1867-2203 A kiegyezéstől a jelenkorig III A rendszerváltás után.

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-22

A kiegyezéstől a jelenkorig

III

A rendszerváltás után.

Történelmet a legnehezebb a saját korunkról írni. Nem hálás, de hasznos erőfeszítés. A részleteket már többször megírtam.

A rendszerváltás viszonylag simán indult volna, ha az Állampártban maradt, és az azt elhagyó, új liberális pártot indító erők nem avatkoznak a spontán kialakuló helyzetbe.

Egy ével a választások előtt már egyértelművé vált, hogy a közép-jobb, népi Demokrata Fórum lesz a nyerő. A legjobb kapcsolatokkal, politikai tapasztalattal rendelkező liberálisok azonban megijedtek a közép-jobb pártban a hangadók közt jelenlevő jobboldaliak esetleges antiszemitizmusától. Bölcsen felmérték, hogy a legjobb megoldás, ha az élére egy számukra megbízható elnököt ültetnek.

Közben az is kiderült, hogy az évekkel előbb a demokratikus választáson győztes Kisgazdapárt nem esélyes a győzelemre. Ráadásul, a vezetőjüknek kiszemelt Antall Józsefet, akiben ők már több évvel korábban az első leendő miniszterelnököt látták, sem fogadták el vezetőjüknek.

Antall József kiválasztásának folyamata máig tabu téma. Pedig 1980-ban már fontos elvtársak benne látták az egy párt rendszert követő rendszer első miniszterelnökét.

Már csak rövid idő volt hátra a demokratikus átállásig, amikor Antall számára új pártot kellett keresni. Erre akkor már csak az új nyertesnek látszó Fórum jöhetett szóba. Aczél György vezérletével ezt is elintézték. A Fórum politikai tapasztalatokkal nem rendelkező vezetői elfogadták a számukra elnöknek felajánlott Antall Józsefet.

Ez olyan gyorsan, rejtetten, és simán ment, hogy a közvélemény számára ki sem derülhetett, hogy Antall az új elnök, sem közép-jobb, sem népi.

A választáson kormányalakító szerepet kapó Forum elnöke, Antall József alakíthatott kormányt. Ehhez még szükséges volt a Kisgazdapárt koalíciós partnerségére.

A kormány összetételéből világossá vált, hogy az új kormány nem a Fórumé, hanem Antall Józsefé. A kormányban a Fórum legmarkánsabb vezetők nem is jutottak miniszteri tárcához. Ez ellen csak Csurka tiltakozott, de őt is sikerült elcsendesíteni.

A választókat azonban nem. Mire Antall súlyos betegsége köztudottá vált, már biztosra ehetett venni, hogy a Forum meg fog bukni. Ezen Antall halála, és utódjának kevésbé karakteres eltérése az eredeti Forum közép-jobb, népi vonalától, nem tudta elkerülni a példátlan választási vereséget.

Azt, hogy az első kormány veresége a demokráciák történelmében példátlan volt, máig nem hangoztatják. Pedig azóta sem találtam példát arra, hogy egy kormánypárt ekkorát bukik.

Még nagyobb meglepetés volt a baloldali MSZP elseprő győzelme az előző választáson való nagyon szerény teljesítménye után. Ennél is váratlanabb volt, hogy a fölényesen többséget nyerő MSZP elnöke, Horn Gyula az abszolút többség birtokában a liberális SZDSZ-t koalíciós partnerének kérte fel. A meglepetés csak fokozódott, amikor Horn a ciklusa végén ultra-liberális vonalra lépett. Az irányítást teljesen a pártján belüli liberálisokra, és az SZDSZ-re bízta.

Ez már sok volt a liberalizmust egyébként is nyögve nyelő magyar választóknak. A következő választáson a hirtelen közép-jobb párttá átálló, a széteső félben marat MDF közép-jobb cipőjébe lépett liberális Fidesz kapta a legtöbb szavazatot.

Az első három választás kabarénak illene be.

Az elsőn nyert egy olyan párt, amit a szavazók közép-jobbnak hittek, pedig már nem az volt. Kiderült, hogy konzervatív létére paktumot kötött az SZDSZ-el.

A másodikion nyert egy párt, amiről azt hitték baloldali. Aztán kiderült, hogy liberális. Átadta nekik a hatalmat.

A harmadikon nyert egy kezdő, de legalább közép-jobb útra tért párt. Ennek tapasztalat, és káderek nélkül csak egy ciklusra futotta, de ettől kezdve az egyedüli esélyes ellenzék maradt.

A negyediken újra a baloldalinak tartott MSZP lett a legerősebb, de a miniszterelnökét és a baloldaliságát elsepertek a saját liberálisai. A párt élére, puccsal egy ultra-liberálist ültettek. Aki aztán két ciklust kapott. De amikor látta bukását, hogy semmi esélye nem maradt átadta Bajnainak. Aki naivul elfogadat a felajánlott posztot.

Aztán, húsz év után jött a már megérett Fidesz olyan fölénnyel győzött, amire ugyancsak nem volt példa, megnyerte a körzetek 99 százalékát. Ugyanis ez volt a minimum ahhoz, hogy a törvényhozásban kétharmados parlamenti többséghez jusson.

2014 tavasszal aztán majd az is kiderül, hogy nincs vele szemben más pártnak esélye. A közép-jobb magyar társadalomban csak közép-jobb pártnak van igazán esélye. Csak akkor bukik el, ha nagyon rosszul dolgozott. Ezen az ország ellenzéki harmada ugyan háboroghat, de nincs esélye ellene. Annak ellenére, hogy én a Fidesztől lényegesen balra állok a nézeteimmel, nem vagyok kétségbeesve, hiszen ennél csak rosszabb pártok vezették az országunkat. Történelmünkben most fordul elő először, hogy olyan párt kezében van a kétharmados törvényhozói hatalom, amilyent a többség akar, ami a többség elvárásait teljesíti.

A szoclib ellenzék nem veszi tudomásul, hogy a Fidesznek mára már példátlan biztonsága van. Tőle balra van a megosztott baloldal, amit a választók negyede támogat, és jobbra a szélső-jobb a választók tizedével a háta mögött. A szoclib ellenzék nem méri fel, hogy nekik a szélső-jobbtól kell félni, amivel szemben csak a közép-jobb adhat védelmet. Akik számára, joggal, a szélső jobb a legnagyobb veszély, az ne kezelje a közép-jobbot ellenségnek. Ezt hangsúlyozottan mondom a magyar liberálisok élcsapatának, a magyar zsidóságnak.

Mivel már nem sokéig figyelhetem a magyar politikai életet, nyugodt vagyok, mert nincsen veszély. Legfeljebb azoknak, akik a közép-jobb kormányoktól nem annyira annak jobboldaliságától félnek, mint a politikai hatalmuk, befolyásuk elvesztésétől.

Az elmúlt húsz év azt igazolta, hogy a magyar jobboldal csak akkor lehet erős, ha olyan liberális erők vannak hatalmon, amit a közép-jobb közvélemény jobban elutasít, mint a szélső-jobbot.

A Horthy rendszerben nem értettem a magyar zsidóság békés együttélését a beül erős, és kívülről támogatott jobboldallal. A fizikai létük volt veszélyben, mégis elfogadták. A közben eltelt hatvan év során nagyot fordult a szélső-jobb helyzete. Akkor indokoltnak lehetett tekinteni, hogy a lakosság jelentős hányada bent, és kint a szélső-jobba kapaszkodik. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a Horthy rendszerben a legtöbben földreformot várták. Ennek pedig egyetlen párt volt a támogatója, a Nyilasok. A két háború között a liberális magyar zsidóságtól még csak jelzést sem kaptunk a földreform sürgetésére. Márpedig az ország lakosságának akkor a többsége még falvakban élt, számára minden reform másodlagos volt a földosztáshoz viszonyítva.

A rendszerváltás a mérlege

A bolsevik rendszer évtizedei alatt csak annak a hibáit láttuk, fogalmunk sem lehetett arról, hogy milyen rosszul fogunk viselkedni, ha visszanyerjük az állami szuverenitásunk.

A politikai úttévesztéseinket már felsoroltam. A legnagyobb hibákat azonban a társadalom deformálásában követtük el. A bolsevik rendszer hibáinak kijavítása helyett a másik végletbe estünk.

Az előző írásomban vizsgált kor legnagyobb eredményét abban látom, hogy ezer év után először, lett a magyar társadalom nem a nemesség, hanem a lakosság társadalma. Ugyanis a jobbágyság felszabadítása után sem változott alapvetően a társadalom.

Az arisztokrácia nagybirtokai ugyan kisebbek, de még mindig felháborítóan óriások maradtak.

A nemes átlépett az úri középosztályba, azonban ugyanúgy született úrnak tarthatta magát.

A jobbágyok óriási többsége lenézett paraszt lett. A polgárosodásra, a farmerré válásra reménytelen. A többsége még a nyílt szavazásra is alkalmatlannak minősült.

A történészek sem vallják be, hogy a jobbágyfelszabadulás után is feudális társadalom maradtunk. Az arisztokrácia és az úri középosztály a polgárosult zsidóságtól, bármi áron, de meg akartak szabadulni. A paraszt, és a munkás távol maradt attól, hogy legalább állampolgárnak érezhesse magát.

Szerencsére, a bolsevik uralomnak köszönhetően, ezt a társadalmat szétvertük. A szerencsére szót tudatosan használom, mert az összetörésre, önerőből, nem lettünk volna képesek.

Erről megbizonyosodtam az első két szabad választáson, az 56-os forradalomban, és a rendszerváltás óta.

Ma már nem kell félni sem a feudális erők, sem az antiszemiták hatalomra jutásától. Ennek nemcsak a belső okai olvadtak sokkal kisebbé, de a nemzetközi helyzet, sem engedné meg.

Ugyanakkor félek a másfélmillió ember tartós munkanélküliségétől, ennek erkölcsi és demográfiai következményeitől.

Ugyanakkor életem végén nem kell félni a múlt restaurációjától, akkor sem, ha ma divat Horthynak, Bethlennek szobrot állítani, a múltról azt is szépnek festeni, ami maga volt a fekete sötétség, és gonoszság.