2013. szeptember 25., szerda

Család a nyugat-európai feudális társadalomban

Kopátsy Sándor              EH                     2013-07-09

Család a nyugat-európai feudális társadalomban

A család a társadalom sejtje. Ebből fakadóan, a társadalomtudománynak elsődleges feladata a sejt működésének minősítése.
A család társadalmi szerepére nem az elmélet, hanem a történelmi tapasztalat hívta fel a figyelmemet.
Nyugat-Európa ezer éves sikertörténelmét elsősorban annak köszönhette, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban általános volt a kiscsalád, ami a többi társadalmakban jellemző nagycsaládosoknál lényegesen hatékonyabbnak bizonyult. Erről már többször írtam. Annak az elemzéséig azonban nem jutottam el, hogyan boldogulhattak a feudális társadalomban a családtagok.
Maradt bennem a tudat, hogy a családforma a társadalom alépítményének nagyon fontos eleme.
Most azt kívánom elemezni, melyik családforma, hogyan működött.
Alapvetően két családforma volt jellemző.
Egészen a nyugat-európai középkor derekáig, körülbelül a 10. századig minden társadalomra a több generációt egybefoglaló nagycsalád volt a jellemző. Ekkor azonban Európa nyugti felén váratlanul megjelent a kiscsaládos jobbágyrendszer, amiben a földművelő lakosság, a lakosságnak legalább kilenctizede kiscsaládos jobbágycsaládokban élt, nevelkedett. Ettől kezdve, Nyugat-Európa elég gyorsan minden más, nagycsaládokra épült kultúra fölé emelkedett. Nagyon karakteresen jelezte ennek a családformának a fölényét, hogy megelőzte az ugyancsak a görög-római kultúrára épült szomszédjait, ahol a nagycsaládos társadalom fennmarat.


I.

A kiscsaládos feudális rendszer

Mivel a kiscsaládos jobbágyrendszer minden nagycsaládos rendszernél hatékonyabban működött, jogos volt a feltételezésem, hogy Nyugat-Európa páratlan sikerének alapja a kiscsalád.
Most, azt keresem, mi volt a siker oka.
A Római Birodalom bukása után az úgynevezett sötét középkor századai következtek. Mivel a mediterrán térségben a városik lakosság fennmaradása megoldhatatlanná vált, a görög-római kultúrának oda kellett menekülnie, ahol a fagyos telek lefertőtlenítik a városokat. A Közel-Keletről és Afrikából behozott kórokozók, vírusok és bacilusok nem voltak fagyállók, az Alpoktól északra telente viszonylag védetté váltak a városok.
A fagyos telek azonban nem tették lehetővé a két fontos gabona, a búza és az árpa termelését. A Római Birodalom ugyan behozta az Alpoktól északra lévő provinciákba is a két létfontosságú gabonát, de ezek gyakran kifagytak, kevés és bizonytalan termést hoztak. Mintegy ötszáz éves kísérletezés kellett ahhoz, hogy ez a két gabona fagyállóvá váljon. Ez következett be a 9. század végén az enyhébb éghajlatú Franciaországban.
Önmagában a fagytűrőbb búza és árpa azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy a természetes csapadékra épült gabonatermelés magas-kultúrát hordozzon. Ráadásul ez idő alatt kultúrnövénnyé vált a hideget tűrő rozs és a tavaszi vetésű zab is.
A hatékony gabonatermeléshez azonban még néhány technikai találmányra is szükség volt.
A nedvesebb éghajlaton nem volt megfelelő az eddigi talajművelést végző eke. Olyan ekére volt szükség, amelyik megfordítja a talajt. Ez az eke is csak a 9. században jelent meg. Ez a talajművelés azonban nagyobb igavonó igénnyel járt. Ezt oldotta meg a szügyhám.
A nedves, havas telű térségben a patkolatlan ló szinte használhatatlan. Ezt oldotta meg a patkó. A patkolt ló használati értéke a nyugat-európai körülmények között sokszorosa a patkolatlanénak. Azt, hogy a patkónak sokat köszönet a Nyugat csak a néphagyomány vette tudomásul azzal, hogy a patkó szerencsét hoz.
Patkó nélkül nem lehetett volna lovagkor. A patkolatlan lónak ugyanis nincs harcászati értéke a párás, hegyes-dombos Nyugat-Európában.
A történészek sem tanítják, hogy a sztyeppéről érkező népek, az arabok, az oszmánok csak addig jöhettek, amíg a hadviselés patkolatlan lovakkal is megoldható volt. Ha tovább jöttek, vagy elpusztultak, vagy földművesekké váltak.
Azt sem értettük meg, hogy az arab betörő hadsereget megállító francia királyt, Károlyt miért illették Martel, azaz kovács, jelzővel. Azért, mert az arab sereg megverését a patkónak, tehát a kovácsoknak köszönhették.
Amikor a fenti előfeltételek létrejöttek, vége lett a sötét középkornak. Ez azt jelentette, hogy az Alpoktól északra megvannak a feltételei annak, hogy ott létrejöhessen az első, természetes csapadékra épült magas-kultúra. Ráadásul ez lett a következő ezer évben az emberiség társadalmi és gazdasági fejlődésének élcsapata.
A siker két alapra épült.
1. Az öntözhető területek lényegében kimerültek. Az önözéses gabonatermelésre alkalmas térségeket nagyon gyorsan művelés alá vonták. Szinte egymástól függetlenül Kelet- és Dél-Ázsia, valamint a Közel-Kelet és Egyiptom folyamainak völgyén magas kultúrák jöttek létre. Ezzel szemben kontinensnyi sokszorta nagyobb térségeken nem vert gyökeret magas-kultúra, ahol az éghajlati és talaj adottságok a természetes csapadékra épülő növénytermelés számára kedvezők voltak a feltételek.
Az érhető volt, hogy a földbirtokosok számára a gabonatermelő nagyüzem túlságosan extenzív ahhoz, hogy érdekeltség nélküli rabszolgákkal hatékonyan működtetni lehessen. Ezért racionális megoldásnak kínálkozott az, hogy bérbe adják a művelését. Ebben nem volt semmi új, számos kultúrában évezredekkel korábban működött a bérbeadás. Ugyanez történt a kontinens keleti felén is.
Azt, hogy a bérbe adott területet kiscsaládok között osztják fel, nyugat-európai találmány volt. A gazdasági racionalistása bármennyire egyértelmű, a tudatosságnak a nyomát sem találtam.
A kiscsalád olyan egység, aminek a kapacitása viszonylag állandó. Szemben a nagycsaláddal, ami nemcsak sokkal nagyobb egység, de a kapacitása is nagyon szóródó. Ezért állandó jobbágytelek csak a kiscsaládos rendszerben lehetséges, a nagycsaládos jobbágyrendszerben elkerülhetetlen a területek időnkint újra osztása. Az pedig csökkenti a racionális hasznosítást, mindenek előtt a trágyázást. Ezzel szemben az állandó jobbágytelek esetén az érdekeltség tartós.
Azt ugyan felismertem, hogy a nyugat-európai társadalmi siker alapja a kiscsalád azért volt, mert a kevesebb gyermekvállalásra is módot kínált. A nyugat-európai feudális rendszer volt az első, amiben megoldható volt a kisebb gyermekvállalás.
Minden termelésre épülő társadalom azért volt osztálytársadalom, mert a túlnépesedést valahogy fékezni kellett. A népszaporulat fékezésének két módja lehetséges.
1. Fékezni a gyermekvállalást.
2. Fokozni a halandóságot.
A gyermekvállalás fékezése ismeretlen volt. Először és egyedül a jelenkorig ez csak a nyugat-európai feudális társadalomban működött. A másik példáját néhány évtized óta Kínában működtetik.
A kiscsaládos jobbágyrendszer sikere egyértelmű. A kínai gyermekvállalási korlátozás pedig példátlanul sikeresnek bizonyult.
A kiscsaládos jobbágyrendszer azzal korlátozta a gyermekvállalást, hogy rögzítette a gyereket vállalható családok számát. Tekintettel arra, hogy a szántóföldi művelésre alkalmassá tehető terület már alig volt növelhető, a tulajdonosnak pedig nem volt érdeke, hogy csökkentse a jobbágytelkek nagyságát. Tehát csak azt kellett megoldani, hogy csak a telekkel rendelkezőknek lehessenek gyermekei. Ebben segített a keresztény egyház. Csak olyan árt adott össze, akiknek volt jobbágytelkük. Vagyis a házasság szentségét csak az a pár vehette fel, illetve az egyház csak azokat adta össze, akinek a földesúr előzőleg telket biztosított. Az egyházi házasság nélküli családalapítást nem ismerte el a társadalom, az ilyenben születetteket nem fogadta be az egyház.
Az a keresztény egyház, amelyik tiltja a fogamzásgátlást, a terhesség megszakítását, ezer éven keresztül kiszolgálta a világi hatalmat azzal, hogy csak az olyan születést fogta el, amit egyházi esküvő előtte szentesített.
Ahogy az életfeltételek javultak, egyre nőtt a túlnépesedési nyomás. A házasodni akarók száma nőtt, a jobbágytelkek száma azonban alig változott. Ez azzal járt, hogy a házasságok ideje kitolódott. Francia történészek adatai szerint a 13. században már a húszak évek végén járt a házasságot kötők átlagos életkora. Ennek következtében a nyugat-európai jobbágyok jó tíz évvel később kötöttek házasságot, vállalhatták az első gyereküket, mint a világ minden más kultúrájában. Ezzel az egy jobbágyasszony első 3-4 szülése kimaradt. Ennek következménye lett, hogy a nyugat-európai középkorban sokkal kisebb volt a túlnépesedési nyomás, sokkal kevesebb ember halálát kellett a társadalomnak okozni. Ez sem jelentette ugyan azt, hogy nem volt társadalmilag fokozott nyomor, háborúzás, embertelenség, csak azt, hogy ez sokkal kisebb mértékű lehetett. A Nyugat humanizmusa tehát a kiscsaládos jobbágyrendszernek köszönhető. Volt azonban ennek árnyoldala is.
Nem nehéz elképzelni, hogy milyen feszültségek száraztak abból, hogy épen a legszexuálisabb évtizedben nem lehetett a normális szexuális vágyat kielégíteni. Aki ezt nem veszi figyelembe, nem értheti meg a középkori fiatalság szélsőséges viselkedését, bigott vallásosságát és féktelenségét.
Azt azonban nem vizsgáltam, milyen volt a családon belül a következő generáció tagjainak az érérvényesülési lehetősége. Megelégedtem azzal, hogy a kiscsaládban lényegesen kisebb volt a gyerekek száma, ezzel nagy szolgálatot tettek az osztálytársadalmak elsődleges feladatának, a túlnépesedés féken tartásának. Ezt az egyetlen jellemzőjét, a kevesebb gyermekszülést elegendő oknak tartottam arra, hogy a nyugat-európai társadalom fölénybe került minden más, nagycsaládos társadalommal szemben. Tudomásul vettem, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer sikeresen működött a gyermekvállalás csökkentése érdekében.
Az emberi faj zseniális ösztönével magyarázom, hogy egyáltalán kialakulhatott a rabszolgatartó nagyüzemet felváltó kiscsaládos jobbágyrendszer. Kezdetben megelégedtem azzal, hogy a földbirtokos felismerte a rabszolgamunkára épülő nagyüzem hátrányát, a nehezen ellenőrizhető, a hatékonyságban érdektelen rabszolgánál jobb a családra bízott bérletrendszer. Ez nem volt különleges, számos feudális rendszerben volt jobbágyrendszer, mert a földbirtokos felismerte, hogy a kor mezőgazdasági technikája mellett hatékonyabb volt az érdeke által motivált bérlő, mint az erőszakkal munkára fogott rabszolga.
Ez már korábban általános volt a pásztortársadalmakban, amiben a pásztor volt az állatok tulajdonosa annak ellenre, hogy a centralizált katonai hatalom nemcsak az állatok, de a pásztorok felett is rendelkezett.
Az agrártechnikai forradalom előtt Európa északnyugati harmadában marhapásztor társadalmak éltek, amiben csak a személyek feletti politikai hatalom volt centralizált, az állatok felett a pásztorok rendelkeztek. Ezért volt természetes, hogy az agrártechnikai forradalom után a földművelés is hasonló tulajdoni szerkezetben maradt. A jobbágy szinte tulajdonosként művelte a rábízott földet, de a föld a földbirtokos tulajdona maradt. A jobbágy a földbirtokosának társadalmi tekintetben is alá volt rendelve. Annak nemcsak adózott, szolgálatok végzésre is köteles volt. Vagyis, a földművelésre való áttéréssel nem a társadalmi függőség változott, hanem a mezőgazdasági ágazat váltott át az állattartásról a földművelésre.
Forradalmi, minőségi változást jelentett az, hogy a nagycsaládos pásztortársadalmak áttértek a kiscsaládos földművelésre. Ez spontán következménye volt annak, hogy az agrártechnikai forradalom hatására a földművelés fölénybe került az állattartással szemben. Ezt nemcsak a földesúr, hanem a pásztor is felismerte, és a nagycsaládos pásztorok kiscsaládos földművelők lettek. A nagycsaládról a kiscsaládra való áttérés okát, indítékát azonban nem találtam.
Máig nincs magyarázatom arra, hogy miért lett Európa nyugati fele kiscsaládos, a keleti pedig megmaradt nagycsaládosnak. Pedig a családforma megváltozása lett a siker kulcsa. Ennek a döntésnek a magyarázata még a jövő történészeire vár.
A kiscsaládos jobbágyrendszer azzal jelentett forradalmi változást, hogy rögzítette a kiscsaládok számát. A korábbinál több család csak akkor jöhetett létre, ha a földesúri tulajdonú újabb terület került művelhetőség alá. A földművelésre alkalmassá tett terület azonban csak lassan, és korlátozott határig volt növelhető.
A földesurak földjeinek jobbágytelkek formájában való hasznosítása hatékonyabb termelést, nagyobb jövedelmet eredményezett, amiből nemcsak a földesúr, hanem a jobbágy is részesedett. A nagyobb jobbágyjövedelem nagyobb népszaporulatot eredményezett, ami azonban csak részben vált eltarthatóvá.
Az agrártechnikai forradalomnak köszönhetően nemcsak a termőterület nőtt meg harmadával, de az életminőség is javult. Annak a ténynek azonban nyomát sem találtam, hogy a hármas vetésforgó úgy növelte a termelést, hogy nem kellett hozzá többlet tőke, föld, igásállat és munkaerő. Az agrárközgazdászok sem hangsúlyozzák, hogy a négy évszakos térségben a mezőgazdaság nem adott alkalmat a potenciális munkaidő és igásállat kihasználására. Ez különösen alacsony volt a kettes vetésforgó idején. A hármas vetésforgó azt jelentette, hogy tavasszal is volt munka.
Az agrártechnikai forradalomnak köszönhetően a 9. és 10. század során Nyugat-Európa lakossága másfélszeresére nőtt. Ezzel azonban elérte az új technikák által biztosított eltartó képességet. A 11. századra elviselhetetlen túlnépesedési nyomás követezett be.
Az emberi fajra is vonatkozik az, hogy az élettere csak a technikai haladás mértékében növelhető. Mivel a mezőgazdasági terelés technikai haladása az agrártechnikai forradalom után ezer évre lelassult, az eltartható népesség a gyarmatosításig csak nagyon lassan növekedhetett.
A 10. század során megvalósult agrártechnikai forradalom ugyan jelentősen megnövelte az eltartó képességet, de a rá következő századokban legfeljebb néhány ezreddel nőhetett. Ezzel szemben az életkörülmények ennél sokkal jobban javultak, és megnőtt a várható életkor. Ezek következtében nőtt a születésszám, és csökkent a halandóság.
Mivel a kiscsaládos jobbágyrendszer korlátozta a termelésre vont munkaerőt, a felesleg nyíltan jelent meg. A földesurak érdeke nem engedte meg, hogy kisebb jobbágytelkeken foglalkoztassák a felesleges munkaerőt, a munkaerő felesleg nyíltan jelentkezett.
Az a tény, hogy az agrártechnikai forradalom milyen jelentős előrelépést hozott jól mutatja a tény, hogy gyorsan győzött a pásztorkodással szemben, alig két évszázad alatt megkétszereződött Nyugat-Európa lakossága, és a szinte semmiből jelentős lett az urbanizáció.
A 11. század közepén már olyan nagy volt a túlnépesedési nyomás, hogy a jobbágytelekre vágyó fiatal férfiakat keresztes hadjáratokban kellett elpusztítani. A keresztes hadjáratok azért indultak meg, mert sokkal több volt a jobbágytelekre váró fiatal, mint a telek. Ezt leplezetlenül mutatja, hogy a hadjáratokra az elsőszülött jobbágyfiúk el nem, csak az utánuk születettek mehettek. Volt olyan keresztes hadjárat is, amire fegyverforgatásra még alkalmatlan fiúgyerekeket vittek a biztos pusztulásba.
Indokolt volna tanítani, hogy a keresztes hadjárat résztvevőinek hány százaléka tért haza. Véleményem szerint egy kezemen elég újam van megmutatni az adatot.
A keresztes háborúk kudarca után a felesleges férfiak és nők számára szervezett szerzetesrendek szolgáltak arra, hogy a lakosság jelentős hányadát kivonják a gyermekvállalásból. Nem tudatosítjuk, hogy minden egészséges éghajlatú térségben sokan lesznek papok, szerzetesek, apácák.
Az egyetlen hathatós megoldást azonban a kiscsaládos jobbágyrendszer jelentette. Ennek hatékonyságától a keresztény egyház gondoskodott. A jobbágytelek nélkül maradtak nem köthettek házasságot, és a házasságon kívül születetteket pedig nem fogata be az egyház.
Mint minden jó megoldásnak, ennek is voltak negatív következményei. Mindenek előtt az, hogy az elsőszülött fiúk számára megkülönböztetett előnyt jelentet a testéveivel szemben.
Még nyomát sem találtam olyan történész munkának, ami rámutat arra, milyen érdekellentéteket szült a jobbágytelekhez kötött családalapítás.
A jobbágycsaládokban ugyan 3-4 gyerekkel kevesebb volt, mint a nagycsaládosokban, de így is sokan voltak. A kiscsaládos jobbágyrendszer a fiúgyermekek között kizárta a versenyt, mert a telkes jobbágyságra csak a legidősebb fiú számíthatott. Az a fiú, akinek bátyja volt, nem volt esélye arra, hogy valaha a maga gazdája legyen. A jövőjét csak az jelenthette, ha meghal, vagy nyomorék lesz a bátyja.
A kiscsaládos jobbágyrendszer olyan örökösödési rendszert jelentett, amiben csak egyetlen fiú az örökös. Nagyon ritka kivételtől eltekintve, egy családban csak egy örökös lehetett, fiúk azonban többen voltak.
A magyar arisztokráciában ezért a fiatalabb fiúk katonának, vagy papnak mentek. Ahol a rangjukkal, kapcsolatokkal könnyen boldogultak, de a maguk urai soha nem lettek.
A jobbágycsaládban a fiúk nemcsak jobbágytelekre nem számíthattak, a rangjukból fakadó előnyükre pedig nem volt. A jövőjük csak a zsoldos katonaság, a szolgaság és a papi pálya lehetett. Azonban azokon csak nagyon kis esélye volt a még szerény eredménynek is.
A szülőknek is nagy gondot jelentett, hogy a fiúk közül csak a legidősebbnek volt reménye, hogy telkes jobbágy lehet. A lányok valamivel jobb helyzetben voltak, hiszen bármelyikük reménykedhetett abban, telkes jobbágy felesége lehet. Nagy átlagban azonban közülük is csak egynek jutott férj.
Ezért aztán viszonylag könnyű volt az oszmán hódoltság idején összeszedni a janicsárnak, vagy feleségnek szánt jobbágyok csecsemőit. Bőven volt ajánlat, lehetett válogatni. Ezt azért értjük meg nehezen, mert a keresztény erkölcs és dogma soha nem ismerte el, hogy a szülőknek nem minden születés tudatos kívánság megvalósulása volt.
Végkövetkeztetés.
A kiscsaládos jobbágyrendszer volt az egyetlen olyan társadalmi felépítmény, ami ha nem is léggé, de minden más rendszernél eredményesebben csökkentette a gyermekvállalást olyan társadalomban is, amelyikben az örömöt nem csökkentő fogamzásmentes szexuális élet.
A sok forradalmár egyike sem ismerte fel, hogy az osztálytársadalmak embertelenségét semmivel sem lehetett eredményesebben csökkenteni, mint a fogamzásgátlás megoldásával.

Amíg ezt nem oldotta meg a tudomány, addig a legkevésbé rossz megoldás a kiscsaládos jobbágyrendszer volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése