2013. szeptember 25., szerda

Istvánnak, a királynak, kikkel kellett együttműködni

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-09-22

Fejezetek a magyar történelemhez

Istvánnak, a királynak, kikkel kellett együttműködni

Az európai történelemfelfogásnak, különösen a magyarnak és a lengyelnek, általános hibája a nemzeti szuverenitás túlértékelése. Ezt tartották a legfontosabb társadalmi feladatnak. Az uralkodó érdekével azonosították az államalkotó etnikum érekét, amit azonosítottak a társadalom érekével.
Arra már középiskolás koromban felfigyeltem, hogy az államalapításunk szinte azonos időben történt a csehekével, akik a Német-Római Birodalomba való beépülést választották. Ezt azzal magyaráztam, hogy ők nyugatabbra, tehát közelebb voltak a germán tömbhöz. Később rájöttem, hogy ennél is fontosabb volt, hogy vízi útjaik a Nyugatra vezettek. Azt, hogy ez nem elég ok, azzal magyaráztam, hogy a lengyelek is a pápát választották, pedig nálunk minden víz az óceán irányába vezet, más irányban nem is tudtak szállítani.
A legkedvezőtlenebb szállítási adottságaink azonban Magyarországnak voltak, hiszen minden folyónk dél-keletnek tart, azaz ellenkező irányban, mint a civilizációs és gazdasági érdekünk.
A magyar történelmet csak az értheti meg, aki szem előtt tartja, hogy a vasút százada előtt a Nyugat felé nem vezetett áruszállításra alkalmas utunk. A honfoglalás előtti magyar gazdaság pénzbevétele Konstantinápoly élőállat piacára épült. A magyar történészek őseink nyugatabbra kötözését azzal magyarázzák, hogy ott nagy volt a katonai nyomás. Ez ugyan igaz, de a katonai nyomás azt jelentette, hogy a térségben élő versenytársaink katonai ereje elzárta előttünk az egyetlen élőállat piacot, Konstantinápolyt. A Kárpát Medencéből pedig ez a piac még kevésbé olyan elérhető.
Ugyanakkor Nyugat-Európa urbanizációja, ezért vágóállat igénye a térség agrártechnikai forradalmának következtében nagyon dinamikusan nőtt.
Azt, hogy a magyar törzsek számára vonzó volt a nyugat-európai piac a tények bizonyítják. A honfoglalás után azonnal megindult a marhacsordák nyugatra hajtása, amit mi még ma is kalandozásnak nevezünk. Az valójában akkor még szervezetlen távolsági marhakereskedelem volt, ezét a hazafelé vezető utunk az érintett térség lakossága számára rablást és fosztogatást, történészeink számára romantikus kalandozást jelentett. Ennek során azonban kiderült, hogy Nyugaton a hadviselésben is győzött a technikai forradalom. A patkolt, nehéz lovag páncélban tanknak számított a patkolatlan könnyű lovakon harcoló magyar marhahajcsárokkal szemben. Kiderült, hogy a nyugati irányú marhakereskedelem megfelelő katonai erő hiányában, halva született ötlet. Ezzel honfoglalás előtti hatalmi struktúra gazdasági alapja eltűnt. A törzsi vezetők korábban jellemző jövedelme megszűnt, ezzel a politikai hatalmunk is.
A kor írásbelisége olyan szegény, hogy nem maradhatott írásos nyoma annak, hogy a politikai hatalmat alátámasztó gazdasági alap működésképtelensége mennyire tudatosult.
Az azonban nyilvánvaló hogy Géza, a fejedelem, majd fia, István, a király, és udvaruk ennek a ténynek tudatában politizált.
Azt már korábban tudtam, hogy a honfoglaló magyarok a Kárpát Medencében többségében földművelő és keresztény lakosságot találtak. Ezek sorsa a honfoglaló magyar pásztorok számára szinte minden tekintetben irigylésre méltó volt. Többször leírtam, hogy a hunok és az avatok korán érkeztek, mert a hármas vetésforgós földművelés előtt a pásztor élete volt irigylésre méltó a földműveséhez viszonyítva. A magyarok pedig már akkor érkeztek, amikorra a helyet megfordult, a földművesek életét irigyelték a pásztorok. Ezt jól jellemezte, hogy a maradék avarok már az alföldi pusztákról átköltöztek a földművelés számára alkalmas peremvidékére, és a Dunántúlra. Ezt tárta fel nekünk László Gyula a kettős honfoglalás elméletében.
A honfoglalás és az államalapítás között tehát a lényegében megindult a spontán átalakulás a vérségi szervezetű magyar pásztortársadalomból a feudális kiscsaládos földműves társadalommá. A lakosság a jószággal együtt mozgatott sátraikból falusi állandó házakba költözött, a pogány hitét pedig felcserélte a földművesek kereszténységre.
A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a Kárpát Medencébe költözés, a földművelésre való áttérés olyan életformaváltást jelentett, amivel megszűnt a törzsszövetség sztyeppén élvezett legendás katonai ereje. A pásztor nemcsak jó állattartó, de kiváló katona is volt. Az ökrökkel szántó, szállító földműves pedig elvesztette katonai értékét.
Tőlünk nyugatra, a földművelésre való áttéréssel együtt a hadviselés külön szakma lett. A nép földet művelet, a katona szerepét a patkolt nehéz lován, páncélba ötözött úr, a lovag, és a zsoldos, vagyis hívatásos katona vette át.
István, a király ez felismerve, az érdekét keresztező urakat német páncélos lovagokkal és zsoldosaikkal győzte le.
Géza és fia politikai nagyságát az jelenti, hogy tudatosan, esetleg csak ösztönösen, de az új helyzetnek megfelelően cselekedtek. Az elődeik katonai ereje a törzsi vezetők támogatásán múlott, és felszereltsége elavulttá vált, ezért István már csak idegen, német zsoldos lovagokra építhettek. Ezek segítségével számolhatta fel a politikai és vallási ellenzékét.
A katolikus klérus az István, a királyból Szent Istvánt, a katolikus egyház bálványát deformálta. Visszaélt azzal, hogy alig valamit tudunk a személyes cselekedeteiből. Az erőszakkal átalakított magyar társdalom, és az ezer évet megélt állam azonban lehetőséget kínál arra, hogy végre legyen István, az államalkotó királyunk.
Az nem kétséges, hogy csak a királyi tekintélyének és az idegen, főleg germán segítséggel volt képes a feudális állam alapítására, és a kereszténység államvallássá tételére.
Vagyis számára elsődleges volt a történelmi feladatnak a magyar társadalom hatalmi erőivel szembeni kikényszerítése. A siker érdekében idegen segítségre támaszkodott.
A Párhuzam kísérletiesen hasonlít arra, amit Kádár János az 1956-os forradalom után vállalt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése