A történelmi István

Kopátsy Sándor                   EH                 2013-08-20

A történelmi István

Romsics Ignác kiváló tanulmányát közölte le a Népszabadság az alkotmány ünnepe alkalmával. Dicséret illeti, hogy a tűzijátékkal, vágtával ünneplő országban egy ilyen rangos írás is helyet kapott.

Engem a feudális állammá alakulásuk romantikus tálalása két szempontból irritált.

Ami az állam átalakulását illeti.

A feudális állammá való szerveződés nem valamiféle magyar találmány, főleg nem fentről levezényelt átalakulás, hanem a Római Birodalom északi határvidékén történt több államot, népet érintő folyamat része volt. Az átalakulás alapja a nyugat-európai agrártechnikai forradalom volt, ami Dániától Ukrajnáig a pogány pásztortársadalmakat keresztény, feudális földművelő társadalmakká alakította át. Egyszerűen, véget vetett a sötét középkornak.

A magyar társadalom átalakítása csak annyiban jelentett különbséget a dán, a fríz, a szász, a cseh és a lengyel társadalmakkal szemben, hogy azok már letelepedett marhapásztorok, mi pedig még sztyeppe pásztorok voltunk. Ezért nálunk a földművelésre való áttérés falvakba történő letelepedést is jelentett.

A magyar történelemben a földművelésre való áttérés megértésének kulcsa, hogy a legjobbkor érkeztünk. A Kárpát Medencét elfoglaló hunok és avarok sem voltak kisebb nép, de eszükbe sem jutott, hogy földművesek legyenek. Az Alpoktól északra, vagyis ahol fagyos volt a tél, egészen a 9. századig jobban élt a pásztor, mint a földműves.

A sötét közékor oka a gabonatermelés feltételeinek hiánya volt. A mediterrán kultúrától öröklött gabona, a búza és az árpa őszi vetése a téli hidegben gyakran kifagyott. Hiányzott a talaj forgatására alkalmas eke, az igavonó hám, a lovak hóban, sárban, hegyen való járását biztosító patkó. Évszázadokig tartott, amíg a búza és az árpa fagyállóvá szelektálódott, és kinemesedett a rozs és zab.

Mindez a 9. század elejére Franciaországban megoldódott, és ettől kedve a földműves jobban élt, mint a pásztor.

Szem előtt kell tartani, hogy a Kárpát Medence homokos alföldje lényegében sztyeppe, ahol nincs állandó legelő, ellentétben ettől északnyugatra az erősültebb, csapadékosabb, és főleg párásabb eredi legelők az állatok számára állandó takarmányt biztosítók. Ezért ott a pásztorok eleve állandó telephelyeken éltek. Szemben a magyarsággal, akik még sátorokkal vándoroltak a takarmányt biztosító legelőkre. Ezért a feudális kereszténységre való áttérés csak nálunk jelentett állandó letelepedést.

Romsics igyekszik a keresztény vallás megszilárdításánál fontosabb szerepet adni annak, hogy nyugat-európai típusú feudális állammá alakította át az országunkat.

Hiteltelen túlhangsúlyozás, hogy István keresztény szent volt, mert ennél sokkal nagyobb tett volt, hogy kiépítette a feudális földművelő társadalmat, létrehozta a megyerendszert. Ezzel természetesen együtt járt, hogy keresztény legyen.

Tetszett az is, hogy Romsics rámutatott a tényre, hogy a mi óriássá nagyított turulmadarunk lényegében vörös sólyom volt, amit mi magyarul vörös vércsének hívunk. Ez akkora madár, mint egy kisebb galamb, de rendkívül ügyes és bátor. Nekünk mániánk, hogy nem ügyesebbek, hanem nagyobbak akarunk lenni annál, amekkorák vagyunk.

Ami a kereszténységre való áttérést illeti.

A hármas vetésforgóval párhuzamosan történő kereszténység elfogadása sokkal fontosabb ok volt annál, hogy figyelembe se vegyük. Nem a később szentekké avatott királyok térítettek, hanem a földművessé váltó nép lett keresztény.

Említést érdemel a tény, amit László Gyula hangsúlyozott, hogy a keresztényég és a földművelés elfogadása az itt élő szlávok és avarok között már folyamatban volt. Az átállásban Géza fejedelem, majd István király térítő buzgalma is fontos szerepet játszott, de nélkülük is megtörtént volna.

A hisztérikus Szent Korona tan divatja közepette nagyon hálás vagyok Romsicsnak, hogy reális képet vázolt fel, a katolikus egyház által festett helyett történelemhamisítás után.

Különösen örültem annak, amit a pápától kért koronáról írt. Eddig csak azt állítottam, hogy súlyos hiba volt, ha Géza, illetve István a császár helyett a pápától kérte a koronát. Az ő koncepciójukba, és az ország nyugatos stratégiájába sokkal indokoltabb volt a császárhoz, mint a pápához fűződő szorosabb kapcsolat. Most megnyugodva olvastam, hogy Romsics ezt is a helyére teszi.

Mániákusan hiszem, hogy a magyar társadalom nyugatosodása csak a germán és cseh jó viszonyon keresztül volt elérhető. Ez nemcsak István idejében, de a Monarchián belül is érdekünk lett volna.

Ami a kort illeti.

Számomra István koráról a legtöbbet az mond, hogy szinte semmit nem tudunk biztosan. Ezt Romsics is tárgyilagosan feltárja, de nem hangsúlyozza ennek jelentését. Az írásbeliség szinte teljes hiánya abban a korban már jelentős elmaradottságot mutat. Ha meggondoljuk, hogy ekkor már milyen írásbeliség volt az itáliai és a germán kolostorokban, és e téren a csehek és lengyelek is előttünk jártak.

Az elmaradottságunk csak kiemeli István nagyságát, megmagyarázza, hogy miért hangsúlyozta az idegenek befogadását. Ő, mint katona tudta, hogy milyen forradalmi újat jelent a páncélozott nehézlovasság. Ezek voltak a kor tankjai.

Romsics azt is bevallja, hogy nem tudjuk, hogy Vajkot Istvánként mikor, ki és melyik kereszténységhez tartozó főpap keresztelte meg. Akkor még ugyan nem szakadt el egymástól a két egyház, de a szertartási nyelvük és a külpolitikai orientációnkról sokat mondana.

Arról sem tudunk, hogy István és Gizella mikor és hol kötöttek házasságot.

Még nagyobb a bizonytalanság arról, mikor és hol győzte le a még trónörökös István Koppányt. Az azonban tény, hogy a csatában István seregnek élcsapatát német lovagok alkották. A pannonhalmi apátság alapító levele szerint a csata németek és magyarok között volt.

„Koronát kért és kapott – nem tudjuk kitől, nem tudjuk mikor, és nem tudjuk, hogyan.” „Atyja halála utáni ötödik évben miután így akarta az isteni kegyelem”- „elhozták az apostoli áldás levelét.” E szerit tehát a pápa csak szentesítette hatalmát. Koronát viszont nem küldött. A már többször idézett Thietmar püspök ezzel szemben úgy tudja, hogy Vajk „a császár kegyéből és biztatására” nyerte el a „koronát és az áldást.” Vagyis kapott koronát, de nem a pápa, hanem a császár kegyéből, a pápa jóváhagyásával.

Számomra az a fontos, hogy a korona nem volt szent.

„Ezért valószínűnek tartható, hogy a koronázásra, amely a keresztény uralkodó istentől kapott hatalmát volt hivatva kifejezni, a német-római császár és a pápa együttes akaratából, és jóváhagyásával került sor.” „ami biztos, a ma ismert és a képi ábrázolásokon is gyakran megjelenő Szent Koronát bizonyosan nem helyzeték a fejére.”

Az pedig a 63 vármegyés mozgalomnak szól, hogy István halálakor csupán 25-30 esetleg 48 vármegye volt.