2013. június 27., csütörtök

Lenkovics Barnabás: Ember és tulajdon

Kopátsy Sándor                PP                    2013-06-16

Lenkovics Barnabás: Ember és tulajdon

Az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek a feni könyv bemutatását szolgáló értekezleten értékelésre.
Számomra nagy ajándék lett volna, ha ezt a könyvet ötven évvel korábban olvashatom. Akkor tervhivatali tisztviselőként valami olyan akartunk elkezdeni, amit Lenkovics, jogászként leírt ebben a könyvben.
Akkor csak azt éreztem, hogy nem lehet hatékony az a rendszer, amiben nincs helye az egyéni kezdeményezésnek, a személyes tulajdonnak, az anyagi motivációnak. Ezt kerestük a háztáji gazdaságban, a tulajdonosa által épített, és élvezett kertes családi házakban.
Szerencsére, a politikai hatalom elfogadhatónak minősítette mind a háztáji gazdálkodást, mint a sajátrezsis családi házak építését. Mindkettő óriási sikert aratott. Ez lett a bolsevik rendszer legvidámabb barakkjának a gazdasági alapja.
Akkor ezeknek elsősorban a gazdasági alapját láttuk. Kiderült azonban, hogy ezek olyan feladatok, amik hasznosították azok szabadidejét, akik úgy érezték, igényeikhez képest kevés a megdolgozott bérük, és a nagyobb jövedelem érdekében hajlandók jövedelmük növelése érekében a hivatalos munkaidő után is dolgozni. Büszkék lehetünk arra, hogy a magyar társadalom többsége inkább vállalja a többletmunkát, mint a számára elégedetlen jövedelmet, amit a társadalmi munkamegosztásban kapott. Azért lehettünk a legvidámabb barakk, mert a nép nem volt megelégedve azzal, amit keres, vállalta a többletmunkát annak érdekben, hogy jobban élhessen. Ehhez azonban az is kellett, hogy a politikai vezetésben legyen ennek az ügynek támogatása. Ebben élenjárt Fehér Lajos és Erdei Ferenc. A pecsétet pedig Kádár János bölcsessége adta rá.
Máig nem tudatosult, hogy azok az évek azért lehettek sikeresek, mert egyrészt a nem elég hatékonyan működő társadalmi munkamegosztás az optimálisnál is nagyobb foglalkoztatást biztosított, a szabadidőnek pedig soha nem látott kihasználását biztosította. Ismereteim szerint, nem volt más példa arra, hogy a lakossági jövedelmekhez a szabadidőben végzett munka a mienkéhez hasonló arányban járult volna a lakossági jövedelemhez. A szabadidejét legnagyobb arányban jövedelem kiegészítésre fordító társadalom voltunk.
Politikai oka is volt annak, hogy akkor nem magántulajdonról, hanem személyi tulajdonról beszéltünk. Ma már azonban tudom, hogy a kettő között igen jelentős minőségi különbség van. Akkor azonban még nem vált tudatossá, amit ma a legfontosabbnak tartok, a legfontosabb termelési tényező, a szellemi vagyon esetében ez a tulajdonforma uralkodik. A magántulajdon ugyanis nem minden esetben, minden körülmények között szentség, de a tudásunk, erkölcsünk tulajdonlása minden körülmények között az.
Ezt azért hangsúlyozom, mivel Lenkovics könyvének a címlapján először azt láttam, hogy a címlapról a kisárutermelő tulajdon sugárzik. Ezelőtt hetven évvel nekem is valami ilyen álmom volt. Ez ugyan ma is fontos, de közben ezerszer fontosabb lett a tudásvagyonnal élés joga. Akkor a földreform, a kisárutermelő parasztság volt az álmom, most a szellemi vagyon szabadsága.
A közgazdaságtant azért érzem béna kacsának a makrogazdaságban, mert figyelmen kívül hagyja a szellemi vagyont. A jelenkori fontosságát ugyan nem vonja kétségbe, mégis figyelmen kívül hagyja.  Csak akkor számol vele, ha tőkeként működik. Ma sem veszi tudomásul, amit jó száz éve Max Weber felismert, hogy a társadalom hatékonysága elsősorban a tagjainak erkölcsi magatartásától függ.
A tőkés osztálytársadalom is csak ott volt hatékony, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemezte. A múlt század küszöbén ez még megállta a helyét, de a tudományos és technikai forradalom hatására ezerszer még fontosabb lett a lakosság szellemi vagyona, a tudásának, képességének és erkölcsének eredője.
Már Weber idejében is jobb lett volna a protestáns etika helyett a lakosság puritán magatartást mondani. Mára azonban már ez is kevés, mert bebizonyosodott, hogy a konfuciánus népek is puritánok.
Kiderült, hogy a jelenkor társadalmát a tudás birtokosainak társadalmának kellene nevezni. Ez már nem is igazi osztálytársadalom, hiszen sem vérségi, sem vagyoni öröklésen, hanem az egyének szellemi vagyonának nagyságán alapul. A modern társadalomban a szellemi vagyonuk alapján alakul a társadalmi befolyás és a jövedelem.
Ahogyan a tőketulajdonon alapuló társadalmakban elég volt csak a tőke maximalizálására koncentrálnia, vagyis a tőkések érdeke alapján rendezni a társadalom ügyeit, a modern társadalomban a szellemi vagyon tulajdonosok érdeke az elsődleges, ezért a szellemi vagyon maximalizálására kell építeni a társadalmat.
Ez a jogászok nyelvére lefordítva azt jeleni, hogy a szellemi vagyon a társadalom elsődleges szentsége.
A közgazdaságtan azonban ebből semmit nem vesz tudomásul, mert a szellemi vagyont továbbra sem tekinti vagyonnak, annak ellenére, hogy ma ennek nagyságán és hasznosítási fokán múlik a társadalom teljesítménye. A közgazdaságtan a szellemi vagyon termelését nem értéktermelésnek, hanem fogyasztásnak tekinti.
A szellemi vagyont a piac ugyan egyre jobban megfizeti, de a közgazdaságtanban a felhasználása nem amortizáció, a gyarapítása pedig nem felhalmozás.
A munkaerőpiac ugyan jól tükrözi a tényleges társadalmi érdeket, a kiváló képességet minden szakmában egyre jobban megfizetik. A társadalomtudományok, mindenek előtt a közgazdaságtan azonban nem vesz róla tudomást. A munkaerőt nem tekinti társadalmi vagyonnak, értéknek, amit, ha a kereslete meghaladja a kínálatát, értéke felett fizetik meg. Azt az egyszerű általánosan érvényesülő tényt, hogy a piac mindent, aminek nagyobb a kereslete, mint a kínálata, értéke felett fizeti meg, és fordítva, aminek nagyobb a kínálata, mint a kereslete, annak az ára értéke felett van, nem vette tudomásul. Ezt is, amint a tőke értéke feletti hasznosulását a tulajdonviszonnyal, a politikai erőfölénnyel magyarázta. A munkaerő kizsákmányolása sem a tulajdonviszonyból, hanem a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálatából fakad.
Mivel a tudományos és technikai forradalom a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlen keresletet teremtett, annak az ára az értéke fölé emelkedett. A jelenkori társadalomban hiány van a jó munkaerőben, annak az ára az értéke fölött van. A munkaadóval szemben a jó munkaerő van alkufölénybe került, a gyenge munkaerőt pedig az árán nem keresik. Ennek foglalkoztatása csak akkor oldható meg, ha az árának jelentős hányadát a társadalom fedezi. Arra, hogy miért kell a társadalomnak az olyan munkaerőt is foglalkoztatni, itt nem térek ki. Megelégszem azzal, hogy a gyenge munkaerő tartós munkanélkülisége lényegesen nagyobb kárral jár, mint amennyibe a foglalkoztatásának támogatása kerül.
A fentieket ismertetését azért tartom indokoltnak, mert a jogászoknak is érteni kell a társadalmi összefüggéseket, hiszen azok determinálják a társadalom érdekét szolgáló jogrendszert.
A jelenkori társadalomnak olyan jogrendszerre van szüksége, ami a társadalom érdekét hatékonyan szolgálja. Mivel a társadalom elsődleges érdeke a minél értékesebb munkaerő lett, a tudásvagyon szentségét kell jogi eszközökkel is biztosítani. Tekintettel arra, hogy a társadalomtudományok sem értik még meg a modern társadalom érdekét, nem lehet elvárni a jogászoktól, hogy a megfelelő jogrendszert alkossanak, és működtessenek.

Köszönet Lenkovics Barnabásnak a könyvéért, de kötelessége a személyi tulajdonú tudásvagyon maximalizálása szolgálatába állító jogrendszer szükségességét is követelni. De ez nem a jogászok, hanem a közgazdászok elsődleges feladata.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése