Kopátsy Sándor PH 2014-07-14
Mikor lesz újra igazi háború?
A fenti címen
írta le a Népszabadság hétvégi számában egész oldalas, tudományos színvonalú
véleményét Csaplár Vilmos.
Mivel nagyon más
a véleményem, leírom.
Az írás felett
egy első világháborús fényképen a katonák rohannak a géppuskákkal védekező
ellenség felé. Ez tipikus kép az első világháborúból, de sokat mondana
mellette, hogyan történne ez ma. Távirányított fegyverek potyogtatnák le a
bombáikat az ellenséges állásokra. Előtte azonban egy távirányított kis repülővel
bombáznák a vezérkari központot. Sehol egyetlen ember, csak távoli bunkerekben
biztonságot évező diplomások, a szakma elitje által irányított számítógépek.
A két kép jól
jellemezné, hogyan változott meg száz év alatt a hadviselés. Régen a front
mindkét oldalán tudatos emberpusztító volt. Legfeljebb sokak számára nem volt
tudatos, hogy védetlenül vannak kiszolgáltatva. A múlt minden háborúja
emberpusztító volt, a jelenkor haditechnikája alapvetően emberkímélő.
Aki a két kép
által ábrázolt változást meg tudja magyarázni, semmiben sem fog egyetérteni
Csaplár Vilmossal. Száz éve ugyanis még a legfejlettebb társadalomban is többen
éltek, mint amekkora volt a társadalom munkaerőigénye, mint amennyiről a társadalom
képes volt gondoskodni. Abban a
tekintetben mindkét fél jól jött ki a háborúból, hogy sokan meghaltak.
Saját földosztó
tapasztalataim győztek meg arról, hogy 1945-ben mintegy ötször annyian éltek a
magyar falakban, mint amennyi lakos optimálisan megélhetett volna. Ugyanis
mindenki ötöd annyi földet kapott, mint amennyit képes lett volna megművelni.
Az óta az erőltetett szocialista iparosítás elvitte a lakosság nagyobb felét,
de még mindig kétszer annyian maradtak, amennyinek a favak határa optimális
jövedelmet biztosított volna
Alig lehetett
más a helyzet az első világháború előtt, amikor a fénykép készült. Nincsenek
pontos adataim, de a géppuskák tűzének nekirohanó katonák kilenctizede falusi,
felesleges ember volt. Csak megemlítem, most fogy az ország lakossága, de még
mindig egymillió falusi ember számára nincs munkaalkalom. Ma már nem annyira azért,
mert sokan vannak, inkább, azért mert a munkaerő hivatalos árán nem érdemes
őket alkalmazni.
Csaplár Vilmos
azt sem említi, hogy a fejlett világban alapvetően megváltozott a lakosság
tudata. Az első világháborúba még dalolva mentek a katonák. A másodikba már
csendben. Ma pedig szinte mindenki kibújna belőle, ha módja volna rá, a képen
ábrázolt rohamra pedig nem volnának hajlandók.
Arról a hadsereg
vezetői sem beszélnek, hogy a mai ember ezerszer jobban vigyáz az életére, mint
száz éve. Már csak olyan ember fogható hadviselésre, ami reálisan látja a
túlélési lehetőségét.
Még fontosabb
változás, hogy a mai haditechnikához
csak a képzett katona alkalmas. Az első világháborúban a legénység
kilencven százaléka képzetlen, többségük írástudatlan volt. A második
világháborús tankokra, repülőkre néhány hét alatt ki lehetett képezni a
személyzetet. Jelenleg pedig a már olyan
a haditechnika, aminek hatékony használatára csak diplomás és több éves
gyakorlattal rendelkező értelmiségiek képesek. Az első világháborúban
mozgósított katonák 99 százaléka ma alkalmatlan lenne a besorozásra.
Csaplár
Vilmosnak abban ugyan igaza van, hogy az atomfegyvernek elrettentő szerepe van.
