Integrációra ítélve

Kopátsy Sándor                  PH                  2014-05-21

Integrációra ítélve

Ezzel a címmel már szeptemberben is leírtam a véleményem. Most az EU szavazáshoz időzítve írom le újra a Habsburg Birodalomhoz való tartozásunk előnyét. Csak abban kell vitatkozni, hogy a Monarchiából való kilépésünk nem a 20. század eseménye, hanem ezer éves történelmünkké. A magyar társadalom az államalapítás óta krónikus polgársághiányban szenvedett. Ezért eleve nem lehetett képes arra, hogy önálló államként nyugat-európai legyen. Amíg nem értjük meg, hogy csak az olyan társadalom lehetett már az államalapításunk idején is nyugati típusú, amelyikben sokszor annyi polgár volt, mint nemes.

Ezt már István, a király is érezte, de ennek érdekében nem lépett. Történészeinknek első kötelessége ennek hangsúlyozása volna. Hatszor annyi nemesünk, és tized annyi polgárunk sem volt, amivel nyugati társadalommá válhattunk volna. A középkori királyaink még importáltak nyugati polgárokat, de mindkét oldalon azzal a feltétellel, hogy a magyar politikai államon kívül kell maradni.

Mátyást, joggal az egyik legnagyobb királyunknak tartjuk, de felrójuk, hogy az oszmánterjeszkedés helyett Prágára és Bécsre fájt a foga. Én még azt is érdemnek tekinteném, hogy ő volt az egyetlen, aki felismerte, hogy Magyarország akkor lehet jelentős hatalom, ha az osztrákokkal és a csehekkel közös állammá alakulhat. Mi, az osztrák és a cseh polgárok nélkül, nem lehetünk nyugat-európai társadalom.

A vallásszabadságról sem sok jót mondhatunk, de az etnikumok szabadságáról még kevesebbet. Ez alól egyetlen kivételt ismerek, amikor az oszmán felügyelet alá tartozó Erdélyi Fejedelemség nemcsak a vallásszabadságot, hanem a szászokat is elismerte államalkotó népnek. Ezt a rangjukat is megtartották a császár felügyelete alatt is. Ettől csak Kossuth parancsára Bem fegyverekkel fosztotta meg. Hegyi Gyula bölcsen kimondja, hogy a kisebbségek jogos igényeit sem elégítettük ki. De hozzá kellene tenni azt is, hogy a császárok ebben a kisebbségek mellett álltak.

Mi még ma is úgy ünneplejük 1848. március 15.-t, hogy nemcsak Jellasics, de az őt pártoló Habsburg királyunk is, áruló volt a horvátok nagyobb autonómiáját követleve. Azt meg nem valljuk be, hogy a 12 pont között az Unió követelése is súlyos hiba volt, és még nagyobb az, amikor Kossuth parancsára Bem fegyverrel veri szét Nagyszebenben az évszázadok óta birtokolt jogukat. Erdélyt mi nem Trianonban, hanem 1848. március, 15.—n vesztettük el, amikor elvágtuk annak lehetőségét, hogy Erdély az ott lakó népek közös fejedelemsége maradhasson. Erdélyt nem Trianonban, hanem a szabadságharcban veszítettük el.

Örömmel olvastam Hegyitől a sorokat. „… a magyar történelem legnagyobb XX. századi sorsfordulója, tragédiája nem Trianon, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-as felbomlása volt.”

Ezt sem merte leírni senki, pedig a történelmi Magyarországnak létjogosultsága csak a Monarchián belül, és a kisebbségek jogainak elismerése estén lehetett. De, valljuk be, az ország lakosságával nem lehetett volna elfogadtatni. Ezt Szegeden a magyar arisztokrácia és az úri középosztály képviselői tisztán látták. Hiába ez lett volna az egyetlen kiút, de a magyar közvélemény nagy többsége számára elfogadhatatlan volt. Az illúziót, hogy a Kárpát Medence csak a miénk, évszázadokkal előbb megalapoztuk.

Arról sincs a közvélemények tudomása, hogy a Monarchia leginkább polgárosult népének a cseheknek a bevonását még a császár kívánsága ellenére is hisztérikusan elleneztük. Márpedig a cseheket kizáró Birodalom nem volt stabilizálható.

A magyar történelem egy olyan mellény, amiben a gombolás helyes sorrendjét sokkal korábban, szinte elve elrontottuk. Ennek újragombolása szinte lehetetlen.

Hegyi Gyula sem említi az Olmützi Alkotmányt, Magyarország felosztását 1849 áprilisában. Ez alatt volt Ferenc József első aláírása. Ennek értelmében.

- Jellasics győzött, hiszen Horvátország a császár örökös tartománya lett.

- Az Erdélyi fejedelemség önállósága megmaradt.

- Temesvár székhellyel örökös szerb tartomány lett egy térség.

Tehát a Magyar Királyság már 1849-ben felosztásra került. Ez még az etnikai jogok alapján igazságos volt. Alig egymillió magyar került volna ki a megmaradt országból, ezek nagy többsége is az Erdélyi Fejedelemségben, az államalkotó népek egyike maradt volna.

Érhetetlen módon ez a felosztás máig az ország lakossága előtt kínosan elhallgatott marat.