Kopátsy Sándor EH 2013-09-22
Fejezetek a magyar történelemhez
Istvánnak, a királynak, kikkel kellett
együttműködni
Az európai
történelemfelfogásnak, különösen a magyarnak és a lengyelnek, általános hibája
a nemzeti szuverenitás túlértékelése. Ezt tartották a legfontosabb társadalmi
feladatnak. Az uralkodó érdekével azonosították az államalkotó etnikum érekét,
amit azonosítottak a társadalom érekével.
Arra már
középiskolás koromban felfigyeltem, hogy az államalapításunk szinte azonos
időben történt a csehekével, akik a Német-Római Birodalomba való beépülést
választották. Ezt azzal magyaráztam, hogy ők nyugatabbra, tehát közelebb voltak
a germán tömbhöz. Később rájöttem, hogy ennél is fontosabb volt, hogy vízi
útjaik a Nyugatra vezettek. Azt, hogy ez nem elég ok, azzal magyaráztam, hogy a
lengyelek is a pápát választották, pedig nálunk minden víz az óceán irányába
vezet, más irányban nem is tudtak szállítani.
A legkedvezőtlenebb szállítási adottságaink
azonban Magyarországnak voltak, hiszen minden folyónk dél-keletnek tart, azaz
ellenkező irányban, mint a civilizációs és gazdasági érdekünk.
A magyar történelmet csak az értheti meg,
aki szem előtt tartja, hogy a vasút százada előtt a Nyugat felé nem vezetett
áruszállításra alkalmas utunk. A honfoglalás előtti magyar gazdaság
pénzbevétele Konstantinápoly élőállat piacára épült. A magyar történészek
őseink nyugatabbra kötözését azzal magyarázzák, hogy ott nagy volt a katonai
nyomás. Ez ugyan igaz, de a katonai nyomás azt jelentette, hogy a térségben élő
versenytársaink katonai ereje elzárta előttünk az egyetlen élőállat piacot,
Konstantinápolyt. A Kárpát Medencéből pedig ez a piac még kevésbé olyan elérhető.
Ugyanakkor
Nyugat-Európa urbanizációja, ezért vágóállat igénye a térség agrártechnikai
forradalmának következtében nagyon dinamikusan nőtt.
Azt, hogy a magyar törzsek számára vonzó
volt a nyugat-európai piac a tények bizonyítják. A honfoglalás után azonnal
megindult a marhacsordák nyugatra hajtása, amit mi még ma is kalandozásnak
nevezünk. Az valójában akkor még szervezetlen távolsági marhakereskedelem volt,
ezét a hazafelé vezető utunk az érintett térség lakossága számára rablást és
fosztogatást, történészeink számára romantikus kalandozást jelentett. Ennek
során azonban kiderült, hogy Nyugaton a hadviselésben is győzött a technikai
forradalom. A patkolt, nehéz lovag páncélban tanknak számított a patkolatlan
könnyű lovakon harcoló magyar marhahajcsárokkal szemben. Kiderült, hogy a nyugati irányú marhakereskedelem megfelelő katonai erő
hiányában, halva született ötlet. Ezzel honfoglalás előtti hatalmi
struktúra gazdasági alapja eltűnt. A törzsi vezetők korábban jellemző jövedelme
megszűnt, ezzel a politikai hatalmunk is.
A kor
írásbelisége olyan szegény, hogy nem maradhatott írásos nyoma annak, hogy a
politikai hatalmat alátámasztó gazdasági alap működésképtelensége mennyire
tudatosult.
Az azonban nyilvánvaló hogy Géza, a
fejedelem, majd fia, István, a király, és udvaruk ennek a ténynek tudatában
politizált.
Azt már korábban
tudtam, hogy a honfoglaló magyarok a
Kárpát Medencében többségében földművelő és keresztény lakosságot találtak.
Ezek sorsa a honfoglaló magyar pásztorok számára szinte minden tekintetben
irigylésre méltó volt. Többször leírtam, hogy a hunok és az avatok korán
érkeztek, mert a hármas vetésforgós földművelés előtt a pásztor élete volt
irigylésre méltó a földműveséhez viszonyítva. A magyarok pedig már akkor érkeztek, amikorra a helyet megfordult, a
földművesek életét irigyelték a pásztorok. Ezt jól jellemezte, hogy a
maradék avarok már az alföldi pusztákról átköltöztek a földművelés számára
alkalmas peremvidékére, és a Dunántúlra. Ezt tárta fel nekünk László Gyula a
kettős honfoglalás elméletében.
A honfoglalás és
az államalapítás között tehát a lényegében megindult a spontán átalakulás a vérségi
szervezetű magyar pásztortársadalomból a feudális kiscsaládos földműves társadalommá.
A lakosság a jószággal együtt mozgatott sátraikból falusi állandó házakba
költözött, a pogány hitét pedig felcserélte a földművesek kereszténységre.
A történészek
sem hangsúlyozzák, hogy a Kárpát Medencébe költözés, a földművelésre való
áttérés olyan életformaváltást jelentett, amivel megszűnt a törzsszövetség
sztyeppén élvezett legendás katonai ereje. A pásztor nemcsak jó állattartó, de
kiváló katona is volt. Az ökrökkel szántó, szállító földműves pedig elvesztette
katonai értékét.
Tőlünk nyugatra,
a földművelésre való áttéréssel együtt a hadviselés külön szakma lett. A nép
földet művelet, a katona szerepét a patkolt nehéz lován, páncélba ötözött úr, a
lovag, és a zsoldos, vagyis hívatásos katona vette át.
István, a király ez felismerve, az érdekét
keresztező urakat német páncélos lovagokkal és zsoldosaikkal győzte le.
Géza és fia
politikai nagyságát az jelenti, hogy tudatosan, esetleg csak ösztönösen, de az
új helyzetnek megfelelően cselekedtek. Az elődeik katonai ereje a törzsi
vezetők támogatásán múlott, és felszereltsége elavulttá vált, ezért István már csak idegen, német zsoldos
lovagokra építhettek. Ezek segítségével számolhatta fel a politikai és vallási
ellenzékét.
A katolikus klérus
az István, a királyból Szent Istvánt, a katolikus egyház bálványát deformálta.
Visszaélt azzal, hogy alig valamit tudunk a személyes cselekedeteiből. Az
erőszakkal átalakított magyar társdalom, és az ezer évet megélt állam azonban
lehetőséget kínál arra, hogy végre legyen István, az államalkotó királyunk.
Az nem kétséges,
hogy csak a királyi tekintélyének és az idegen, főleg germán segítséggel volt
képes a feudális állam alapítására, és a kereszténység államvallássá tételére.
Vagyis számára
elsődleges volt a történelmi feladatnak a magyar társadalom hatalmi erőivel
szembeni kikényszerítése. A siker érdekében idegen segítségre támaszkodott.
A Párhuzam
kísérletiesen hasonlít arra, amit Kádár János az 1956-os forradalom után
vállalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése