2014. július 14., hétfő

Magyarország az elmúlt hetven év mérlegén

Kopátsy Sándor                   EH                 2014-0710

Magyarország az elmúlt hetven év mérlegén

A magyar történelem legsikeresebb időszakának tartom az elmúlt hetven évet. Annak ellenére, hogy igen jelentős negatív változásokat is hozott, az egyenlege mégis példátlanul pozitív.
Kezdem azonban a legnagyobb negatívummal: romlott az etnikai és kulturális összetétel.

Az etnikai összetétel.

A tudományos és technikai forradalom olyan változást hozott fajunk történetében, aminek hatására az elsődleges feladattá vált a lakosság viselkedése. Ezt ugyan jó száz éve Max Weber már felismerte, az élet egyértelműen bizonyította, a társadalomtudomány és a politikai azonban nem hajlandó tudomásul venni. Az elmúlt száz év legnagyobb tanulsága, hogy egyre nagyobb fölénybe kerülnek azok a társadalmak, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Ez azt jelenti, hogy a két nagy puritán kultúra, a nyugati protestáns, és a távol-keleti konfuciánus fölénye egyre nagyobb, a többiek pedig egyre jobban lemaradnak.
Ezért a magyar társadalom jövőjét is csak annak alapján lehet feltárni, hogyan sikerül a lakosság viselkedésének puritanizmusát növelni. Amennyivel puritánabbak leszünk, annyival a jogosabb reményünk, hogy közeledünk a Weber megfogalmazása szerinti protestáns társadalmak szintjéhez.
Magyar történelem legsikeresebb időszakának tartom az elmúlt hetven évet. Annak ellenére, hogy igen jelentős negatív változást is hozott, az egyenlege ennek ellenére nagyon pozitív.
Kezdem a legnagyobb negatívummal.

A lakosság etnikai, kulturális összetétele.
A lakosságának etnikai összetétele példátlan mértékben romlott. Elveszettünk egymilliónál több lakost a társadalmunk élcsapatából.
A félmillió magyar zsidó elvesztése ezer éves történelmünk legnagyobb vesztesége. Ez számra is a legnagyobb veszteség, de minőségét tekintve a számánál is sokkal nagyobb. Ezeréves történelmünkben mindig megoldhatatlan polgárhiányos volt a magyar társadalom. A nyugat-európai társadalmakban a lakosság mintegy 6 százaléka volt polgár, és annak nagy többsége az államalkotó etnikumhoz tartozott. A magyar társadalomban legfeljebb 2 százalék volt polgár, de ennek tizede sem volt magyar etnikumú. Az eleve krónikus polgárhiányunk kilencven százaléka külső, főleg germán etnikumú, és nagyon izolált volt. Idegenek, még a magyar lakosok számára elzárt etnikumokba éltek. Asszimilálódó, lényegében itt polgárosodó etnikum, csak a vasút hálózat kiépülésével párhuzamosan, a zsidóság volt.
Magyarország története során csak 19. század második felétől, zsidóságnak köszönhetően, közeledett a Nyugathoz a magyarságba asszimilálódó zsidóságnak köszönhetően. Amire a 19. század végén büszkék lehetünk, annak döntő többségére a zsidóság nélkül sor sem kerülhetett volna.
A magyar zsidóság volt az élcsapata annak, hogy a magyar városok, mindenek előtt Budapest, a nyugati társadalmi élethez közelebb kerültek. Ennek öthatodát, mintegy félmillió zsidót vesztettük el.
A harmadmillió svábság kitelepítése is minden történelmi csatavesztésünknél nagyobb veszteséget jelentett. A Trianon utáni társadalmára az volt jellemző, hogy a lakosság nagyobb felét kitevő, falvakban, pusztákon, uradalmakon élő lakosság még a városoknál is sokkal elmaradottabb volt. Ennek a paraszti osztálynak az élcsapata, a falusi lakosság puritanizmusának terjesztője volt a svábság.
Az ötöd millió 56-os kivándorló. Annyira el vagyunk foglalva az 56-osforradalom politikai dicsőségével, a leverését követő megtorlással, hogy említést sem teszünk a disszidáló magyarokról. Pedig azok elvesztése is nagyobb volt, mint a tatárjárásé. 1986-ban voltam az Egyesült Államokban, ahol akkor publikáltak egy bevándorlókról készített felmérést. Ebből derült ki az, hogy a 20. századi bevándorlók között a zsidóság és az 56-os magyarok vizsgáztak a legjobban. Ezt csak azok érthetik meg, akik átélték az egyetemisták 56-os szereplését. Ők voltak 56 hősei. Belőlük került ki az Amerikába menekültek többsége. Még nem találkoztam a velük foglalkozó történelmi elemzéssel. Ha valami nagyon hiányzott a rendszerváltást követő években, akkor ezek az Amerikába vándorolt, radikális, de nemzeti elkötelezettségű munkás- és parasztszármazású fiatal értelmiségiek.
A magyar történelem legnagyobb tragédiája az ország legjobb ötödébe tartozó egymillió elvesztése volt.
Ezzel szemben az elvesztett egymilliós létszámvesztésünket a cigányság, a legkevésbé értékes etnikum pótolta, és pótolja.
Mivel tudom, hogy minden etnikai értékelést fasizmusnak minősítnek, álláspontom magyarázatra szorul.
A közvélemény ugyanazt érzi, amit én racionálisan tudok. Tudom, hogy ma már nincs nagyobb magyar sorsfeladat, mint a cigányság integrációja. Ezt csak a felemelésükkel lehet és kell megoldani. A rendszerváltás óta azonban ezt a feladatot a magyar politikai elit a legostobábban kezeli. A cigánygyűlöletnél is kártékonyabb a cigányság alamizsnán való eltartása, mert ezt a farizeusok ugyan erkölcsi kötelességnek tartják, de valójában ezzel kártékonyabbak, mint a Jobbik. A Jobbik ugyanis olyan megoldásokat javasol, amelyek ugyan erkölcstelenek, de irreálisak is. Ahogy a jelen és a jövő Európájában ugyan van antiszemitizmus és cigányellenesség, ami nagyon erkölcstelen, de nem veszélyes, mert a céljuk megvalósíthatatlan. Vannak olyan eszközök, amelyek már nem alkalmazhatók Európában, és mi Európa része vagyunk.
Nemcsak a magyar, de a cigány társadalom érdeke, hogy minden munkaképes cigány kapjon munkát, és ne a minél több, hanem a minél kevesebb, de jobban képzett gyermek nevelésében legyen érdekelt.
A magyar liberális politika a rendszerváltás során elvette a cigányság munkavállaló lehetőségét. Ezt máig nem írta le senki. Pedig a hangos cigányozás század annyit nem ártott a cigányságnak, mint a liberális privatizáció. Bármennyire nem mondja ki, nem írja le senki, a rendszerváltás elvette a cigány etnikum foglalkoztatásának kilencven százalékát. Ebben a szörnyű bűnben a főbűnösök a liberálisok, akik hangosan botránkoznak azon, ha valaki cigánybűnözésről beszél, de nem ismerik el, hogy ők voltak a cigányokat bűnözésre kényszerítők élcsapata. Nemcsak a cigány, de minden etnikum erkölcsileg lezuhan, ha csupán néhány százalékos a foglalkoztatása, és alamizsnán tartják. A nem foglalkoztatott etnikumokat szükségszerű az erkölcsi züllés és a sok, de gyengén iskolázott gyermek vállalása. A magyar cigányságra az a két tulajdonság ma sokkal jobban jellemző, mint a Kádár-rendszerben volt. Ezt a tényt ugyan senki sem tagadja, kimondani mégis egyre nagyobb bűn.
Akik engem álláspontom miatt elítélnek, nézzék meg, hogyan volt foglalkoztatva a cigányság, hogyan alakult a gyermekvállalásuk a rendszerváltás előtt és után. Ezt a két azonban adatot még publikálni sem szabad.
Azok a cigányság közveszélyes ellenségei, akik nem oldják meg, hogy minden cigány munkájából élhessen meg, és akik elsősorban a munkátlanokat teszik érdekeltté a minél több gyermek vállalásában.
De akik a cigányságot felmentik a munkából való megélés kényszerétől, és abban teszik őket érdekeltté, hogy nem a minél sikeresebb, hanem a minél nagyobb számú gyermeket vállaljanak, a Jobbik leghangosabb cigányozóinál is hatékonyabb cigányellenesek.
Sajnos, a magyar politikai elit az asztal alá akarja seperni a cigánykérdést, még annak felvetését is politikai bűnnek minősíti. Pedig a magyar jövő legsúlyosabb terhe a magyar cigányság asszimilálódása. Ez egyelőre lassan sem megy előre, annál inkább gyorsan hátra.
Könnyű a feladat megfogalmazása: Lehetőleg minden munkaképes állampolgárnak biztosítani kell a munkából való megélés lehetőségét.
A megvalósítás mérlege elkeserítő: A vizsgált hetven évből az első ötvenben, a történelmünk során először, jól vizsgáztunk. Az utolsó húszban pedig katasztrofálisan rosszul.
Jelenleg a foglalkoztatásban az EU tagállamai között az utolsók vagyunk, és semmi remény, hogy ezen a következő évek során lényegesen változtatni fogunk.
Ez azért tragikus, mert a foglalkoztatás mértéke a legfontosabb társadalmi mutató. Szinte senki sem vette tudomásul, hogy a társadalmak teljesítménye elsősorban a foglalkoztatási rátától függ. Elég volna megnézni, hogy hol, mekkora a nem dolgozó munkaképesek aránya. Ennek alapján meg lehet állapítani, hogy mekkora lesz a várható teljesítmény.
A magyar társadalom azért lehetett a legvidámabb barakk, mert magas volt a foglalkoztatás, és ráadásul példátlanul magas a munkaviszonyon túl, a szabadidőben végzett értéktermelés. A politikai rendszer gyenge volt, de a munkában részvevők aránya, teljesítménye magas, jobban hasznosították a társadalom munkaerő kapacitását. A rendszer sok hátránya ellenére ezért működhetett hatékonyan a magyarországi szocialista rendszer, mert ezer éves történelmünkben csak ezekben, az évtizedekben volt magas a munkaerő kapacitás kihasználása.
Történészként tudom, hogy ez a mutató az egyik legmegbízhatóbb jelzője annak, hogy melyik korban milyen hatékonyan működött a társadalom.
A feudális társadalom azért fejlődött lassan, mert minden jobbágycsaládból csak az első fiú lehetett jobbágy, azaz értéktermelő.
A két háború közti magyar társadalom teljesítménye azért volt siralmas, mert hárommillió munkaképes ember csak álmodhatott arról, hogy talál magának elegendő munkát.
A magyarországi bolsevik rendszerről azért van jó véleményem, mert nemcsak mindenki talált munkát, de a szabad idejében is bőven volt alkalma arra, hogy a megkeresett bérén felül növelje jövedelmét.

Néhány további objektív mérce

A testmagasság.
Kedvencem ez a mérce. Már a Horthy rendszerről is kedvezőbb képet adott annál, mint amilyennek átéltem. A sorsom úgy hozta, hogy a zsidó orvos, egészségügy tanárom volt a testmagasságot vizsgáló szakmában az első a világon, aki a sorozott katonák testmagasságával mérte az életviszonyok javulását. Megállapította, hogy a két világháború 25 éve alatt többet nőtt a testmagasság, mint előtte több század alatt. Lehetett tehát a nagypolitika bármennyire ostoba, sőt gonosz, az ország lakosságának az életviszonya, még a nagyon szűk táplálkozás is, jobb, és gyorsabban javult, mint valaha.
Azt ugyan ő sem tagadta, hogy az elmaradásunk nemcsak a protestáns Nyugathoz, de még az osztrákokhoz, és a csehekhez viszonyítva is jelentősen elmaradt.
Az még senkinek nem jutott az eszébe, hogy megnézze, miért, mikor, hogyan alakult az átlagos testmagasság. Érdemes, mert mások is meglepődnek, mint ahogyan én is. Közel negyven évig képtelen voltam megszerezni a sorozáskor mért testmagasság adatait. Amikor ez sikerült, megdöbbentem, az általam is szörnyűnek minősített Rákosi korban született sorkatonák testmagassága mutatott a legnagyobb növekedést. Bennem csak a háborús pusztítások, az áruhiány, a padlások felseprése élt. A testmagasság növekedése azonban egészen mást mutatott. Kénytelen voltam elgondolkodni. Abban ugyanis, hogy a magzati kihordás minősége, és az első öt év alatti táplálkozás a 18 éves kori átlagos testmagasság szemponttájából a legfontosabbak, nem lehetett kétségem.
Aztán lassan rájöttem.
A falusi padlásokon ugyan összeseperték a gabonát, de sokaknak először volt mit összeseperni a padláson, mert szinte minden falusi családnak volt már saját földje. Nem volt hárommillió koldus. Sokkal nagyobb változást jelentett, hogy békeidőben először a történelmünk során, megszűnt a munkanélküliség, ha szűkösen is, de volt olcsó élelmiszer, mindenek előtt kenyér. Magam tapasztalatából csak a házi kosztnál gyengébb üzemi konyhára emlékeztem. Azt nem gondoltam végig, hogy ez a koszt nemcsak az éhezésnél, de az egyoldalú falusi táplálkozásnál korszerűbb, egészségesebb volt. Szinte minden nap volt hús, és főzelék.
Ez a mutató, illetve ennek a változása a világtörténelmi értékeléseimben is jó iránytűnek bizonyult. A testmagasság ugyan függ a táplálkozáson kívül az éghajlati, domborzati viszonyoktól is, a hegyvidéken jóval kisebbek az emberek, mint a síkságokon. A tudósnak mégis elég a testmagasságot, annak a változását is figyelni.
Az elmúlt hetven év alatt Japánban nőtt a legjobban, közel húsz centivel a testmagasság. Ott volt a második világháborút követő gazdasági csoda.
Az elmúlt harminc évben pedig Kína vezet ennek a mutató alapján. Magasan vezet a gazdasági növekedésben is.
Jelenleg a világon a hollandok a legmagasabbak.
Magyarországon, a két háború közt a növekvő testmagasságot azzal magaráztam, hogy Trianonnal, mi, akik az országban maradtunk, jól járunk, a megmarat terület termőadottságai jobbak, és sokkal kevesebb kulturális és gazdasági visszahúzó erővel kellett küzdenünk. Ma is vallom, hogy minket az etnikai és az önrendelkezési elvek alapján sok sérelem ért, de ennél is több társadalmi és gazdasági visszahúzó erőtől szabadulhattunk meg. Már középiskolás fejjel megállapítottam, hogy a csonka ország lényegesen életképesebb lett, mint a történelmi volt. Ennek tudomásulvételéhez azonban az elmúlt kilencven év sem volt elég.
Ebben a hitemben a történelmi események erősítettek meg.
- A háború előtti Magyarországnál kevésbé heterogén Jugoszlávia szétesett, és az etnikumok ölték egymást.
- Csehszlovákia szétválása már engem is meglepett.
- A Szovjetunió szétesésének fő okát előre láttam. Sem kulturálisan, sem gazdasági fejlettségében akkorák voltak a különbségek, hogy nem férhettek meg egy közös birodalomban.
A magyar tapasztatok alapján írtam a hetvenes években egy tanulmányt, amiben azt bizonyítottam, hogy Jugoszlávia és a Szovjetunió szét fog esni, mert csak azonos kultúrájú, és gazdasági fejlettségű népek képesek tartósan közös államban élni. Márpedig a Trianon előtti Magyarország mind etnikai, mind nyelvi, mind vallási, mind kulturális tekintetben az egyik legheterogénebb ország volt. A jelenlegi pedig a leginkább homogén. Ebben a kérdésben is bőven volna mit helyére tenni a tudatunkban. Hitegetjük magunkat a soknemzetiségű államok példájával. Nem tisztázzuk, hogy soknyelű, sokvallású még lehet egy ország, ha a kultúrája és a fejlettsége hasonló, de az egy nyelvű sem lehet tartósan, károsodás nélkül közös államban, ha az egyik fele lényegese fejlettebb, mint a másik.
Az is kevés, ha a közös nyelv mögött nincs közös kultúra. Ennek klasszikus példája Olaszország. Az észak-olaszok alpi népek, akárcsak a svájciak, a bajorok, az osztrákok és a szlovének. Ezeknek eltérő a nyelvük, de azonos az életvitelük, az erkölcsük rokon. A dél-olaszok ellenben nagyon mások, mint az északiak. Csak a nyelvük közös, az életvitelük nagyon más.
Csehek, és a szlovákok szétválását a két nép eltérő polgárosodottsága okozta.
Mi, magyarok azért nem tudjuk ezt megérteni, mert Trianont nem vagyunk képesek megemészteni. Pedig, amíg nem értjük meg Trianont, addig nem lehet egészséges a külpolitikánk, addig erős lesz a szélsőjobb. Sajnos, a megértéshez az elmúlt közel száz év során nem közeledtünk.
Amíg a jobb jövőnket csak nagyobb területű és népesebb, de nem a jobban élő emberek országában tudjuk elképzelni, nem járunk helyes úton.
még senkinek nem jutott az eszébe, hogy megnézze, miért, mikor, hogyan alakult az átlagos testmagasság. Érdemes, mert mások is meglepődnek, mint ahogyan én is. Közel negyven évig képtelen voltam megszerezni a sorozáskor mért testmagasság adatait. Amikor ez sikerült, megdöbbentem, az általam is szörnyűnek minősített Rákosi korban született sorkatonák testmagassága mutatott a legnagyobb növekedést. Bennem csak a háborús pusztítások, az áruhiány, a padlások felseprése élt. A testmagasság növekedése azonban egészen mást mutatott. Kénytelen voltam elgondolkodni. Abban ugyanis, hogy a magzati kihordás minősége, és az első öt év alatti táplálkozás a 18 éves kori átlagos testmagasság szemponttájából a legfontosabbak, nem lehetett kétségem.
Aztán lassan rájöttem.
A falusi padlásokon ugyan összeseperték a gabonát, de sokaknak először volt mit összeseperni a padláson, mert szinte minden falusi családnak volt már saját földje. Nem volt hárommillió koldus. Sokkal nagyobb változást jelentett, hogy békeidőben először a történelmünk során, megszűnt a munkanélküliség, ha szűkösen is, de volt olcsó élelmiszer, mindenek előtt kenyér. Magam tapasztalatából csak a házi kosztnál gyengébb üzemi konyhára emlékeztem. Azt nem gondoltam végig, hogy ez a koszt nemcsak az éhezésnél, de az egyoldalú falusi táplálkozásnál korszerűbb, egészségesebb volt. Szinte minden nap volt hús, és főzelék.

A háromtényezős mérce.
A köztudatban alig terjedt el, hogy az életszínvonalat nemcsak anyagiakban kell mérni. Az ENSZ a tagállamok sorrendjét három tényező, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője alapján méri. Ez már sokkal többet mond. Nemcsak a jövedelmet, hanem az élet hosszát és az iskolázottságot is figyelembe veszi. Annak pedig örülök, hogy az államuk szuverenitást viszont figyelmen kívül hagyják.
Senki sem gondol arra, hogy ma azok a magyarok élnek a legjobban, akik Amerikába vándoroltak. Őket követik azok, akik Nyugat-Európába mentek. Ez még inkább vonatkozik az Amerikába menekült zsidókra, a Németországa kitelepített svábokra. De igaz a burgenlandi magyarokra is. Sokszor idézem, hogy soproniak ma kétszer jobban élnének, ha nem szavazzák meg a Magyarországhoz tartozásukat.
Azon ugyan lehetne vitatkozni, hogy elég-e az ENSZ által használt három tényező, de a politikai szabadságot, azaz a demokrácia mértékét, messze elkerülném. Ezzel szemben a liberális értelmiség csak azzal mér.
Azon már gondolkodnák, hogy a foglalkoztatást, vagy a jövedelemelosztást, a társadalom belüli mobilitást is indokolt volna figyelembe venni.
Ezt ötven éve úgy fogalmazom meg, ahol nagy az emberek munka- és tanulásszeretete, ahol tiszták a közösen használt helyek, ott gyorsan fejlődik a társadalom. Ahol ettől minél messzebb vannak, ott annál reménytelen a felzárkózás. Ezért szoktam a tanácsot adni: Ne a statisztikai adatokat elemezd, nézd meg, hogyan néz ki a közösségi illemhely, a piac, a temető, azok alapján megmondhatod a társadalom fejlődési ütemét. Olyan országok, amelyek között nagyok ezekben a különbségek, nem férhetnek meg szoros közösségben, ezek jobban teszik, ha külön úton járnak.
Apán a front tapasztalatai alapján mondta, hogy egy német katona kétszer annyit ért, mint egy magyar, és háromszor annyit, mint egy olasz. Számomra még nagyobb különbségeket mutattak a háborús események. Ezért mondtam, hogy a német-olasz tengely német kereke olyan, mint egy dömperé, az olasz kerék pedig akkora, mint egy talicskáé. Ezek jobban járnak, ha nem rakják közös tengelyre a kereküket.
Olaszországban élve megtanultam, hogy az északi részen az emberek olyanok, mintha Svájcban lennének, az olasz csizma talpánál pedig olyanok, mintha már Afrikában lennék.
Jugoszláviában a szlovének számítottak a leggyengébb tagállamnak, mégis azok vitték a legtöbbre.
A vietnámi háború kimenetelét is előre láttam, mert tudtam, hogy az észak-vietnámiak olyanok, mint a kínaiak, a déliek pedig olyanok, mint a többi dél-ázsiai nép. Nincs az a technikai segítség, ami ezt a különbséget áthidalhatná.
Ezért aztán soha nem értettem meg a politikusok és a tábornokok buzgalmát.
Nem győzöm hangsúlyozni, Móricz Zsigmond jelmondatát:
Ne politizálj, építkezz!

A magyar társadalom először lett kiegyensúlyozott.
A rendszerváltás óta, az alacsony foglalkoztatás következtében, a magyar társadalom alacsony gazdasági és erkölcsi kapacitáson működik annak ellenére, hogy a társadalom struktúrája először egészséges. Ezer évig polgárhiányosak voltunk. Végül a 20. századra saját polgársága lett, de mivel annak többsége magyar zsidó volt, a társadalom kitaszította magából ezt az élcsapatot. Ezzel újra krónikusan polgárhiányosak lettünk. Az úri középosztály ugyanis inkább nemes volt, mint polgár. Értett a politikához, becsületes volt a közigazgatáshoz, de alkalmatlan volt a vállalkozáshoz. Ezt is meg kell fogalmaznunk annak érdekében, hogy a jelenlegi magyar értelmiség ne úri középosztály akarjon lenni, hanem polgár.
A bolsevik megszállás alatt bűnnek számított vállalkozó polgárnak lenni, nem is lehetett azzá válni.
A rendszerváltás után a liberálisok tőkésosztályt akartak létrehozni, de lekéstek, mert már nem tőkésre, hanem elsősorban már értelmiségire van szükség. Ezt pedig a bolsevik rendszer létrehozta.
A magyar társadalom jelenlegi összetétele ezer év óta először lenne megfelelő abban az értelemben, hogy van magyar etnikumú vezető osztálya, de többségében már nem tőkés polgár, hanem elsősorban értelmiségi. Ez a modern társadalom vezető rétege. Már nem osztálya, hiszen nem születési, vagy öröklési alapon szerveződik.
A magyar társadalmon rendszerváltás utáni gyenge teljesítménye elsősorban annak köszönhető, hogy a munkaerő alsó minőségi negyede tartósan munkanélküli, ezért nemcsak anyagi, de erkölcsében is visszahúzó, többségében cigány etnikumú. Az már a kisebbik hiba, hogy az új értelmiségnek nincs politikai tradíciója, és gazdasági vezetési tapasztalata. Majd lesz.
Azt a tartós vezetésre jogosan számítható Fidesz már felismerte, hogy az első feladata a foglalkoztatás, de ennek megoldásához még nem találta meg az eszközöket.

Összegzés.

Minden okunk megvan arra, hogy a következő hetven évben is reménykedhetünk. Erre a legnagyobb garancia, hogy a lakosság nagy többsége alkalmas a társadalmi felemelkedésre, értelmiséggé, értékes puritán polgárrá válásra.
A társadalmunk gyengéje, hogy jelentős hányada leszakadt, nem jut öneltartását biztosító munkához, az önerőből képtelen a társadalmi felemelkedésre. Ezeknek kell munkát adni.
Az is pozitívum, hogy a kormányzat mögött példátlanul nagy társadalmi támogatás van, tehát nem lesz szükség hatalomszerző pártpolitikai csatározásokra. Azok közé a kevesek közé tartozom, aki tudja, hogy a vezetés biztonságérzete is fontosabb, mind a politikai stratégiája. A hatalmában biztos kormányzat mindig sikeresebb, mint a bizonytalan lábon álló sok párti demokrata kormányzat.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése