Állati fehérje fogyasztása

Kopátsy Sándor               PA                     2014-01-27

Állati fehérje fogyasztása

A The Economist múlt heti száma felélesztette a hatvan éves elképzelésem. Az örök barátomat, Burgert Róbertet nevezték ki a Pécsi Állami Gazdaság igazgatójának. A gazdaság fő profilja a tejtermelés volt. Barátom nyugtalan szelleme azonban olyan profilt keresett, amiben gyorsan lehet nagy eredményeket elérni. Akkor már hírét hallottam, hogy Amerikában forradalmi fejlődést értek el a baromfitenyésztésben. Felismertem annak az okát, hogy a marhahúst fogyasztó gazdag Amerikában miért a baromfit választották a fehérhúsú baromfit az olcsó hús jövőjét jelentő állatnak. Azért mert a biológusok gyors eredményt csak olyan állattal érhetnek el, amelyik nagyon szapora. A melegvérű háziállatok közül messze a baromfi a legszaporább, a szarvasmarha meg a legkevésbé.

A biológusnak annál könnyebb feladta a szelekció, minél szaporább a faj. Erre született a döntés, hogy a modern baromfitartásra áll rá. Kellő tapasztalt hiányában ez nem ment könnyen, de tíz év után, már Bábolnán diadalt aratott.

Már akkor felmerült, hogy a távoli jövő húsát a halak, a vizekben élő állatok fogják jelenteni. Ezek esetében még a baromfinál is százszor nagyobb a szaporaság, ráadásul a vizek, sokkal nagyobb területet jelentnek, mint a szárazföld, és mindenütt termékenyek. Ehhez a jóslatomhoz ugyan fél évszázadot kellett várni, de ma már a tények bizonyítják, hogy a halastavakkal, tengeri farmokkal nem lehet versenyezni. Az utóbbi évtizedekben a baromfihúsnál is gyorsabban a vizekben élő állatok fogyasztása nő.

Én már nem érhetem meg, de a jövő fehérjetermelője a tenger lesz.

Közben az élet egyre messzebb sodort a mezőgazdaságtól. Történész szemmel is csak jóval később találkoztam a tejtermelés forradalmi szerepével a magyar társadalom fejlődésében. A svábok által behozott istállós tehéntartás forradalmat jelentett a parasztcsaládok életében. A nők a tejtermelésnek köszönhették, hogy árutermelő szerepet kaptak a családban a tejpénznek köszönhetően. A tej fogyasztása pedig először jelentett egészséges, fehérjegazdagabb táplálkozást népünk életében. Ezzel szűnt meg a legnagyobb népbetegségünk az angol-kór.

Ezért aztán nagy örömmel olvastam egy ausztrál kutatóintézet tanulmányának kivonatát az állati fehérjék termelési és fogyasztási adatairól.

A világgazdaság megértéshez is fontos adat, hogy az Egyesült Államokban az egy lakosra jutó húsfogyasztás 120, Európában 75, Kínában 60, Afrikában 20, és Indiában 8 kiló. Ebből ki lehetne számolni, hogy mekkora volna a földünk eltartó képessége, ha mindenütt úgy táplálkoznának, annyi, főleg vörös húst fogyasztanának, mint Észak-Amerikában. Legfeljebb 1 milliárd, a jelenlegi 7 milliárddal szemben. India, és Afrika lakossága tized annyi sem lehetne.

Számomra különösen érdekesek volnának, ha a húsfogyasztást hármas, vörös, fehér és hal bontásban közölnék.

Számomra nagyon sokat mondtak azok az adatok, amik a különböző húsok, különböző tartásformáiban mutatták meg a takarmányigényt.

2 kiló takarmány kell a baromfihús, 3 kiló a sertéshús, 4-5 kiló a bárányhús, 6-20 kiló a marhahús kilója elő állításához. A fejőstehenek ötöd annyi takarmánnyal termelnek tej formájában annyi fehérjét, mint amennyi 2 kiló húsgyarapodáshoz kell. Az Egyesült Államokban és Nyugat Európában 75-300 kiló száraztakarmány kell egy kiló tejfehérjéhez, Afrikában 500, Etiópiában 2.000 kiló.

A jelenkor megértéséhez az is fontos adat, hogy jelenleg 1.500 millió ember él olyan állattartásból szegényen, amit a fejlett Nyugaton 15 millió farmer megtermelne.

A húsok adják a táplálékunk kalóriatartalmának hatodát, de ehhez használják fel a termőterület, a víz, és a gabona harmadát.

Egy kiló gabona termeléséhez 1.500 liter víz kell, a marhahúshoz ennek tízszerese.

A világgazdaság fejlődése következtében 2050-ben a várható húsfogyasztás a jelenlegi kétszerese lesz.

Hollandiában 1950 óta az egy tehénre jutó tejtermelés kétszeresére, 7.500 literre nőtt. Ezzel szemben Afrikában nem változott. A lakosság pedig négyszeresére nőtt.

Ennyi is elég annak igazolására, hogy fajunk jövője továbbra is, elsősorban attól függ, mint esszünk, és azt hogyan termeljük meg.