.

A közösség előfeltételei annál keményebben érvényesülnek, minél szorosabb a közösség.

- A vámunió, és a személyek szabad utazása még a jelentősen eltérő kultúrák, és fejlettségi szintek esetén is előnyös. Ennek azonban alig vannak előfeltételei. Minden kultúrájú, és minden fejlettségi szintű ország számára előnyös.

- A szabad munkaerőpiac már sokkal nagyobb hasonlóságot követel meg. Ha valami, a liberális munkaerőpiac az erősebbeknek mindig előnyös, a gyengébbeknek azonban mindig hátrányos. Ez az EU jelenlegi tagjainak gyengébb fele szempontjából is elviselhetetlen nehézségeket okoz. Mégis tudomásul kell venni, hogy a munkaerő java világpolgár. Az államok közti mozgását nem lehet megakadályozni, ha beszélik a befogadó ország nyelvét. Tudomásul kell venni, hogy a jó munkaerő, ha a világnyelvek valamelyikét beszéli, világpolgár. Ezek áramoltatásával nem is kell a politikának foglalkozni, hiszen feltartóztathatatlan

- A szabad tőkeáramlás esetén tovább szűkül a közösség előnye. Azt azonban látni kell, hogy a tőke ma már nem az olcsóbb, hanem a jobb munkaerőt, és a fejlettebb környezetet keresi. Csak oda megy, ahol jó munkaerőt és korszerű infrastruktúrát talál. Ez alól szinte csak a bányászat és a földművelés a kivétel.

- A közös adórendszer, azonos alkotmány, politikai szervezet, cenzúra, jogrendszer erőltetése az elértő országok esetében több kárral, mint haszonnal jár. Ha valahol, ezen a téren bebizonyosodik, hogy az eltérő alépítményeknek nem lehet közös felépítményük. Az EU brüsszeli vezetése ezt nem veszi tudomásul. Azonos politikai felépítményt erőltet a nagyon eltérő kultúrájú, és fejlettségi szintű tagállamokra.

- A közös valuta követeli a legnagyobb kulturális is gazdasági színvonal közelségét. A realitás érzék, és az elméleti felkészültség teljes hiányát bizonyítja az euró övezet létrehozása. Közös valutát alkalmazni a puritán és a mediterrán népek országaiban eleve lehetetlen. Nem kevésbé lehetetlen, hogy olyan országoknak legyen közös valutájuk, amelyekben a gazdasági fejlettség, az egy főre jutó nemzeti jövedelmük egy a négy arányban különbözik. Már a németek és a franciák közös pénze is abszurdum, nem beszélve a görögök és a finnek közös valutájáról.

Ennek megértését üdvözölhettem Helmut Schmidt levelében, amiben arra utalt, hogy vissza kiellene menni a kezdeti körre, az Európai Gazdasági Közösségre.

Az Európai Unió jelenlegi tagsága minimum háromszintű közösséget tesz indokolttá.

A homogén közösség mániájából, mindenek előtt az euró övezet létrehozásából fakad a jelenlegi vállság, amit azzal lehetne röviden megfogalmazni, hogy a közös euró a németeknek nagyon gyenge, a mediterrán országoknak, de még a franciáknak is túl keményvalutát jelentett. A puritánoknak a mediterrán országokkal közös valuta pedig a politikai, a kulturális és a gazdasági hozzá nem értés klasszikus példája.

Az EU vezetését másodrangú káderekre bízták.

Az európai politikai elit egyre jobban el van maradva a tudományos és gazdasági elit mögött. Ennek a gyenge politikai elitnek is a gyengéit küldik Brüsszelbe. Nem emlékszem egyetlen esete sem, amikor az Európai Unióban olyan képviselte az országát, akit otthon az ország vezetésére alkalmasnak találnának.

Az Európai Közösség eleve túlértékelte a saját súlyát.

