Modern Marx

Kopátsy Sándor                  EE                  2014-07-18

Modern Marx

Piketty, a francia közgazdász akadémikus Tőke a 21. században címmel megjelent könyve izgatja hónapok óta a közgazdászokat. Én is azonnal felfigyeltem rá. Ami meglepett, hogy ő is, akárcsak Marx az elosztást vizsgálta. Azon botránkozik, hogy a jövedelmek egyre jobban differenciálódnak. Azt fel sem veti, hogy milyen okok alapján történik a jövedelemelosztás, van-e annak alépítményi feltétele. Ebben tehát ő is marxista, de a teoretikus Marxot tudomásul sem veszi. Azt, ki először fogalmazta meg, hogy a társadalom felépítménye, ideológiája, politikai struktúrája csupán felépítmény, amit az alépítménye determinál. Ezt ugyan Marx is élete végéig félretette, kiélte magát abban, hogy az erkölcsösebb elosztással foglalkozzon, milyen módon történjen a megtermelt javak elosztása.

Azt ugyan Marx sem tárta fel, hogy az ő korában, a 19. század második felében, milyen okból volt olyan a jövedelmek elosztása, amit felháborító igazságtalanságnak tartott. Megelégedett azzal, hogy azt erkölcsi alapon rossznak és megváltoztathatónak minősítette. A tőkésprofitját és a munkás kizsákmányolását a tőkéstulajdonnal magyarázta. Ez a magyarázat a saját elméletével ellentétes volt. Elméletéből az következett volna, hogy a tőkés osztálytársadalom legfontosabb eleme nem az alépítménytől, hanem az egyik tipikus felépítményi elemtől, a tulajdonformától függ. Ezzel az elméleti bukfenccel elérte, hogy a tőkés osztálytársadalomra jellemző legfontosabb két elosztási elem, a profit, és a munkabér, politikai akarattal, akár erőszak alkalmazásával megváltoztatható.

Mivel Piketty nem vallja magát materialista filozófusnak, megengedhette magának, hogy a jelenkori fejlett társadalmak elosztását hibásnak, természetellenesnek minősítse. Azt nem is tekintette feladatának, hogy megvizsgálja, miért olyan a jelenkori társadalomban a jövedelem elosztás, amit ő nem tart jónak.

Ahogyan Marx nem vizsgálta, hogy miért volt olyan a jövedelemelosztás a korabeli tőkés társadalomban, és megelégedett azzal, hogy erkölcstelen, Piketty sem veti fel a kérdést, miért differenciálódnak egyre jobban a jövedelmek. Pedig ugyanúgy mindkettőnek akkor is van a tudományos magyarázata, ha az még nem felismert.

Marx korában a jövedelmek, mindenekelőtt a tőkeprofit és a munkabár, azért volt differenciált, mert a fizikai tőkéből kevés, a munkaerőből, és annak tudásából sok volt. Ebből fakadóan a tőkét értéke felett, a munkaerőt és a tudást éréke alatt fizették meg. A tőkeprofit tehát nem a tőkés tulajdonformából, hanem a tőkehiányból fakadt. A munkaerőt nem azért zsákmányolták ki, mert a munkaadó tőkés, hanem azért mert több volt belőle, mint amennyi tőke volt a munkaalkalmak teremtéséhez. A tudást is azért üldözték, legalábbis nem becsülték meg, mert több volt belőle, mint a társadalom igénye.

Minderről ugyan el lehet mondani, hogy erkölcstelen, de azt nem, hogy indoktalan.

Ezért Marxnak sem azt kellett volna mondani, hogy a tőkés társadalom, akár erőszakkal is, megszüntethető, hanem azt kellett volna feltárni, hogy mi tette szükségessé mindazt, amit ő erkölcstelennek tartott.

- Meg kellett volna szüntetni a tőkehiányt, vagyis azt, hogy a társadalom képes legyen a rendelkezésre álló munkaerő számára munkát biztosítani.

- Meg kellett volna szüntetni a munkaerő felesleget, ami elsősorban a népesség gyors növekedésből fakadt.

- Olyan technikára volt szükség, ami szinte kielégíthetetlen keresletet támaszt a minőségi munkaerővel szemben. Nemcsak Marx, de a társadalomtudományok sem vették tudomásul, hogy az ipari forradalom hatására a munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőséi igény nem nőtt, hanem tovább csökkent. Csak azt látták, hogy a tőkés társadalom tudásvagyona nőtt. Ez nem is vitatható, hiszen a tőkés társadalmat működtető tudásvagyon sokkal nagyobb volt, mint a megelőző társadalmaké. Azt azonban nem vették tudomásul, hogy a munkaerő nagy többségével szemben soha nem volt olyan alacsony a tudásigény, mint a 19. század végén. Az ipari forradalom olyan technikát hozott létre, amiknek köszönhetően nemcsak a termelékenység ugrott, a munkaerő nagy többségével szemben támasztott igény azonban a legalacsonyabb szintre csökkent.

Marx korában a munkaerőből nemcsak sokkal több volt, mint amennyi munkaalkalom létre hozásához volt tőke, de a rendelkezésre álló munkaerő minősége is több és jobb volt a munkaalkalomnál. Elég arra gondolni, hogy mennyivel több ismeretre volt szükség a céhiparokban dolgozóknak, mint a gyárak munkásinak.

Ezért lett a tőkejövedelem magasabb, a munkabér pedig alacsonyabb.

Piketty is figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a jelenkori társadalomban azért differenciálódnak a korábbinál is jobban a jövedelmek, mert a jó munkaerőből és tudásból kevés, a gyenge munkaerőből pedig sok van.

Amíg a tőkés osztálytársadalom tudásfelesleges volt, a jelenkori fejlett társadalmat az igényelthez viszonyítva, tudáshiány jellemzi. Ezért kell a nagyobb tudást egyre jobban megfizeti.

Azt sem veszi tudomásul, hogy a jövedelmek nagyobb differenciálódása abból fakad, hogy az egyedek tudásvagyona között nagyságrenddel nagyobb a különbség, mint a fizikai erejük között. Ez már a korábbi társadalmakban is nagyon egyértelmű volt a művészetekben és a hívatásos sportokban. Ezen a két területen mindig nagyok voltak a jövedelem különbségek. Ezt már akkor felismertem, amikor a rabszolgák árait olvastam. A fizikai erejük alapján ritka volt az 1 a 2-nél nagyobb arány. Ezzel szemben a művészek, sportolók között az 1 a 100 arány sem volt ritka.

Ez még inkább így van napjainkban. A legjobb festők, zeneszerzők, énekesek, sportolók az átlag ezerszeresét keresik. Az alsó felük pedig meg sem élhet belőle. Milliók űzik a labdarúgást, de a többségűk még annyit sem keres ezzel, mint mennyit rákölt. Ezt a két ágazatot mindig a nagy anyagi és erkölcsi megkülönböztetés jellemezte.

A jelenkorban azonban minden szakmában óriásira nőttek a képességtől függő jövedelemkülönbségek. Szinte nincs olyan szakma, amiben a legjobbak fizetése ne haladná meg a legmagasabb képzettségű dolgozók átlagát. Minden szakma egyre inkább olyan lesz, mint a művészeké és az élsportolóké, a képességtől, a teljesítménytől függően, egyre jobban differenciálódnak a jövedelmek. Amit Piketty lát, lényegében abból fakad, hogy a képesség alapján differenciálódnak a jövedelmek.

Azt, hogy a jelenkor olyan oktatási rendszert követel meg, amilyen a művészek és hívatásos sportolók képzése eleve volt, korán felismertem. Azt csak most látom, hogy a munkaerő piacán a jövedelmek is egyre inkább úgy differenciálódnak, ahogyan a művészek és a sportolók esetében. Ahogy egyre inkább minden szakmában a teljesítmény a képesség alapján alakul, a jövedelmek is úgy differenciálódnak, mint a művészet és a sport világában. A szakmákon belüli leggyengébb ötöd nem érheti el a képzését megtérítő jövedelmet. Ezért aztán mindenkit olyan szakmára kell képezni, amiben a felső kétharmadba kerülhet.

Az oktatáspolitikának nem a minél magasabb képzésre, hanem a képességgel arányos képzésre kell koncentrálni. Vagyis, azt kell bevezetni, ami a művészek és a hívatások sportolók képzésében mindig is volt.

A képzési rendszernek a tehetségkutatásra kell koncentrálni, vagyis mindenkit olyan képzésben kell részesíteni, amiben a felső kétharmadba kerülhet.

Piketty is azon háborog, hogy a tudás és tehetség alapú társadalomban a munkaerőpiac a tudás és a tehetség arányában, egyre differenciáltabb jövedelmeket fizet. Ez nem negatív, hanem pozitív, a társadalom érdekét szolgáló jövedelemarány.

Más kérdés az, hogy ez a teljesítményt maximalizáló, nagyon differenciált jövedelemelosztás nem felel meg a minél jobb munkaerő újratermelési érdeknek. Annak olyan jövedelemelosztásra van szüksége, ami mellett szinte minden család anyagilag is képes a gyermekei képességarányos iskoláztatására. Az adott kapacitás optimális hasznosítására megfelelő differenciált jövedelmek azonban nem felelnek meg a minél jobb munkaerőt eredményező, sokkal nivelláltabb jövedelemarányoknak. Ez a két eltérő jövedelemarányt kívánó társadalmi érdek hatott arra, hogy minden fejlett társadalomban progresszív adóztatás alakult ki. Nem tudatosan, de ösztönösen. Minden fejlett társadalomban differenciáltak a jövedelmek, de ezek a progresszív adózás lényegesen nivellálja.

Ebben az irányban hatott az is, hogy minden fejlett társadalomban az oktatás ingyenes, vagy nagyon támogatott. Erre ott van nagyobb szükség, ahol a szülők iskoláztatási ambíciója viszonylag kicsi. A távol-keleti konfuciánus társadalmakban, sok évezredes történelmi tapasztalat alapján, a szülők nagyon sok áldozatot vállalnak a gyermekeik minél jobb iskoláztatása érdekében. Ez az igyekezet, ha nem is olyan mértékben, de rajtuk kívül csak a protestáns Nyugaton jellemző. Ennek ellenére minden társadalom érdeke, hogy minél kevesebb képesség maradjon kiműveletlenül. Ezt a legjobban a finnek oldották meg, ahol lényegében minden oktatással járó költséget az állam vállal.

A kiemelkedő képességarányos oktatáshoz mind a szülők hozzáállása, mint az állam támogatása szükséges. Az utóbbi ott nélkülözhetetlen, ahol a gyermekvállalás a szülők jövedelmével és iskolázottságával fordítottan arányos. Márpedig ez minden társadalomban többé-kevésbé jellemző. Különösen ott, ahol alacsony a foglalkoztatás, magas a tartósan munkanélküliek aránya.

Egyelőre még egyetlen fejlett társadalom sem ismerte fel, hogy a családok gyermeknevelését semmi sem ösztönzi jobban, mint a gyermeknevelés eredményéhez igazodó öregkori ellátás. Az öregkori ellátás még mindig a tőkésosztály érdekét szolgálja. Az ellátás nemcsak a munkaképes korban elért jövedelemmel arányos, de az erre a célra félretett összeget a tőkepiacon fektetik be. Ezzel a tőzsdei keresletet, az ott kialakult jövedelmet pumpálják fel. A liberális közgazdások még ma is az öregkori ellátás fedezetét a munkavállalók számával bizonyítják. Teszik ezt annak ellenére, hogy az öregkori ellátás fedezte nem a járulékot fizetők számától, hanem a járadékot fizetők jövedelmétől függ.

A közgazdászok azt sem veszik figyelembe, hogy a szaporodó népességgel milyen felhalmozási igény jár, illetve a csökkenő létszám mellett kevesebb új munkahelyet kell létrehozni, és automatikusan nő az egy laksora jutó vagyon.

Piketty abban is Marx követője, hogy mindketten nem a termelés növelésének a lehetőségeit kutatják, hanem a meglévőt akarták minél jobban elosztani. Ez Marx korában még érthető tévedés volt, hiszen nem ismertek történelmi példát arra, hogy az egy lakosra jutó termelés és vagyon növekedésének az átlaga, hosszú távon, elérte volna az 1-2 ezreléket. Piketty korában azonban a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, az emberiség kétötöde olyan társadalmakban él, amelyekben az egy lakosra jutó növekedés néhány százalékos. A legsikeresebb távol-keleti országokban pedig az éves növekedés megközelíti a kétszámjegyű értéket. Ez mindenek előtt Kínára vonatozik. Márpedig olyan társadalmakban, ahol a kerek százalékot meghaladja az egy lakosra jutó növekedés, ostobaság az elosztásra koncentrálni. Az elosztás csak ott lehet elsődleges, ahol nem változtatható az elosztandó összeg. Ahol az egy lakosra jutó növekedés már elérheti az 1 százalékot, az elosztás módja másodlagossá válik, az elosztandó összeg növekedéséhez képest.

Mivel Marx még olyan társadalomban élt, ahol az egy lakosra jutó növekedés alig érezhető volt, megbocsátható, ha valaki az elosztás módja felett vitatkozik. Az emberi természet azonban olyan, hogy nem azon töri a fejét, hogy másoknak is több jusson, hanem megelégszik azzal, hogy a meglévőből neki több jut. Marx példátlan sikere bizonyítja, hogy a siker mindig azoknak kedvez, akik nem a tudomány törvényeihez ragaszkodnak, hanem az emberi butaságra, illetve az ösztönökre építenek.

Nem az elosztásra, hanem az elosztható növelése az igazi társadalmi cél, még akkor is, ha az elosztandón csak lassan lehet változtatni. Bizonyságul elég volna Kína példájára hivatkozni, ahol az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon évente 8 százalékkal nő, természetes, hogy az elosztás módja még azok számára is másodlagos, akik az elosztásban viszonylag rosszul járnak. Az ilyen társadalomban az elosztás másodlagos a növekedés optimalizálásához képest.

Piketty példátlan sikere bizonyítja, hogy a tudományos és technikai forradalom páratlan sikere még a tudomány képviselőit sem győzi meg arról, hogy életveszélyes kaland az elosztás módját erkölcsi elvárások alapján bírálni, ha az a növekedés érdekét szolgálja. Az elosztás felett csak azon az alapon szabad vitatkozni, hogy mennyire szolgálja a növekedést. Ez azonban sem Marxnak, sem Pikettynek nem jutott az eszébe.

Csak egy iránytű lehet a tudomány kezében, azt vizsgálni, az elosztás módja, milyen okokból fakad, és mennyire szolgálja az a növekedést. Súlyosan hibáznak azok, akik az elosztást erkölcsi normák alapján bírálják.

v�0 � � s `� p9 lcsó, amiből sok van.

Összefoglalás.

A marxizmus azért bizonyult múló divatnak, vallásnak, mert nem a minél több eloszthatóra, hanem az adott minél jobb elosztására törekedett.