Mi fontos a társadalom tagjai számra?

Kopátsy Sándor                EE                    2013-07-17

ÚJ  KÖZGAZDASÁGTAN

I.

Mi fontos a társadalom tagjai számra?

A Népszabadság tegnapi számában Marosán György Az oligarchia vastörvényei címen foglakozik De Acemoglu és J. Robinson: Miért buknak el a nemeztek? címmel megjelent könyvével. Nemcsak a szerzők, de marosán is az oligarchiák hatalmával magyarázza a nemzetek elbukását.

Az írásuk indított arra, hogy kifejtsem az övékkel ellentétes társadalomszemléleti véleményem.

Kezdem azzal, nem igaz az állítás, hogy a nemzetek bukásának a korában élünk. Különösen nem, ha a nemzetek fogalma alatt a társadalmakat értjük. Sokkal inkább ennek az ellenkezőjét látom. Az elmúlt hetven év csupán az emberiség életének alig ezred része, mégis messze kiemelkedik minden más korral szemben.

A társadalom helyett a nemzet fogalom használata is félrevezető.

Maradjunk azonban az oligarchák hatalmánál.

Az, hogy az óriássá nőtt vállalkozásoknak politikai hatalmuk van, nem vitás, de ez a hatalom bármilyen nagy semminek számít a korábbi hatalmakhoz képest. De alapvető tévedés a politikai hatalom túlértékelése. A társadalom tagjaira nehezedő kényszernek csak kis hányada, ami a politikai hatalomból ered. Az egyedekre nehezedő legnagyobb kényszer a szegénységből fakadt.

A történészek hibája volt a politikai hatalom túlértékelése. Máig nem írjuk le, hogy az egyedek életét, szinte a közelmúltig, jobban sújtották az éghajlati változások, a természeti csapások, mint a politikai hatalomtól elszenvedett erőszak.

A feudális társadalomban az elnyomás.

A lakosság nagy többsége jobbágy volt, de még erről is csak a született jobbágygyermekek harmada számíthatott. A kétharmaduk a szerencsés harmadot irigyelte.

A szerencsések számára csak nagyon másodlagos volt, hogy a földesuruk jobb, vagy rosszabb az átlagnál. A többségük a földesurával élet során sem találkozott.

Úgy élt, hogy munkájának eredménye sokkal jobban függött az időjárástól, a maga és családja egészségétől, a gabona árától, mint a földesurától. Elég volna arra gondolni, hogy miért imádkozott a jobbágy. Azért, hogy mikor legyen, mikor ne legyen eső, ne legyen jégverés, tűzvész a faluban, legyen maga, a családja, a jószága egészséges, a tehene üszőborjút elljen, legyen vele jóindulatú a tizedet beszedő kasznár, ne legyen háború, stb.

A földesura ugyan tejhatalommal rendelkezett felette, de ez a tejhatalom a természeti és a társadalmi környezetének való kiszolgáltatottságához képest másodlagos volt.

A feudális társadalom azért volt a nagy többségnek nagyon kemény, mert nagyon szegény volt.

A tőkés társadalom elnyomása.

A tőkés társadalom sem azért nyomta el a munkásságot, mert tőkés volt, hanem azért, mert a munkaerőnek mind a mennyiségi, mind a minőségi kínálata sokkal nagyobb volt, mint a kereslete.

Marx is alapvetően tévedett, amikor a kizsákmányolást a tőkéstulajdonból vezette le, holott annak az oka a munkaerő túlkínálata volt.

Nemcsak a tőkés, de minden osztálytársadalom kizsákmányolta a munkaerőt, mert abból túlkínálat volt. A kizsákmányolás addig szükségszerű, amíg a munkaerőből túlkínálat van. A kizsákmányolás tehát független a tulajdonformától.

Az oligarchia túlzott hatalmának is csak egy oka lehet, valami olyan társadalmi igényt elégít ki, amiben hiány van. De mivel a fejlett világban a nagy többség nem ismeri a szegénységet, nem zavarja őket az oligarchia hatalma sem. A tudományos és technikai forradalom azzal hozta meg a lakosság korábban elképzelhetetlen széles rétege számára a szabadságot, hogy jómódban élhet. A jómódban élő ember elve szabad.