A történészek máig nem tették helyére a hidegháború stratégiai szerepét és hatását. Abban az európai országok természetesnek vették, hogy a világpolitika kétpólusú. Nemcsak akkor, de máig sem tudatosodott, hogy az csak a katonai erőkre épült. A két tábort csak a másik oldallal való szembeállás tartotta össze. A szocialista tábor gazdasági törpe volt a demokráciákhoz képest.

A hidegháború ugyanis az Egyesült Államok szuperhatalmi éreke érvényesülését szolgálta. Roosevelt találta ki, és utódai vigyáztak rá, nehogy a célja kiderüljön. A második világháború végén az amerikai elnök rájött arra, hogy számára az imperialista Szovjetunió nagyon hasznos. Katonai fenyegetettséget jelent a nyugat-európai és távol-keleti gyarmattartók ellen. A hidegháború nélkül nem jöhet létre a NATO, a demokráciák katonai szövetsége, a gyarmatok felszabadulása, és az össznépi demokráciák kialakulása. Ebből azonban azok értettek meg a legkedvesebbet, akiket a legjobban érintett. A Szovjetunió pedig lelkesen játszotta a rábízott imperialista szuperhatalom szerepét. Ennek érdekében vállalta a teherbíró képességét messze meghaladó fegyverkezési versenyt. Amibe aztán bele is roppant,

A Szovjetunió és európai rendszereinek összeomlása új helyzete jelentett a volt gyarmattartó nagyhatalmak számára. Megszűnt a katonai fenyegetettség. Ezért azt hihették, hogy ott folytathatják, ahol a második világháború előtt abba hagyták.

Nagy Britannia azt hihette, hogy megszabadult az Egyesült Államok ránehezedő befolyásától.

Franciaország végre szabadnak, a győzelme nélkül is a győztesek tagjának érezhette magát.

A megosztott Németország pedig fokozatosan visszanyerte az erejét a volt vetélytársaival szemben.

Audenauer német kancellár mérte fel először, hogy Franciaországgal közösen Európa urai lehetnek. Ez a gondolat a francia elnök De Gaulle céljának is megfelelt. Beleélték magukat, hogy ketten létrehozhatnak egy szuperhatalmat. Az európai közösség akkor már az Európai Gazdasági Közösség néven működött. Ezt azonban sem Franciaország, sem Németország nem találta elég nagynak a feladathoz. Ezért gyorsan bevonták a mediterrán, a közép-európai, majd a balti és a balkáni államokat is.

Három alapfeltételt azonban figyelmen kívül hagytak.

1.            Katonai téren eleve erőtlenek maradtak. Nem vették figyelembe, hogy a sűrűn lakott Nyugat-Európa nem lehet katonai versenytársa nemcsak az Egyesült Államoknak, de még Oroszországnak sem.

2.            Saját nyersanyagbázis nélkül nem lehet szuperhatalom. Márpedig Európa nyugati fele nyersanyagokban szegény.

3.            Európa nyugati fele kulturálisan és gazdasági fejlettségben heterogén. Arra nem gondoltak, hogy a megálmodott Európai Unió tagsága három, nagyon eltérő kultúrához tartozik, ráadásul a gazdasági szintjük is nagyon eltérő.

Az ugyan igaz, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt az eltérő kultúrájú, és gazdasági fejlettségű népek kooperációja a gyarmattartók számára előnyös volt. Az is bebizonyosodott, hogy Amerikában a bevándorlók gyorsan beépültek az angolszász, azaz puritán társadalmi környezetbe. Arra azonban nem gondoltak, hogy nemcsak a hazájukban maradva erre az adaptációra alkalmatlanok, de a volt gyarmattartók sem amerikaiak a bevándorlókkal szemben.

Minél kisebb kaliberű vezetők kerültek a közösség vezetői posztjaira, annál kevésbé vették tudomásul, hogy lehetetlen feladatra vállalkoznak. Ahelyett, hogy a tarkasághoz igazodtak volna, egyre messzebb mentek a homogén közösség építésének útján. A csúcsot az euró övezet létrehozása jelentette. A cél elérhetetlensége azonban akkor sem vált felismerté, amikor már nyilvánvalóvá tette a jelenlegi pénzügyi vállság.

A Nyugat jövőjét csak a nyugati államok olyan szerveződésére lehet építeni, amelyikben az integráció a kulturális hasonlósághoz, és a viszonylagos fejlettséghez igazodik. Ehhez képest csak nagyon másodlagos szempont lehet a térbeni közelség, a közös nyelv és a történelmi rokonság. Azt kell megérteni, hogy elmúlt az a világ, amiben az eltérő fejlettségi szinten alkothattak politikai és gazdasági közösséget. Az ipari forradalom valamint a tudományos és technikai forradalom között a fejlettek és az elmaradottabbak kooperációja gazdasági előnyt jelentett. Főleg az is az erősebbnek. Jelenleg csak az azonos, legalábbis hasonló kultúrák és fejlettségi szinte közt hatékony az egymásközti munkamegosztás. Az ipari forradalomtól a 20. század derekáig a világkereskedelem többségét a különböző fejlettségű szintek közti munkamegosztás jellemezte. Ezért volt előny gyarmatot tartani. Az ipari forradalomtól a tudományos és technikai forradalomig a tőke számára előny volt az olcsó, igénytelen munkaerő. Ezzel szemben a 20. század második felétől sem otthon, sem másutt nem érdemes a gyenge minőségű munkaerőt nemcsak külföldön, de még otthon sem foglalkoztatni.

Ezt nemcsak a tőkeáramlás bizonyítja, hanem a külkereskedelmi forgalom is.

A tőke elsősorban a fejlettek között mozog. A kevésbé fejlettek térségekbe csak akkor megy, ha magas kamatot, vagy bányajáradékot jelentő befektetés. A magas kamatok azonban végül nem realizálhatók. Elég megnézni, melyik ország mekkora kamatra kap pénzt, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ott ígérnek magas kamatot, ahol kisebb a remény a realizálható jövedelemre. Ezelőtt tíz évvel már egyértelmű volt, hogy az EU tagállamai közül a puritánok fele akkora kamatra tudtak eladni állampapírokat, mint a mediterránok. Ezért aztán a fejlett országok bankjai nyakló nélkül vásárolták fel a gyengék és könnyelműek állampapírjait, hiszen azok kamatköveteléseit euróban számolhatták el nyereségként a mérlegeikben. Középiskolás fokon is nyilvánvaló volt, hogy ezek a követelések soha nem lesznek behajthatók. Végül már ott tartott a folyamat, hogy a német bankokban ezermilliárd olyan követelés szerepel nyerségként, ami soha nem lesz behajtható. Brüsszelben azonban még a középoskolás fokot sem értéke el a nagyhatalmú főtisztviselők, akiknek fogalmuk sem volt a fenyegető válságról.

A Maastrichti Elvekről vitatkoztak, de nem látták, hogy hamisak azok a mérlegek, amelyeknek az egyenlegét patikamérlegen minősítették.

Az igazán fontos adatokat Brüsszelben nem is nézték. Nem figyelték, hol mekkora a foglalkoztatási, és a felhalmozási ráta, hogyan alakul az eladósodás. Az utóbbi alatt pedig csak azt érették, hogy mennyi az állam külföldi adóssága, arra már nem figyeltek, hogyan adósodik el külföldi valutákban a közigazgatás és a lakosság.

Mivel kell mérni.

Jó száz éve Max Weber szinte adatok nélkül is megállapította, hogy csak azok az államok hatékonyak, melyekben a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Brüsszelben a sok bürokrata száz év múlva, az adatok hegyein ülve, sem vette tudomásul, hogy csak ott nincs baj, ahol Weber már látta, hogy nem lesz baj. Legfeljebb azt kell látni, hogy nem a vallás, hanem az erkölcs, a viselkedés szerepe a döntő. Az bebizonyosodott, hogy minden protestáns társadalom jól boldogul. Nincs olyan protestáns ország, amelyik nem tartozik az élvonalba.

Az is egyértelmű, hogy a katolikus, latin népek között is nagy a különbség.

-       Az Alpokban, a vallásuktól és nyelüktől függetlenül minden nép jól boldogul. A németországi, a hollandiai, a cseh katolikus úgy viselkednek, mint a protestánsok.

-       Spanyolországban és Olaszországban azonban északon egészen másként élnek az emberek, mint délen.

Ezt a két országot nem is volna szabad egységesen kezelni. Ugyanakkor nincs akkora állami újraelosztás, amitől csökken az észak és dél közötti különbség. Márpedig, ha egy közös nyelvű, államú országban nem lehet azonos szabályok mellett dotációkkal csökkenteni a különbséget, akkor hogyan képzelik el ennek a megoldását akkor, ha külön országban élnek.

Azt, hogy szinte minden a lakosság alkalmasságán múlik, jól bizonyítja Erdély Trianon utáni történelme. Trianon előtt Erdély fejlettebb társég volt, mint az Alföld. Nagyvárad sokkal fejlettebb, mint Debrecen, vagy Szeged. Mára egyértelműen fordított a helyzet.

Miért?

Mert Erdély lakossága etnikai tekintetben kedvezőtlenül alakult át. Az első világháború előtt a lakosság közel fele volt szász, sváb, zsidó és partiumi magyar. Mára eltűntek a szászok, a svábok, a zsidók és felére csökkentek a nem székely magyarok. Ennek következében a kárpát-medencei Erdély balkánná süllyedt. Nem elsősorban azért, mert másállamhoz tartozik, hanem elsősorban azért, mert megváltozott a lakosság etnikai összetétele.

Még egy sokkal kisebb etnikai változás is nagy hatású lehet. Magyarország azzal, hogy a második világháború utánra elvesztette 6 százalékos zsidóságának öthatodát, és a német etnikumának nagyobb felét, harmadával szegényebb ország lett.

Számos közép- és kelet-európai ország hozzánk hasonlóan leértékelődött azzal, hogy nálunk is jobban elveszette mind a zsidó, mind a germán etnikumát.

Bármennyire is egyértelműek a tények, az Európai Unió vezetése úgy viselkedik, mintha homogén kultúrájú, és hasonló fejlettségű közösség lenne a rájuk bízott 27 állam.

Visszatérve a The Economist Németországról készített elemzésre.

Alapvető hibája, hogy a szerző Németország a felépítményének működésében keresi a siker okát. A puritán országok sikere nem az alkalmazott módszeren, hanem a végrehajtók kultúráján múlott, és múlik a jövőben is.

Az ugyan igaz, hogy lehet olyan társadalmi felépítmény, ami eleve működésképtelen, de csak nagyon ritkán.

A közelmúlt történetében csak két példát ismerek arra, hogy az alkalmazott módszer is óriási hatékonysági különbség oka.

1. Észak-Korea. Ez az ország ötven éve még azonos szinten volt Dél-Koreával. Jelenleg már tizenötször nagyobb az egy laksora jutó jövedelem délen. Vagyis északon a sztálinista rendszer példátlan mértékű lemaradást okozott.

2. Korábban már az is kiderült, hogy az európai bolsevik marxizmus hatékony. Az Európában megbukott, de Kínában páratlan diadalt arat. Ennek a különbségnek kizárólagosan kulturális oka van. A kelet-európai ortodox keresztény kultúra semmiféle rendszerben nem lehet versenyképes. Az ortodox keresztény népek a tőkés demokráciában éppen úgy kudarcot vallanak, mint ahogyan a sztálinizmus történt. Kínában, a konfuciánus kultúrának köszönhetően megtalálták a pártdiktatúra olyan formáját, ami példátlan társadalmi teljesítményre képes. Az ok egyszerű, abban a kultúrában a polgári demokrácia kelet-ázsiai formája ugyancsak csodákra képesnek bizonyult.

Ha az országok fejlettségi sorrendjét csak az egy dolgozóra jutó, általuk megtermelt nemzeti jövedelmük alapján, tehát a bányajáradékok nélkül, vetnénk össze, sokkal reálisabb képet kapnánk arról, mennyire a kultúrától függ a teljesítményük. Ez esetben még inkább egyértelmű volna, hogy az élcsportba csak puritán és konfuciánus népek vannak. Még inkább egyértelmű lenne, hogy Weber megtalálta a társadalom alépítményének legfontosabb elemet, a lakosság viselkedési kultúráját. A tudomány és technika forradalma az embert tette a társadalom alépítményének döntő elemévé.

Ezzel bebizonyosodik, hogy fajunk eljutott arra a szintre, amin már a saját ismeretei és viselkedése vált az alépítmény legfontosabb elemévé. Ez látszólag ellentmond a történelmi materializmusnak, mert az ember kultúrát, az ember viselkedését is felépítménynek tartja.

Kiderül azonban, hogy az ember ma már számos társadalomban eljutott arra a fejlettségi szintre, amin a saját formálója lett. Elértünk egy olyan szintet, amin már annyian vagyunk, annyi ismeretnek és eszköznek vagyunk a birtokában, hogy magukat már nem a természetei környezet, hanem sokkal inkább a magunk által épített környezet, és az egymásra gyakorolt hatásunk alakítja.

Ez a hatás már korán is jelentkezett abban, hogy a városban, a már nem igazán természeti környezetben, szoros egymással való közelségben élő városi ember fejlettebb társadalmi lénnyé változott, mint a vidéken, a természetben, és a természetből élő társa.

Európa ma még jól áll a legfejlettebb társadalmak rangsorában. A tíz legfejlettebb társadalom, az ENSZ által alkalmazott módszer alapján nyugati. Ez a mutató három vektor, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője. A tízből hat európai, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. A másik négy Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Államok. A második tízben van már minden protestáns állam, és három távol-keleti konfuciánus. A legjobb latin Franciaország már csak a harmadik tízbe jutott.

E sorrend alapján mondanám.

Az EU felső szintjébe, az euró övezetbe csak olyan európai ország kerülhetne, amelyik az első húszban van. Ez esetben nemcsak a mediterrán országok. Esetleg még Franciaország is kimaradhatna. Csehország pedig tag lenne. Ezek közös pénze olyan lehetne, mint a dollár, illetve, amilyen a német márka volt.

A felső szintbe be kellene épülni a négy volt angolszász gyarmatnak. Ezek együtt valóban, minden tekintetben szuperhatalmat alkotnának. Ezek közös, hivatalos nyelve az angol.

Az Unió második szintjét Európában kettéválasztanám, latinokra, és a közép-európaiakra.

Külön második szint volna a latin-amerikai államok szövetsége. Azt is ketté lehetne osztani. Az egyik az Andok vonulatának az államai. Ezek lehetnének a két indián kultúra örökösei. A másik az Atlanti Óceánra orientáltak.

Európában a harmadik szintet jelentenének a balkáni államok.

A harmadik szint csak vámunió lenne. A második szinte a kettő közti fokozatot jelent.

Összefoglaló.

Tisztában vagyok, hogy a fenti elképzelésnek a valóságba ültetése egyelőre nem reális. Azonban sokkal jelentősebb faladat annál, hogy ne kelljen bátran gondolkodni. Egyelőre meg lennék elégedve, ha mint távlati stratégiával foglalkoznánk. De ebből sem szabad kihagyni a fejlett, négy volt angol gyarmatot.