A magyar társadalom három fogyatékossága

Kopátsy Sándor                  EH                  2014-07-26

A magyar társadalom három fogyatékossága

I. Nem volt polgársága.

Ezerszáz éve ünnepeljük az államalapításunk évfordulóját. Azt mégsem vettük tudomásul, hogy nyugati típusú államot ugyan alapítottunk, és a Nyugat keresztény vallására tért át a magyarság, de nem váltunk nyugat-európai társadalommá. Abban ugyanis hatszor annyi polgár volt, mint nemes. Ezért nem lehettünk nyugati társadalom, csak keresztény, feudális kiscsaládos állama.

Arról azonban említést sem teszünk, hogyan alakult ki az uralkodó földbirtokos osztály kiscsaládos jobbágyrendszere. Pedig ez legalább olyan fontos eleme a nyugat-európai társadalmaknak, minthogy a lakossága a nyugati keresztény vallásra tért át.

Még nagyobb csend fedi a másik alapvető követelmény hiányát, hogy mintegy ötször annyi polgár legyen a társadalomban, mint földesúr. Ezzel szemben a magyar társadalom uralkodó osztályában, a nemességben maradtak a szabad katonák. Ennek következtében nemesek, csak katonai szolgálatra kötelezett, adót nem fizető nemesek tették ki az ország lakosságának 5, a magyar etnikumnak 10 százalékát. Ennek következtében, amíg a nyugat-európai társadalomban csak a földesurak, a lakosság egyetlen százalékát tették ki a nemesek, azaz a földesurak.

Ezzel Magyarországot olyan társadalom jellemezte, amiben a lakosságon belül ötször, a magyar etnikumban tízszer annyi volt a nemes, mint a nyugati társadalmakban. Ezzel szemben az ország lakosságának csak 1 százaléka volt polgár, és azon belül, egészen a Hódoltságig, szinte nem is volt magyar.

Ezt, mint tényt, csak a háború utáni történészek állapították meg, de ők sem mentek messze az ebből fakadó következmények levonásában. Pedig minden magyar történelmet ennek leszögezésével kellene kezdeni. Aki elfogadja, hogy a Kárpát Medencében csak akkor lehetett a társadalom nyugat-európai, ha abban sokkal több volt a polgár, minta nemes.

Ehhez a követelményhez kétszer közeledtünk, de mindkét esetben visszarendeződött a táradalom.

Az első polgárosodási folyamat az oszmán Hódoltságon indult el. A magyar történészek azonban mélyen hallgatnak a történtektől. Még arról sem esik szó, hogy az oszmán társadalom alapvetően más társadalom volt, mint akár a nyugat-, akár a kelet-európai. Nem osztálytársadalom volt, mivel mind a hadsereg, mind a közigazgatás, mind a vallások vezetőt nem vérségi alapon, hanem az oktatási rendszeren keresztül szelektálták. Lényegében az arab társadalmakban a kínai mandarin rendszerhez hasonló apparátus valósította meg a korlátlan hatalmú szultán akaratát.

Még fontosabb, hogy az Oszmán Birodalomban minden föld a szultáné volt, és a hasznosításáról a jobbágyoknál lényegesen szabadabb bérlők gondoskodtak, akik felett a bérbeadó szultánt a szpáhik képviseleték.

Amennyire fontos, hogy a Királyi Magyarországon és az Erdélyi Fejedelemségben nálunk kialakult a „második” jobbágyság, vagyis nem lazultak, ha nem szigorodtak a jobbágyság kötelmei. Ugyanakkor a Hódoltságban a föld bérlőinek szabad költözködési, kereskedői, vagyonszerzési joguk volt. Nem kevésbé fontos volna annak a hangsúlyozása is, hogy a bérleti díj megfizetését a faluközösség garantálta, ez tárgyalt a szpáhival. Ez a rendszer vezetett oda, hogy az Alföldön, ahol a közlekedési viszonyok jobban megengedték, kialakult a télen nagy falvakban lakó, de az év nagyobb részében a tanyáján lakó parasztság.

A paraszt szót tudatosan használom, mert ezek sokkal inkább tanyás parasztpolgárok, nem jobbágyok voltak. Ezt a két háború között Erdei Ferenc tárta fel először. A történelemoktatásunkba azonban máig sem vonult be, pedig az alföldi parasztság és az alföldi városok önkormányzatai e nélkül nem érthetők meg.

Azt máig nehezen értem meg, hogy a protestáns egyházak fel sem vetik, hogy a Hódoltságban és Erdélyben vallásszabadság volt. Ennek fontosságára a következőkben még visszatérek.

A Hódoltság megszűnése után azonban, a magyar állam igyekezett visszaállítani a Királyságban fennmaradt társadalmi állapotokat.

II. Elbukott a reformáció.

Amennyire súlyának megfelelően foglalkozik a magyar történelem a keresztényég felvételével, mindenek előtt azzal, hogy mi a nyugati kereszténységet választottuk, annyira elhallgatja a reformáció jelentőségét. Fel sem vetik, hogy a reformáció óriási vallási reform volt. A reneszánsz, vagy a felvilágosodás sokkal kisebb társadalmi hatása ellenére nagyobb téma, mint a reformáció fogadása a Kárpát Medencében.

Ismereteim szerint, a reformáció meglepő sikert aratott. Az ország lakosságának többsége áttért az új kereszténység valamelyik egyházra. Tekintettel arra, hogy a Hódoltságtól eltekintve, a földesúr vallása lett a jobbágyainak is a vallása. Tehát aligha lehetett volna ilyen elseprő sikere a reformtoroknak, ha a földbirtokos réteg ragaszkodik a vallásához.

A reformáció viharos terjedésének titka a római katolikus kereszténység gyökere reformja. A 15. század végére egyértelművé vált, hogy a puritán kultúrájú népek kinőttek a mediterrán kereszténységből, ami számukra túlzottan sok elemét őrizte meg a görög-római kereszténység sok istenhívéséből, pompaszeretetéből. Egyszerűen, a nagykorúvá vált puritán népek számára a kultúrájukhoz jobban alkalmazkodó kereszténységre volt szükségük. Európa három kultúrájának három nekik megfelelő kereszténységre volt szüksége.

Az európai kereszténység első szakadása a 11. században megtörtént. Európa nyugati felének kiscsaládos, és keleti felének nagycsaládos népeinek más kereszténységre volt szüksége. Ez a két kereszténység akkor sem talált vissza egymásra, amikor már az ortodox keresztény népek is kiscsaládokban éltek.

A kereszténység második szakadása akkor történt, amikor a puritán germánok, angolszászok és skandinávok a mediterrán népekkel egyenrangúak lettek. A puritánok puritán vallássá reformálták a mediterrán kereszténységet.

A teológia, az egyházi szertartások és a biblia nemzeti nyelve óriási érzelmi hatású volt.

Ezt a folyamatot ugyan nem lehetett megállítani, de néhány eleme nagyon felgyorsította. Ezekről nemcsak a teológusok, de a történészek sem beszélnek. A reformáció győzelmének gyorsaságát elsősorban négy okkal magyarázom.

1. A reformáció a jobbágyság számára a világtörténelem legnagyobb adóreformja volt. Ez azt jelentette, hogy nemcsak megszűnt a Rómáig centralizált egyházi adó, a kilenced. Ezt egy sokkal kisebb, a hívek által megszavazott, és lényegében helyi egyházfenntartási kötelezettségeket fedező adó váltotta fel. A reformáció elseprő győzelmét jobban megértenék, ha megmutatnánk, hogy mennyi adót szedett be a római katolikus egyház, és mennyit a protestáns egyházak, ebből mennyi maradt a hívek közössége számra, mennyi ment a püspökséghez, mennyi az állami egyházi központba, és mennyi a Vatikánba.

A reformációra áttért hívek egyházi adója talán tizedére, az összes adó pedig harmadával csökkent. Nem nehéz elképzelni, hogyan hatna akár ma is, ha a hívek adóterhe ilyen mértékben attól függne, ki, melyik keresztény felekezethez tartozónak vallja magát.

2. Arról még kevesebb szó esik, hogy a földesurak számára milyen előnyt jelentett, ha a jobbágyai áttérnek valamelyik protestáns vallásra. A földesúri tized sokkal könnyebben lett behajtható, ha a jobbágynak nem kellett a kilencedik tizedet is beadni.

Arról is kevés adatunk van, hogy a katolikus egyház a begyűjtött adókból a Vatikán számára, mennyit vitt ki az országból. Az elmúlt száz év során szinte állandó téma volt, hogy mennyibe került a háborús jóvátétel, mennyi profitot vitt ki a külföldi tőke. Jó, hogy ezzel foglalkozunk, de nem jó, hogy a történészek máig nem mutatják ki, hogy a kincseket hisztérikusan felhalmozó Vatikán mennyibe került az országoknak.

Az ország földbirtokosainak is jelentős érdekük fűződött ahhoz, hogy a híveik térjenek át valamelyik protestáns kereszténységre.

3. A reformáció előtt minden keresztény országban a messze legnagyobb földesúr az egyház, a püspökségek és a szerzetesednek voltak. Ezek jövedelmük nagy hányadát kincsképzésre fordították. Elég volna egyetlen adat arról, hogy a keresztény felekezetek közül melyiknek mekkora egy hivőjükre jutó vagyona, kincse volt, és van ma is.

4. A reformáció leglelkesebb, legfelkészültebb terjesztői a szerzetesrendek alsó papságából kerültek ki. Ők látták a legvilágosabban, hogy milyen szakadék van Krisztus puritanizmusa és a katolikus főpapok fényűzése között.

Az csak a 20. században vált egyértelművé, hogy milyen értéke van a vallás puritanizmusának. Az ipari forradalom olyan technikai újításokkal jelent meg, amelyek általános alkalmazása elsődleges társadalmi igénnyé vált. Ezzel a puritánság felértékelődött, a forrásokkal való takarékosság fontos társadalmi igénnyé vált.

Ezt jó száz éve Max Weber fogalmazta meg azzal, hogy a tőkés osztálytársadalmat csak a protestáns kultúrájú népek képesek hatékonyan működtetni. Ma a Nyugat legfejlettebb tizenöt állama kivétel nélkül protestáns. Nincs ilyen adatom, tehát csak becsülöm, hogy a reformáció idején a katolikusok és a protestánsok egy laksora jutó nemzeti jövedelme azonos volt. Ma a protestánsoké legalább háromszoros. Lényegesen magasabb az iskolázottságuk, és a várható életkoruk is.

Webernek ugyan nem volt abban igaza, hogy a népek azért puritánok, mert protestánsok. Az összefüggés fordított. Ezek a népek azért lettek protestánsok, mert eleve puritánok voltak.

Abban én sem hiszek, hogy a reformáció végleges magyarországi győzelme estén az ország lakossága olyan puritán lenne, mint a skandinávok, de azt hiszem, hogy nekünk is jót tett volna, ha a protestáns népek családjában érezhetjük magunkat.

Jó a hasonlat. A magyar történészek joggal méltatják annak a fontosságát, hogy Magyarország a római katolikus kereszténységhez csatlakozott. De ha ez ilyen fontos, legalább ilyen fontos lett volna, hogy a lakosság nagy többsége a 16. században valamelyik protestáns egyház híve marad.

A zsidó polgárság kitaszítása.

A vasúthálózat kiépülése létrehozta az alépítményi feltételét annak, hogy meginduljon a polgárosodás.

Magyarázatra szorul annak megmagyarázása, hogy miért kell a vasúthálózat kiépülését történelmi szempontból alépítménynek tekinteni. A Magyarország történelmének megértése szempontjából alapvető ismeretnek számít, hogy nem volt szállításra alkalmas vízi útja Nyugat-Európa felé. Ebből fakadóan csak a színesfémek, vagy az annál is értékesebb áruk, és a lábon hajtott állatok juthattak el exportra. Nem sokkal kisebb nehézséget okoztak az emberek Nyugatra való utazása.

Ez a távolság a vasútnak köszönhetően tizedénél is kisebbre esett. A magyar gabona, általában a nem romló élelmiszer először vált exportálható árúvá a nyugat-európai piacokon.

A történészek, joggal, nagy figyelmet szentelnek a Nyugthoz való felzárkózásra, de meg sem említik, hogy ennek az árukapcsolatok számára a vasút előtt nem lehetősége. A vasútnak köszönhetően, egy nagyságrendnél is jobban meg nőtt a nyugati export lehetősége. Ennek ellenére, egyetlen történelmi munka sem tett említést arról, hogy a 19. század második felében nagyságrenddel megnőtt a távolsági külkereskedelem potenciálja. A polgárosodás élcsapata minden kultúrában a távolsági kereskedelem volt. Ennek a vasút előtt szinte semmi lehetősége nem kínálkozott.

Megjegyzem, hogy a vasút előtt, a 16. század óta, az egyetlen jelentős exportáru a vágómarha volt, de ennek a kereskedelme csak az országon belül volt magyarországi kereskedők kezében. A nyugat-európai és az észak-olasz városokba irányuló gulyákat Nagyszombaton, illetve Székesfehérváron nyugati kereskedők vásárolták fel, és gondoskodtak a külföldi hajtás feltételiről.

A vasúthálózat kiépülése után még a marhahajtás is időszerűtlenné vált, az élőállatot is vasúton szállították.

A legnagyobb változást azonban a gabona, mindenekelőtt a búza exportálhatósága jelentette. De még a gabona is olcsó árúnak bizonyult a vasúti szállítás számára. Az ukrán, a román, a lengyel gabona tengeren fele költséggel került a nyugati kikötőkbe, mint vasúton a magyar gabona.

A nagy export fellendülést az értékesebb mezőgazdasági termékek. A hús, a tojás, a bor, a toll, a dió és a mogyoró jelentette. De ezeknek az exportjához a belföldi szállítás olcsósága is feltétel volt.

Nem kisebb változást hozott a vasút az országon belül.

A vasút előtti időkben az egyik legjelentősebb távolságmérő fogalom az egy napi járóföld volt. Ez maximum 10-15 kilométer oda vissza utat jelentett. Ezen belül, a lakosság jómódú 1-2 százalékától eltekintve, 99 százalékos önellátás volt. Ennél messzebbről kevés termék érkezett. Még a házasságok 95 százaléka is ezen a távolságon belül történt. Gyermekkorom falujában, aki nem a faluban született, „gyütt-mentnek” hívták még évtizedek multával is. A párszáz lakosú települések szinte önellátók voltak. A vasútnak köszönhetően az egy napi járóföld megsokszorozódott. Ennek következtében az áruk, még a melléktermékek is összegyűjthetővé váltak.

Nagyon sokat mondana egy olyan felmérés, ami megmutatná, hogy mi került összegyűjthető áruvá a vasút megjelenésének köszönhetően. Kiderülne, hogy a vidéken élő lakosság a vasút előtt szinte izolálva volt a kereskedelemtől. Másként fogalmazva, a vasutakkal behálózott országban mennyivel több termék vált begyűjthető áruvá. Csak az ilyen adatok ismertében érthetnénk meg, minek köszönhette Európa polgárhiányos keleti felében, hogy két generáció alatt a térségben élő zsidóság példátlan meggazdagodáson, és polgárosodáson ment keresztül.

A vasúthálózat kiépítésének köszönhetően hirtelen megsokszorozódott az eddig polgárság hiányában ki nem használható kereskedelmi potenciál. Ebbe a vákuumba robbant be a térség eddig szegény, primitív vándorkereskedéssel foglalkozó zsidósága.

Nem ismerek a Nyugat történelemben ehhez hasonló esetet, ahol egy fél kontinensen sokmillió zsidóból a kor legfejlettebb etnikuma lett. Ehhez hasonló zajlott le a Távol-Kelet déli részén, ahol a kínai diaszpóra ért el hasonló sikert.

Ma is a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb etnikuma a saját országa nélküli zsidóság a Nyugaton, és a hasonló helyzetű kínai kisebbség a Távol-Keleten. Ebből vonható le, hogy a kereskedelmi érdeklődésű kisebbség egy polgárhiányos környezetben, ha hitelen megnő egy térségben a kereskedelem lehetősége, gyorsan meggazdagodik akkor is, ha a befogadó állam barátságtalanul kezeli.

A zsidóság csodálatos fejlődése Európa keleti felén annak volt köszönhető, hogy a vasút olyan térségben sokszorozta meg a kereskedelem lehetőségeit, ahol nem volt jelentős polgárság és a politikai uralkodó osztály alkalmatlan volt a kereskedelemre. Magyarország is ilyen volt, talán ezek közt is a leginkább. Ezzel magyarázható, hogy a zsidóság itt ért el a legnagyobb sikert. Hozzánk legfeljebb Lengyelország volt hasonlítható, de ott a tengeri kereskedelemnek ezer éves múltja volt, tehát nem jelentett akkora változást, mint a Kárpát Medencében.

Ez a magyarázat arra, hogy 1914-ben már közel félmillió zsidó polgárunk volt, akik lelkesen magyarosodtak. Megoldottnak látszott, hogy a 20. század elején a magyar társadalomnak olyan súlyú polgársága lett, mint amennyi ezer év óta a nyugat-európai társadalmaknak volt, a lakosság mintegy 6 százaléka.

Ehhez járult, hogy Trianonban a Kárpát Medence egészét elfoglaló Magyar Királyságból harmad akkora közel tízmilliós, 90 százalékban magyarlakta köztársaságot hoztak létre. Ezzel először lehetett volna a magyarságnak a népessége számának megfelelő, nemzeti országa. Ez ráadásul úgy kezdődött, mint a mesében. Győzött a polgári forradalom. A magyar társadalom évezredes polgársághiánya okán a döntően zsidó polgárságnak nem volt támogatása. A türelmetlen zsidó polgárság, látva, hogy nincs a nép részéről támogatása, beleszaladt a bolsevik diktatúrába. Valami olyan helyzet alakult ki, amilyen Oroszországban. Gyorsan kiderült, hogy a proletárforradalom mögött nincs kellő erejű munkás támogatás, ezért egyre brutálisabb eszközökhöz folyamodott. Ez bőven elég volt arra, hogy az arisztokrácia és a nemesség politikai szerepét öröklő úri középosztály összefogjon, és a lakosság nagy többségét maga mögéállítsa.

Ez történt Szegeden, ahol megalakult a fél-feudális társadalmi viszonyokat megerősítő közép-jobb kormány. Kiderült, hogy a magyar táradalomnak ugyan már van polgársága, de a magyar nép nagy többsége hallani sem akar bal-liberális rendszerről. A magyar nép többsége sokkal inkább a nála kétszer népesebb országot akarja, nem a méretére szabott, harmad akkora országot. Aki ebben kételkedik, gondoljon arra, hogy a második világháború után milyen politikai erők győztek a választásokon. Csak az első két, még demokratikus választás eredménye győzött meg arról, hogy a nacionalista, konzervatív, katolikus klerikális erőkkel szemben csak a külső erőszak jelenthet elegendő támogatást.

Azon lehet vitatkozni, hogy megengedhető-e a jónak tartott politika érdekében külső erőkre támaszkodni. Az eszemmel azt mondom, hogy igen, de bevallom, soha nem lettem volna képes rá. Nagy Imre helyében nem vállaltam volna, amit Kádár János elvállalt, de az eszemmel azért tartom Kádárt a magyar történelem egyik legnagyobb alakjának, mert elvállalta a forradalmat fegyverekkel leverő szovjet beavatkozás mögéállást.

Kádár valami olyant vállalt, mint a 17. században Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, akinek Móric Zsigmond emelet örök emlékművet regényével.

Azt, mit kellett volna Trianon után tennünk, külön írom le.