Jelenleg az emberiség hatoda olyan társadalmakban él, ahol a nagy többség számára elérhető az anyagi jólét, az iskolázottság, ezzel a társadalom minden hatalmával szemben független. A függetlenséget abban az értelemben véve, hogy módja van a hatalommal való ütközést kikerülni.

A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően ma a fejlett országok társadalmaiban munkaerő felső minőségi kétharmada a munkaadójával szemben is fölényben van. A munkaadója számára nagyobb veszteség az elvesztése, mint a munkaerőnek más munkahely keresése.

A dolgozók számára a magasabb jövedelem jelenti elsősorban a nagyobb szabadságot. Ma a bérből élők kétharmada jobban él, mint kétszáz éve az arisztokrácia.

Az élet hossza. A társadalomtudományok, és a politika egyoldalúságát jól illusztrálja a tény, hogy a várható életkor alakulását meg sem említik, nem veszik tudomásul, hogy ez a mindennél fontosabb. E tekintetben fajunk egészen a termelésre való áttérésig alig történt változás. Ami azonban az óta, egészen a jelenkorig, történt elsősorban azzal magyarázható, hogy megbízhatóbb táplálékellátásnak köszönhetően a várható életkor néhány évvel meghosszabbodott. Ez elég volt arra, hogy a népesség spontán szaporodása lényegesen megnőtt. A fajunk természetes gyermekvállalása azonban ehhez képtelen volt igazodni. Ezért a társadalomnak kellett a túlnépesedést megállítani. Az osztálytársadalmak elsődleges funkciója, a születéskorlátozás, és a halálozásnövelés csak akkor érhető meg, ha a várható életkor hatásával számolunk.

A gyermekvállalás. Nem kell nagy magyarázat annak megértéshez, hogy a szülők számára minden politikai hatásnál fontosabb a gyermekeik sorsa. Ebben az volt az elsődleges, hogy mennyi gyermeket vállalnak. Ez azonban mindaddig nem rajtuk múlik, amíg nem oldható meg a normális szexuális élet melletti fogamzáskorlátozás. Mivel ez csak a jelenkorban oldódott meg, el kell fogadni, hogy a családokban lényegesen több gyermek született, mint amennyit a szülők akartak. A fajunk utóbbi hat-hét ezer évének történetét csak akkor érthetjük meg, ha tudomásul vesszük, a hosszabb várható élettartam több gyermek születését, és nagyobb népszaporulatot is jelentett.

Jobban lakunk. Ez nem azt jelenti, hogy nagyobb a lakásunk, hanem sokkal inkább azt, hogy egészségesebb, jobban el van látva közművekkel, központ fűtése, légkondicionálója, melegvizes fürdőszobája, higiénikus toalettje van. Elég volna azt tanítani, hogy milyen probléma volt szinte a jelenkori a városi lakosság egészségvédelme, a fertőzésmentes ívó vízzel való ellátás, a szennyvizek elvezetése. A történelemben még azt sem tudatosítjuk, hogy a városokban sokkal nagyobb volt a halálozás.

Higiénikusabban étkezünk. Elég arra gondolni, hogy kétszáz éve még az ivóvíz is probléma volt. Ma palackozva, hűtve a legjobb forrásvizek elérhetők. Minden ital palackozva, hűtve szinte bárhol kapható. Ráadásul szinte a jelenkorig a lakosság átlaga számára a jövedelmének nagy többségét az étkezés emésztette fel.

Százszor könnyebben közlekedünk. Ez azt jelenti, hogy a saját gépkocsival, légkondicionált vonattal, busszal, repülővel utazunk. Azt még fel sem tártuk, hogy a térbeni mozgásunk kiszélesedése, hogyan hat az agyunk fejlődésére, a tapasztalatok cseréjére.

Ezerszer könnyebb a kommunikációnk. Ezen a téren történt a legnagyobb változás. A mobil telefon és a számítógép néhány évtized alatt az emberiség kétharmada számára elérhetővé vált. Egyelőre fel sem lehet mérni, hogy az elérhető információk áradata milyen tudatváltozással fog járni.

A jólét és ezek az eredmények százszor nagyobb szabadságot jelentenek, mint a politikai és gazdasági hatalmaknak az uralma.

Természetesen, még csak belekóstoltunk a tudományos forradalom okozta fejlődésbe, de már ez is több szabadságot hozott, mint előtte több ezer év összesen.

A fejlődés sebessége még az ipari forradalom hatásához viszonyítva is szédítő. Az emberiség átlagos jövedelme, iskolázottsága, várható életkora az utóbbi 50 éven többel nőtt, mint az ipari forradalom 300 éve alatt. A jól élők száma pedig százszorosnál is jobban gyarapodott.

Még nem láttam olyan statisztikát, ami kimutatta volna, hogyan alakult az anyagi gondok nélkül élők aránya. Ebből kiderülne, hogy ez az arány csak a jelenkorban lépte túl a lakosság tizedét. Alig száz év során a fejlett társadalmakban azonban meghaladta a kétharmadot. Ennek ellenére sorra jelennek meg az olyan publikációk, amelyek a jelenkori fejlett társadalom szabadsághiányt reklamálják.

Először azonban Marosán és a szerzők néhány állítását veszem sorra.

„A jólét és a szegénység eredetét kutató írás a társadalmak sikerét az ún. befogadó politikai és gazdasági intézményekkel magyarázza. Ezek egyenlő versenyhelyzetet teremtenek, mindenki előtt megnyitják a politikai részvétel, valamint a gazdasági kiemelkedés lehetőségét, az egyének jutalmát a teljesítményükhöz köti.”

Ennyi idézet is elég számomra annak a bizonyítására, hogy a szerzők is nagyon elkötelezett hívei annak a felfogásnak, ami a keresztény Nyugat társadalomtudományában általános. Olyan felépítményt tartanak ideálisnak, amelyik mindenki számára azonos lehetőséget biztosít. Ez az alaptétel azonban egyáltalán nem bizonyított. Sokkal inkább ennek cáfolata. Még ilyen társadalom nem volt. Ezzel szemben minden eddigi társadalom csak nagyon szűk réteg számára biztosította az érdekérvényesítést.

Márpedig a társadalomtudományokban is igaz, amire nincs példa, annak legfeljebb az ellenkezője érvényes. Ha még nem volt olyan társadalom, amiben az egyének érdeke egyenlő mértékben érvényesült, akkor ennek az indokoltságát nem lehet vitatni.

A tudománynak azt kell keresni, miért volt szükségszerű, hogy a társadalmak mindegyikében csak a társadalom tagjainak elenyésző kisebbségének az érdekei érvényesültek.

Ezért a társadalomtudománynak nem azzal kellene foglalkozni, hogy milyen társadalom lenne az ideális, hanem először azt kell megérteni, hogy miért volt minden osztálytársadalom olyan, amiben csak az elenyésző kisebbségnek volt módja arra, hogy érdekét érvényesítse.

Meggyőződésem szerint, minden osztálytársadalomban azért volt csak egy nagyon szűk réteg érdekérvényesülése jellemző, mert csak ezt tette lehetővé a társadalom érdeke.

Az érvelésem azzal kezdem, hogy a természetben nem ismerek olyan közösséget, aminek életére az azonos esélyek elve volna érvényes. Ezzel szemben sokkal jellemzőbb a folyamatos selejtezés, miben a gyengéket a közös cél érekében veszni hagyják.

A következő generáció termelése.

Az jelenkori fejlett társadalmak abban jelentik az osztálytársadalmakhoz képest a legnagyobb különbséget, hogy az utóbbiak mind a munkaerő mennyiségében, mind minőségében túltermelők voltak, a jelenkori pedig a munkaerő minőségében kielégíthetetlen hiányt szenved. A jelenkori fejlett társadalom jövője elsősorban attól függ, milyen minőségű munkaerővel rendelkezik. A mennyiség elégséges, ha nem csökken néhány ezreléknél gyorsabban.

A társadalomtudomány még ott sem tart, hogy felismerje a munkaerő mennyiségi feleslegét, hogy fajunk jelenleg lényegesen nagyobb létszámú, mint amekkora az optimuma volna. Ez nemcsak súlyos hiba, de nehezen érthető ostobaság. Elég volna arra gondolni, hogy az elmúlt száz év alatt a létszámunk négyszeresére nőtt.

Az osztálytársadalmak évezredei alatt minden osztálytársadalom elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés volt, és ezt ösztönösen megoldotta. Amikor azonban az egészségügy tudomány a legtöbb haláltokozó betegségeket megoldotta, nem a társadalomtudomány vette tudomásul, hogy az osztálytársadalmak elvesztették a népszaporodás feletti hatalmukat. A világ népességének gyarapodása az évezredek óta jellemző sebesség tízszeresére ugrott.

Ez azért nem vált felismert veszéllyé az elszabadult túlnépesedés, mert ezzel egy időben a fejlett világban spontán létrejöttek a túlnépesedést megállító feltételek.

Amíg a fejlett világban a tudósok ezrei foglalatoskodnak a felmelegedés veszélyével, mély hallgatás van a túlnépesedés által okozott károkkal. Egyelőre még szakirodalmi forrást sem lehet találni arról, hogy mennyi volna a technikai fejlődés jelenlegi és a várható szintjén a fajunk optimális létszáma. Ezen belül, hol, milyen mértékű a túlnépesedettség, hol mekkora lehetőség kínálkozik nagyobb népesség elhelyezésére. Ezért aztán csak becsléseim vannak.

A 20. század küszöbén még a 2 milliárd alatt volt a létszámunk, de már akkor is egyértelmű túlnépesedésben élt a létszám fele. Az optimálisnál több ember élt a Távol-Keleten, a mai Kína keleti tengelyétől keletre, Dél-, és Déllelet Ázsiában. Már jó száz éve is azt lehetett mondani, hogy a túlnépesedett térségben több százmillióval több ember élt, mint amennyi optimális lett volna.

Még inkább egyértelmű, ha azt gondoljuk, hogy ma is sokkal magasabb lehetne az átlagos életszínvonal, az egy főre jutó vagyon, mindenek előtt természeti erőforrás, a várható életkor, és az iskolázottság, ha a létszámunk nem haladná meg a 2 milliárdot. Minderre a tudományok meg sem kísérlik a válaszadást. Az optimális létszámunk ötszörösének eltartása elképesztő terhet jelent. Becslésem szerint, a klímaváltozással járó költségeknél nagyságrenddel többet.

De a becsléseim csak a mennyiségre vonatkoznak. A minőségben ért veszteség ennél is sokkal nagyobb. Ezt csak akkor érthetjük meg, ha szem előtt tartjuk, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobbak az állampolgárok társadalmi értéke közti különbségek. Egyre inkább anakronisztikussá válik, ha a lakosságot darabra mérjük.

Fajunk történetében eddig nem okozott problémát, ha a lakosságot darabban mértük, mert a népesebb nemcsak több, de erősebb, és gazdagabb is volt. Kétszáz éve a leggazdagabb országban az egy lakosra jutó jövedelem alig ötszöröse volt a legszegényebb országban élőkének. Indiában negyed akkora volt az egy laksora jutó jövedelem, mint Angliában. Ez a különbség mára a százszorosa lett.

A fejlett és az elmaradott társadalmak közti különbség nem is a kevés gazdag gazdagságában, hanem a gazdagok arányában történt. Igazán gazdagok csak az osztálytársadalmakban lettek, és ezek aránya csak lassan nőtt. Indiában gazdag csak a lakosság néhány ezreléke lehetett. Angliában azonban már néhány százaléka, vagyis tízszer annyian. A 20. század elején a fejlett nyugat-európai társadalmakban a gazdagok aránya már elérte a 10 százalékot. A fél-perifériákon azonban csak ennek tizede, a perifériákon százada lehetett gazdag.

Ezzel szemben ma a skandináv országokban a lakosság négyötöde jobban él, mint Nigériában az 1 százaléka. Még nagyobb különbség van abban, hogy Norvégiában a legszegényebb tized jobban él, mint Nigériában a felső tized.

A legnagyobb változás azonban a lakosság alsó kilenctizedében történt.

A legnagyobb különbség azonban ma már abban van, hogy mennyi értéket termelnek a munkaképes állampolgárok.

A tudományos és technikai forradalom azzal hozta a legnagyobb változást, hogy nemcsak a munkaerő, de a lakosság szellemi vagyona felértékelődött és differenciálódott.

Azzal majd a következő fejezetekben foglalkozok, hogyan hat a lakosság átlagos szellemi vagyona a társadalom működésének hatékonyságára. Most azt hangsúlyozom, hogy az emberek potenciális szellemi vagyonában ezerszer nagyobbak a különbségek, mint a fizikai képességükben.

Az osztálytársadalmakban az emberek fizikai képessége volt az elsődleges. A technika történelmével foglalkozók csak azt látták, hogy a technika milyen mértékben sokszorozta meg az ember fizikai erejét. Azt azonban nem vették tudomásul, hogy ennek során csökkent a munkaerő minőségével szembeni igény. Ez azért is nehezen érthető, mivel az ipari forradalomban ez nagyon markánsan jelentkezett.

A gépesítés által leváltott házi és céhipar sok éves képzést és szaktudást igényelt. A gyáripari termelés azonban a munkaerő nagy többségétől alig igényelt szakmai képzettséget, elég volt néhány hetes betanulás. A technika történetére az volt jellemző, hogy minél fejlettebb volt a technika, annál kevesebb képzettségre volt szükség. Ez azért nem vált felismertté, mert az iskolai oktatás épen az ipari forradalom után indult általánossá terjeszkedni. Elfelejtjük, hogy a lakosság iskolázása a reformációval indult meg. Vagyis nem a technikai fejlődés, hanem a vallás igényelte. A vallás szerepének csökkenése után pedig a közigazgatás, majd a hadviselés igényelte az olvasás ismeretét.

A tudományos és technikai forradalom küszöbén volt a legalacsonyabb a gazdasági ágak tudásigénye a munkaerő nagy többségével szemben. Száz év alatt azonban óriási fordulat következett be. Az oktatással szembeni igény elsőszámú hordozója a gazdaság lett.

Az ezredfordulóra, a képzetlen munkaerőre már megszűnt az igény. Nemcsak a gazdagság, de a társadalom számára a képzetlen munkaerő teherré vált. Vagyis az elemi iskolás fokon a születések száma nem volna összeadható, mert abban nemcsak nagyon eltérő értékű egyedek, de különböző előjelűek is vannak. A demográfusok, az egyszerűség kedvéért továbbra is csak összeadást ismerik.

Ebben a szociológusok is hibásak, mert nem mérik fel, hogy milyen családi körben, milyen a várható felnevelési eredmény. Ezért én is csak becsülni tudok. A felső jövedelmi és diplomás szülők gyermekeiből átlagosan az átlagosnál háromszor értékesebb állampolgár lesz. Az alsó tizedbe tartozó szülők gyermekiből azonban negatív átlagértékűek kerülnek ki. Ezért a következő nemzedék társadalmi értéke elsősorban attól függ, milyen a születések mögötti családi környezet.

Egy született generáció értéke Fele, vagy kétszerese lehet attól függően, hol, milyen családi környezetben születtek. Tekintettel arra, hogy az állam a felnevelt gyermekek száma alapján támogat, minél szegényebb egy család, annál több, minél gazdagabb és igényesebb, annál kevesebb gyermeket vállal. Minden generáció lényegesen kisebb eredményű lesz annál, mintha minden családi környezetben azonos volna a gyermekvállalás, és fele sem lesz annak, ha azok vállalnának többet, akik igényesebb nevelést biztosítanának.

A következő generáció értéke, jövedelemtermelő képessége legalább kétszeres lenne, ha az állam mind a gyermeknevelést, mind az öregkori ellátás mértékét a gyermeknevelés hatékonyságától függővé tenné. Mániákusan hiszek abban, hogy a jelenkori fejlett társadalomnak két elsődleges feladata van.

- A folyó termelés maximalizálása. Ennek érdekében az elsődleges jövedelemelosztást a piacra kell bízni, ahol eredményarányos jövedelmek alakulnak ki.

- A következő generáció minőségének maximalizálása. Ennek érdekében kell a másodlagos jövedelmeket elosztani, mind a gyermeknevelési támogatást, mind az öregkori gondoskodást a gyermeknevelés hatékonyságához kell igazítani.

Az első feladatot megoldja a munkaadók teljesítményben való érdekeltsége. A munkaerőpiacon ugyanis a munkaerő ára teljesítményarányos. Ez annál inkább így van, minél fejlettebb a technika. Sőt a fejlett technika mellett a gyenge munkaerő jelentős hányada már nem is hasznosítható. Ezek munkára fogását a táradalomnak azzal kell megoldani, hogy a gyenge munkaerő ára állami támogatásban részesül.

A második feladat tejesítést csak az biztosítja, ha a szülők anyagi tekintetben is érdekeltek az eredményes gyermeknevelésben. E nélkül nem lehet sikeres a következő generáció felnevelése. A sikeres gyermeknevelés ugyanis elsősorban a család hozzáállásán múlik.

Egyre inkább egyértelművé válik, hogy a magas jövedelmű és magasan iskolázott szülők gyermeknevelése sikeres. Ennek következtében a társadalom minőségi elitje egyre inkább az ilyen családokban termelődik újra. A társadalmi kár abból származik, hogy az igényes gyereknevelés drága, és jelentősen rontja a szülők szakmai karrierjét. Ezért aztán egyre kevesebb gyermeket vállalnak. A társadalom érdek azonban éppen az, hogy az ilyen családok neveljenek minél több gyermeket. A gyermekek számához igazított családi pótlék azonban éppen az ilyen családok estben, a ráfordításukhoz képest, jelentételen.

Ezzel szemben minél szegényebb a család a jövedelmükhöz képest annál jelentősebb. Ezért a gyermekszámhoz kötött családi pótlék kontraszelekciót gerjeszt. Minél szegényebb a család, annál nagyobb mind a jövedelmükhöz, mind a ráfordításukhoz képest az állami támogatás.

Mivel a gyermekszámhoz kötött családi pótlék általános, minden társadalomra jellemző a minőségi kontraszelekció. Ahol jók a felnevelési esélyek, ott kevés a gyermek, ahol gyengék, ott viszonylag sok.

Maga a családi pótlék soha nem lehet elég arra, hogy a következő generáció minőségét biztosítsa.

Az osztálytársadalmakban az öregkorról való biztonságot jelentette a következő generáció. Ez a jelenkorban nem lehet elégséges, mert megszűnt a családi vagyonra való ráutaltság. Ma már egy részt a szülőktől örökölt vagyon nem jelent életfeltételt, sokkal inkább a gyermekkorban, a családi élethez tartozás idején szerzett szellemi vagyon. A következő generáció számára a legnagyobb biztosítékot a képességre épült képzettség, vagyis az egyének munkaerő piaci értéke jelent.

Ezért olyan öregkori ellátást kell a társadalomnak biztosítani, ami a felnevelt gyerekeik értékével arányos. Aki pedig nem nevel gyereket, jövedelméből gondoskodjon a nyugdíjbiztosításáról.

Egyenlő, vagy képességarányos lehetőség.

Alapvető vitám van az egyenlő esély koncepciójával. Ez csak akkor lenne járható, ha a munkaerőnek csak a fizikai jelenlétét igényelné a társadalom. Ilyen társadalom azonban soha nem volt, és a tudomány és technika fejlődésével hatványozottan, egyre távolabb kerül ettől.

Az osztálytársadalmak évezredei alatt a technika fejlődését két tendencia jellemezte.

1. Minél fejlettebb lett a technika, annál szélesebb lett a képzetlen munkaerővel szembeni igény. Az a minőségi leit, amelyik a korszerű technikai eszközöket kitalálta, létrehozta, a munkaerőigénynek növekvő, de nagyon kis hányada maradt. A fejlettebb technikát egyre kevésbé képzett, tehetséges munkaerő is hatékonyan működtette. Ezért vándorolt a tőke oda, ahol olcsóbb volt a bér.

A jelenkori társadalomban is azt látjuk, hogy a társadalom minőségi munkaerő igénye kielégíthetetlen, a gyenge munkaerő pedig minimálbérért sem kell.

Az ilyen társadalmakban nem lehet a mindenkinek egyforma esélyt biztosítani, hanem azt kell alkalmazni, ami az elmúlt évezredek során a művészetek területén folyt.

Ezt ugyan már néhány kultúrában a versenysportok is követték, de általánossá csak a jelenkorban vált.

A fejlett társadalmakban szinte minden munkában a kiváló minőség nagyon jól megfizetik, akárcsak a művészetekben és a versenysportokban. Ezért a képzést is ehhez kell igazítani.

Mi jellemzi a hívatásos művészek és sportolók képzési rendszerét, és ad példát minden szakmai képzéshez?

1. Mielőbb fel kell tárni a tehetséget, és elkezdeni a felismert képesség fejlesztését. A minél előbb azonban minden egyén és miden képesség esetében más korban ismerhető fel. Ezért nem lehet hatékony az olyan oktatási rendszer, amelyik minden képesség kifejlesztését azonos korban kezdi. Ugyanakkor a képzés annál hatékonyabb, minél előbb igazodik a képességhez. Ezért kell olyan oktatási rendszert alkalmazni, ami folyamatosan korrigálja a képességek iránya és tárgya szempontjából hasonló tanuló közösségeket.

E módszer irányában történő lépésekkel az Egyesült Államokban és Ausztráliában találkoztam. A kifejlett formáját pedig Szingapúrban és Dél-Koreában alkalmazzák. A tanuló csoportok homogenizálása az egész képzés során folyamatos. Ennek a módszernek a fölényét egyértelműen igazolják a nemzetközi felmérések.

2. A képességek feltáró munkát nem szabad csupán az oktatási rendszerre bízni. Szinte minden képességet csak a saját szakmájának a szakemberei ismernek fel. Ebben kiváló példát találtam abban, ahogy Dél-Koreában az egyetemekre és főiskolákra történő felvételeket szervezik. A tovább tanulásra való képesség felmérését nem bízzák az előző iskolai minősítésre. Érettségi elnökként megtanultam, hogy óriási különbségek vannak az iskolák között. A legjobb középiskolákból szinte minden diák tovább tanulhat, a leggyengébbekből pedig nagyon kevesen. A középfokú iskolák minősége elsősorban a diákok mögötti családi háttértől függ. Az olyan középiskolák, amelyekben a diákok nagy többsége diplomás szülők gyermeke, ezekből olyan közösségek alakulnak, melyekben a minőség nemcsak a tanári kar minőségétől, hanem még inkább a diákközösség minőségétől függ.

A pedagógia nem hajlandó tudomásul venni, hogy a tanuló közösség minőségétől is jelentősen függ a tanulók teljesítménye. Vagyis ugyanaz a pedagógus teljesítménye nagyon jelentős mértékben attól függ, milyen a diákok közösségének a színvonala, homogenitása.

Hatékonyan oktatni csak a homogén képességűek közösségét lehet. Ez következik abból, hogy minden diákot akkor oktatják a leginkább eredményesen, ha az oktatás módszere, és tempója a diákok képességéhez igazodik. Ezt csak akkor lehet elérni, ha a tanítás a tanulók képességéhez igazodik. Ez azonban csak akkor valósítható meg, ha a tanulók közössége a képesség tekintetében homogén. A nagyon eltérő képességűek esetében nincs lehetőség a képességhez igazodó oktatásra. A gyakorlatban az oktató idejének, energiájának nagy részét kénytelen a gyenge képességűekre fordítani. Ezzel éppen a legértékesebb képességek fejlesztése szenved, vagyis az, ami a társadalom számára a legfontosabb volna.

Tekintettel arra, hogy az oktatás társadalmi hatékonysága elsősorban attól függ, milyen képességűekre fordítják, olyan oktatási rendszerre van szűkség, amiben a tanulócsoportok, mind a képességük iránya, min annak foka tekintetében, minél homogénebbek.

Mindez a hívatásos művészek, és sortolók esetébe maradéktalanul megvalósul. Csak azokat képeznek arra, amiben tehetségesek, és azokkal foglalkoznak kiemelten, akiktől a legjobb eredmény várható. A kiemelkedő képességűekkel kiemelten foglalkoznak, és fontosabbnak tartják az egetlen olyan tanítvány eredményét, aki világszintre emelkedhet, mint azokét, aki nem is lehetnek kiemelkedők. A kiemelkedő képességűek szinte mindent megkapnak.

Nem véletlen, hogy kiváló sportoló, művész olyan országokban is lehet a zsenikből, ahol az oktatási rendszer viszonylag elmaradott. Ezzel szemben olyan szakmák kiemelkedő alakjai szinte csak a fejlett országok legjobb egyetemiről kerülnek ki. Ez azért jellemző, mert bizonyos posztok sikeres betöltéséhez sokoldalúság, nagyvonalúság, bölcsesség kell. Ezt pedig csak a nagyon sokoldalú oktatói és tanulói környezetben lehet megszerezni. Ez a magyarázata annak, hogy a világ legjobb egyetemeinek tanítványai a társadalmi és gazdasági élet vezetői között olyan nagy súllyal szerepelnek.

Talán ennyi is elég annak bizonyításához, hogy a társadalomnak nem arra van igénye, hogy mindenki számára azonos lehetőségeket biztosítson, hanem azt kell biztosítani, hogy mindenki a képességével arányos társadalmi támogatást kapjon.

- - - - - - -

A Marosán György által kiemelt könyv ismertetése adott ösztönzést arra, hogy folytassam az ÚJ KÖZGAZDASÁGTAN kifejtését néhány további írásommal.