TÖRTÉNETÍRÁSUNK KÉRDŐJELEI

Kopátsy Sándor                  EH                2014-04-20

TÖRTÉNETÍRÁSUNK KÉRDŐJELEI

Csukás Máté ezzel a címmel irt tanulmányt az új EGYENLÍTŐ legutóbbi számában. Írása Száraz Györgynek 1985-ben a Magvetőben megjelent történelmi esszéjére épül. Mivel jelenleg egy RÖVID MAGYAR TÖRTÉNELEM megírásával foglalkozom, kapóra jött. A cím nekem megtévesztő, mert nem a magyar történelemírás, hanem a magyar társadalmi fejlődés kérdőjeleivel szeretnék foglalkozni.

Közel 50 éve, amikor közgazdász akartam lenni, hiszen ezt a pályát választottam, nagy örömmel olvastam a fiatal magyar történészek felismerését arról, hogy a magyar államalapítás során a nyugat-európai társadalmaktól lényegesen eltérő társadalmat hoztunk léte azzal a céllal, hogy Nyugat-Európához igazodjunk. A marxista filozófiával felfegyverzett fiatal történészek rámutattak arra, hogy a magyar társadalom ugyan a nyugati kereszténységre és a feudális társadalomra épült át, de nagyon fontos karakterében alapvetően más lett, mint a nyugat-európai példaképei. Eleve nem volt, és nem is lett polgársága.

Minden magyar történelmet azzal kezdenénk, hogy a magyar társadalomnak aránytalanul sok nemese volt, de nem volt polgársága. Attól kezdve, hogy Győrffy György erre vonatkozó adatait elolvastam, egészen más lett a történelemfelfogásom. A középkori francia társadalomban, amit joggal lehet a nyugat-európai feudális társadalom megjelenítőének tekinteni, a nemesek a lakosság egyetlen százalékot jelentették. Vagyis ekkora volt az uralkodó osztály. Ezzel szemben, a városi polgárok hatszor annyian voltak, mint a nemesek. Mind a nemesek, mind a polgárok zömmel franciák voltak. Ezzel szemben a magyar társadalomban 6 százalék volt a nemes, és egyetlen százalék a polgár. Ráadásul a magyar etnikumú lakosságban 10 százalék volt a nemes. Az eleve nagyon kevés polgár között szinte nem is volt magyar. A sokkal gazdagabb francia társadalomban hatod annyi volt a nem adózó nemes, akiknek nagy többsége anyagi tekintetben is úr lehetett. A francia társadalomban, aki nemes volt, az eleve a gazdagok közé tartozott.

Magyarországon, a vidéken élő lakosság 6, a magyar etnikum 10 százaléka nem lehetett gazdag. A magyar feudális társadalomban tízszer többen tartoztak az uralkodó osztályba, mint amennyi gazdag lehetett volna. Ezek a számok adnak magyarázatot számomra a magyar történelem ezer éves útjára.

Ismereteim szerint, a magyarhoz hasonló csak a lengyel társadalom volt. Ez már önmagában is magyarázza a közös sorsunkat.

A társadalmunk krónikus polgársághiánya minden másnál nagyobb szerepet játszott a magyar történelem alakulásában. A lakossághoz képest, hatod annyi polgárunk volt, mint a franciáknak, de azok között sem voltak magyarok. A polgárhiányt látva, a királyaink Nyugatról telepítettek be, többségében germán polgárokat, akik azonban eleve olyan autonómiát élvezhettek, hogy nem is keveredtek a magyar etnikummal, etnikai zárványok maradtak.

A történelem fontos eseményei nem köthetők évszámokhoz.

Csókás Máté is követi a magyar történészek által járt utat, a fontos történelmi eseményeket évszámokhoz, konkrét eseményekhez köti, a mondanivalója szempontjából 1514, 1814 és 1944 évet említi. Amennyire tudomásul veszem, hogy a vallások ünnepe naptárhoz igazodnak, annyira meggyőződésem, hogy a nagy történelmi folyamatok, nem lehet azokat konkrét évhez, naphoz kötni.

Történészként marxista vagyok, a történelmi események a lassú folyamatok során kialakult alépítmény következményei. Ezért, ha a létrehozó okokat meg akarjuk érteni, az alépítmények létrejöttének folyamatát kell feltárni.

A Dózsa György által vezetett jobbágylázadás nem magyar társadalomban megérett változás előzménye volt, hanem a Nyugat-Európában megérlelt és a reformáció által felhevített reformok kísérőjelensége. A kezdeményezői nem is a jobbágyok, hanem a vallás újítója az alsópapság volt. Ha valahol, akkor a magyar társadalomban egyáltalán nem érett meg a helyzet a jobbágyfelszabadításra, mivel sok volt a nemes és kevés a polgár. Elég arra gondolni, hogy ezt a nagyon széles nemesi osztály még a 18. század végén, a császár parancsára sem fogadta el.

A magyar társadalom nem a jobbágyfelszabadításra, hanem a reformációra volt érett. Még a protestáns történészek sem rétnek ki arra, hogy a reformáció győzelméhez a földbirtokosok támogatása is kellett. A jobbágytartó földesuraknak is érdekül volt a magas egyház adó felszámolása. Az a tény, hogy a földesúrnak járó tizeddel azonos adót szedett be a katolikus egyház is. Márpedig a földesurak könnyebben szedték be a maguk tizedét, ha nem kellett a kilencedik tizedet az egyháznak adni. Ráadásul a földesurak nemzeti érzelmét is sértette, hogy az egyházi adó jelentős hányada Rómába, külföldre vándorolt.

A jobbágyok számára még nagyobb adókedvezményt jelentett a református vallásra való áttérés. A kilencedik tízed elmaradt. A protestáns egyháznak fizetett adót maga az egyházközség állapította meg, és helyben került felhasználásra. Ismereteim szerint ez volt a történelem talán legnagyobb adóreformja. Ennek tudatában értettem meg, hogy azért győzött elseprő fölénnyel Magyarországon a reformáció. A földesurak és a jobbágyok fontos anyagi érdeke volt.

Annál kevésbé értem azt, hogy miért nem tudatosult a reformációval járó adóreform.

Ennél is nagyobb talány, hogy a protestáns egyházak vezetői sem hangsúlyozzák, hogy nemcsak a Magyarországon megmaradt reformáció, de még a reformáció gyors győzelme is az Oszmán birodalom katonai nyomásának köszönhető.

Itt újra elmondom, Luther Márton Werbőczynek kifejtett véleményét. Valamikor a 70-es években olvastam a történelmi közleményekben Werbőczy naplójának a Lutherrel folytatott beszélgetését. Werbőczy, mint a Királyi Magyarország követe vett részt az egyik birodalmi gyűlésen. Luther ment oda hozzá, és megmagyarázta, miért nem érti a magyarok teóriáját arról, hogy ők a kereszténységet védik a pogány törökkel szemben. Ők a nyugat-európai protestánsok aligha győzhettek volna, ha a katolikus spanyol-osztrák Habsburg Birodalom nincs elfoglalva az Oszmán Birodalom terjeszkedésével.

Nem találtam olyan református püspököt, papot, aki tudott volna erről a naplóról. Jó húsz évvel később derült ki, hogy ez a napló Budapesti Református Teológiai könyvtárában van. Ráadásul van egy négy évvel későbbi napló is, amelyikben már a katolikus Werbőczy keresi meg Luthert.

E példa jól jellemzi, hogy a magyar történelem még mindig mennyire a katolikus klérus befolyása alatt áll.

Az 1514-es dátum nem azért fontos, mert akkor volt a jobbágylázadás, hanem a század egésze azért, mert a 16. században vert gyökeret a reformáció.

Csókás Máté is úgy emlékszik meg a Dózsa György által vezetett parasztlázadásról, mint valami jelentős történelmi fordulat lehetőségéről. A magyar társadalomban azonban nem volt semmi esélye az Európán végigvonuló parasztlázadásoknak, mert a magyar társadalomban a nagybirtokos arisztokrácia a jobbágyokkal szemben erős támogatást élvezhetett a nagyszámú, szegény nemességtől. A magyar feudális társadalom azért volt erős a haladó eszmékkel szemben, mert a kevés nagybirtokost a sok kisnemes támogatta. Ehhez járult, hogy nem volt a haladás élcsapatát jelentő polgárság. Dózsa seregében a vezető elitet a szegény szerzetesek jelentették.

Jobbágyfelszabadulás.

A magyar társadalomban először csak a 16. században és csak a Hódoltságon történt meg a jobbágyok bizonyos mértékű felszabadulása. Nem nyugat-európai módon, hanem az oszmán kultúra keretei között.

A magyar történészek alig érintik az oszmán társadalom különleges formáját. Abban ugyan senki nem volt szabad, mindenki, a legnagyobb rangú, a leggazdagabb is, a szultán rabszolgája volt. Mivel minden föld a szultán tulajdona volt, a jobbágyok csak bérlők lehettek. De az egyetlen, sok ezer kilométerre élő tulaj nem olyan veszélyes, mint a hegyben lakó, akinek egyetlen bevétele a jobbágyaitól behajtott adó, óriási különbséget jelentett a volt jobbágyok számára, hogy bérlői státusba kerültek. Ráadásul az adójukat nem családonként, hanem a település közös adójaként, a szpáhinak fizették. Viszont szabadon költözhettek, kereskedhettek, vehettek ingatlant. Ezek a kedvezmények ugyan csak ritka kivételnek jelentettek érvényesülést, de népük történetében a Hódoltsági településeken indulhatott meg a parasztpolgárosodás.

A nagyra duzzadt mezővárosokban létre jöttek a parasztpolgárosodás feltételei. Erről készített Erdei Ferenc alapos feltárást. A történészeinknek azonban ez is elkerülte a figyelmét. Szinte semmit nem tanítunk a magyar parasztság polgárosodásáról.

Az 1847-es népszámlálás adatai tették számomra egyértelművé, hogy magyar etnikumú polgárok tömegesen csak a Hódoltság térségében volt. Kisebb mértékben néhány erdélyi magyar városban is. Csak a szultán befolyásának köszönhetően.

A Királyi Magyarországon, a jobbágyfelszabadítás előtt, szinte semmi nem történt a magyar polgárság kialakulása érdekében.

Amennyire a Dózsa-lázadás reménytelen kísérlet volt, annyira jelentős szerepe lett a Hódoltságon bevezetett társadalmi átalakításnak. A Hódoltságból elmenekültek a földesurak és a főpapok, a társadalmi és vallási haladás elleni erők élcsapata. Ugyanakkor megszűnt a földesurak jobbágysága. Minden föld a szultán tulajdonába került, és azt a jobbágyok bérbe művelhették. Arról sajnos, nincsenek adataink, hogy mekkora volt a bérleti díj. Minden bizonnyal magas, de nagyobb mozgásszabadságot biztosított, mint a földesúr uralma alatt. Szabad volt, nemcsak a költözködés, de a kereskedelem és ezzel a vagyonszerzés is. Ugyan szó sem lehetett valamiféle általános jólétről, de megindulhatott a kevesek meggazdagodása. Néhány tőzsér, marhakereskedő nagyon gazdag lehetett. Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy Debrecen, Szabadka, Szeged városi önkormányzatait már parasztpolgárok irányították.

Talán még nagyobb történelmi hatása volt annak, hogy Királyi Magyarországon a reformáció nem törte meg a katolikus egyház politikai túlsúlyát. Azt ugyan történelmi tényként elfogadjuk, hogy a reformáció elseprő sikert aratott a Kárpát Medencében, de arról szó sem esik, hogy milyen következményei lettek volna annak, ha a lakosság nagy többsége a protestáns egyházak híve marad.

A magyar társadalom egyik súlyos hiányossága, hogy a lakosság viselkedése nem eléggé puritán. A tudományos és technikai forradalom korábban elképzelhetetlen mértékben felértékelte a lakosság puritán viselkedését. Az óta egyre nő a puritán kultúrájú népek fölénye. Ezt Max Weber jó száz éve felismerte. Az összefüggés ugyan fordított ahhoz képest, ahogyan ő látta. A puritanizmust nem a protestáns vallásoknak köszönhetjük. Az összefüggés fordított, mert az eleve puritán katolikusok tértek át a puritánabb keresztény vallásra. Ennek ellenére a protestáns vallás is szerepet játszott a puritán erkölcsök megerősödésében.

A többségében katolikus Magyarországon nem szabad még a történészeknek sem bevallani, hogy a keresztény világon belül egyre nő a protestánsok fölénye a katolikusokkal szemben. A katolikus vallás egyre inkább a latin kultúrájú népek vallása lesz. Nemcsak a történészek, de még a magyar protestáns egyházak sem hangsúlyozzák, hogy a reformáció csak azért élte túl a Habsburgok türelmetlen ellenreformációját, mert a Hódoltságban és az Erdélyi Fejedelemségben a szultán védelmét élvezhették.

Ahogy Dózsa jobbágyfelszabadítását politikai kalandnak tartom, II. József jobbágyfelszabadításának elszabotálását a legnagyobb nemzeti bűnünknek tekintem. Erről azonban a magyar történészek még ma is mélyen hallgatnak. A történelmünk jelentősen másként alakulhatott volna, ha a 18. század végén megtörténik a jobbágyság felszabadítása. Ennek hatvan éves késedelme az egyik legnagyobb bűnünk.

Helyünk a Monarchiában.

Az ország felszabadítása után azonban a Hódoltság térségében is helyreálltak a feudális viszonyok. A Habsburg Monarchiában Ausztria, Csehország és az észak-olasz tartományok voltak lényegében nyugat-európai színvonalúak. Hozzájuk viszonyítva a Császári Udvar konzervatív, reakciós volt. Magyar Királysághoz képest azonban haladó.

Trianon elkerülésének egyetlenútja lehetett volna, a kisebbségek autonómiája. Ebből fakadt a monarchiás tagságunk egyik ellentmondása. A császároknak szükségük volt az osztrákok, csehek észak-olaszok modernizációjának a féken tartásához a náluk is konzervatívabb Magyar Királyságra. Ennek a ténynek az elhallgatása is a nacionalista magyar történészek felelőssége, akik még ma is azt hangsúlyozzák, hogy a nemzet nagyjai azok voltak, akik a császároktól való függetlenséget tartották elsődleges politikai célnak. Ez a népszerűsítésük azért sikerült, mert a kisebbségek kezelésében a magyar etnikumú lakosság nem akart tudni a kisebbségek jogairól. A császárok a magyar nacionalizmussal ellentétes álláspontot képviseltek. Bárcsak a császárok nagyobb sikerrel védték volna a kisebbségek jogait.

A 19. század második felében a jobbágyfelszabadítás és a vasúthálózat kiépülése hatására végre felgyorsult a polgárosodás. Ennek nemcsak a minőségét, de a többségét is a magyar zsidóság jelentette. Ez volt az első eset, amikor a nem magyar etnikumú városi, nyugat-európai értelemben vett polgár magyar akart lenni.

A gyorsan gyarapodó zsidó etnikum a magyar városokat, mindenek előtt Budapestet nyugati értelemben polgárivá tette. A zsidó polgárság sikere felkeltette a nemesség társadalmi szerepébe lépő úri középosztály irigységét. Trianon nélkül azonban aligha kerülhetett volna arra sor, hogy az első világháború után az úri középosztály megkaparítsa a hatalmat. A közigazgatás és a hadsereg ugyan korábban is a kezükben volt, a gazdaságban azonban nem volt szerepük. Legfeljebb azt hitték, hogyha nem foglalják el a zsidók a gazdaságot, akkor ők lehettek volna a gyárosok és bankárok, azaz a gazdagok.

Az úri középosztály a magyar zsidóságot okolta az első háború elvesztésért, ennek köszönhetően lett népszerű. Holott a háborút nem a zsidók akarták, és abban a hadsereget sokkal jobban ellátták, mint az urak tehették volna.

Csukás Máté is beleesik abba a hibába, ami szerint, ha nincs első világháború, nem kerülhetett volna sor Trianonra. Valami számomra érhetetlen okból a magyar történészek nem hajlandók tudomásul venni, hogy a Kárpát Medence nem maradhatott egy ország. Ez csak akkor maradhatott volna, ha a kisebbségek már évszázadokkal korábban autonómiát élveznek.

Az elmúlt száz évben szinte minden többnemzetiségű állam szétesett. Kivétel csak Svájc és Belgium maradt. Ebben a két országban soha nem volt etnikai elnyomás. Közép-Európában Erdély lehetett volna, de ezt mi magyarok tettük lehetetlenné. Ezzel szemben szétesett, sőt kegyetlen belháborúba zuhant Jugoszlávia. Szétesett Csehszlovákia. Darabjai hullott a Szovjetunió. Ezek mindegyike kevésbé volt elnyomó az etnikumaival szemben, mint Magyarország.

Jó volna tanítani Trianon előzményeit. Az első világháború elvesztése előtt jó hetven évvel, 1849 tavaszán megszületett Olmützi Alkotmányt. Erről azért uralkodik csend, mert ennek tudatában összedől a háborúvesztés és az ország felosztása között hangsúlyozott összefüggés. 1849 tavaszán, fél évvel Világos előtt, ugyanis már megtörtént Magyarország felosztása. A bécsi zavargások elől a Császári Udvar ugyanis Csehországba, az Olmützbe, az érseki palotába menekült. Akkor már egyértelmű volt a magyar szabadságharc katonai veresége. Ezért elhatározták, hogy a Magyar Királyságot is beépítik az osztrák örökös tartományok rendszerébe. Ennek érdekében önállósítják Horvátországot és Erdélyt, valamint a Temesvár székhelyű Szerb Vajdaságot. Ez a felosztás csak annyiban különbözött a Trianonban kötött békétől, hogy a többségében szlovákok által lakott térség a Magyar Királyság része marad. Ezt a Trianont nem az első világháborút megnyerő hatalmak, hanem a Habsburg Monarchia Császári Udvara találta ki, és a császár írta alá.

Ennek fényében tudománytalan állítás az 1914-es évet történelmi szempontból határkőnek tekinteni, az a látszatot kelteni, hogy Magyarország felosztása a háborúvesztés következménye.