Minden határon át

Kopátsy Sándor               PP                     2013-06-09

Minden határon át

Örömmel fogadtam a Népszabadság hétvégi számában megjelent interjút Lengyel László és Surányi György fenti címen megjelent könyvéről. A szerzők azzal a közös szándékukkal adták ki ezt a könyvet, hogy ideje volna hidat verni a bal- és a jobboldal között. Ennek a szándéknak akkor is örülök, ha reménytelennek tartom. Hidat verni csak úgy lehet, ha mindkét oldalról közeledési szándék van. Sajnos, ilyen most nincs. Azt ugyanis hiába várjuk, hogy az egyik oldal feladja a saját, és elfogadja a másik véleményt. Nincs más megoldás, mint a két oldalról való közeledésen munkálkodni.

Amennyire ezt a szándékot Surányi Gyurinál érzem, Lengyel Lacinál a nyomát sem találom. Keményen fogalmazva, Lengyel Bajnai győzelmét akarja, Surányi csak a nagyobb egyetértést, bárki nyerje meg a választást.

Lengyel esetében nyomát sem láttam annak, hogy belátná, hogy a jelenlegi helyzetért mindkét politikai oldalt felelősség terheli. Csak Gyurcsány Ferencre tesz egy negatív megjegyzést. Surányi azonban látja, hogy szerinte tíz, szerintem húsz éve hibát hibára halmoztunk.

Szerintem nincs értelme a hídverésnek azon az alapon, hogy a hibákat csak 2010 óta történtek.

Nevetségesnek tartom, hogy a szoclib oldal fel sem veti, hogy a 2010-es választási vereségért őket is terheli felelősség. Nyomát sem találtam hasonló mértékű vereségnek, ahol a nyolc éves kormányzás után a szoclib oldal a 217 körzetből 215-ben vereséget szenved.

Arról is le kellene szokni, hogy a Fideszt kereken jobboldalnak tituláljuk, ott, ahol van Jobbik is. Az is hiba, hogy a szoclib oldalt baloldalnak tekintjük. A gyakorlatban baloldali és liberális szövetség. Ideje volna tudomásul venni, hogy nem annyira a baloldal, mint sokkal inkább a liberalizmus bukott meg. Szerencsésebb volna, ha a hídépítők a két partot közép-jobbnak és középbalnak hívnák.

A liberálisoknak tudomásul kellene venni, hogy akkor járnak a legjobban, ha csendben maradnak.

A rendszerváltás után nekünk volt a legerősebb liberális parlamenti képviseletünk, és mára letűntek.

A félreértések elkerülése érdekében hangsúlyozom, hogy én a magyar társadalmat súlyosan liberális hiányosnak tartom, és minden liberális reformot örömmel fogadok, de látom, hogy a magyar társadalomban ma a liberálisok a leginkább elutasítottak. Aki liberális zászlókkal indul a következő választáson, nem számíthat győzelemre.

Ideje volna válaszolni a kérdésre:

Miért lettek az 1990-ben nagyon népszerű liberálisok mára a leginkább elutasítottak?

Mert a rendszerváltást ők vitték hibás vágányra.

Ez csak azért nem válik beláthatóvá, mert mindenki mélyen hallgat arról, hogy néhány év alatt a kissé túlfoglalkoztatott országból az EU legalacsonyabb foglalkoztatású országává lettünk. Ezért tartom én, Surányival szemben, a rendszerváltás első tíz, évét sokkal elhibázottabbnak, mind az ugyancsak elhibázott második tízet.

Ma Magyarország legsürgetőbb baja az alacsony foglalkoztatás. Úgy nehéz lesz a hídverés, ha nem ezért építjük. Sajnos, az a feladat még Surányinál sem kap hangsúlyt. A part másik oldalán is legfeljebb a zászlóra van írva, de ebben az irányban nem történt semmi.

Hiába szidja mindkét oldal a Kádár-rendszert, azt addig sokan szeretni, visszakívánni fogják, amíg nem lesz minden munkaképesnek, és dolgozni akarónak munkája.

Nem ismeri a magyar választók elvárásait az, aki azt hiszik, hogy az alkotmány, a legfőbb bíróság, a jegybank függetlensége izgatja a választók nagy többségét, azzal pedig nem törődnek, hogy lesz-e a munkájuk.

Ez nem azt jelenti, hogy nem bölcs dolog az államapparátus néhány legfontosabb pozícióját a választási ciklusoktól függetlenül tartani, de ez csak ott működik jól, ahol ezekben a pozíciókban nem olyan pártemberek vannak, akik nem veszik tudomásul, hogy milyenek a parlamenti erőviszonyok.

Az ugyan jó, ha a jegybank elnök független, nem váltható le, de az még nagyobb baj, ha politikai ellenzéket játszik, igyekszik keresztezni a törvényhozás munkáját. A parlamenti ciklustól független pozíciókba csak olyanok valók, akik túl tudnak lépni a saját pártjuk kocsmáján. Ilyen jegybankelnökünk azonban csak Surányi volt. Lengyelt sem ajánlanám. Ennél csak az a nagyobb hiba, ha az államelnök politizál. Kevés volt ilyen. Nem véletlenül ezeket szerette és szereti a közvélemény.

Én ugyan Matolcsyt jobb jegybankelnöknek tartom, mint a Simort, de ezen lehet vitatkozni. Azon azonban nem, hogy jó az, ha a jegybank elnök nyíltan ellenzéki. Oda csak azt való, aki tudomásul veszi a választási eredményt, a törvényhozás által jóváhagyott gazdaságpolitikát, és nem annak örül, hogy ott árt annak, ahol tud.

A hídépítőknek pedig azt ajánlom, hogyha fontosnak tartja Matolcsy bírálatát, akkor tegye hozzá, hogy azért Veres János még rosszabb volt. Azon pedig Lengyel se botránkozzon, hogy tőle nem kért tanácsot. Én legfeljebb azon botránkozom, hogy Csikán Attilától és Surján Györgytől sem kért. Én mindkettőtől kértem volna akkor is, ha tovább megyek, vagy mennem kell a magam útján.

Az én hídépítő tanácsom. Mivel a folyó elválaszt, hidat kell építeni. Ehhez azt kell tudni, hogy milyen széles és merre folyik a folyó. A folyó a magyar közvélemény. Ezért nem tanácsos úgy politizálni, hogy a közvéleménnyel nem számolunk. Sajnos a magyar pártok többsége, elsősorban a liberálisok nem számolnak a közvéleménnyel. Ha a választók nem támogatják, elintézi azzal, hogy még nem értettek a demokráciára. A demokráciának azért vagyok híve, mert a politikai hatalom felett a választók döntnek. Aki veszít a választáson, az rosszul képviselte a választók elvárásait.

Márpedig, aki ebből indul ki, akkor nem mondhatja, hogy Orbán Viktor és a pártja nem a népet képviseli. Még mindig ő, és a pártja a legnépszerűbb.

A liberalizmus azért veszített csatát, mert rosszul értelmezik a demokráciát. A demokrácia csak az, ami a nép többségének akaratát képviseli. Ebből fakadóan a népnek joga van diktatúrát is választani. A demokrácia van a népért, és nem a nép a demokráciáért. Ezt nemcsak a magyar, de a nyugati liberalizmus nem hajlandó megérteni. Azt ugyan én is kívánatosnak tartom, hogy az ellenzéknek is legyen befolyása, de nem arra, hogy diktáljon. De az ellenzéktől is el kell várni, hogy vegye tudomásul a többség akaratát. Arra nincs joga az ellenzéknek, hogy a többség akarata ellen dönthessen.

A sztálini szocialista és a hitleri fasiszta rendszer jogos elutasítása vezetett oda, hogy megvonjuk a választ óktól a jogot arra, hogy kit akarnak követni.

Én, felnőttként éltem meg a fasizmust, és tudom, hogy a németek a történelmük során még nem támogattak olyan lelkesen vezetőt, mint Hitlert. Nem volt ellenzéke, mert nem is tűrte, de a rendszere nem a nép akarata ellenére működött. Így fogadta őt az osztrákok óriási többsége is.

A sztálinizmust is támogatta a lakosság többsége.

Az már a mi szerencsénk, hogy megbuktak. De Kína is politikai diktatúra, de sikeres, és még az amerikai közvélemény kutató szerit is a világon a lakosság legnagyobb többsége által támogatott, ráadásul a legsikeresebb rendszere.

De azt a bátorságot mégse veszem, hogy a lakosságtól megvonjam a jogot arra, hogy maga döntsön, milyen rendszerben akar élni. Minden kultúrának, a fejlettség minden szintjén más politikai felépítmény felel meg.

Ezért háborgok azon, hogy Brüsszelben mások oktatnak ki minket arra, milyen rendszerben éljünk. Az igaz, hogy nemcsak Lengyel és Surányi, de az én igényemnek is más politikai felépítmény felelne meg jobban, de tudomásul veszem, hogy a népem ilyent akar.

Mérnökként csak azt mondom, hogy aki hidat akar építeni, annak első dolga, hogy megnézze, milyen talajra kell a pilléreket építeni. A politikai hídépítőknek pedig azt kell szem előtt tartani, hogy milyen népnek építünk.