Fasizmus - szocializmus

Kopátsy Sándor                  EH                  2014-06-12

Fasizmus - szocializmus

Ungváry Krisztián Tettesek vagy áldozatok? című, most megjelent könyvéről nyilatkozik. Ő is lényegében egyenlőséget lát a baloldali és a jobboldali diktatúrák között. Ez érthető azok számára, akik a demokráciák ellenségeit egyformán ítélik meg. Mindkettő diktatúra volt. Egyik sem tisztelte az egyének szabadságjogait. Ha ez tudományos alap lehet a rendszerek minősítésére, akkor igaza van.

Még azt is elfogadom, hogy a náci Németországnak és a sztálini Szovjetuniónak számos közös módszere volt, többek között imperialisták voltak, és az ellenfeleivel szemben nem válogattak az eszközökben. De ezen az alapon a gyarmattartó demokráciák is imperialisták voltak. Tehát elfogadható, hiszen mind a fasizmus, mind a bolsevik rendszer diktatúra volt, amik hasonló módszereket alkalmaztak.

A társadalmak felépítményét azonban nem szabad csak annak alapján megítélni, hogy mennyire volt demokratikus. Ezért örültem annak, amikor megtudtam, hogy egy amerikai történész talált objektív mércét, a lakosság átlagos testmagaságának alakulását. Az a jobb rendszer, amiben gyorsabban nő, illetve nagyobb a lakosság testmagassága. Az átlagos életminőséget, és annak alakulását ugyanis semmi nem jellemzi jobban, mint a testmagasság és annak az alakulása.

Ötven éve figyelem az erre vonatkozó adatokat, mindig igazolnak, a történészek mégsem alkalmazzák.

Az már a sors játéka, hogy a nemzetközi irodalom, ezt a mércét magyar találmánynak tartja, amit egy kaposvári zsidó gyermekorvos fejlesztett tudománnyá. Véli György ráadásul az egészségügyet tanított nekem a középiskolában. Őt is átadtuk Hitlernek, aki elégettette. A nemzetközi értékéről alig valaki tud Kaposváron. Én is csak amerikai történészektől tudtam meg, hogy ki volt.

Azt pedig a finnektől tanultam meg, hogy az újszülöttek méretei is minden történésznél jobban mérik a társadalom minőségét. Finnországban ugyanis a szovjet-finn háború óta mérik, és életük végéig nyomon követeik az újszülöttek adatait. Már nyugdíjas voltam, amikor szakmai vihart aratott az ötven éve tartó felmérés eredménye. Kiderült, hogy a legjobban kihordott csecsemők felső tizedéből az átlagosnál lényegesen jobb, jobban iskolázott, jobban kereső állampolgár lett. Bebizonyosodott, hogy mint minden élőlénynek, az ember sorsa alakulására is a fejlődési szakaszának korai ideje a legfontosabb. Az embernek is a magzati kor, és az első tíz év hatásai a legerősebbek. Szinte azt mondhatjuk, hogy a következő nemzedék értéke leginkább a magzati korban dől el.

Az óta, érthető módon, izgatott minden olyan esemény, ami korai életkorban dől el.

Saját kezdeményezésemre, egy kismama, a három hónapos gyerekét elvitte úszómesterhez. Az is tudta, hogy néhány hónapig a születés után, a gyerekek víz biztosak. Még őrzik a magzatvízben töltött tapasztalatokat. Ez a kislány, már tizenéves, és csodájára járnak, hogyan viselkedik a vízben.

Diákkoromban árulta el a tornatanárom, hogy az egyensúlyérzés, a tériszony, a labdaérzék, a tapintás is csak az első években fejleszthető ki. Méghozzá nagyon gyorsan, egyik másik néhány óra alatt.

Mániákus pedagógusként pedig arra esküszök, hogy minden képesség annál sikeresebben kifejleszthető, minél korábban kezdik. Ezért vagyok a művészeteket és a hívatásos sportolókat képző iskolarendszer híve. A minél korábban kialakított képesség-homogén tanulócsoportok hatékonyságában hiszek. Ezt a pedagógusok ugyanúgy ellenzik, mint a történészek a testmagassággal való mérést.

Mivel mind a fasizmust, mind a bolsevik rendszert megéltem, szerencsésen túléltem, vannak személyes tapasztalataim is. Mindkettőben az életemmel is játszottam, de mint tudós, igyekszem tárgyilagosnak maradni.

Biztos vagyok abban, hogy a náci rendszerben is, a háború derekáig, gyorsan nőtt a testmagasság, hiszen három év alatt megszűnt a 20 százalékos munkanélküliség, közel ötödével nőtt a nemzeti jövedelem, csökkentek a jövedelemkülönbségek. Németország történetében a fasizmus jelentette az első teljes foglalkoztatottságot. Aki ezt nem hiszi, nem adhat magyarázatot Hitler példátlan népszerűségére. Arra sem adtak a történészek magyarázatot, miért vált a belső erők hatására, minden fél-perifériaszintű társadalom fasisztává.

Sose értem azokat a demokratákat, akik nem akadnak fenn a diktatúrák népszerűségén. Ma a világ legnépszerűbb rendszere a kínai diktatúra. Érthető, mert az elmúlt harminc évben a világon eddig példátlan növekedést, magas foglalkoztatottságot, az államuk több évezredes tekintélyét visszaszerző rendszert működtetnek.

Ungváry igyekezete tiszteletre méltó, amikor felhozza Rajk példáját arra, hogy az érdeme mellett bűnei is voltak. Hasonló igyekeztem nekem is, van. Az 20. század két legjelentősebb miniszterének Klébelsberg Kunót, és Rajk Lászlót tartom.

Klébelsberg ugyan az irreális teljes revízió híve volt, ő szülte meg belügyminiszterként az első zsidótörvényt, és végig következetes antiszemita volt. Ez áll a mérleg negatív serpenyőjében. A revíziót azonban elsősorban az oktatási rendszerünk fölényére akarta építeni. Óriási anyagi áldozatok árán kiépítette a tanyai és a pusztai gyerekek iskoláztatását, egyetemi várossá építette Szegedet és Debrecent, létrehozta a Testnevelési Főiskolát, magyar intézetet létesített Berlinben és Isztanbulban. A revizionizmusban és az antiszemitizmusban nélküle sem lett volna hiány. A magyar oktatásügyben azonban személyes érdemei vannak. Azok nélküle nem valósultak volna meg. Ezért tartom a század egyik legnagyobb miniszterének.

A negatív serpenyőben van, hogy ő is része volt a Rákosi-rendszernek. Belügyminiszterként nem is lehetett ártatlan. A választásokban játszott szerepe a kék cédulákkal közismert. Ennek a jelentősségét azonban eltúlozzák. A választási eredményeknek ugyanis egyetlen csatlós országban nem volt szerepe.

Azt azonban a történészeknek is illene tudni, hogy a népi kollégiumokat, a munkás és paraszt fiatalok felső képzését neki köszönhetjük. Ebben kezdettől fogva éles vitái voltak Rákosival és Révaival. Abban, hogy a rendszerváltás idején már széles értelmiségi rétege volt a magyar táradalomnak, senkinek nem volt hozzá hasonló érdeme. Márpedig, ha van történelmi érdem, ennél nincs nagyobb.

Ungváry értékelésével az a baj, hogy a legfontosabb történelmi eredményeket figyelmen kívül hagyja.

A csatlós állami sorsunk legnagyobb érdeme a teljes foglalkoztatás. A magyar társadalomban ezer éve nem volt olyan békés időszak, amikor ne lett volna borzalmasan nagy a munkaalkalom hiánya. A jobbágyfelszabadítás előtt a jobbágyok gyerekeinek kisebbi fele lehetett telkes jobbágy, vagy annak a felesége. Elképesztő történészi mulasztásnak tartom, hogy említést sem teszünk arról, hogy a csak az első fiúgyerek lehetett jobbágy, és minden második lány lehetett jobbágy felsége.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a jobbágyfelszabadítás után száz évvel a falvak határán háromszor annyi embernek kellett volna munkát, megélhetést találni, mint amennyire az adott elmaradott felszereléssel is elegendő. A hárommillió magyar koldusnak ugyan gazdag irodalma van, de szó sincs arról, hogy ezért ki, és mi a felelős.

A szocialista rendszer történelmi érdeme, hogy a falvak lakosságának kétharmada számára munkaalkalmat teremtett. Jórészt a városokban. Azon lehet ugyan vitatkozni, hogy ez mennyire volt hatékony, de azon nem, hogy százszor nagyobb bűn lett volna másfélmillió embert munkátlanul hagyni.

Ungváry is úgy tekinti a rendszerváltást, mint a csak rossznak jóra fordulását. Sem ő, sem egyetlen másik történész nem írta le, hogy a rendszerváltással járó másfélmillió munkaalkalom elvesztése történelmünk egyik legnagyobb bűne. Ezt nagyobb jogi szabadsággal, a több párt rendszerrel nem lehet ellentételezni. Nagy bűn a politikai erőszak, de százszor nagyobb a másfélmillió munkátlanságra ítélt magyar állampolgár.

Ezért nem lehet csodálkozni azon, ha a munkaalkalmat nem is ígérő szocialistáktól elpártolt, és a Jobbikra szavazott egymillió ember.