Kopátsy Sándor                PB                2003. ápr. 21.

GONDOLATOK A FAJFEJLŐDÉSRŐL

A fajfejlődés két alapiskolája annak idején nemcsak tudományos, de világnézeti téren is forradalmi lépést jelentett. A mai tudomány sem vonhatja kétségbe, hogy mind a szelekció, mind a mutáció tényét. Ugyan egyik elméletnek sincs teljesen igaza, mert kizárja a másikat. Mindkettő párhuzamosan működik. Az, hogy mikor jut az egyik vagy a másik fontos szerephez, mindkét elméletből kimaradt.

A tények tanúsága szerint mind a szelekció, mind a mutáció, mind a kettő összefonódása ugyan állandóan működik, ezek önmaguk azonban nem hoznak létre fajfejődést mindaddig, amíg nem változnak meg az életfeltételek. Ez azért van így, mert minden létező faj ideálisan alkalmazkodik ahhoz a környezethez, amiben létrejött. Ebből fakadóan sem a szelekció, sem a mutáció nem hozhat létre a meglévőnél megfelelőbbet. A mutáció hiába hoz létre újabb genetikai variánsokat, azokat a szelekció a meglévők javára kiszelektálja, kipusztítja. Kimondhatjuk a szabályt: Minél nagyobb az életképes egyedek száma, a szelekció annál kevésbé a fejlődést, annál inkább a faj stabilizációját szolgálja. A fajt jellemzőtől eltérő mutációkat a szelekció kiselejtezi. Minél több egyedből áll a faj, annál inkább.

Fajfejlődés csak akkor jöhet létre, ha az eredeti életkörülmények megváltoznak, és a faj képtelen ehhez igazodni, az egyedeinek óriási többsége kipusztul, csak kevés marad. Ilyen esetben a létrejövő mutációs variánsok közül azt részesíti előnyben a szelekció, ami az új viszonyoknak jobban megfelel. Ilyen mutációs variánsok ugyan korábban is voltak, de azokat kipusztította a szelekció, mivel a faj léte nem követelt meg alkalmazkodást, és az átlagostól eltérő mutációnak nem volt lehetősége uralomra kerülni. Vagyis a mutáció mindig felajánlja a maga variánsait, de ezek közül csak akkor válogat a szelekció, amikor a korábbi genetikai forma a környezeti változásoknak már annyira nem felel meg a korábban jellemző kromoszóma, nem biztosítja a túlélést. Még durvábban megfogalmazva: A szelekció, a létért való küzdelem csak akkor hoz fejlődést, ha a faj eredeti formája életképtelenné vált.

Amikor a környezeti változás kicsi és lassú, akkor kicsi és lassú a fajfejlődés, nem új fajok jönnek létre, csak a korábbinak lassan, és kis mértékben módosult változatai. Ez esetben nem történi ugrás, az új variációk a fajon belüli szaporodásra alkalmasak maradnak, a fölényük csak hosszú szelekciós folyamat során válik uralkodóvá. Azaz: a fajfejlődés őse minden esetben egyed. Egyetlen egyén utódai lassan, a szelekció hatására terjednek el a többi rovására. Ez új mutáció elterjedése azonban csak akkor válik lehetővé, ha az újnak kevés a vetélytársa, vagyis nagyon kevés egyedből áll a faj. Vagyis: minden új faj beltenyészet eredménye. Beltenyészetet a természet csak akkor produkál, ha kevés egyedből áll a faj.

Ez a fajfejlődési folyamat a leginkább a homo sapiens rövid történelme során követhető nyomon. A homo sapiens első formájánál fejlettebb csak ott terjedhetett el, ahol a kialakulása során jellemző életfeltételek már nem voltak jellemzők. Amíg ősünk nem hagyta el a meleg égövi tengerpartok vidékét, addig a genetikai megjelenési formája megmaradt. A fejlettebb genetikai variációk ugyan ebben a helyzetben is folyamatosan jelentkeztek, de a szelekció nem biztosított számukra életteret, azokat nem engedte elszaporodni. A homo sapiens fejlettebb formája csak ott kapott életteret, ott kerülhetett fölénybe a meglévővel szemben, ahol már megszűntek a folyamatos tengerparti gyűjtögetés feltételei, ahol ősünk olyan viszonyok közé került, amiben létszámuk néhány főre csökkent, és a korábbi genetikai formája már életképtelennek bizonyult. Másként fogalmazva: Az ember ott ért el genetikailag fejlettebb formát, ahol kis létszámban élve olyan helyzetbe került, ahol az eredeti formája életképtelennek bizonyult.

A homo sapiens élete során csak a jégkorszak megjelenése és megszűnése jelentett olyan megélhetési kihívást, aminek az eredeti genetikai forma már bizonyos térségekben annyira életképtelen volt, hogy csak néhány egyed maradt, és azok között olan genetikai mutáció jelent meg, ami életképesnek bizonyult. Ennek beltenyészetéből aztán sokasodtak.

Mivel e két nagy éghajlati változás csak az északon állította a homo sapienset olyan kihívás elé, amelyben csak az új genetikai mutáció állta meg a helyét. E két kihívás színhelyei a mainál is lényegesen hidegebb kontinentális térségek voltak, történetesen az északi félteke nagy sivatagjai és Szibéria, voltak.

Mivel a jégkorszak megszűnése óta sem hasonló éghajlati változás, sem elszigetelten élő, alig nagycsaládnyi egyedből álló közösség nem jött létre, az emberi faj újabb mutációja nem kaphatott szerepet.

A homo sapiens rövid, mintegy hetvenezer éves során a fajfejlődésben ismeretlen mértékű fejlődésen ment át. Ennek az a magyarázata, hogy nagyon szétszóródott, a föld szinte minden vidékén megjelent, ebből fakadóan nemcsak a nagy föltörténeti éghajlatváltozások hatottak rá, hanem egyes izolált csoportjai helyi jellegű környezeti változáshoz voltak kénytelenek alkalmazkodni. Az ember fejlődését kutató genetikai kutatások rövidesen ki fogják mutatni, hogy az ember fejlettebb genetikai formái hol alakultak ki. Ebből ki fog derülni, hogy ott a korábbi forma kihalásra volt ítélve, létszáma annyira lecsökkent, hogy a mutációk teret kaphattak.

Mivel a homo sapiens százezer évnél rövidebb élete alatt nem történt drasztikus változás, sem új fajok, sem a homo sapiens fejlettebb mutációja nem jöhetett létre.

A fajfejlődés nagy ugrásai akkor történtek, amikor hirtelen óriási változás következett be. Vagyis olyan méretű földtani méretű katasztrófa történik, amelyben a meglévő fajok, vagy legalábbis azok többsége elpusztul, és csak a mutáció által kínált újszerű, korábban életképtelen változat lesz életképes. Ennek klasszikus példája volt a dinoszauruszok eltűnése, a madarak, majd az erszényesek, végül az emlősök megjelenése.

A lassú biológiai fejlődéshez elégséges az életfeltételek lassú és nem jelentős változása. A fajfejlődésben egy magasabb szintre történő emelkedéshez azonban óriási és gyorsan bekövetkező geológiai, azaz a meglévő fajok óriási többségét elpusztító változásra van szükség.

Ma a természetvédők kétségbe vannak esve, ha fajok pusztulását látják. Nem veszik tudomásul, hogy a fajfejlődés, azaz fejlettebb fajok megjelenése csak a fajok sokaságának pusztulása árán történhet.