A nyertes is sokkal többet veszthet,
mint amennyit nyerhet. Ezért nincsenek a fejlett világon belül háborúk. A
fő visszatartó erő a nemzetközi munkamegosztás. Minden fejlett társadalom a legtöbbet azzal vesztene, hogy megbénult a
világkereskedelem. Azon többet veszít, mint a háborún nyerhet.
Számomra a
második világháború mutatta meg, hogy a háború kimenetele másodrangú abban a
tekintetben, ki a nyertes, ki a vesztes.
Az Egyesült Államokat tartják annak. De
az sem azért, mert nyerte volt. Ezt jól bizonyítja, hogy a másik három volt
angol gyarmat, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland megelőzi az Egyesült Államokat
és a háború fő szereplőit az ENSZ társadalmi fejlettéi rangsorában. Ez a négy
tengerentúli protestáns, angol nyelv ország azért van az élcsapatban, mert
protestáns, azaz puritán, angol nyelvű és adottságaihoz képe alulnépesedett.
Ezért az Egyesült Államok sem azért lett szuperhatalom, mert háborút nyert,
hiszen a nélkül is az lett volna.
A háborút fő
szereplői közül a vesztes Japán és
Németország javított a legtöbbet a háború előtti helyzetéhez képest. Pedig
ezek szenvedték el a háború során legnagyobb ember és anyai veszteséget. Már az
50-es években Jánossy Ferenc csak azt bizonyította be, hogy a háború előtti
fejlettségi szintek, függetlenül attól ki nyert, ki vesztett, gyorsan
helyreálltak. Húsz évvel később már az vált nyilvánvalóvá, hogy a háború előtti rangsorok attól függően
változtak, milyen mértékű a lakosság puritanizmusa. A Nyugat minden
protestáns országa javított a helyzetén, kivéve a győztes Nagy Britanniát.
Nálunk is többel javultak a távol-keleti konfuciánus népek országai, mert azok
még a protestánsoknál is puritánabbak.
Nem kívánok
Csaplár Vilmos azon érveivel vitatkozni, hogy a háborúra mindig szükség volt és
lesz. Megelégszem azzal, hogy ez csak akkor igaz, ha hozzátesszük a túlnépesedő
jelzőt, Minden túlnépesedő társadalomnak
objektív szüksége van az embert és vagyont pusztító háborúkra. A nem
túlnépesedők azonban nem háborúznak, ha mégis, akkor ostobák, és maguknak
ártanak.
Ezt bizonyítják
a tények. 1945 óta a fejlett világon belül nem voltak háborúk. A fejlett
Egyesült Államok ugyan háborúskodott, de értelmetlenül, a túlnépesedő
társadalmakban akart neki tetsző rendszereket stabilizálni. Ezek végül minden
esetben kudarcba fulladtak. Azt már más alkalommal részletesen kifejtettem,
hogy a hidegháborús fegyverkezési verseny lényegében az Egyesült Államok
stratégiai célját szolgálta a volt gyarmattartókkal szemben, és végül a
Szovjetunió összeomlását eredményezte. Ezért nem is jelentett semmiféle reális
háborús veszélyt.
Csaplári Vilmos
tévedését semmi sem bizonyítja jobban a ténynél, hogy a második világháború
után a hadikiadások a nemzeti jövedelemhez viszonyítva a felére, a Szovjetunió
összeomlása után a negyedére zsugorodtak. Ezt a haderőt is szinte csak arra
használják, hogy az elmaradt világban a csendőr, a rendfenntartó, a békét őrzők
szerepet játsszák. A Nyugat ugyanis nem ismerte fel, hogy a túlszaporodó
társadalmakban faji érdek az emberpusztító háborúskodás. Tekintve, hogy a lemaradó
világ többségében tízszer gyorsabb a népszaporulat, mint amennyit a társadalmuk
elviselhetne, ott a háború nélküliség katasztrófához vezet.
Csaplárinak azt kellene felismerni, hogy az ember csak akkor válik háborúzóvá, ha túlnépesedik, de akkor létérdekévé
válik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése