2013. június 6., csütörtök

Az egyik elment, a másik csak elbúcsúzott.

Kopátsy Sándor               PP                   2013-05-28

Az egyik elment, a másik csak elbúcsúzott.

Egy nap alatt két magyarnak született, két zsidó kortársam hír érintett meg. Vermes Géza meghalt. John Lukacs még egészségesen, de már úgy érezte, hogy el kell búcsúzni, hát eljött.
Vermes Gézáról nagyon kevesen tudnak, Lukacsot sokan ünnepelték.
Vermes halála engem érzelmileg különösen érintett. Én, olyan keresztény vagyok, mint ő, amilyen zsidó volt.
A szüleivel együtt 1930-ban zsidó létére katolikus hitre tért. Akkor még a szülők reménykedhettek abban, hogy ez talán majd az üldöztetéstől mentességet jelenthet a keresztény valláshoz tartozás. Ezt fokozták azzal, hogy a fiúk papi szemináriumba ment, és el is végzete a teológiát. Ez mentette meg, amikor a szüleit kitelepítették, és elpusztították.
Én az ilyen kikeresztelkedést óriási szülői hőstettnek tarom. Ábrahám az istenhez való hűségét azzal bizonyította, hogy a fiát is hajlandó feláldozni. Vermes szülei nagyobb hősök voltak azzal, hogy megtagadták istenüket, hogy gyermekük megmenthessék.
A szemináriumban minden bizonnyal mindenki tudta, hogy Vermes zsidó, de elrejtették. Erről nyilván Mindszenti Józsefnek, aki akkor még csak zalaegerszegi plébánosként agitált a zsidóság ellen, nem volt tudomása, hogy neki olyan paptársai is vannak, akik nem gyűlölik a zsidókat, és a zsidóból kitért Vermest nemcsak annak ellenére is felvették, hogy nem tudott énekelni, hanem még az üldözéstől is megvédték. Ha a már püspök, Mindszentin múlik, fel sem veszik a szemináriumba, nemhogy bújtatják.
Nekem szimbolikus jelentése van annak, hogy a zsidógyűlölő Mindszentit nemzeti hősnek, és a kereszténység szentjének tartjuk. Ennek érdekében lapítunk arról, hogy ő már a harmincas években aláírást gyűjtött a vezető papság körében, hogy korlátozzák a zsidók jogait.
Vermesnek a valláshoz való kötődése megmaradt akkor is, makor a háború után Belgiumba, majd Angliába menekült. Oxfordban lett a Holttengeri Tekercsek elismert tudósa.
Számomra azért vált fontossá, mert írásaiban Jézus zsidóságát méltatja. A vallásának egyik kiemelkedő, talán a legkiemelkedőbb rabija volt, aki a vallását akarta megreformálni. A zsidó Jézus tanításából született meg, Szent Pálnak köszönhetően, a keresztény világvallás.
Tőle függetlenül, ez volt az én meggyőződésem is. Ezért aztán rá úgy tekintettem, mint egy magyar zsidóra, aki előttem rájött arra, hogy a kereszténységre még vár a feladat, hogy tudomásul vegye a tényt, Jézus bölcs zsidó rabi volt, aki nem új vallást, hanem a saját zsidó vallását akarta jobbítani.
Nem akarok teológiai vitát, de a kereszténységnek egyszer tudomásul kell majd venni a gyökerét, és gyökerestől felszámolni antiszemitizmusát. Ehhez nem elég a bűnbánat, el kell fogadni, hogy a kereszténységet a zsidóságnak köszönhetjük.
A zsidók nem azért ölték meg Jézust, mert új vallást akart alapítani, hanem azért, mert a saját vallását akarta megreformálni. Ilyen vallásukat jobbítók ezreit ölte meg a kereszténység is.
Vermes Géza meghalt, és nem jött haza.
John Lukacs még szellemileg fiatalon, de tetében öregnek érezve magát, eljött búcsúzni.
Megható, hogy egy hazámból elmenekült, világhírű történész, közel a kilencven évéhez, eljön elbúcsúzni ahhoz az országhoz, amelyben született.
Ezen a két zsidó kortársamon gondolkodtam. Ők azért mentek el, hogy életben maradjanak. Utánuk száz évvel már jellemező lesz, hogy azért hagyják el sokan a legjobbak közül az országot, mert nagyobbra törnek. Ehhez nekik már nem kell, hogy az életüket féltsék.
Vermes halálát tudva olvastam John Lukacs interjúját a tegnapi Népszabadságban.
„Nem látok sok úri felfogást a mai magyar politikában.” Ezt mondta Lukacs, és ezt adta az interjú címének az újságíró.
Én inkább azt tartom, hogy ilyen volt kétszáz éve az úri világ. Egymás közt betartották az úri világ szabályait, de abban az értelemben, ahogy Lukács gondolja, a nem körükbe tartozók felé soha nem voltak urak.
Ha valaki, ő igazán azok közé tartozik, akik azért igazodtak el a magyar történelemben, mert mindig úgy kezelték, hogy ez az ország szükségszerűen úgy viselkedik, mint akik uraknak jók voltak, de polgároknak soha.
Számomra, a magyar társadalom polgársághiányában Győrffy György az útmutató. Ő írta le előszór, hogy már a középkori magyar társadalom is krónikus polgársághiányban szenvedett.
Minden magyar történelemkönyvet azzal kezdenénk, hogy tartsuk szem előtt, soha nem volt polgárságunk. A középkori Franciaországban a lakosság 1 százaléka volt nemes, és 6 százaléka polgár, és a polgárok is franciák voltak. Ezzel szemben nálunk már akkor is, a lakosságnak 6 százaléka volt nemes, és 1 százaléka polgár. Ehhez azt kell hozzátennem, hogy a nemesség 99 százaléka volt magyar. Tehát a magyar etikumnak mintegy 12 százaléka. Ezzel szemben az 1 százaléknak talán csak 1 százaléka volt magyar. Tehát a magyarságban tízezerből egy volt polgár. Ez az utóbbi arány csak az oszmán megszállásnak köszönhetően javult meg azzal, hogy a Hódoltságon a parasztokból polgár is lehetett. Sőt lett is. De csak otthon, a városban. Ezek a parasztpolgárok az országos politikának nem voltak befolyással rendelkező szereplői.
Lukács a Nyugattal való kapcsolatunkat arra egyszerűsíti le, hogy a politika mikor akarta ezt. Jellemzően szent Istvánnal kezdi.
Lukács a magyar társadalom nyugatosodását politikai feladatnak tartja. Én sokkal inkább társadalminak. Számomra a nyugatosodás erős polgárságot jelent. Ebben az értelemben soha nem voltunk nyugati társadalom. Polgárság nélkül a középkorban sem lehetett nyugati társadalom, amiben nincs sokkal több polgár, mint nemes.
Szent István sem polgárosítani akart, hanem keresztény, földműves lovagi társadalmat. Nála fel sem merült, hogy polgárokat kell behozni, és elmagyarosítani, városokat kell építeni, azoknak politikai és gazdasági önállóságot kell adni. Neki a német lovagok kellettek, akikre a belső ellenségeivel szemben támaszkodhat a király központi hatalma.
De erről a következő írásomban.
Lukácstól azt várnám el, hogy a hatalom politikai lózungjai helyett a tényleges polgárosodásról beszéljen. Az elmúlt száz év magyar történelmében csak az lehet az iránytű, hogy mikor, hogyan polgárosodtunk.
Ezer éves történelmünk során egyszer volt olyan jelentős polgárosodás, amitől azt lehetett volna várni, hogy magyar polgársága lesz. Ehhez a lendületet a kiegyezés utáni zsidó polgárosodás adhatta volna. A gazdaságot, a tudományt és a művészetet el is foglalta a magyarosodni akaró zsidóság. A politikai hatalom azonban az arisztokrácia és az úri középosztály kezében maradt. Azok a polgárok hatalma ellen, maguk mögé állították a nacionalista közvéleményt. Végül sikerült elpusztítani, illetve kiüldözni a zsidóság öthatodát. Ezzel helyre állt polgárok nélküli az úri társadalom hatalma.
Ezt akarta stabilizálni a bolsevik rendszer hisztérikusan polgárellenessége. A maradék zsidó polgárság beállt a diktatúra elitjébe, megszerezte a politikai hatalmat. De elvesztette a polgárság gazdasági és a kulturális szerepét. Diktatúrában ugyanis nincs levegője a polgárságnak.
A bolsevik diktatúra ugyanis felszámolta a parasztok polgárosodását is.
Volt azonban néhány történelmi érdeme is.
- A kisárutermelő parasztok többsége munkás, alkalmazott lett, és felnőtt egy nagyon széles munkás és paraszt hátterű diplomás réteg.
- A falusi lakosság fele városlakó lett. A többségében falusi lakosságot felváltotta a városlakók többsége.
Ezzel éppen a hisztérikusan polgárellenes bolsevik évtizedek alatt, az ezer éves történelmünk legnagyobb társadalmi nyugatosodása számára létrejött a társadalmi alap.
Lukacs interjúja arról győzött meg, hogy ő még mindig a politikát tartja a társadalmat formáló erőnek. Számomra a politika csak felépítmény, aminek előbb-utóbb a társadalmi alaphoz kel igazodni.
Ennek ellenére ő is azok közé a kevés közé tartozik, akiktől sokat tanultam, és örültem, hogy eljött búcsúzkodni.
Most csak azt ragadom ki, amit Szent Istvánról mondott.
„Az államalapító Szent István a Nyugatot választotta, ami nagy döntés volt.”
Ez addig igaz, hogy első királyunk bölcsen tudomásul vette, hogy a népe nem akart pásztor maradni, hanem földműves lesz, akárcsak az itt élő népek, köztük a megmaradt avarok is azt tették. Ezzel együtt járt az is, hogy falvakba települnek, és a pogányságról áttérnek a kereszténységre.
Ezt a folyamatot nem Géza és István találta ki, ez sepert végig, az uralkodók akaratától függetlenül a volt Római Birodalom északi határtérségén. A dánok, a frízek, a szászok, a csehek, a lengyelek akkor lesznek földművesek és keresztények, amikor mi is. Ezek közül csak a lengyel és a magyar fejedelem kéri a pápától a koronát. Azon azonban egyetlen történész sem akadt meg, hogy ezek közül csak annak a két népnek nem sikerült beépülni a Nyugatba, amelyik a pápától kérte a koronát. Tudom, hogy mi voltunk a legmesszebb, de a csehektől azonban tanulhatunk.
Szent István akarata csak abban számított, hogy nem Konstantinápolyból, hanem Rómából kérte a koronát. De ez is a tényekből fakadt. A honfoglalás előtti magyarság urai a Konstantinápolyban eladott marhából voltak gazdagok, a Kárpát Medencéből azonban csak Nyugatra volt piac.
A katonai erő is áttolódott Nyugatra. A 10. század küszöbén már a nehéz lovakon harcoló páncélos lovag jelentette a katonai fölényt. A magyar történészek nem adnak magyarázatot arra, hogy miért volt Szent István számra olyan katonai érték a német lovag. Pedig ezt a kor embere látta. Ezt bizonyítja, hogy az itáliai szerzetes Szent István és Koppány csatáját a német lovagok és a magyarok közti csatának látta.
Szent István világosan látta, hogy itthon is csak a német lovagokra számíthat. A magyar felső társadalmi réteg nem volt lelkes híve sem a földművelésnek, sem a kereszténységnek. Velük szemben szüksége volt a nagyobb katonai erőt jelentő német lovagokra.
Amennyit magyarázzuk, hogy első királyunk milyen bölcs volt, amikor a nyugati kereszténységet választotta, nem a germán császártól, hanem a római pápától kérte a koronát. Az ő érdekének ez felelt meg. A belső ellenzékével szemben a katonai erőt ugyan a német lovagok jelentettek. Az országot azonban könnyebb volt kormányozni a távoli, és fegyvertelen pápa koronájával, mint a közelebbi és óriási katonai halommal rendelkező császár vazallusaként.
Ez ugyan jó választás volt a hatalmát maximalizáló magyar királynak, de nem jó a magyar királyságnak, az országnak és népének. Ezer év után, ideje volna belátni, hogy jobban járunk, ha Szent István megelégszik azzal, hogy a császár vazallusa lesz, az adja a koronát. De ezzel a hatalmas császárság legnagyobb választó fejedelemsége. Nagyobb lehetett volna, mint a cseh királyság.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy John Lukacs nem tanult a marxi történelmi materiaizmusból.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése