Gondolatok a szakszervezetek szerepéről

Kopátsy Sándor                PS                   2013-09-26

Gondolatok a szakszervezetek szerepéről

A szakszervezetek társadalmi feladatával foglalkozó elméleti munkával alig lehet találkozni. Ezt pedig nagyon indokolná a tény, hogy rohamosan csökken a szakszervezeti tagság annak ellenére, hogy a társadalmi munkamegosztásban résztvevők aránya növekszik. Ennél is általánosabb jelenség, hogy a szakszervezetek ereje lényegében a hivatalokban, szolgáltatásokban dolgozók, az úgy nevezett fehérgallérosok körében csökken a legkevésbé. A legerősebb szakszervezetek egyike a pedagógusoké. Száz éve még a fizikai szakmunkások szakszervezetei voltak a legerősebbek, a bányászok, kohászok, vasipari munkások, vagyis az iparban fizikai munkát végzők kötődtek a legszorosabban a szakszervezetekhez. Ma a közalkalmazottak, a pedagógusok szakszervezetei a legerősebbek, vagyis azok, akik íróasztal mellett végzik a munkájukat, azok a legjobban szervezett dolgozók.

Az OECD országokban a bérből élők hetede szakszervezeti tag. Ha levonnák közülük a skandináv országokat, tizedük sem volna. Harminc évvel korábban még kétszer ekkora volt az arányuk.

Mi az oka a szakszervezetek ilyen visszaszorulásának?

A szakszervezetek nem vették tudomásul, hogy a jelenkori, egyre inkább már osztálynélküli társadalmakban megváltozott a szerepük.

A tőkés osztálytársadalmakban a társadalom a tőkehatékonyság érekére épült. Ezt képviselte az állam is. A munkásoknak nemcsak a munkaadókkal, hanem az állammal szemben is védeni kellett az érdeküket. A szakszervezet azonban nem a munkásosztály, hanem csak a dolgozó munkások érdekét védte.

Azon lehet vitatkozni, hogy vállalhatta volna a munkásosztály érdek védelmét is, de ez reménytelen feladat lett volna. A tőkés osztálytársadalmat, mint minden osztálytársadalmat is, a munkaerő túlkínálata jellemezte. Márpedig, amiből túlkínálat van, azt szükségszerűen csak az értéke alatt lehet eladni. Ráadásul, a munkásokkal szemben állt nemcsak a tőkés munkaadó, de az állam is. száz éve a legtöbb tőkésállamban a munkások többségének még választói joga sem volt.

Amit nemcsak a munkásmozgalom, de még Marx sem vett tudomásul, hogy az árut, a munkaerőárut is, csak akkor lehet jobban eladni, ha nő a kereslete. A munkaerő árát, foglalkoztatási feltételeit csak akkor lehet javítani, ha nagyobb lesz a munkaerőpiacon a kereslet.

Ahogy Marx nem marxista, hanem idealista volt abban, hogy a munkásosztály hatalmát erőszakkal meg lehet szerezni, és szervezet erőszakkal meg lehet tartani, a szakszervezeti mozgalom is tévedett abban, hogy a dolgozók számára szervezetten több jogot lehet szerezni. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy nem volt hasznos a munkáspártok és a szakszervezetek szervezése, harca, csak azt, hogy ettől nem szabad megoldást, tartós eredményt várni.

Mind a teoretikus Marxnak, mind a szakszervezeteknek az lett volna az elsődleges feladata, hogy a munkaerővel szembeni kereslet növekedésének eszközeit kutassák.

Az elmúlt száz év során mind a marxizmus, mind a szakszervezeti megbukott, a céljuk azonban spontán, tőlük függetlenül megvalósult, helyesebben a megvalósulás útjára került. Létrejött a munkaerő iránti nagyobb kereslet és lecsökkent a munkaerő túlkínálata.

- A tudományos és technikai forradalom kielégíthetetlen keresletet támaszt a minőségi munkaerővel szemben.

- A népszaporulat leállt, tehát a munkaerő mennyiségi túlkínálata megszűnt.

Ma az olyan munkaerő, amelyik képességének és szorgalmának köszönhetően bekerül a munkaerő felső minőségi kétharmadára, nincs társadalmi támogatásra szüksége ahhoz, hogy a munkaadójával szemben ne legyen kiszolgáltatva. Minél magasabban a minőségi értéke, annál nagyobb a hatalma. Ma a munkaerő felső 1 százaléka olyan hatalmas jövedelemmel rendelkezik, ami már a többség számára felháborító.

Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy a legmagasabb jövedelmű 1 százalékban még mindig nagy az örökölt vagyon jelentősége, de azon már nem, hogy a vagyoni jövedelem is egyre inkább függ a működtető képességétől. Sajnos olyan statisztikát nem ismerek, amelyik csak azt a felső egy százalékot mutatná, ami nem vagyoni eredetű. Az átlagkereset sokszorosát élvezők között ott vannak a menedzserek, bankárok, művészek, élsportolók, kereskedők, akiknek a jövedelmében nem játszik szerepet a szülőktől öröklött vagyon.

Elég volna csak azt megnézni, hogy kik az átlagkeresett tízszeresénél is nagyobb jövedelműek. Száz éve ezek óriási többsége öröklött vagyonú, tőkés volt. Most sokkal többen vannak, és a többségük a saját munkájának, képességnek köszönheti.

Visszatérve a szakszervezetek feladatára.

A munkavállalók elsődleges érdeke a minél nagyobb munkaerő iránti kereslet. Ha ez magas, a dolgozók érdekét nem fenyegeti veszély. A bevezetőben említettem, hogy a skandináv országoknak magas, az átlagnál kétszer magasabb a szakszervezeti tagok aránya. De nem tettem hozzá, hogy ezekben az országokban a legmagasabb a foglalkoztatás, a tartós munkanélküliséget szinte nem ismerik.

Abban a bolsevik marxistáknak igazuk volt, hogy a dolgozók elsődleges érdeke a magas foglalkoztatás. Ezt ugyan nem tudatos felismerésnek, hanem dogmának tekintették, de ennek volt köszönhető, hogy a munkásnak ragja volt a munkaadójával, de még a párttitkárral szemben is. Az államnak kellett a béremeléseket adminisztratív eszközökkel féken tartani, mert mesterségesen teremtett munkaerőhiány volt.

Azt pedig csak most látjuk, hogy az adminisztratív átlagbér ellenőrzés megoldotta azt, amire egyetlen demokrácia sem képes, hogy a képzetlen munkaerő számára is keresletet teremett. Az olcsó munkaerőt azért keresték, hogy velük jussanak béralaphoz a jobban megfizethetősége érdekében.

Nem azt mondom, hogy be kell vezetni az átlagbér szabályozását, csak azt, hogy valahogy meg kell oldani a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását is. Ennek pedig csak egy módja lehet, ha az állam a fiatalok, és a tartós munkanélküliek foglalkoztatását megkülönböztetetten támogatja vagy azzal, hogy a bérjárulékot részben vagy egészében elengedi, vagy ezek bérének meghatározott részét le lehet írni az adóból.

Ez azt is jelenti, hogy a szakszervetek vagy lemondanak arról, hogy csak a foglalkoztatottak érdekét védik, vagy a dolgozók fognak lemondani a szakszervezetekről. Tudomásul kell venni, hogy a dolgozók érdeke a foglalkoztatás, ha az magas, nincs szükség rájuk, ha alacsony, nem védhető érdeket védenek. A dolgozók érdeke azonos a társadaloméval, a viszonylag magas foglalkoztatás.